Az elvarázsolt hegygerinc/Az élet megy tovább/Adósságtörlesztés

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


Az élet megy tovább/Adósságtörlesztés

A lakáshoz, amelyben Damjanek lakott, nagyon közel volt egy bokros mezős rész amely az utóbbi időben a hozzá közelebb álló tanítványainak kedvenc helyévé vált. A "találka" mindig a mester kis-udvarán volt és onnan mentek ki szabadtéri edzéseket, harci fogás elemeket gyakorolni. Ezek voltak az úgynevezett "plusz-edzések". Aztán a végén csak oda Damjanekhez tértek vissza és legtöbbször késő éjjelig is elbeszélgettek a harcról, sportról az életről…a nőkről… mindenről.

A mester meglehetősen visszavonult életet élt. Már 44 éves volt, különös tervei nem voltak a jövővel kapcsolatosan és arra számított, hogy ezt a régóta várt csendes, békés életformát igyekszik megtartani élete végéig. Boldog volt és minden nap hálatelt szívvel tekintett fel az égre, hogy végre neki is megadatott a kiegyensúlyozottság.

A kissé siralmas állapotban lévő kis tragacsával járt be klubhoz, ott elvégezte a dolgát, vásárolt ezt-azt és vette az irányt haza felé. Otthon sokszor már várták a fiúk és nagyjából kisegítették a házi teendőket illetően is. Főként az utóbbi időben, amikor a "Kis csapatba" kezdtek lány tanítványok is beszivárogni. Damjanek egyáltalán nem használt ki közülük senkit. Tisztában volt azzal, hogy bárki tesz valamit, azt tiszta szívből teszi és nem érdekből. Volt elég ideje elgondolkozni azon is, hogy az utóbbi években abszolút semmi erőlködés nélkül milyen csodásan csendessé és kimondottan harmonikussá alakult az életsorsa. És ami a legfontosabb : mennyi barátja van! Mert hiába, hogy tanította őket, mindannyiukat barátainak tekintette. És nem anyagiakért, pénzért, vagy egyéb javak ellenébe. Igaz, hogy a fiúk maguktól annyi mindennel ellátták, hogy épp csak a leg szükségesebbekre kellett költenie.

Időnként úgy is adódott, hogy ő tett látogatás valamelyiküknél és ott midig szívélyesen fogadták és rendszerint megismerkedett a tanítvány szüleivel és más rokonaival is. Egy alkalommal egy testvérpár családjánál tett éppen látogatást, amikor egy nagyon nem várt eseménnyel találta szembe magát. Mégpedig egy olyan eseménnyel, amely ― későbbi megítélése szerint ― teljes mértékű változást idézett elő az életében.

Lia és Bobó testvérek voltak, mindketten tizenévesek és már több mint egy éve benne voltak a Kiscsapatban. Már nagyon rég tervbe vették otthonukba meghívni a mesterüket, de mindig valami közbejött és így kissé eltolódott a "családlátogatás". Nem laktak különösen messze, autóval úgy húsz perc járásnyira ― ha nem volt nagy a forgalom. Elegáns kis kertes házban laktak, Lia és Bobó szülei már az udvaron lévő kis lugasban várták. Miután megtörténtek a bemutatkozások, ismerkedések, hát amint szokás barátságos csevegés közben végig vezették a vendéget az udvar és a ház környékén. Amint ott sétáltak az udvaron, egyszer csak egy furgon húzott közvetlenül a kapuhoz és valakik kiszálltak belőle. Damjanekben már régóta kifejlődött képesség volt, hogy ― már akarata ellenére mindig, mindenűbe nyitott és figyelmes volt még olyankor is, amikor ez egyáltalán nem látszott rajta. Tehát a beszélgetésben jelen volt, de mégis valamiképp regisztrálta azt is, hogy mi történt a kapu előtt.

… Valakik kiszálltak… valamit kiemelnek… és befelé, a kapun belülre irányítják. Mindez csakúgy már megszokásból tudatosult benne. Aztán továbbá: Valakit tolószekéren taszítanak be a kapun…Valami öregasszonyt… Amikor Damjanek oda pillant…(?) Mintha még látta volna az arcot…? Ismerős, de nem jön rá, hogy honnan! Tovább beszélgetnek… Damjanek még odapillant… Lia észrevette és halkan súgta oda :

― Egy nagyon távoli rokonunk. Már kiadták a kórházból. Nincs már sok hátra szegénynek.

Damjanek csak nézte azt a szempát, az egyre eltorzultabb arccal nézett vissza rá, majd hirtelen sírásba tört ki. Damjanek közelebb lépett és teljesen megdermedt, majd végig futott a hátán a hideg. Lassan egész közel ment a tolószékhez.

― Istenem! Lola! Mi történt veled?? ― kérdezte halk meghatottsággal.

Lola csak zokogott, de olyan erőtlenül, hogy látszott rajta, amint egyre fárad. Vigasztalni próbálták, de az nem sokat ért.

Damjaneket nagyon meghatotta a jelenet. Amikor sikerült "túltennie magát rajta" mégcsak nem is álmodta, hogy még egyszer az életben viszont látja majd azt a nőt, aki miatt annyit szenvedett. És még hogy ilyen siralmas állapotban…?

Aztán Lola hamar kifáradt és így a sírás is abba maradt. Váltottak néhány szót, hangja annyira erőtlen volt, hogy Damjanek nem is értette minden szavát. Aztán maga a beszélgetés is meglehetősen kifárasztotta és jobbnak látták a házba bevinni. Az esemény meglehetősen nagy kavarodást és eredményezett és bővebb információ reményében kíváncsian tekintgettek Damjanekre, aki aztán csendesen a múltra emlékezve egész részletesen elmesélte a Lolával megélt élettapasztalatait. Ugyanis soha nem voltak titkai a tanítványai előtt és a megtörtént dolgait mindig okulásként, tanulásként ismertette velük. Függetlenül attól, hogy mennyire voltak dicsőségesek, vagy kudarcosak.

Aztán ő is megtudta, hogy a családban Lola volt az úgynevezett "fekete bárány" akire egyáltalán senki nem lehetett büszke és épp ezért mindig lenézet, kinézett volt az egész rokonságban. Beszédjükből, hanghordozásukból ítélve Damjanek megállapíthatta, hogy csak meglehetősen kényszerhelyzetből támogassák, mivel életükön keresztül csak a szégyent hozta az egész családra. De valahol szánni való, mert nagyon szenved, hatalmas fájdalmai vannak, morfiumot adnak neki és lehet, hogy még egy hónap sincs hátra az életéből.

Amikor elbúcsúzott a családtól Lolától is szeretett volna elköszönni de nem volt ébren. Hazafelé menet mind csak az a fájdalommal és keserűséggel telt arc járt az eszébe. Sőt, amikor lefeküdt, nem tudott elaludni, mind csak az csengett a fülébe, amikor Lola arról beszélt neki, hogy "ők ketten sorstársak", hogy "egybefonódik" a kettőjük sorsa… És milyen igaz is mindez…? Ha eltaszította is ― mert el kellett ― mégis utólag csak egybefonódik a sorsuk. Úgy néz ki, hogy még nem teljesítették közös feladatukat. Még maradt valami elvégezetlen… De vajon mi…? Ez a nagy kérdés! Aztán ennek megfejtéséhez nem kellett hosszas gondolkozás. Hiszen a "vak is látja!" Bármilyen feslett szajha volt, azért mégis ― ha még a sors által kényszerítve volt is ― rajta segített amikor szüksége volt rá. Amikor tehetetlenül feküdt. Ápolta őt az a nő és ― akkor ― jó volt hozzá. Igaz, hogy ezáltal csak a sorsát teljesítette be, de ő megtette a magáét. Ő most meg fog halni. Egy hónap és kész. De "ő, Damjanek?" Még vajon milyen feladat vár még rá a Lolával való "közös sorsban"???

Csaknem egész reggelig gondolataival vívódva jutott arra a döntésre, hogy bizony ameddig Lola él, addig neki mellette a helye. Nem szabad adósa maradjon senkinek, bárhogyan élte le az életét és bárki volt az.

Mielőtt bement volna a klubhoz, kiszaladt Bobóék szüleihez és közölte velük az elhatározását. Közösen beszélték meg, hogy miképpen volna lehetséges ennek a szerencsétlen ember roncsnak a hátralévő napjait jobbá tenni, mivel és hogyan lehetne őt vigasztalni. Aztán bement hozzá és finoman érdeklődni kezdett, hogy mégis mitől érezné valamivel jobban magát.

― Ó Istenem, Damjanek! Én már csak akkor érezném "jól" magamat, ha már nem szenvednék tovább! És tudod, hogy mikor nem fogok már többet szenvedni??? ― kérdezte könnyben lábadt szemekkel.

Damjanek nem kérdezett, nem felelt csak behunyta a szemét és megszorította a nő erőtlen kezét. Aztán a csendes, erőtlen sírdogálást hallgatva azon gondolkozott el, hogy a halálkor tulajdonképpen maga az elválás a legfájdalmasabb. És, hogy ő annak idején mennyire akarta az elválást és mennyire örvendett is amikor végre sikerült. És most …? Mégis azt mondja, hogy: fáj. Hát ez az, amit még ők közösen nem teljesítettek be. Maguk az érzések azok amelyek mozgatják az egész életünk folyamatát. Ha nincsenek érzések, akkor létezhetetlen maga az élet is.

A délutáni órákban ismét kiment hozzá. Annak idején míg együtt voltak a tejszínhabot szerette nagyon, azt vitt neki de már nem ette meg azt sem. Ki taszította a szekérkével az udvarra és ott elnézelődve a fák lombjain kissé mintha jobban érezte volna magát. Aztán este felé nyűgölni kezdett, rá törtek a fájdalmak és még nézni is rossz volt, amint szenvedett.

Másnap szombat volt, beemelte az autójába, jól ki támasztotta az ülésen és elvitte a folyópartra. Már abban a stádiumban volt amikor már napközben is morfiumozni kellett. Természetesen Damjanek erre fel volt készülve és megfelelőképp el is látta. A rokonságban nagyon örvendtek a Damjanek különlegesen odaadó tevékenységének, mivel valahol kényszernek és megterhelőnek érezték Lolának a gondozását. De Damjanek nem neheztelt senkire. Jól tudta, hogy mi az ő kötelessége és türelemmel gondozta betegét. Úgy is volt, hogy ott aludt mellette és ezzel meglehetősen megkönnyítette a családtagok helyzetét. Napközben Lola sokat sírt. Volt amikor félt, volt amikor ön-vádaskodott és volt amikor fájlalta az eltelt szép időket. Damjanek már nem érzett semmiféle kötődést iránta. Csupán csak őszinte sajnálatot és kötelességtudatot. Sorsa beteljesüléseként szembe találkozott az elmúlás tudatával is és megállapította, hogy minden kezdetnek vége is van. És mivel ez törvény, hát el kell fogadni. Aztán az egy másik dolog, hogy az ember miként képes elfogadni. Főképp, amikor a saját magának a vég-jével kell szembenéznie. Lola épp erre kényszerült, ha akarta, ha nem. Ugyanis a szenvedésekkel már ott tartott, hogy bizonyára akarta is volna, hogy már egyszer jöjjön el az a kaszás, de úgy látszik még ezt sem mi határozzuk meg.

― Jaj Damjanek, tudd meg, hogy még meghalni sem olyan könnyű! ― siránkozott a Damjanek kezét fogva ― Már annyit szenvedtem, hogy tényleg nem bánnám, ha meghalnék. Nem akarok tovább szenvedni! Damjanek kérlek segíts rajtam!! Tegyél valamit, hogy már ne szenvedjek…!

Aztán egy másik alkalomkor, amikor Damjanek épp egy kis parkban sétáltatta:

― Istenem, de szörnyű! El sem tudod képzelni, hogy milyen érzés, amikor itt kell hagynod mindent, mindenkit akit szerettél… Istenem! Damjanek! Téged is úgy sajnállak itt hagyni! Téged sajnállak a legjobban… ― sírni kezdett, majd köhécselni, tikkogni … vékony ráncos kezével Damjanek csuklója után tapogatózott.

― Egy ilyen csodálatosan jó embert… Damjanek, nem akarlak elveszíteni! Bocsáss meg nekem! Hányszor megcsaltalak, pedig hidd el annyira szerettelek… És most is úgy szeretlek és nem akarok elválni tőled !!!

Majd egy este, amikor Damjanek próbálta meggyőzni, hogy pihenjen egy keveset.

― Jaj Damjanek. Annyira félek! El sem képzeled, hogy milyen félelmetes, mintha teljesen egyedül lennél, amikor már nem számíthatsz senkire… Magadnak kell intézned a dolgokat… Amit tettél az életben… Arról egyedül kell mind számot tenned, nincs már segítség …Istenem! De félelmetes…! Jaj, Damjanek, ne hagyj el!

― Itt vagyok Lola. Itt vagyok melletted. Nem hagylak el. ― próbálta nyugtatni Damjanek és alig bírta visszatartani könnyeit.

Aztán kis idő elteltével egyszer csak rázkódni kezdett, furcsán ki meredtek a szemei és mintha valahová a távolba nézett volna valami nagyon félelmetes dologra. Egyre szaporábban lélegzett, majd egy rövidke belégzés után megállott benne a levegő és arca mintha megmeredt volna az irtózattól… Aztán a szemei lassan kezdtek el üvegesedni és a levegő is alig észrevehetően kezdett ki áramlani a tüdejéből. Nyelve kibújt a szája szögleténél és a belégzés már elmaradt. Feje kissé oldalra billent és nem mozdult többet. Damjaneknek eleredtek a könnyei és lassan óvatosan elnyújtotta az ágyon. Elrendezte a kezeit, lábait, felhúzta rá egészen a takarót és aztán csendesen kiment a konyhába.


Mivel tanúja volt mindazoknak a szenvedéseknek, kínoknak amelyeket Lolának meg kellett vívnia élete utolsó hónapjaiban, megváltásként fogadta volt élettársa halálát. Nagyon szomorú volt, de mégsem érezte a "társ" iránti kötődés fájdalmát. Csupán egy szerencsétlen zátonyra futott életű együgyű nő szomorú életvégének tanújaként érzett, akinek sikerült viszonoznia mindazt, amivel tartozott neki. Hálát adott az Istennek, hogy erőt adott neki és kitartást amely által véghez tudta vinni a kellő gondoskodást és őszinte odafordulást. Ugyancsak hálát adott a megkönnyebbülés érzetének is, amely által tisztán el tudta dönteni, hogy immár végképp pontot tehet a kapcsolatok végére. A sok tapasztalattól megerősödve valahol azt érezte, hogy nem élhet még egy olyan nő a földön, aki iránt már kötődést tudna érezni és ez a tudat olyan felszabadulttá tette, hogy még boldogan is fogadta ezt az állapotot. (És ennek is hálát adott).

Fel akarta vállalni a temetkezési költségeket, de kisebb vita után a Lola rokonsága mégis csak másként döntött és aztán végül is ők tették meg a végtisztességet.

A Lola sírjánál állva az eszébe jutott, hogy bizony még van valahol egy kis sírhant, amely valamiképp hozzá kapcsolódik és amelyet nagyon, de nagyon rég nem látogatott meg. Csaknem húsz éve, hogy nem járt arrafelé, hogy nem látta néhai kislánya sírját. Bizony, hogy telik az idő…! Milyen szép lány lenne…! Biztosan nagyon gyönyörű lenne…! Akárcsak az édesanyja… ― Őt sem látta már nagyon rég…



◄--- Előző lap:Tisztulás                 ---► Következő lap:Az Erdő Éneke