Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szelleme/Csodálatos találkozás

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


Az Erdő Szelleme/Csodálatos találkozás

Damjanek, annak ellenére, hogy már néhány hete folyton csak bizonygatni akarta az apja előtt, hogy mennyire másként látja már az élet dolgait, a papa még sem mutatkozott elég toleránsnak az ő életfilozófiájával kapcsolatosan. Amíg ő a szellemet, mint egy bizonyos belső erőt akart kiemelni, az apja szokás szerint csak kimondottan a racionális érveket és az intellektust tartotta egyetlen erőforrásnak és épp úgy mint régebb ez által hatni is akart rá. A tovább tanulási lehetőségek felé akarta irányítani a fiát, mert szerinte csak egy bizonyos szintű főiskola elvégzése után lehet igazán jó megélhetést biztosítani.

Damjanek már 20 éves volt és ― mikor sikeresen-mikor nem ― javában gyakorolta az önuralmat, amely megszerzése által egy magasabb szintre jutásról álmodozott. Az olyan esetekben, amikor nem tudott az apjával zöld ágra vergődni, akkor mindig a fenti, jól ismert hegyekben keresett menedéket és ott próbált meditálni, hogy ez által szellemét jobban összeszedje, ápolja és karban tartsa.

Egy szép tavaszi nap volt, amikor a Túr-Turi hegyi patak mentén felfelé sétálgatott és nagy elégtétellel érezte, hogy ezeken a helyeken még gyermek korában mennyire megalapozta magát. Igaz, hogy csak kimondottan fizikailag de ezt is jó volt tudomásul venni. Mély hálaadást érzett a lelkében, amikor arra gondolt, hogy immár rá talált a dolgok mély titkára és azokra a helyekre is ahol ezen túl zavartalanul gyakorolhat és nem csak erőnlétileg, hanem mély szellemi terápiákat is beállíthat majd magának. A patak medrét már elhagyta és minél feljebb ért, annál jobban érezte azt a környezet árasztotta csodálatos nyugalmat és békét. Gondolataiban még mindig csak kimondottan az elmúlt idők beli edzések emlékei kavarogtak, aztán egyszer csak amint a Tündérkert bejáratához érkezett, akaratlanul egy más fajta emlék villant be hirtelen az eszébe.

Hirtelen egy egész más típusú emléksorozat pergett le előtte. Lelki szemei előtt megjelent a Medvekő nagy szürke ormolya … a Komondor Pusztája beli kis ház, a Bolond Sári háza…és…aztán az is, akivel oly sokszor arra járogattak még annak idején, amikor még gyerekek voltak… Sok szép simogató emlék! Épp az ő meglehetősen eldurvult lelkének való gyógyír! Hisz' csak maga elé képzeli azt a finom arcocskát és valamiképp egyből "megszelídül" tőle… (?!) Ez az egykori gyermekkori emlék, amely halványan vibráló lelki rezdülésekkel egy bájos kis ajkacskára, finom kis orrocskára emlékeztette, amelyet már évek óta nem látott és eszébe is csak nagy ritkán jutott. És most! E hely végett-e vagy valami más titokzatos okból kifolyólag olyan simogatóan jelentkezett… És mégsem neheztelt magára ezért a "gyengeségért". Tekintetét jóleső érzéssel járatta végig a terep minden apró részleteinél és akarva-akaratlanul folyton a kislány alakját képzelte bele a környezetbe. Mégpedig annyira, hogy egy idő után már-már csaknem tökéletesen maga előtt látta, amint tétován feléje tart…

Janka azon a napon a Tündérkertet a Hammas patak felől közelítette meg és ő is szintén telve volt az ott töltött régi emlékek varázsával. Finom lelkében pontosan életre kelt a múlt, a Medvekő… milyen szépek is voltak mind azok az ártatlan és őszinte szeretettel párosult találkozások, amelyeket az évek folyamán csak nagyon nehezen tudott "feledni". Még nem feledte azokat az ígéreteket sem, amelyek nyolc évvel ezelőtt oly hevesen hangzottak el… Egyszerre érezte magát boldognak is és szomorúnak is, hogy még élnek azok a szép emlékek a szívében. Aztán egyszer csak úgy tűnt, hogy nem egyedül sétál ott a lombok között. Kissé távolabb az akácfák körül egy emberi alakot pillantott meg a törpe kis bokrokon keresztül. Talán ő is az emlékeibe burkolózva nézelődik ott a kis ösvényen…(?) Mivel nem látta tisztán, hát közelebb ment, abban a reményben, hogy valaki rég nem látott helybélit ismer fel benne. Amint sikerült is elébe kilépni az ösvényre, egy olyan furcsa megnevezhetetlen érzés fogta el, hogy csaknem bele szédült. Ismerős. Természetesen ismerős volt az illető. Ebben holt biztos volt, csak épp abban nem, hogy honnan ismeri. Körülbelől 20 méternyire lehettek egymástól, amikor az arc vonásaiból ítélve rájött, hogy milyen csodálatos dolog történt. Épp ott, azon a helyen, azzal az emberrel, találkozni, akivel már nagyon rég csak ott, csak ők ketten ismerkedtek össze, csak úgy "véletlenül"…és aztán annyi sok szép közös élményben volt részük… Ez hihetetlen…! …Teljesen hihetetlen!… És ha mégis csak igaz, akkor az egy kész csoda!!!


A lány Damjanek felé tartott, és amikor közelebb ért, az csak akkor tért magához, hogy tulajdonképpen nem is "a kislányt látja", hisz' csak a szemei játszadoznak véle. Aztán nála is a döbbenetet egy újabb döbbenet követte, amikor ő is szintén az arcvonásokból állapította meg azt a nagy csodát, amelyet élete végéig sem felejthet el.

Ott a csodálatosan szép Tündérkert lomboktól árnyékolt ösvényén ― nem messze attól a helytől ahol 9 éve először találkoztak, a "Szerelmesek Erdejében" ― csak álltak egymásra meresztett szemekkel és megszólalni sem voltak képesek.

Gyengeség ide, vagy oda, Damjanek tisztán érezte, hogy az ösztönökből fakadó harciasságával hiába keményítette folyton a szívét, mert valahol mélyen legbelül rejtett módon nagyon is élt ennek a csodálatos lánynak ― és annak a Nyárnak ― az emléke.

― Istenem! ― jutott szóhoz nagy nehezen Janka ― Damjanek! … Ez nem lehet igaz!! …

― Janka! … ― a fiú mindössze csak ennyit tudott mondani és ezt is csak nagyon halkan.

A hirtelen történt meglepetés után annak ellenére, hogy mindketten biztosra érezték, hogy egymás iránti fellángolásuk kölcsönös, mégis nagyon nehezen indult meg a beszélgetésük fonala. Gyakorlati szempontból, ésszel felfogva ― hisz' annyi idő el telt már azóta, hogy jóformán nem is gondoltak egymásra ― pillanatnyilag csaknem idegeneknek érezték magukat egymástól, de valahol mélyen, lelki szinten, ahol az ember még önmagának sem képes hazudni, ott tisztában voltak azzal, hogy annak a régi Nyárnak a csodás emlékeit nem véletlenszerűen élték meg ők együtt. És szintén nem a véletlen műve ez a hihetetlennek tűnő újratalálkozásuk sem. És akkor gyermeki tisztaságukkal az erdő, a természet iránti szeretetükhöz szorosan hozzá kapcsolódott még az egymás iránti őszinte vágyódásuk és tiszta szeretetük is.

A váratlanul megélt események hirtelen épp olyan gyermeki lelkületűekké formálták vissza mindkettőjüket, amilyenek még akkor voltak, amikor még azzal kapcsolatos ígéreteket tettek egymásnak, hogy törik-szakad: újból találkozni fognak és soha nem vállnak el egymástól és az erdőtől… És ettől a gyönyörűséges helytől! Ettől a csodás, varázslatos hegygerinctől. A felnőtt racionális megítélés és a gyermeki bizonytalanság következtében kissé tartózkodóan fogták meg egymás kezét, külsőleg idegenként, de belsőleg teljes lelki társként néztek egymás szemébe. Aztán amikor végre szerelmesekhez méltóan összeölelkeztek, e bizonyos lelki traumától Jankának könnyek szöktek a szemébe, Damjaneknek pedig hirtelen egy olyan kérdés futott át az agyán, hogy vajon az eddigi életútján az ösztönössége mennyire vezette őt életcéljának megfelelő iránya felé…??? Vajon az életben mennyire fontos neki, hogy nagy harcossá váljon…? Mennyire fontos, hogy mindenkit legyőzhessen…? Hogy folyton csak kihívásokat keressen…? És meddig keresheti a kihívásokat, meddig harcolhat még…? A lelki út keresése folytán egy titkos belső hang szerényen azt súgta, hogy a lelki béke mindezeknél többet ér. A lélek csendje nem harmonizálhat a folyton csak célratörő, mindent és mindenkit elsöpörni vágyó ösztönös megnyilvánulásokkal. Itt, most előtte áll valaki, akit különböző magasztos erők rendeltek melléje, hogy kellőképpen lecsendesítse a folyton kitörni vágyó energiáit és megfelelő módon belső, építő jellegű célok megvalósítása felé irányítsa. Hirtelen úgy érezte, hogy a természettel való egység a legfontosabb az életben, ezért és csakis ezért él az ember, hogy ezt elérje. És mivel az ember ― legyen férfi vagy nő ― egymagában csak a felet képviseli, hát párban, mint férfi és nő, összefogva kell, hogy megvalósítsák ezt a magasztos dolgot. Aztán eszébe jutottak az Erdő Szellemével kapcsolatosan hallottak, amelyek szintén a gyerekkori emlékekbe vezették vissza…

Miután sikerült túltenniük magukat az érzelmekből fakadó öleléseken és simogatásokon, Damjaneknek ez a kissé filozofikus gondolatmenete a későbbiekben meghozta a kettőjük közti beszédtémát is. Lassan elindultak azokon a jól ismert ösvényeken, felsétáltak a Medvekőhöz, elidőztek egy keveset, majd aztán a sok, sok közös emlékeket felidézve tovább indultak a Könnyek Ösvényének lejtőjén…de nem tudták pontosan, hogy hová…

A délutáni napsugár beragyogott az enyhe tavaszi szél által borzolt fák gyér, serdülő lombjai között és ők egymás kezét fogva, mintha attól félnének, hogy újból elszakadnak, arra emlékeztek vissza, amikor mintegy hűséget esküdve az erdőnek gyerekfejjel azt köbözték, hogy miként is élhetnének ők ketten együtt a természet lágy ölén. Amint bele kezdtek mindezeket "újból tárgyalni", volt amikor annyira bele melegedtek, hogy nem fogytak ki a szavakból és volt úgy is amikor csak szótlanul andalogtak egymás mellett, szavak nélkül kommunikáltak. Egymással és az erdővel.



◄--- Előző lap: Az Erdő Szelleme                 ---► Következő lap: Újból együtt