Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szellemének hívása/Az Erdő Éneke

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


Az Erdő Szellemének hívása/Az Erdő Éneke


Az elvarázsolt hegygerinc mindkét oldalán fekvő mindkét település nagyon sokat fejlődött és változott. Sőt, egyes részek csaknem teljesen megváltoztak. A hegyoldal egyes részei már "magán területekként" szerepelnek. A Komondor Pusztájához már út vezet ki és az út mentén ha elszórtan is de már megjelentek a különböző stílusban épített villák. Mindenki inkább a turisztikából való megélhetőség felől gondolkozik és építkezések folynak hol-itt, hol-ott, ki merre tudott, panziót, kisebb szállodát, vendéglőt, hétvégi szórakozóhelyet próbált létrehozni ennek a virágzásban lévő hegygerincnek mindkét oldalában. A két kis turista központ kemény rivalitásban volt egymással. A Jarabói részt több cégtulajdonos ― szintén rivalizálva egymás közt ― irányította, a Karakói részt, pedig a tapasztalt, ― minden hájjal megkent ― Lénárd Domokos vezette. Ő volt a "nagyfőnök" egy-két kis panziót leszámítva csaknem minden vendéglátó központnál. Annak ellenére, hogy üzleti dolgaiban az utóbbi időben ismét kezdett fellendülni, bizony a hatvan év már meglátszott rajta is. Haja őszült, egyes helyeken meggyérült, tartása sem a régi volt már, de tekintetében valahol ott bujkált az a különös magabiztosság. Nagyrészt egyedül irányított mindent, mert sokan irigykedtek rá és igazából nem bízott senkiben.

Nem tartozott azok közé az emberek közé, akik úton-útfélen egykönnyen meglepődnek, de amikor egy vasárnap délután épp a "Nárcisz" hotel előterébe lépett be, csaknem a földbe gyökereztek a lábai. Egy kimondottan kellemes megjelenésű gyönyörű érett nőt pillantott meg a recepció előtt állva. Nagyon régen nem látta a nőt és nem is gondolta volna, hogy ennyi év elteltével is ilyen csodálatosan képes megőrizni a "vonalait." Mintha számára megállt volna az idő. És miután kissé "felocsúdott", bókként már szavakba is öntötte ezt az észrevételét.

Jankának egy kis bók mindig jól jött és kedvesen köszöntötte Lénárdot. Sőt, régi jó barátokként még meg is puszilták egymást.

― Csaknem itt akarsz megszállni!? Hisz' ez igazán kész megtiszteltetés!! ― örvendezett Lénárd őszintén.

― Hát igen. ― mondta Janka szerényen ― Mivel láttam, hogy a volt otthonom milyen állapotban van, hát így döntöttem.

― Ami az otthont illeti az csakugyan már egy putri, de a hely, az bizony sokat ér a mai világban! ― próbálta "oktatni" Lénárd.

― Én is napirenden vagyok az ingatlanokkal kapcsolatosan! ― mondta csendesen, de magabiztosan Janka.

― Ja' elnézést, hisz' hallottan is a felívelő karrieredről és szívből gratulálok ― kapott észbe Lénárd mert bizony értesült valahonnan a Janka közéleti sikerességéről.

Aztán az ilyen régről való összetalálkozásokkor szokásos egymás hogyléte iránt való kölcsönös érdeklődések következtek, majd "szakmabeliekül" néhány szó elhangzott a vendéglátásról és turizmusról is.

Janka pontosan nem határozta meg, hogy mennyit számít maradni. Meglehetősen furcsán érezte magát. Bármennyire elhidegült kapcsolatban élt szüleivel, azért soha nem gondolta volna, majd egyszer épp szülőhelyén fog szállodában éjszakázni. Kissé idegennek érezte magát és mégis mint hívogató kitárt anyai karokat érzékelve kapta azt a különös kelkivezérlést, amely által így egyből haza utazott, szülőfalujában, de mégis egy idegenek számára épített szállodában.

Aztán, amikor már az erdei úton felfelé gyalogolva oly otthonosan nézett szét a simogató környezeten, már tudta azt, hogy ő tulajdonképpen nem is s faluhoz, a településhez kapta az indíttatást…hanem egészen máshová. Őt valamiképp az erdő várja! Az Erdő Szelleme az, aki őt ide hívta! És ennek lehet, hogy nincs is semmi köze a faluhoz, a szállodához. És lehet, hogy még az elhagyatott szülőházához sem. … És ahhoz a nagyon régi összedőlt putrihoz sem, amelyet még Damjanekkel együtt vettek valamikor rég. ― És erről teljesen meg is feledkezett. Hisz' értéktelen rominaság az egész. De! Köszönettel Dominak, hogy eszébe juttatta, hogy a telek még érhet valamit! ― De mi közük van az effajta gondolatoknak ahhoz, amiért ő tulajdonképpen haza látogatott…? Hisz' épp az előbb állapította meg, hogy nincs közük hozzá!? Ismét úgy érezte, hogy kezdett kissé összezavarodni. De "hála a nagy átalakulásoknak", gondolatait sikerült egy egészen más kerékvágásba terelnie. Ugyanis a hely néhol kissé felismerhetetlennek tűnt, mert annyira megváltozott minden. Még azután is, amióta 9 éve utoljára látta. Az út meg volt csinálva rendesen és csaknem a Komondor-ig vezetett ki. Itt-ott formás kis házak vagy épp pazar villák meredeztek az út mentén. Kisebb panziók is működtek egész messzire a falutól. Hirtelen elgondolta, hogy mennyivel másabb lenne épp itt működtetni egy kisebb turistaházat, vagy panziót, mint ott a nagyváros forgatagában. Még szerencsére el tudott intézni egyet-mást és így legalább néhány napot rá szánhat az Erdő Szellemével való "találkozására".


A meghitt környezet anyai szeretetet nyújtó simogatása ellenére azért, amikor a Sóhajok Völgyében az elhagyatott kis sírhant mellé ért, mégis kitört belőle a zokogás… "Elvarázsolt távoli hegyekben valahol … Bús nóta szól egy elhagyott sírhantról…. Régen nem járt senki arra,… Fejfáját az idő foga marja"…

Nem törődve immár, hogy hangosan beszél, az Égre emelt kezekkel megbocsátásért könyörgött… az Istenhez… a kis Deához…az Erdő Szelleméhez…(?) Már ő sem tudta, mit csinál, csak annyit érzett, hogy valahol nem így kellett volna történnie a dolgoknak.

Könnyes szemekkel rendezgette a kis sírhantot, puhította ismét a földet rajta és beágyazta a virágokat, amelyeket magával hozott. A legszebb virágokat vette meg a virágárustól. Hisz' a legszebb kis angyalkának viszi… Igen. Évek óta elhagyatottan … a végtelen magányban senkinek nem volt gondja rá…(?) Micsoda "szülei voltak"? … Biztosan épp ezért is hagyta el őket…(!)

A Sári sírjára is ültetett virágot, hisz' anyjaként szerette és elgondolta, hogy ha élne, biztosan tudna neki adni tanácsot. A halála előtti napokban valamiféle hivatásról, elődökről, utódokról beszélt nekik és aggódott, hogy el fognak rontani valamit. Hogy mit rontottak el, azzal tisztában volt, de a többi felől… Miféle hivatásuk lenne? Damjanekkel közösen…?… A bizonyos "előd"-nek a sírja nem messze volt. (?) … Mit jelenthettek azok a szavak…?

Csendesen üldögélve a Sári sírjánál, egyszer csak az jutott az eszébe, hogy már annyiszor hallotta, hogy kimondottan szükséges esetekben bizonyára a "halottak" is tudnak szolgálni bizonyos információkkal. (?). Vajon Sári "miként" tudna vele kommunikálni?… Vagy a szelleme. … Vagy bármi! … Vagy a saját tudattalanja… De vajon hogyan tudna rájönni mindazoknak a furcsa dolgoknak a nyitjára, ami aznap ― és sőt, már régebbről ― vele történik??? Mit kellene tegyen? Vissza kell, hogy utazzon a hivatásához! Ott van lakása is! Itt csak "vendég"!! Itt nem maradhat néhány napnál tovább! De, ha visszarázódik oda a hétköznapok világába, akkor… (?)…Majd egy idő múltán újra el jön ide sírni és fohászkodni …? ― Nem! Nem tudja, hogy mi a teendője, de így nem lesz jó. Legalábbis hosszútávon.

Próbálta magát lecsendesíteni és a csendben ülve szépen sorban visszagondolt, hogy miként is történt ez a változás. Milyen indíttatás hatására döntő, hogy ide jön ― és efelől gondolkozik?

Tulajdonképpen nem történt semmi "para-fenomenális" dolog, semmi "spirituális csoda"! Hiszen egyszerűen csak emlékezett. És az érzelmei megmozdultak ennek hatására. Ennyi volt az egész. És az érzelmei ide vezérelték. Arra a helyre, amelyet mindig úgy szeretett. Tehát, ha meg akarja fejteni a dolgot, egyszerű az egész. Itt, ezen a helyen történnie kell valaminek! Hisz' azért jött ide. ― Aztán hirtelen az eszébe villant, az a nagyon rég történt csoda! Ami a Tündérkertben történt! Amikor Damjanekkel újra össze találkoztak. Ott, azon a szép helyen ahol először látták meg egymást!!!

Hirtelen olyan izgatott lett, hogy vajon csakugyan? Jó irányban fut-e a gondolatmenete? Damjanek! Istenem. Őt csakugyan igazán szerette! És épp ezért is nem volt képes máshoz kellőképpen kapcsolódni, pedig őt szerették… nagyon szerették…― Istenem, még öltek is miatta ― és ő még sem volt képes kellőképpen mindezt viszonozni…! Damjanek miatt! De vajon hol lehet most Damjanek? Hisz' rég nem hallott felőle semmit? … De ha a sors akarata lenne, hogy vele találkozzon, akkor ezen nincs értelme gondolkoznia. Mindezzel nagyon is tisztában volt, de mégis hirtelen nagyon türelmetlen lett. Mintha valami tűz belülről így biztatná: "Gyorsan! Gyorsan a Tündérkertbe! Hisz' minderre nagyon későn jöttél rá! És Damjanek megunhat várni…"

Mindazok ellenére, hogy kellőképpen összeszedte gondolatait és még meglehetősen viccesnek is találta a "belső biztatást", mégis határozott léptekkel indult az ösvényen felfelé a Tündérkert irányába. Aztán jutottak eszébe különféle gondolatok, hogy bizonyára tévedhet "még ő is" és tulajdonképpen Damjanek élhet egy boldog párkapcsolatban valahol. (?). Vagy, hogy már ennyi év után, bizonyára nem is értenék meg olyan jól egymást… De ezt az utóbbit, amint (logikusan) meggondolta, érzések szintjén rögtön ellent is mondott: Nem! Ez kizárt dolog! Mindamellett, hogy már rég kinőtt a mesék világából, azért azzal a gondolattal indult a Tündérkertbe, hogy "ne legyen az, hogy rajta múlott". Ha már ennyit töprengett a "megfejtésen" akkor ennyit igazán meg tehet! Nem egy 16 éves tini lány álmodozóságával vágott bele ebbe a próbába, de kissé reménykedve figyelőzött a Tündérkert bokrai közt. Akkor ezelőtt… Istenem,… 25 éve történt az a csoda. 18 éves volt akkor… Ott találtak rá egymásra 9 év után. Ez volt a csoda! Gyerekfejjel, gondtalanul álmodozva, hogy majd ketten az erdőben élnek… De meg is valósították! … Csak…? … Csak!

Arra az emlékezete szerinti helyre ment, ahol megismerkedtek. Ott csendesen el álldogált egy keveset, majd tovább ment arra a helyre, amelyre már pontosan visszaemlékezett. Ahol a csoda történt. És várt. Várt. Sokáig várt. És közben egyre csak emlékezett és emlékezett, mintha épp ezzel akarná magához vonzani a "csodát" (Vagy ezzel hívogatni Damjaneket). A gyönyörűséges szép idők…

A nap már lement amikor kis kudarc élménnyel telve egy utolsó reményben rá tért a Medvekő felé vezető ösvényre. Hisz' ott voltak mindig a "találkák". Istenem… milyen őszinte ragaszkodás volt és mennyire tudtak bízni egymásban. Soha nem állott fenn, hogy "vajon eljön-e?" Őszintén szerették egymást. gyermekekül. És felnőttekül is! Nagyon! De valahol mégis hiba történt. Mégpedig nagy hiba. Egész életre szóló. … És, és ezen most vajon lehetne-e javítani…? De ott áll a helyzet, hogy most épp, hogy azon rágódik, hogy "vajon jön-e?"…!

Hát hiába várt Janka a Medvekőnél is legalább egy órát, mert nem jött! Már sötétedett és az ösvényeken nagyon keveset lehetett látni, de amint aztán kiért a tisztásra, onnan nagyszerűen be tudta tájolni az útvonalat és egy óra leforgása alatt már a Nárcisz halljában volt. Természetesen csalódottságát nem akarta elismerni. Mintha úgy érezte volna, hogy valamiképp valaki nyomon követte gondolatait és próbált úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Hisz' csak eszébe jutott egy megtörténhető dolog. És ő épp csak ennek tett eleget. ― Hogy olyan hülye volt, hogy várta a nagy semmit! A "csodát". És titokban azért haragudott is magára.

Damjanek a Lola temetése után felhívta a federáció főnökét és közölte vele, hogy már legyen elnézéssel, az utóbbi időben történt kihagyásaiért, de még egy nagyon fontos dolog miatt hétfőn még hiányozni fog. Ugyanis arra gondolt, hogy csaknem 20 éve már, hogy nem járt azokon a helyeken, ahol gyerekkorában mindig olyan jól érezte magát. Hogy még ott is akart lakni. … És nemcsak egyedül … És ott is lakott!!… Épp a már rég meghalt kislányának az édesanyjával. Vajon hol lehet az a kimondottan tiszteletet érdemlő asszony?? Mert csak évek múltán jött rá, hogy bizony a Föld kerekségén nincs még egy olyan csodálatos nő, mint Janka. Akivel ő négy évet együtt élt. Aki szintén tévedett mint ő. Együtt tévedtek és ennek áldozatául veszítették el gyereküket is…És egymást is.

Valamikor régebb, már nem is emlékszik, hogy kitől kapta, volt neki egy fából faragott "Imádkozó Szűz-Mária" szobrocskája. Ennek a kis Mária szobrocskának előkészített egy talpfát, hogy a kis Dea sírjára majd felerősíti. Másnap aztán virágot vett és elindult a tragacsával arra az általa régen nem járt helyre, ahol gyermekéveit töltötte. Ahol felnőtt, ahol lehet, hogy még ott élek a szülei is… És ahol egy gyönyörű lánnyal tervezgették jövőjüket… Az emlékekbe merülve észre sem vette, hogy a milyen hamar eltelt az a pár óra, amire megérkezett. Úgy határozott, hogy ha késve is, ennyi idő múltán, mégis csak felkeresi a szülői házat. Hisz' apjának már nagyon rég megbocsátott. És mostoha anyjának is.

Nagyon elámult az óriási változásokon. A kis településen olyan helyek is voltak, ahol egyszerűen nem tudott kiigazodni. Főképp, amikor egyik kis-utcán behajtott és egy meglehetősen zsúfolt kis "negyedbe" találta magát, ahol ― szégyen szemre ―- meg kellett kérdezze, hogy a Borvíz-felé merre kell menni, mire azt kérdezték vissza, hogy "melyik" Borvíz? Mert ugyanis már jó ideje töltőde is működött, de azért időnként közben engedték a régit is használni.

Aztán, amint kiigazodott egy meglehetősen széles sávon haladt végig és már nem volt tökéletesen biztos abban, hogy végighaladván a szülői háznál fog kikötni. És bizony nem is volt biztos, hogy egyáltalán a szülői ház, valóban a szülői ház-e? A kerítés, a kapu az udvar maga… a berendezés és nem beszélve arról, hogy egy teljesen "idegen" ház van az udvaron és a réginek nyoma sincs. A verandáról egy harminc év körüli nő nézett szembe vele és ő amint csak állott és nézelődött, meglehetősen kedvesen megkérdezte "Kit tetszik keresni?" ― Na, ez kezdetnek "jó"! ― gondolta Damjanek és felnézve a nőre bemutatkozott.

― Rokona tetszik lenni Damján úrnak? ― kérdezte a nő csodálkozva

― A fia vagyok. ― jelentette ki Damjanek szelíden, de semmiféle színpadiasság nélkül.

Erre a ház ajtaján egy férfi rontott ki nagy sietséggel és meglehetősen feldúlt tekintettel mérte végig Damjaneket.

― Damján János már nem él, de a fiát már éltében több mint 25 évvel ezelőtt eltemette!

"25 évvel ezelőtt még kölyök voltál." ― állapította meg magában Damjanek, amint felmérte a férfi életkorát. Aztán még az sem esett nehezére megállapítani, hogy bizonyára a mostohaanyjának a fia lehet, aki az idők folyamán bele lépett a törvényes örökségbe és mindezt valami okból féltve őrzi. (?)

― Ezzel én nagyon is tisztában vagyok. Csak meg akartam tudni, mi hogyan alakult, amíg távol voltam.

― Mivel kapcsolatosan? ― kérdezte a férfi szigorúan.

Damjanek nyugodtan rápillantva rögtön megnyugtatta.

― Nincs semmiféle követelésem! Csak benéztem. ― mondta és azzal megfordult és a kapu felé indult.

A férfi hirtelen megrestellte magát és utána szólt.

― Hát elküldeni, azért nem akarom!

― El tudok menni anélkül is. ― mondta Damjanek csendesen és megállott a kapu között.

A férfi óvatosan megfogta a karját.

― Hát igen, de azzal még elérne… ― igyekezett barátságosabbnak mutatkozni ― Hisz' valamikor itt lakott… Damjaneknek szólították, ha jól emlékszek?

Aztán behívta Damjaneket és elbeszélgettek egy keveset. A rokonságról, akiket Damjanek jóformán nem is ismert, az elmúlt időkről, Jarabó jövőbeli sorsáról, a világ dolgairól és úgy délután három óra körül Damjanek búcsút vett a frissen megismert "rokonaitól" és elindult gyalog a Túr-Turi mentén felfelé. A Sóhajok Völgye felé tért el, de nem tért fel a rövidítőnél, hanem az Ongát megkerülve végigjárta a jól ismert helyeket, majd a Kormos Tetőnél ráállt a Könnyek Ösvényére és folyamatosan egyre lejjebb és lejjebb ereszkedve aztán beért a kis temetőbe.

Amint közelebb ért a sírhoz, egyből könnyek szöktek a szemébe, amikor meglátta a virágokkal szépen kidíszített kis sírt. Lelkifurdalás kínozta, amiért oly hosszú időn keresztül, még csak egyszer sem látogatta meg szeretett kislányának a sírhantját. Annak idején még amikor könnyekben és verítékben úszva saját kezűleg ásta a kis gödröt, nem gondolta, hogy 21 évnek kell eltelnie, hogy újból ellátogasson kislánya földi maradványaihoz. De az asszonyi kezek, anyai kezek mégis csak ápolgatják azt a kis sírt. Az áldott asszonyi kezek. ― Mindezt könnyek közt állapította meg és csaknem figyelmen kívül maradt az, hogy friss virágok díszítik a sírt.!!! Tehát Jankának valahol a közelben kell tartózkodnia. Hisz' ki más ápolná a Dea sírját? Szegényke…Olyan korán meghalt, hogy még ismerősei sem voltak neki…! Halvány emlékláncok suhantak át emlékezetén, amikor még játszott vele, ölelte, csókolgatta… mennyire szerette… És mindannyian milyen boldogok is voltak együtt… Amikor még Sári is élt. Sári! Istenem. Sári. "Bolond Sári", ahogy megnevezte a sok barom ember. Pedig egyáltalán nem volt ő bolond! A tragédia megtörténtekor lázadt ellene is. Az ő életfilozófiája ellen. De hát akkor minden ellen lázadt. És még ő sem tudta pontosan, hogy miért. Istenem! Micsoda állapotban volt ő akkor. …És kilábalt belőle. Igaz, hogy "belelábolt" egy másik hülyeségbe, de abból is kilábolt, és a következőből is. És nem azért, mert olyan kimondottan nagy valaki volt, hogy ezt meg tudta csinálni, hanem azért, mert Valaki egyengette az útját. Odafentről! És hálatelt szívvel nézett fel a Nagy Égre. Átélve minden bánatot, keserűséget, végre a kislánya sírjához eljutva az élettel szemben elégedettnek, sőt, még boldognak is érezheti magát. De azért érzi, hogy még boldogabb tudna lenni akkor, ha nem volna meg az a belső hiányérzet benne. Reálisan véve: hiány, amit már nem lehet pótolni. Ez, amikor Deára gondol, Sárira, a sok sok szép emlékre. De ha Jankára gondol…(?) …Vajon hol van? Élhet boldog családi életet. Villant meg az eszében. És akkor semmiképp, még csak nem is szabad találkoznia vele! Főképp, ha boldog! ― De, ha nem boldog …?…Ennek utána kell nézzen!

A "rokonok" ugyanis éjszakai szállást is felajánlottak számára, de nem számított a faluba visszamenni, inkább felfelé vette az útját a Komondor Pusztája felé. Nagyszerű érzés volt a szürkületben járni azon a csodás helyen érezni az erdő csendjét, hiszen estére jutva ő is szintén pihenni tér. Átformálódik az Éjszaka Királynőjének titokzatos birodalmába. De rég nem érezte az erdő éjjeli leheletét…! Nagyon kíváncsi volt a Házra. Vajon mi lett vele, még áll-e vagy összeroskadt. Kissé meglepődött, amint "életet" fedezett fel környezetében. Még nem volt egészen besötétedve és meg tudta állapítani, hogy mozgás van körülötte. Másabbak a bokrok, az ösvény a fák, tűzifa hulladék itt-ott… Amint közelebb ért, már a parazsat is láthatta a ház előtti tűzhelynél. De buta módra van olyan közel a házhoz az a tűzhely. Egy röpke megállapításból, már felmért egy dolgot a ház lakójával kapcsolatosan. Aztán: tűzifa rendezetlenül, itt-ott edények hevernek szanaszét, a ház állapota sem árult el valami kecsegtetőt… Valamilyen szerencsétlen, vagy valami huligán költözhetett oda be.

Illendőképpen koppantott, majd kiáltott egyet a ház előtt. Mivel válasz nem jött, hát belökte az ajtót. Megállt az ajtóban megállapította, hogy van bent valaki. Megvárta, amíg szeme hozzászokik a sötétséghez és tájékozódni próbált. A berendezés nem volt túlzsúfolt. Egy ágy volt és egy szekrény. A külső helyiségben. Egy alak volt elnyúlva az ágyon. Damjanek a másik szoba ajtajához lépett, hogy leellenőrizze, azt is. Ott egy csomó, limlom volt lélek egy sem. Lassan az ágyhoz ment és megmozdította az ágyat. A benne elnyúló alak nem mozdult. Kissé keményebbet lökött az ágyon, amire az alak felmordult, fordulni akart, de hirtelen felijedt és éktelen óbégatásba kezdett. Ki akart menekülni de leesett. Damjanek utána nyúlt és mint a "tollseprűt" felrántotta a földről.

― Ne ijedj meg te szerencsétlen! Nem bántalak. ― kiáltott rá kissé erélyesen, hogy magához térítse.

― Jaaaj - jaaaj - jaaaj… ― kiabált a másik és egészen magán kívül volt. Mászva menekült ki és közben úgy ordibált, hogy visszhangzott a hely. Damjanek vékony ágakat keresett és rá rakta a parázsra.

― Mit akarsz? Ki vagy? ― kiabált a másik a sötétben, de amikor Damjanek akart is felelni, mégsem hagyta abba.

― Semmim sincsen! Egy szerencsétlen beteg ember vagyok! Menj el innen! Semmim sincsen! ― mintha meg lett volna hülyülve úgy nézett ki. Főleg, amikor Damjanek már felszította a tűzet. Akkor vette észre, hogy egy meglehetősen öreg ember …és meglehetősen részeg. A tűz fényénél az öreg valamelyest alakított a modorán, mert már nem ordított

― Nem bántalak Öreg! ― szolt megnyugtatóan Damjanek ― Csak itt akarok éjszakázni.

― Itt? Minek? ― kérdezte nagy bambán a másik.

― Mert nincs más hely, ahol aludjak. ― magyarázta Damjanek.

― Te csavaró vagy? Vagy börtönből jöttél, vagy mi vagy ? Szökött rab? He?

― Egyik sem. ― nevetett a másik hülyeségén Damjanek ― A lényeg az, hogy nem teszek rosszat neked! Érted?

Az öreg megnyugodni látszott és elcsendesedett. Kissé kóvályogva téblábolt ide-oda, maszkatolt a sötétben. Damjanek körülnézett a tűz világításában. Felmérte, hogy az idő foga mennyit ártott ennek az annak-idején oly nagy gonddal és precizitással épített háznak. Hisz' nem is csoda. Állt elhagyatottan, kifosztva is és ki tudja még hányan lakták annyi időn keresztül.

― Mióta laksz ebben a házban? ― kérdezte az öreget.

― He? ― bukdácsolt közelebb az öreg nagy bamba képpel.

― Mióta élsz itt fenn? ― próbálta hangosabban és érthetőbben feltenni újból a kérdést.

― Háát … A tavaly … Nem! Tavalyelőtt. Igen! És attól számítva kettő… három… Vagy nem három, hanem négy… Úgy, attól számítva! Körülbelől … Leszámítva azt az évet!

Damjanek közben próbálkozott megfejteni ezt a meglehetősen kódolt információt, de miután nem járt sok sikerrel, hát feladta. És a későbbiekben aztán megtanult egy fontos dolgot: Ne tegyen fel több kérdést az öregnek! Viszont, ha csakúgy hagyta beszélni, akkor annyi minden hülyeséget össze-vissza locsogott, hogy már a végén majdnem megfájdult a feje.

― Elég büdösségben és mocsokban élsz itt hallod-e! ― jegyezte meg Damjanek, de amint hátranézett az öreg nem volt sehol. Benézett a nyitott ajtón át a házba és végig volt nyúlva a priccsen és később még hortyogott is.

Aztán a szállás amilyen volt, olyan volt, nem volt más választása, meg kellett elégednie azzal amit kapott. Igaz, hogy kint maradt a tűz mellett, mert nem bízott a ház "méregtelenítésében" (vagy féregtelenítésében). Az éjszaka folyamán többször felkelt és élesztgette a tűzet. Az öreg meglehetősen "komoly" fejszéjével még fát is vágott. Szerencséje volt egy nagyobb csutakkal, mert annak tartalma aránylag reggelig kitartott.

Reggel korán "kelt", "házigazdája" még nem volt ébren, amikor elindult a Kormos Tető felé vezető ösvényen. Menet közben szedrészett egyet és talált néhány kenyérke gombát és azt is megette. Nem volt sok egyáltalán, de éppen az erdőlakók egyik legfontosabb szabályát tartotta be: Legyen valami a gyomrában! Bármilyen kevés is, de ne legyen üres! A régi erdőjáró emlékek ezáltal az éhségérzet leküzdésével is felelevenedtek. Végigjárt minden szépre, kellemesre visszaemlékeztető helyet. Eszébe jutott, hogy Jankával gyerekekül a Tündérkertben találkoztak össze és milyen csodás módon találkoztak évek múltán ugyanott… Egész simogató érzés volt végigsétálni a Tündérkert ösvényeit. Valamikor, csak maga elé képzelte azt a gyönyörű arcot… és mintegy varázslatra meg is jelent. Életben! Tisztán! És akkor egybekeltek… Vajon hol lehet Janka? Ha együtt él valakivel…(?)…

Úgy határozott, hogy nem gyalog megy le Karakóba, hanem visszamegy az autóhoz és azzal megy át a "hegy alatt". Eddig biztosan meg csinálták az utat. S, ha nem, hát a Tragacs majd kibírja.

Amint leereszkedett a hegyből, a Túr-Turi hatalmas köveinél megállott. Levetkőzött és belement a vízbe. Biztos, ami biztos. Lemosta magáról még azokat a képzeletbeli "fertőket" is, amelyeket az éj leple alatt vonzhatott magához. Aztán amint ott egy nagy kövön szárítkozott a vízben egy meglehetősen fekete hosszúkás kőre lett figyelmes amely egy szikla aljából nyúlott elő. Eszébe jutott, hogy a temetőkben a fekete márvány milyen szépen mutat a sírok mellett. Az a kő is ― nem márvány, de fekete és bizonyára szépen mutatna a Dea sírjánál. Vissza is ereszkedett a vízbe és üggyel-bajjal ki kaparta, majd kiemelte a vízből azt a meglehetősen nehéz darabot. Felvitte egy nagy kőre és ott kezdte alakítgatni mintegy "ősember módra", egészen addig, amíg igazán tetszeni kezdett a formája. És akkor, amikor már "látott" is benne valami "megfoghatót", valamit, ami valamit mutat, valamit jelez is, akkor a vállára vette és elindult ki a rövidítésen a Sóhajok Völgye felé.

Janka amikor visszaért a Nárciszba, alig fürdött le, már az ajtón kopogtak és a hotel ajándékaként egy vacsorajegyet nyújtottak be. Természetesen tudta, hogy milyen forrásból adódhatott ez a kis "figyelmesség". Megköszönte és még borravalót is adott a fiúnak, majd felvette az "estélyi" ruháját, amelyet magával hozott. Ugyanis egy kimondottan egyszerű ruha volt, de valahogy neki az egyéniségéhez inkább az egyszerű passzolt a legjobban. A vacsoraasztal természetesen egy kissé elkülönített, külön megtiszteltetésnek örvendő vendégek számára fenntartott helyen volt megterítve. Amint Janka helyet foglalt kis idő múlva a főnök is megkörnyékezte, sőt illendőképpen tudakozódott, hogy a nő egyedül van-e és ha a társasága nem zavarná, akkor helyet foglalna az asztalánál. Aztán amint Janka beleegyezően bólintott, Lénárd helyet is foglalt mellette és egész jól elbeszélgettek különböző szakmai területekről.

Majd később ― a vacsora után ― a személyes dolgaikról is szó került, amelyeken kiderült, hogy Lénárd Domokos nem annyira boldog, mint amennyire az utóbbi időkben sikeres. Mivel Dragó után még most is fáj a lelke. Aztán a "first-lady", akivel él, az egy kimondottan az érdekeket néző, meglehetősen költekező típusú nő, aki mellett sehogy sem kap egy kis lelki megnyugvást, vigasztalást. ― Mert bizony rá férne. ― …

Aztán Janka is dióhéjban ismertette, hogy az utóbbi időben miként alakult az ő sorsa is és aztán végül még azt is megemlítette, hogy milyen belső indíttatások vezérelték vissza erre a helyre. A gyerekkori-ifjúkori szerelméről Lénárd már tudott és őszintén csodálkozott, hogy ez a nő milyen komoly lelki erővel próbálkozik irányítani élete sorsát. És mindig is, ha csak eszébe jut az a pillanat, amikor még a vadászat után egyből témára akart térni a kis "szórakoztató lánynak" hitt könnyes szemű nőcskével, milyen jó is, hogy azért a végén csak kialakult egy meglehetősen harmonikus szerelmi kapcsolat köztük, amely az idők során egy kimondottan jó és őszinte baráti kapcsolattá alakult át. ― Azt az életre szóló kegyetlen lelki traumát nem említve, amely szintén a szerelmi kapcsolatuk "gyümölcse" volt.

Másnap Janka később kelt fel. Kialakított életformájában ritka alkalom volt az ilyen, de mivel valamiképp különlegesebbnek érezte azt a napot a többinél, hát megengedett magának egy kis lustálkodást. Tizenegy óra volt, amire kissé ráérősen összeszedte magát. Nem számított többet maradni, de arra gondolt, hogy még tesz egy próbálkozást. Újból felsétál a Tündérkertbe. Összepakolt és ki is jelentkezett a szobából. A parkolóban összetalálkozott Domival, még egyszer kifejezetten megköszönte a "Szálloda ajándékát" és el is búcsúzott tőle, mondván, hogy nem tudja pontosan, hogy mikor ér vissza…és, ha nem találkoznának…

― Janka, bármikor felkereshetsz! ― mondta őszintén Lénárd ― Szívesen látlak és szívesen is segítek, ha szükséged van rá. Még "munkahellyel" kapcsolatos problémákban is. ― tette hozzá biztatóan. ― És őszintén kívánom, hogy megtaláld az életben a számításaidat!


Hajsza az emlék után

Aztán a kissé lelket megérintő búcsúzkodás után a legrövidebb utat választva el indult a Tündérkert felé. Nem hagyta nyugodni a gondolat. Értelmetlenül nem élte volna át azt az állapotot és nem "hallotta volna meg" az Erdő Énekét…! Valaminek történnie kell, ami folytán meg változik az életformája! Ezt már régről érezte. Csak azt nem tudta, hogy miként. Pontosan még ugyan nem jött rá, de bízott abban, hogy a Tündérkerttel (vagy a Medvekővel) kapcsolatosan valaminek történnie kell!!

Felfelé haladva mindezeket a lehetőségeket folytonosan elemezte magában és optimizmussal telve érkezett a Tündérkert buja lombjai közé. Lassan csaknem a fákat, lombokat simogatva végigsétált minden apró kis zugot, majd leült egy lucfenyő alá. Igen! Egyik lucfenyő alatt ült, amikor második alkalommal találkoztak. Tulajdonképpen akkor talált rá kisfiúként Damjanek. … És "nagyfiúként"…vajon rá talál-e…? ― tette fel kissé bizonytalanul a kérdést, mivel már jó ideje várta, hogy "rátaláljanak".

Körülbelül félóra, óra…lehet még több idő várakozás után, tudatosítva a kudarcot, elsírta magát. Könnyes szemekkel indult a Medvekő felé. Hiszen "ott" voltak mindig a találkáik… (!?)

Ott is várakozott egy keveset és kisóhajtozva magát kissé megkönnyebbülten tudatosította, hogy "csekély" 24 óra leforgása alatt bizony mekkora nagy bolondságba sodorta magát! … És még Dominak is beszámolt róla… ― "Istenem, mekkora hülye vagyok!!! … De legalább valamiképp ápoltam az emlékeimet… és ápoltam a Dea sírját!" ― És még egy olyan utólagos gondolata ugrott be, hogy a Sóhajok Völgye felé kerülve még "benéz" a kislánya sírjához, amelynek gondozását ezentúl nem fogja elhanyagolni.

A Kormos Tető oldalán ereszkedve, a legrövidebb utat választotta. Lelkileg aránylag helyrejött. Annak tudatában, hogy "kissé messzire vetette a sulykot". Viszont arra gondolt, hogy legalább "járt itthon"! És elhatározta, hogy havonta, kéthavonta ― ha a Tündérkertbe nem is, de a Dea sírjához el fog látogatni. (A Tündérkertbe lehet, hogy az életben be sem teszi a lábát…)

Beérve az elárvult temetőbe, már messzitől észrevett valami különöset a Dea sírjánál. Remegő tagokkal közeledett a sírhant felé és amikor észrevette a kis faragott szobrocskát és a virágokat, szíve akkorát dobbant, hogy majd ' kiugrott a helyéről. Forróság öntötte el, majd reszketni kezdett. Tapogatózni kezdett maga körül, mert érezte, hogy nem tud már állni a lábán. Meg is kapaszkodott egy fiatal nyírfa vékony törzsébe és ott "pihenve" próbált erőt gyűjteni magának, hogy felkiáltson. Aztán kiáltott. Erőre erőtlenül, majd ahogy fokozatosan tért magához, egyre erőteljesebben.

― Damjaneeek! Damjaneeek …! ― kiabált már teljes erőből, de nem kapott semmi választ. Hisz' Ő járhatott itt! Ki Más!!? És máma… Vagy a tegnap…(?)…" Istenem! Köszönöm, hogy nem vagyok bolond! Köszönöm az érzést, az extázist, az irányítást, a gondolatokat, a logikát…mindent, mindent nagyon-nagyon köszönök!!! " … De hol van Damjanek…? Mennyi ideje mehetett el? Hová ment…? Jarabóban lakna…?… Nem, hisz' Domi tudott volna róla… És ő sem járt rég a Dea sírjánál!! Tehát ő is csak "átutazóban" van! Eszébe villant a "régi otthonuk" a Komondor Pusztáján. Nosztalgiázna ő is ? Vagy ő is a Tündérkertben jár valahol, vagy a Medvekőnél…?

Olyan izgatottá vált, mint egy tini lány amikor első randijára készül. Pedig már biztos volt az érzéseiben. Tudta, hogy nem hiába történt vele ami történt és nem hiába élt át 24 óra leforgása alatt ilyen különleges állapotot. De mégis ideges volt. Csaknem loholva haladt a Könnyek ösvényén felfelé a Komondor Pusztája felé. Meglehetősen kifulladva érkezett arra a helyre, amely valamikor otthona volt. Ahol kerek három évet élt szeretetben, boldogságban…a kis ház… még ott áll… De ezek épp csak megvillantak az eszében. Már nem a nosztalgiák idejét élte. Damjaneket kereste. Nagyon fontos, hogy megtalálja! Hisz' ha vissza talál menni oda ahonnan jött…!! És fogalma sincs, hogy honnan jött!?

Reménysugár járta át, amint tűzet látott a kunyhó előtt. Megállott. Kissé kifújta magát. Női lényén egy olyasmi érzés villant át, mintha rövid időn belől szeretne egy röpke ellenőrzést afelől, hogy "Vajon hogyan nézek ki?". Letörülte arcáról az izzadtságot, simított egyet a haján, futólag végignézett magán… ― de ennyi elég… hisz' van ennél fontosabb is…― Lassan közelítette meg a házat és mintegy meglepetést akarva csakúgy "megjelent" az ajtaja előtt.

… És meglehetősen sikerült is a "meglepetés". ― Hisz' a züllött vén öreg számára nem volt mindennapos, hogy kunyhója ajtajában csakúgy megjelenik egy szép nő. ― Viszont Janka lehet, hogy még az öreg csavargónál is jobban meglepődött, amikor a bűzös rendetlenségben Damjanek helyett egy torzképű csúnya öreget pillantott meg az ágyon heverve. Abban a házban, amelyben ő annak idején mennyire vigyázott a rendre és a tisztaságra…hisz' az övék volt… és mi lett belőle…(?!)

A kudarcra hirtelen nem is fájdalmat, keseredettséget érzett, hanem bosszúságot. Igen! Nagyon fellobbant, de szóban nem nyilvánította ki. Köszönt és kérdezett.

― Járt-e erre idegen ember? ― kérdezte semmiféle bevezető nélkül.

Az öreg a meglepetéstől szólni sem tudott. ― Vajon az "őrangyala" küldte-e ide ezt a csodás nőt?? ― Lassan feltápászkodott és az ajtóhoz botladozott. Janka ösztönösen hátrább lépett, mert nem árasztott épp kellemes szagot.

― Valaki járt-e itt magánál? ― kérdezte már türelmetlenebbül.

― Ki? ― böffentett kérdőleg az öreg.

― Egy férfiemberrel nem találkozott?!! ― kérdezte Janka még nyomatékosabban és kezdett izgatott lenni.

Az öreg elgondolkozott a nehéz kérdésen majd köhögni krákogni kezdett. Janka meglehetősen undorral fordult el és szétnézett. Majd kutatva a közeli bokrok közt, lassan az erdő felé indult.

― Itt járt… ― hebegte utána az öreg, mire Janka csaknem megpördült.

― Mikor? Hogy nézett ki? ― kérdezte mohón, csaknem megragadta a koszos inget az öregen.

― Hááát… ― szedte össze lassan a gondolatait a vénember ― Nem volt csavargó. Sem szökött rab és nem is börtönből jött!

"Ez aztán már meglehetősen jól hangzik." ― gondolta meg Janka. De még nem sokat tudott meg Damjanek felől.

― Mikor ment el? ― kérdezte, de nem kapott választ, az öreg csak vállat vont. Janka kezdett még izgatottabb lenni és türelmét vesztve megragadta az öregen az inget, mintha valamiként ki akarná rázni belőle a feleletet.

― Mikor ment el, te hülye öreg??? …

Az öreg jajgatni, siránkozni kezdett, hogy ő milyen szerencsétlen és, hogy az éjjel is majdnem megölte egy ember…

― Az éjjel? ― kérdezett rá Janka ― Az éjjel volt itt?

Az öreg bólogatott és elkezdett valami érthetetlenségeket zagyválni.

― Hogy lehet valaki ekkora barom!! ― kérdezte csakúgy magában Janka és eltaszította magától az öreget.

Tehát, reggel indulhatott el… Istenem! Elment…! Csaknem jött össze! Ismét könnyekkel küszködött, majd lassan lefelé haladva az ösvényen keservesen elsírta magát. Ment, ment lefelé nem is érdekelte merre megy, csak ment lefele. Majd kis idő múlva tudatosult, hogy merre halad. A Könnyek ösvényén volt és a Sóhajok Völgye felé tartott. Megállt egy pillanatra és elgondolkozott. ― Mikor járhatott Damjanek a sírnál? Vagy a tegnap, miután ő elment, vagy máma, mielőtt ő ott járt volna. De mindenképp elment. És vajon meddig érhetett…? Le kellene mennie Jarabóba! Még volna esélye találkozni vele. Nem jó felé tart. De mintha belülről valami irányítást kapna a Sóhajok Völgye felé…(?)… De nincs ebben semmi logika! Hisz' már járt a temetőben!

Már-már indult volna Jarabó felé, de hirtelen eszébe jutott, amikor még Sári beszélt arról, hogy a lelki dolgok megoldásában semmi keresnivalója sincs az ész-nek, a logikának. "Amikor érzelmektől van szó, akkor a megérzésekkel közelítünk!" "Már négy óra felé volt, ha a reggel indult, úgyis eddig már messze járhat" ― nyugtatta meg magát csak egy logikus érvet beszúrva és aztán "követte megérzését". Egész addig, míg nagy sietséggel a Sóhajok völgyébe be nem ért. Ott aztán a fák lombjai közt mohón a kis sírhant felé pillantva egyből lelassított, mint a hosszútávfutó amikor célt ér.

Igen! Az övé is meglehetősen "hosszútáv" volt. — És végre beért! Óriási megkönnyebbülést érezve azt sem tudta, hogy sír-e vagy nevet. E kettő egyvelegében egy fának támaszkodva figyelte a sír körül buzgólkodó férfit, akit mát több-mint 20 éve látta utoljára. Bizony rajta is meglátszottak az évek, de tartása kemény erőt sugárzó, mint akkor volt. Az egész lénye olyan ismerős volt és úgy tűnt, mintha csak néhány napja váltak volna el…


Damjanek amint fél térden a fejfát igazgatta, egy meglehetősen furcsa zsibongást érezve a tarkója tájékán lassan és óvatosan hátranézett. A "szerszámnak" használt fadarabot kiejtette a kezéből és mint akit meg hipnotizáltak úgy emelkedett fel a sír mellől. Az a szempár, amely őt figyelte, a még most is csodálatosan szép vonások, az a kedves arc… hisz' ez kész csoda! Hát ennyire szereti őt odafenn Valaki…? Kimondhatatlan meglepetéssel az arcán kissé, támolyogva Janka felé indult.

Aztán Janka is feléje indult. Szóhoz egyikük sem jutott. Amikor összeértek egymás karjaiba vetődtek és csaknem perceken át csak szorították egymást. A boldogság és a fájdalom perceiben könnyekkel telt szemekkel, szótlanul "beszélgettek el".

Mindarról, hogy bizony 21 éve mindketten mekkora nagyot tévedtek… És, hogy milyen lelki fájdalmakkal kellett szembenézniük avégett a tévedés végett… És, hogy a történtek után is mekkorát tévedtek… És, hogy mennyire szerették egymást, és hogy mennyire szeretik egymást, és, hogy mennyire örömteljes pillanatot élhetnek meg itt együtt épp a kislányuk sírjánál… És arról a tragédiáról is, hogy immár nem a Tündérkert mesebeli lombjai közt találkozhattak újra, hanem a Sóhajok Völgyében a régen eltemetett kisgyermekük sírhantjánál.

Aztán nagy későre az élményük megélése után hol örvendezve, hol sírva, igazából is szóhoz jutottak. Megállapították, hogy találkozásuknak bizony milyen jelentőségteljes értelme van, amely mindezek után mindkettőjük életét egészen meg fogja változtatni.

― Az eddigi életformáról lemondani kevés ahhoz képest, hogy milyen nehéz volt, hogy megtaláljalak. ― állapította meg Janka.

― És, ha erre képes voltam, akkor biztosan életformát is fogok tudni változtatni!

― Igen Janka. ― mondta Damjanek ― Én is épp így gondolom. Bármit megteszek érted! És azt sajnálom, hogy nem kerestelek… Csupán csak emlékeztem rád. És bocsásd meg ezt nekem!

― Hagyjuk!... Hagyjuk... Most Hagyjuk! … ― suttogta Janka és már sokadszor elérzékenyülve bújt Damjanek tárt karjaiba.


Több mint három órán keresztül beszélgettek ott a kis Dea sírjánál, aztán ketten együttesen befejezték a fejfa rögzítését, amelyet Damjanek elkezdett és már szürkülődni kezdett, amire leértek a Karakói Nárcisz szállodához. Ez alkalommal két ágyas szobát választottak és amint lepakoltak, rögtön vacsora után néztek, mivel mindketten farkaséhesek voltak. Ünnepi vacsoránál, mindketten kimondott beteljesülést érezve, kimondottan boldogak voltak. Alig tudtak betelni egymással és evégett a nyilvános helyen kissé nehézkesen érezték magukat. Így a kellemes zeneszó mellett csak a halk szavak által frissítgették egymás iránti érzelmeiket. Aztán közben hálálkodtak is sorsuknak e csodálatos irányításáért, nem feledkezve meg a gyerekkori és ifjúkori élményeik felelevenítéséről és sem az elválásuk során megélt életepizódjaik ismertetéséről. Az est folyamán megjelent Lénárd Domokos is és őszintén gratulált Janka sikerének. Megismerkedtek Damjanekkel, majd mielőtt tapintatosan tovább állt volna közölte, hogy másnap még szeretne beszélgetni velük. Aztán megpihenve a vacsorát, felszedelőzködtek és szobájukba mentek. Ott aztán már kevesebbet beszélve kissé vontatottan kezdődően, de a folyamatos felszabadultság érzetétől felbátorodottan és kifejezhetetlen szeretettel, tisztán, szabadon nyilváníthatták ki egymás iránti érzelmeiket, vágyaikat.

Másnap egymás karjaiban csodálatos volt az ébredésük. Annyi sok év után ölelni az "igazit", nagyon egy különleges dolog volt mindkettőjük számára. Közmegegyezéssel úgy határoztak, hogy "bánni" már ezután nem fognak semmit ― Dea esetét leszámítva, de azt is már a múlthoz számítják ― Ami elmúlt, az elmúlt. Még "fiatalok". Előttük a jövő. A közös jövő. És ezt megszervezni egy kimondottan fontos dolog. Mégpedig jól megszervezni.

― És a Komondor Pusztáján akarsz letelepedni? ― kérdezte kissé viccesen Damjanek

Janka teljes egészében feléje fordult az ágyban és egy kis ideig jól szembe nézett vele.

― Hát nem ott hagytuk abba…? ― kérdezett vissza komolyan, majd aztán ő is elnevette magát. Mindketten nevettek, de egyszer csak Janka elkomolyodott.

― Azért tudd meg, hogy minden viccnek fele való! ― emelte fel mutató úját a Damjanek orra előtt

― Tudom. ― komolyodott el Damjanek is

― Én meghallottam újból az Erdő Énekét Janek! Amelyre bizonyára te is emlékszel. És tudd meg, hogy nagyon komoly belső átalakuláson mentem keresztül. Már régebbről voltak érzéseim, hogy valami meg fog változni az életemben. Csak épp "nem hittem benne"! Érted? És amint - csak a megérzések folytán - megfejtettem, hogy találkoznunk kell… és meg is valósult, hát most már valahogy magabiztosabb lettem az érzésekkel kapcsolatosan.

Damjanek nem szólt semmit, de komolyan figyelte amit Janka beszél.

― Aztán, ha még visszaemlékszel, ― folytatta Janka ― Sári sok mindent beszélt erről a "lehetetlennek tűnő" szellemi erőről, az Erdő Szelleméről… És a Vele kapcsolatos hivatásunkról. Vissza emlékszel, amikor megjósolta a jövőnket? Amikor annyira aggódott miattunk, hogy ki fogunk-e tartani. És amikor kislánykoromban azt kérdeztem, hogy mi ketten együtt maradunk-e, akkor mit mondott? Gondolkozz csak!

Damjanek hanyatt-fekve a plafont nézte, majd kis idő múlva enyhe mosollyal és félig lehunyt szemekkel "idézte" a Sári szavait.

"Ha kialszik bennetek az Erdő Szellemének hívása, akkor nem! … De ha újból meghalljátok a dalt, akkor… talán!"

― És én megkaptam a hívást! És ez a hívás által találtunk újból egymásra Janek! Ez bolondságnak tűnhet, de nem az!

― Tudom Janka, hogy nem az. Rövid ideje annak, hogy találkoztunk, de azóta is nagyon sok mindenre rá ismertem.

― Nem azt fejtegetem, hogy a vadonba kellene berendezkedjünk, de a Komondoron a házat el kellene rendezzük valamiképp.

― De hogyan? Változtak már az idők.

― Nem tudom. De harcolni kell és bízni abban, hogy sikerülni fog! Hiszen "örökösök" vagyunk! ― mosolyodott el Janka az utolsó szónál.

― Igen Janka és ahogy mondod itt a "harc" azt jelenti, hogy bizalom! Ősbizalom! Mint ahogyan Jézus is mondja a Bibliában, hogy "Nem test és vér ellen való küzdelem…" Nem a hivataloktól - hivatalokig való rohangálások, "intézkedések", hanem csakugyan bízni kell abban, hogy tényleg minket illet az a hely. Mert mi vagyunk az "örökösök"! ― fejezte be viccesen a mondatot Damjanek is.



◄--- Előző lap:Adósságtörlesztés                 ---► Következő lap:Az otthon