Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szelleme/Fájdalmak

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


Az Erdő Szelleme/Fájdalmak

Azon a nyáron Damjanek kevés ideje maradt az otthoni teendőkre. Így nagyrészt a ház körüli feladatok végzése inkább Jankára hárultak. Ezzel nem is lett volna még olyan nagy baj, hisz' a nő már eléggé hozzászokott sokféle szükséges dolgok végzéséhez, csak ami kizáróan férfimunka volt, azt bizony a férjétől várta el. A Sári kis kunyhója és az ők házuk közt körül belől úgy harminc méter távolság lehetett és ezen a távon volt egy régi kút, amely már évtizedek óta nem volt használva. Víz is általában csak nagy esőzésekkor volt benne és akkor is csak zavaros és iszapos volt, semmire nem tudták használni. El is határozták, hogy befedik de aztán később úgy döntöttek, hogy betemetik, mert nem láttak semmi hasznot benne és a leánykára is veszélyt jelentett. A terv meg volt, csak épp a kivitelezés késett, mert Damjanek inkább a faluban dolgozott és keveset volt otthon. Janka a biztonság végett ideiglenesen lefödte. De csak ideiglenesen, mert többször felszólította férjét, hogy temesse be.

Egy esőzések utáni napsütötte nyári napon Janka a ház előtti kemencén módosított, a kis Dea pedig ott jött-ment körülötte. Azon a helyen eredetileg csak egy egyszerű tűzhely volt, de apránként annyi sok alakításon, módosításon ment végig, hogy kemencévé formálódott. Tehát azon a napon Janka egy újabb módosítással volt elfoglalva. Az ilyesmit mindig örömmel és élvezettel tudta csinálni, kreativitást érezve munkájában. Ahogyan az mindig szokott lenni, ilyenkor az ember elveszti az időérzékét, nem tudja felmérni, hogy mennyire telik az idő. Arra emlékezett, hogy a kislány "nemrég", még a kis törpe borsika bokrok körül szökdécselt. Már nagyrészt a munkálat vége felé közeledett, amikor egy kis idő múlva tekintetével rutinszerűen a kis virágmintás ruhácska után kutatott és nem látta sehol. Automatikusan épült be a tudatába, hogy "az előbb még ott volt a bokroknál." ― Tehát "akkor" biztonságban volt… és nem telhetett el olyan sok idő. Kiáltott kettőt, de nem kapott feleletet. Önmagára való neheztelés érzet futott végig rajta, amiért még nem tudta megtanítani arra azt a lányt, hogy ilyenkor mindig vissza feleljen! Még végzett néhány simítást és a munkát abbahagyva már kissé aggódva a lányka nevét kiabálva keresésére indult. Előre a borsikák irányába ment. Onnan aztán le szaladt a lejtőn, arra gondolva, hogy virágot szedni ment… Kiáltott. Semmi válasz. Még kiáltott. Egyre idegesebben. Már igazán szólhatna! És már sírva kezdett kiabálni, mert már biztosan tudta, hogy ennyi kiabálás után Dea valamiképp már jelt adott volna magáról. Zokogva szaladt felfelé, aztán le szaladt egy másik ösvényen. Közben már magából kivetkőzve kiabált szüntelen. Semmi, de semmi nem érdekelte akkor, csak megpillanthassa valahol azt a drága kislányát a kis Deát. Istenem! Istenem!! Nagyon meg volt ijedve. Amikor fuldokolva visszaért, hirtelen a kút jutott az eszébe. Megdermedve állt meg és alig mert oda nézni. Amikor a kút tetején a félrecsúszott fedelet megpillantotta ijedtséggel párosult fájdalom hasított bele a szívébe. Jaj Istenem, csak azt neee!!! Hirtelen megfutamodott a kút felé. A sietségben megbotlott és elvágódott, mélyen felhasította az alkarját, de mintha észre sem vette volna felugrott és pillanatok alatt ott volt a kútnál.

Amit abban a bizonyos felpörgetett állapotában oly nagyon szeretett volna felbukkanni ― a kis virágmintás ruhácskát ― hát ott kellett látnia maga előtt körülbelül három méterre lent a kút iszapos vízében. A latyakos, iszapos rész tulajdonképpen nem volt mély, de ahhoz mégis épp elegendő volt, hogy a fejjel benne fekvő kislány képtelen legyen levegőhöz jutni. Jankát ájulás környékezte. Azzal sikerült erőt vennie magán, hogy "hátha még él!!!". Kiáltani segítségért nem volt értelme, mert jól tudta, hogy egyedül van. De azért önkívületben jajveszékelve néhányszor azért elkiáltotta magát. Közben a ház felé szaladt, maga sem tudta miért. Hirtelen a ház előtti kispadon akadt meg a szeme, amelyet Damjanek még a Sári éltében ácsolt össze, hogy esténként azon üldögéljenek. Azt ragadta meg és cipelte a kúthoz, aztán óvatosan addig engedte lefelé, amíg a pad vége talajt ért. Aztán óvatosan a másik végére lépve üggyel-bajjal, zokogással az aljba ereszkedett. Ott a ruhájából kiszaggatva, valamiképp magához erősítette a gyereket és foggal-körömmel felvitte onnan. Aztán magán kívüli állapotban nagy sietséggel lefelé indult a falu felé.

A kis Dea még akkor életben volt, amikor Janka beért vele a Karakói orvosi rendelőbe, ahol hirtelen nagy felfordulás keletkezett és miután az orvos megvizsgálta a kislányt, rögtön mentőért telefonáltak, hogy a városba szállíthassák. Addig is sürgősen neki láttak a légutak kitisztításukhoz de nem sok eredménnyel, mert amire a mentő megérkezett a szegény kis Dea már halott volt.

Janka és Damjanek számára a szörnyű tragédia egy teljes lelki és pszichikai összeomlást váltott ki. Számukra akkor teljesen megállt a világ. Egyszeriben semmi sem maradt benne, ami valamiképp érdekeltté tette volna magát. Sem pozitív, sem negatív irányban. A törvények értelmében, közvetlenül a temetés után, vizsgálat alá helyezték a történteket. Nem volt elég a mérhetetlen hatalmas fájdalom, újabb nyilatkozat írások és egyéb fajta ceremóniák kezdődtek, amelyek egyre csak fokozták a pszichés zavaraikban való fetrengéseiket.

Aztán miután kellőképpen a törvény paragrafusait minden szempontból át tanulmányozták, szülői gondatlanságnak nyilvánították a történteket. Mindkettőjüket felelősökké téve a gyermekük haláláért. Visszamenve addig a pontig, hogy nem biztosítottak a felnevelése érdekében megfelelő körülményeket. És ezeket akarva-akaratlanul annyit hallották, hogy már kezdtek is hinni benne. Már kezdték elhinni azt is, hogy Sárit csak ők nem látták bolondnak. És, hogy ők is tényleg bolondok voltak, hogy a "vadonban" akarták felnevelni a gyereküket. Aztán ami az egészben még a legszörnyűbb volt: Egymást hibáztatták a legjobban. - Egyik azzal érvelt, hogy a másiknak nem volt gondja arra, hogy biztonságot teremtsen a környezetben, amelyben a saját lánya él… A másik azzal, hogy jobban kellett volna rá vigyázni… Mindkettőjük lelke annyira összetört, hogy mindezeknek az utólagos vitáknak a hiábavalóságát már nem tudták felmérni.

De mindezek után azonban veszekedésekre túl sok idejük nem maradt, mert az ügyhöz kapcsolódó néhány tárgyalás után rövidesen mindkettőjüket börtönbe zárták.

Így maradt árván ott fent a hegyben mindkét kunyhó, a Komondor Pusztáján. Lakóinak egyik része a zöld lombok alatt örök álmát alussza a Sóhajok völgyében, másik része pedig elpártolt az Erdő Szellemétől.

Évek múltak el és csak nagyon kevesen jártak arrafelé. Az elvarázsolt hegygerincről szóló régi történteket mindig vagy valami tragédiával hozták összefüggésbe, vagy pedig boszorkányokról meséltek és titokzatos, rémisztő dolgokkal ijesztgették egymást az emberek. És e történtek után úgy Karakón, mint Jarabón a falubeliek mindezeknek a hiedelmeknek nagy valóság alapot adva a régiek állításainak beigazolását vélték. A Komondor Pusztáját kimondottan titokzatos, babonás, boszorkányos helynek nyilvánították és a babonásabbak közül aki tehette el is kerülte azt a helyet, amelyről rémhírek kezdtek terjengeni és Bolond Sáriról, akinek még a "holta után is hatalma van az élők felett."

De azért, bármennyire is "félős" volt arrafelé járni, aránylag rövid időn belől mindkét kunyhóban csak az üres falak meredeztek egymásra. Ami egyszer mozdítható volt bennük, azt mind elhordták.

Évek múltán ilyen állapotban talált rájuk egy férfi, aki csakúgy arra járt, arra számítva, hogy ott éjszakázik. Megállt a ház előtt és az ajtón benézve azokra az időkre emlékezett vissza, amikor ott bent, olyan szépen és barátságosan el volt rendezve mind a két kis szoba. Nagyon szép volt minden! Tökéletesen emlékszik minden apró részletre. De már nem hatott rá semmiféleképp. Már nagyon elhalványodott a "szépérzéke". Semmiben nem volt képes felismerni sem a szépet, sem az örömet. Bármerre tekintett, mind csak ellenséget látott maga körül. Amelyet természetesen igyekezett is minél hamarabb legyőzni. Mindig csak a harcon, az ütközésen járt az esze és nagyon kevés barátja maradt. De ezek a "barátok" az utóbbi három évben hűségesen mindig mellette is álltak, annak eredményeként, hogy végtelenül magányossá vált. Pszichéjében, amilyen fontossági sorrendet kaptak, így helyezkedtek el: - Az első, a legjobb barát volt: a Lázadás. Ez mindennél fontosabb volt. - A második volt az Erőszak, amelyikre a legbüszkébb volt. - A harmadik és a negyedik barát is óriási hűséget bizonyítottak. Ők voltak a Keserűség és a Fájdalom. Ezek voltak az igazi hű "barátai" abban az időben.

A két utóbbi ott kísérte rendíthetetlenül, amint belépett abba a kis szobába, amelyben valaha egy kis ágy helyezkedett el a fal mellett és abban a kis ágyban éjjelente egy gyönyörű szép kislány aludta édes álmait. Egészen addig, amíg szülei felelőtlensége miatt meg nem halt. De főképp az anyja gondatlansága miatt!!! Könnyel telt szemekkel állt a kis szoba közepén és akaratlanul emlékek peregtek le előtte. A ház teljesen üres volt és mocskos. De nem ennek okáért döntött amellett, hogy nem éjszakázik meg benne. Hiába járt már jóval éjfél után, mégsem volt ottmaradása. Kilépett a holdvilágos éjbe és még egyszer ― talán utoljára ― végignézett mindenen. Minden nagyon megváltozott. Minden átalakult és élettelené vált. …(Vajon a hegyi szellem elhagyta volna ezt a tájat…?) Könnyeit letörülve búcsúzott a kis háztól, a pusztától és csak úgy találomra lefelé indult az éjszakában…

Az ösvényen lefelé haladva azonban még éjnek idején is jól tudta, hogy hol, merre jár, hisz' már gyerek kora óta ismerte a táj minden apró részeit. Jól tudta azt is, hogy hová fog megérkezni. Míg gyerek volt és a Könnyek ösvényét hallotta emlegetni, mindig valami szomorúságos dolog jutott az eszébe. Valahogy átélte ennek a megnevezésnek a valósságát, valódiságát. Akkor! És amit felnőtt fejjel, ott az éj közepén a Sóhajok Völgye felé tartott, a Fájdalom és a Keserűség olyan közelről kísérték, hogy valósággal már ő hordozta őket és mint valami élősködők egyre csak kínozták lefelé menet. De annyira, hogy amint a temetőben egy kis elhagyott sírhant fölé ért, szabály szerűen térdre esett és fékezhetetlen zokogás tört ki belőle. Az óriási lelki fájdalomban fogalma sem volt, hogy mennyi időt tölthetett el ott a Dea sírjánál. Csak némi lelki regenerálódás után vette észre, amint körülötte lassan virradni kezdett. Lassan felállott, nagyokat sóhajtva, fájdalommal telve vett búcsút, örök búcsút a hőn szeretett néhai kislányától. Majd aztán kibotorkázott a temetőből és egy új, keserűséggel és lázadással telt nap elé nézve elindult a hegyeken keresztül.


A történtek után néhány héttel a Komondor Pusztájának egy másik volt lakója kereste fel az elárvult vidéket. Alvajáróként lépkedve közelítette meg a magára maradt kis házat és könnyeit szabadjára engedve lerogyott a bejárat elé. Az emlékek benne is furcsa keserves érzéseket váltottak ki. A múltat fájlalta nagyon, a történteket. Az eseményeket, ahogyan történtek.

Visszaemlékezett az ott megélt kellemes pillanatokra, de ezek még fájdalmasabbá varázsolták a jelent. Szomorúan tudatosította magában, hogy a történt események hatására, már nem érzi lelkében az erdő hívását úgy mint régebb. Sőt! Egyáltalán nem érez semmit! Mintha számára meghalt volna az a vágy, amely hosszú időn keresztül mindig odavonzotta őt. Mintha kislánya halálával egyben az Erdő Szelleme is meghalt volna… És mindezen érzések felfedezése közepette, mély gyászban megsiratta a néhai kislányát, aki számára a legdrágább kincsnek számított és sorra mindent, mindent, ami fájdalmat okozott… Mindkettőjük gondatlanságát, amely a Dea halálát okozta…Megsiratta azt is, hogy már egyáltalán nem tud ragaszkodni ahhoz, akit régebb oly nagyon szeretett… Sári is az eszébe jutott, akit szintén nagyon szeretett…De leginkább önmagát siratta, hogy mekkora fájdalmak közt kell visszaemlékeznie mindazokra a boldog szép időkre, amikor még csak nem is gondolták volna, hogy mindennek ekkora nagy keserűséggel kell majd végződnie. Egy egész napot töltött el ott fent, mély fájdalomban üldögélve a kis ház előtt és olyan érzése támadt, hogy ez a hely, amely régebb annyi örömmel és boldogsággal töltötte el, többé már nem neki való, mert mindezek után csak lelki bánatot képes előidézni. Majd aztán amikor a Nap már jócskán lehajlott, lassan felszedelőzködött és mintegy örök búcsúként még utoljára végig nézett a Komondor Pusztáján és arra az elhatározásra jutott, hogy többé már nem fog ide jönni erre az elátkozott helyre. Szintén a Könnyek ösvényén indult lefelé és a temetőbe érve ő is zokogva borult le a kis sírhant előtt. Később aztán felpuhította rajta a földet és tele ültette erdei virágokkal. A Sári sírját is megtakarította, rá is helyezett néhány virágot. Utólag még sírdogált egy keveset, majd búcsút vett néhai kislányától és a falu felé indult.



◄--- Előző lap:Magukra-hagyottan                 ---► Következő lap:Amikor meghal az Erdő Szelleme