Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szelleme/Amikor meghal az Erdő Szelleme

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


Az Erdő Szelleme/Amikor meghal az Erdő Szelleme

A történt események Jankát is és Damjaneket is annyira megdolgozták, hogy egy teljesen más állapotba kerülve, már semmiképp nem kapcsolódtak az együtt megélt "felejthetetlen" emlékeikhez. Sőt! Mindketten teljesen elfordultak a közösen kidolgozott életfelfogásuk elméletétől és még saját maguk előtt is szégyellték, hogy mennyire együgyűen képesek voltak követni egy tanulatlan, buta vénasszonyt, csak azért, mert amikor gyerekkorukban meglátogatták, olyan jól érezték nála magukat. Akkor. És azután ugyanis amikor még nem sikerűt felnőniük, hittek valami csodában, hogy aztán valami "örökséget" kapnak, amitől oly nagyon boldogok lesznek majd… És meg is kapták, csak nem a boldogságot, hanem egy életre szóló lelki marcangolást, amely nap, mint nap minden alkalommal, minden lépésüknél eszükbe juttatta azt, hogy: Igenis! Ők voltak a felelősek kislányuk haláláért!!!

Janka lelkében a természethez való ragaszkodás lángja már a börtönben töltött években teljesen kihalt. Nem mindig adódott alkalma saját bánatába merülni, mert az úgynevezett "fennmaradási" harc ki követelte belőle, hogy az élet kimondottan gyakorlatias oldalát használja és helyezze nap, mint nap előtérbe. Ugyanis a női börtönökben is komoly harcok folynak az érvényre jutásért és bizony ennek érdekében Jankának is nagyon meg kellett ám vetnie a lábát. Nem volt idő a befelé való fordulásra. Ezt már az első napokban észrevette és azt is felmérte, hogy ha továbbra is csak átadja magát a bánkódásnak, akkor nem biztos, hogy túl fogja élni az egészet. Márpedig, akárhogy is el volt keseredve, valamiképp élni akart. Nem sokat töprengett azon, hogy, miért, kiért, milyen célból. Nem voltak tervei, elvárásai az élettel kapcsolatosan, de azért tudat alatt határozott: Túléli a börtön éveket! Mégpedig bármi áron! Ha még az emberség, a tisztesség feladása árán is! Nem számított semmi. Úgy adott, amint kapott. Rövid időn belől meg tanulta nem mérlegelni, hogy kivel mennyire kell méltányosnak lenni. Háta mögé temette a múltat és csak kimondottan a Jelen-re összpontosított és ez segítette abban, hogy csakugyan túlélje a sors által előírt megpróbáltatásokat, hogy majd azután értékelje fel bánatát és neki foghasson igazából a lelkében való vizsgálódásnak.

Damjanek saját maga ellen lázadt, amiért képes volt egy nőért lemondani élete legfontosabb céljáról: A harcról. Már nem is Harci Művészetekként, vagy sportként emlegette maga előtt az életfilozófiáját megalkotó célkitűzéseit, hanem puszta harc és kegyelmet nem ismerő küzdelemként lebegett előtte minden jövőbe néző gondolata. És ez aztán megadta a "túlélésért" és érvényesülésért való erőt a börtön falai között is. Annyira belefásulttá és elvadulttá vált, hogy utólag már nem is neheztelt különösen a börtönben töltött évek miatt, mert ugyanis szerinte ott "nagyon sokat tanult". De csak eltávolodni mindazoktól a dolgoktól, amelyeket még annak idején annyira értékelt és kimondottan nagy jelentőséget adott nekik.

Janka túlélve a börtöni élet mindennapos zaklatottságait, amint egyből lecsendesedettebb körülmények közé került, hirtelen önmagával találkozott szembe. Saját érzéseivel, amelyek a sorsa által előírtak beteljesítése közben hosszú időn keresztül oly távol maradtak tőle, hogy már azt kezdte hinni, hogy teljesen ki is haltak belőle. Sokáig ezek hatása alatt teljes elkeseredettségében mindent újból felidézett magának és elsiratta a múltat és csak későre kapott némi életkedvet, hogy valamiképp kezébe vegye élete további sorsát. Annak ellenére, hogy minden vágya a keserves emlékektől való menekülés volt, mégsem kívánkozott el a falujából. A közösen vett házuk elég gyatra állapotban volt és arra gondolt, hogy ha talál más lehetőséget, nem költözik oda vissza. Az apját kereste fel, akivel még az előző években is nagy ritkán fenntartott valamilyen halványnak ítélt kapcsolatot. Aztán mivel a tragédia megtörténte után, még néhányszor találkoztak, hát abban a reményben volt, hogy befogadja és ideiglenesen majd lakhat nála.

Az "öreg" beteges ember volt és a betegség sok mindent megtanít az életben. Sokak, akik sokáig nem ismerték az alázatot és a kegyelmet, huzamos betegség után jönnek rá, hogy "gyógyulásukat" csakis az hozhatja meg, ha megtanulnak együtt élni a betegségükkel. És ehhez szükséges elismerniük, hogy ez csak az alázat és a megbocsátás gyakorlásával lehetséges. Az effajta fejtegetésekhez még némi gyakorlatiassággal hozzáadódhat az is, hogy ha valaki beteg, az előbb utóbb gondozásra is szorulhat…(?) A Janka apja is hasonló logikával gondolkozhatott, amikor azt mondta lányának, hogy ha tisztességes munkahelyet keres magának, akkor visszafogadja. (lányának) Ugyanis nagyon megterhelő volt számára az a tudat, hogy a közvélemény megítélése szerint lánya a közösségi életben mennyire lesüllyedt, sőt kitaszítottá vált. Hiszen törvénytelenül gyermeket hozott a világra… Nem viselte gondját kellőképpen és ezért halt meg a gyerek… Több mint három évet élt "vadházasságban" … És aztán még ami a legszörnyűbb: - A Bolond Sárival már gyerekkorától fenntartott furcsa kapcsolata… (És ki tudja, nem-e ő is boszorkány???). Az első napokban az emberek csaknem úgy néztek Jankára, akárcsak annak idején egy leprásra. Folyton összesúgtak a háta mögött, minden lépését gyanakodva fogadták, de neki annál nagyobb volt a bánata, hogy mindezekkel foglalkozni tudjon. Csakis egyetlen dologra koncentrált: Hogy valamiképp fenn tudja tartani magát és hogy közben ki járogasson a temetőbe. Szerencsére azonban a turista forgalom annyira fejlődött, hogy közvetlen kapcsolatait nem feltétlenül helybéliekkel kellett lebonyolítsa, mivel a vendéglőnél sikerült állást szereznie pincérnőként. Így effektíven nem is nagyon volt kapcsolata azokkal, akik kinézték maguk közül. Az idegenek, vagy átutazók pedig, ha netalán hallottak is felőle némi alaptalan rágalmat, azokat egyáltalán nem vették figyelembe.

Amíg Janka elsődleges életcéljául a keserves emlékektől való szabadulást tűzte ki magának, addig Damjanek az élet ellen való lázadást, amely folytonos erőhasználatot és mindenben való megpróbáltatást követelt. Végtelenül csalódottnak érezte magát. Csalódott a sok elméletben, a belső utak keresésében, a szerelemben, az életben, az Istenben… Csak egyedül az erőben nem! Mivel a legjobb korban és kitűnő formában volt. Abban a korcs elképzelésben élt, hogy ebben a rohadt és degenerált világban csakis az erő (és erőszak) által lehet érvényesülni. Ez volt az ő kimondottan egyéni jellegű "filozófiája". Megvetett mindent, ami nem a kimondottan a nyers erőpróbára alapult. Háta mögé tett a tanultak közül mindent ami a Szellem harmóniájával kapcsolatos. Nem a belső út érdekelte, hanem a győzelem. Be akarta maga előtt bizonyítani azt, hogy a külső erővel mindent meg lehet szerezni, amire szükség van. Amit nem lehet ― például a az egyetértést, a szeretetet ― arra nincs is szükség az életben, mert a világ kimondottan hatalmi harcokra épül, amelyben nem kaphat helyet sem az egyetértés, sem a szeretet.

Nem volt állandó lakhelye, csak bolyongott a világban, annak függvényében, hogy hol milyen megmérettetésekre nyílott új lehetőség. És ha valaki kereste, kapott is bőven. Már pedig ő kereste. A valóságosan embertelen és kimondottan veszélyes küzdelmeket. Erejével kissé elbizakodott lett, mert nagyon tehetséges volt és az alapokat is jól begyakorolta annak idején, amikor még az esze is a helyén volt. Szabályos, vagy helyesebben szabálytalan csaknem élet-halál harcokat vívott, amelyeknél nem csekély összeg volt a tét. De mindebben elsődlegesen nem a pénzszerzés motiválta, hanem a győzelem. És ha ezt valamilyen okból nem érte el, akkor csaknem önkívületbe esett. Egy alkalommal, amikor legyőzték, miután magához tért a kudarc tudata annyira felpörgette, hogy legyőzőjét a saját otthonában kereste fel és ott csaknem agyonverte. Alig tudott elmenekülni a hatóságok elől. Anyagilag nem voltak problémái, hiszen "jól keresett". Viszont lelki problémákért nem kellett kölcsönért mennie a szomszédba. Azonban ezt, még önmaga előtt sem vallotta be. És hogy bebizonyítsa, hogy nagyon is jól érzi magát, nagyon sokat edzett. Adódott is rá bőven lehetősége, mert különböző harci klubok edzőtermeiben képessége miatt szívesen látták. És ennek érdekében ott általában nem mutatta ki a foga fehérjét és arról is hallgatott, hogy néha "illegálisan" is űzi a "harci művészetet". Viszont amikor a kimerültségtől már jóformán mozdulni is alig tudott, olyankor bizony szembe találta magát saját gondolataival, amelyek elől képtelen volt elmenekülni. Néha adódott, hogy őszinte tudott lenni önmagához és bevallotta, hogy bizony nagyon eltévelyedett úton jár és egyáltalán nem lesz jó vége, ha így halad tovább. Titokban néha ráérzett arra is, hogy erőforrásai nem épp kimeríthetetlenek és egyszer bizony el fog jönni az az idő is, amikor majd őt is legyőzik… sőt még tönkre is tehetik. Mert józan ésszel felmérte, hogy mennyire veszélyes "játékokban" vesz részt. De annyira beképzelt volt és olyan kimondottan hatalmas belső erőt is érzett magában, amely segítségével bármikor bármiben kellő időben képes megállítania önmagát. Arra számított, hogy "jól megalapozza magát" és azután még az is megtörténhet, hogy majd "jó útra tér". Viszont ez a gondolat már eleve ellent mondott egyéni "életfilozófiájának", mert ugyanis hatalmas önbizalmát abból a korcs hitből merítette, hogy a legtökéletesebb úton halad. A "világ" a rossz, a világban van a hiba és a világ az, amely ki kényszeríti belőle a lázadást és az erőszakot. Így egyáltalán nem volt semmi lelkifurdalása az ellen, hogy sokszor milyen aljas dolgokba keveredett bele. (Egyelőre.)



◄--- Előző lap:Fájdalmak                 ---► Következő lap:Ahol már nem hallatszik az Erdő Éneke