Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szellemének hívása

Az elvarázsolt hegygerinc‎‎ 10. Az Erdő Szellemének hívása Az Erdő Éneke Az elvarázsolt hegygerinc mindkét oldalán fekvő mindkét település nagyon sokat fejlődött és változott. Sőt, egyes részek csaknem teljesen megváltoztak. A hegyoldal egyes részei már "magán területekként" szerepelnek. A Komondor Pusztájához már út vezet ki és az út mentén ha elszórtan is de már megjelentek a különböző stílusban épített villák. Mindenki inkább a turisztikából való megélhetőség felől gondolkozik és építkezések folynak hol-itt, hol-ott, ki merre tudott, panziót, kisebb szállodát, vendéglőt, hétvégi szórakozóhelyet próbált létrehozni ennek a virágzásban lévő hegygerincnek mindkét oldalában. A két kis turista központ kemény rivalitásban volt egymással. A Jarabói részt több cégtulajdonos ― szintén rivalizálva egymás közt ― irányította, a Karakói részt, pedig a tapasztalt, ― minden hájjal megkent ― Lénárd Domokos vezette. Ő volt a "nagyfőnök" egy-két kis panziót leszámítva csaknem minden vendéglátó központnál. Annak ellenére, hogy üzleti dolgaiban az utóbbi időben ismét kezdett fellendülni, bizony a hatvan év már meglátszott rajta is. Haja őszült, egyes helyeken meggyérült, tartása sem a régi volt már, de tekintetében valahol ott bujkált az a különös magabiztosság. Nagyrészt egyedül irányított mindent, mert sokan irigykedtek rá és igazából nem bízott senkiben. Nem tartozott azok közé az emberek közé, akik úton-útfélen egykönnyen meglepődnek, de amikor egy vasárnap délután épp a "Nárcisz" hotel előterébe lépett be, csaknem a földbe gyökereztek a lábai. Egy kimondottan kellemes megjelenésű gyönyörű érett nőt pillantott meg a recepció előtt állva. Nagyon régen nem látta a nőt és nem is gondolta volna, hogy ennyi év elteltével is ilyen csodálatosan képes megőrizni a "vonalait." Mintha számára megállt volna az idő. És miután kissé "felocsúdott", bókként már szavakba is öntötte ezt az észrevételét. Jankának egy kis bók mindig jól jött és kedvesen köszöntötte Lénárdot. Sőt, régi jó barátokként még meg is puszilták egymást. ― Csaknem itt akarsz megszállni!? Hisz' ez igazán kész megtiszteltetés!! ― örvendezett Lénárd őszintén. ― Hát igen. ― mondta Janka szerényen ― Mivel láttam, hogy a volt otthonom milyen állapotban van, hát így döntöttem. ― Ami az otthont illeti az csakugyan már egy putri, de a hely, az bizony sokat ér a mai világban! ― próbálta "oktatni" Lénárd. ― Én is napirenden vagyok az ingatlanokkal kapcsolatosan! ― mondta csendesen, de magabiztosan Janka. ― Ja' elnézést, hisz' hallottan is a felívelő karrieredről és szívből gratulálok ― kapott észbe Lénárd mert bizony értesült valahonnan a Janka közéleti sikerességéről. Aztán az ilyen régről való összetalálkozásokkor szokásos egymás hogyléte iránt való kölcsönös érdeklődések következtek, majd "szakmabeliekül" néhány szó elhangzott a vendéglátásról és turizmusról is. Janka pontosan nem határozta meg, hogy mennyit számít maradni. Meglehetősen furcsán érezte magát. Bármennyire elhidegült kapcsolatban élt szüleivel, azért soha nem gondolta volna, majd egyszer épp szülőhelyén fog szállodában éjszakázni. Kissé idegennek érezte magát és mégis mint hívogató kitárt anyai karokat érzékelve kapta azt a különös kelkivezérlést, amely által így egyből haza utazott, szülőfalujában, de mégis egy idegenek számára épített szállodában. Aztán, amikor már az erdei úton felfelé gyalogolva oly otthonosan nézett szét a simogató környezeten, már tudta azt, hogy ő tulajdonképpen nem is s faluhoz, a településhez kapta az indíttatást…hanem egészen máshová. Őt valamiképp az erdő várja! Az Erdő Szelleme az, aki őt ide hívta! És ennek lehet, hogy nincs is semmi köze a faluhoz, a szállodához. És lehet, hogy még az elhagyatott szülőházához sem. … És ahhoz a nagyon régi összedőlt putrihoz sem, amelyet még Damjanekkel együtt vettek valamikor rég. ― És erről teljesen meg is feledkezett. Hisz' értéktelen rominaság az egész. De! Köszönettel Dominak, hogy eszébe juttatta, hogy a telek még érhet valamit! ― De mi közük van az effajta gondolatoknak ahhoz, amiért ő tulajdonképpen haza látogatott…? Hisz' épp az előbb állapította meg, hogy nincs közük hozzá!? Ismét úgy érezte, hogy kezdett kissé összezavarodni. De "hála a nagy átalakulásoknak", gondolatait sikerült egy egészen más kerékvágásba terelnie. Ugyanis a hely néhol kissé felismerhetetlennek tűnt, mert annyira megváltozott minden. Még azután is, amióta 9 éve utoljára látta. Az út meg volt csinálva rendesen és csaknem a Komondor-ig vezetett ki. Itt-ott formás kis házak vagy épp pazar villák meredeztek az út mentén. Kisebb panziók is működtek egész messzire a falutól. Hirtelen elgondolta, hogy mennyivel másabb lenne épp itt működtetni egy kisebb turistaházat, vagy panziót, mint ott a nagyváros forgatagában. Még szerencsére el tudott intézni egyet-mást és így legalább néhány napot rá szánhat az Erdő Szellemével való "találkozására". A meghitt környezet anyai szeretetet nyújtó simogatása ellenére azért, amikor a Sóhajok Völgyében az elhagyatott kis sírhant mellé ért, mégis kitört belőle a zokogás… "Elvarázsolt távoli hegyekben valahol … Bús nóta szól egy elhagyott sírhantról…. Régen nem járt senki arra,… Fejfáját az idő foga marja"… Nem törődve immár, hogy hangosan beszél, az Égre emelt kezekkel megbocsátásért könyörgött… az Istenhez… a kis Deához…az Erdő Szelleméhez…(?) Már ő sem tudta, mit csinál, csak annyit érzett, hogy valahol nem így kellett volna történnie a dolgoknak. Könnyes szemekkel rendezgette a kis sírhantot, puhította ismét a földet rajta és beágyazta a virágokat, amelyeket magával hozott. A legszebb virágokat vette meg a virágárustól. Hisz' a legszebb kis angyalkának viszi… Igen. Évek óta elhagyatottan … a végtelen magányban senkinek nem volt gondja rá…(?) Micsoda "szülei voltak"? … Biztosan épp ezért is hagyta el őket…(!) A Sári sírjára is ültetett virágot, hisz' anyjaként szerette és elgondolta, hogy ha élne, biztosan tudna neki adni tanácsot. A halála előtti napokban valamiféle hivatásról, elődökről, utódokról beszélt nekik és aggódott, hogy el fognak rontani valamit. Hogy mit rontottak el, azzal tisztában volt, de a többi felől… Miféle hivatásuk lenne? Damjanekkel közösen…?… A bizonyos "előd"-nek a sírja nem messze volt. (?) … Mit jelenthettek azok a szavak…? Csendesen üldögélve a Sári sírjánál, egyszer csak az jutott az eszébe, hogy már annyiszor hallotta, hogy kimondottan szükséges esetekben bizonyára a "halottak" is tudnak szolgálni bizonyos információkkal. (?). Vajon Sári "miként" tudna vele kommunikálni?… Vagy a szelleme. … Vagy bármi! … Vagy a saját tudattalanja… De vajon hogyan tudna rájönni mindazoknak a furcsa dolgoknak a nyitjára, ami aznap ― és sőt, már régebbről ― vele történik??? Mit kellene tegyen? Vissza kell, hogy utazzon a hivatásához! Ott van lakása is! Itt csak "vendég"!! Itt nem maradhat néhány napnál tovább! De, ha visszarázódik oda a hétköznapok világába, akkor… (?)…Majd egy idő múltán újra el jön ide sírni és fohászkodni …? ― Nem! Nem tudja, hogy mi a teendője, de így nem lesz jó. Legalábbis hosszútávon. Próbálta magát lecsendesíteni és a csendben ülve szépen sorban visszagondolt, hogy miként is történt ez a változás. Milyen indíttatás hatására döntő, hogy ide jön ― és efelől gondolkozik? Tulajdonképpen nem történt semmi "para-fenomenális" dolog, semmi "spirituális csoda"! Hiszen egyszerűen csak emlékezett. És az érzelmei megmozdultak ennek hatására. Ennyi volt az egész. És az érzelmei ide vezérelték. Arra a helyre, amelyet mindig úgy szeretett. Tehát, ha meg akarja fejteni a dolgot, egyszerű az egész. Itt, ezen a helyen történnie kell valaminek! Hisz' azért jött ide. ― Aztán hirtelen az eszébe villant, az a nagyon rég történt csoda! Ami a Tündérkertben történt! Amikor Damjanekkel újra össze találkoztak. Ott, azon a szép helyen ahol először látták meg egymást!!! Hirtelen olyan izgatott lett, hogy vajon csakugyan? Jó irányban fut-e a gondolatmenete? Damjanek! Istenem. Őt csakugyan igazán szerette! És épp ezért is nem volt képes máshoz kellőképpen kapcsolódni, pedig őt szerették… nagyon szerették…― Istenem, még öltek is miatta ― és ő még sem volt képes kellőképpen mindezt viszonozni…! Damjanek miatt! De vajon hol lehet most Damjanek? Hisz' rég nem hallott felőle semmit? … De ha a sors akarata lenne, hogy vele találkozzon, akkor ezen nincs értelme gondolkoznia. Mindezzel nagyon is tisztában volt, de mégis hirtelen nagyon türelmetlen lett. Mintha valami tűz belülről így biztatná: "Gyorsan! Gyorsan a Tündérkertbe! Hisz' minderre nagyon későn jöttél rá! És Damjanek megunhat várni…" Mindazok ellenére, hogy kellőképpen összeszedte gondolatait és még meglehetősen viccesnek is találta a "belső biztatást", mégis határozott léptekkel indult az ösvényen felfelé a Tündérkert irányába. Aztán jutottak eszébe különféle gondolatok, hogy bizonyára tévedhet "még ő is" és tulajdonképpen Damjanek élhet egy boldog párkapcsolatban valahol. (?). Vagy, hogy már ennyi év után, bizonyára nem is értenék meg olyan jól egymást… De ezt az utóbbit, amint (logikusan) meggondolta, érzések szintjén rögtön ellent is mondott: Nem! Ez kizárt dolog! Mindamellett, hogy már rég kinőtt a mesék világából, azért azzal a gondolattal indult a Tündérkertbe, hogy "ne legyen az, hogy rajta múlott". Ha már ennyit töprengett a "megfejtésen" akkor ennyit igazán meg tehet! Nem egy 16 éves tini lány álmodozóságával vágott bele ebbe a próbába, de kissé reménykedve figyelőzött a Tündérkert bokrai közt. Akkor ezelőtt… Istenem,… 25 éve történt az a csoda. 18 éves volt akkor… Ott találtak rá egymásra 9 év után. Ez volt a csoda! Gyerekfejjel, gondtalanul álmodozva, hogy majd ketten az erdőben élnek… De meg is valósították! … Csak…? … Csak! Arra az emlékezete szerinti helyre ment, ahol megismerkedtek. Ott csendesen el álldogált egy keveset, majd tovább ment arra a helyre, amelyre már pontosan visszaemlékezett. Ahol a csoda történt. És várt. Várt. Sokáig várt. És közben egyre csak emlékezett és emlékezett, mintha épp ezzel akarná magához vonzani a "csodát" (Vagy ezzel hívogatni Damjaneket). A gyönyörűséges szép idők… A nap már lement amikor kis kudarc élménnyel telve egy utolsó reményben rá tért a Medvekő felé vezető ösvényre. Hisz' ott voltak mindig a "találkák". Istenem… milyen őszinte ragaszkodás volt és mennyire tudtak bízni egymásban. Soha nem állott fenn, hogy "vajon eljön-e?" Őszintén szerették egymást. gyermekekül. És felnőttekül is! Nagyon! De valahol mégis hiba történt. Mégpedig nagy hiba. Egész életre szóló. … És, és ezen most vajon lehetne-e javítani…? De ott áll a helyzet, hogy most épp, hogy azon rágódik, hogy "vajon jön-e?"…! Hát hiába várt Janka a Medvekőnél is legalább egy órát, mert nem jött! Már sötétedett és az ösvényeken nagyon keveset lehetett látni, de amint aztán kiért a tisztásra, onnan nagyszerűen be tudta tájolni az útvonalat és egy óra leforgása alatt már a Nárcisz halljában volt. Természetesen csalódottságát nem akarta elismerni. Mintha úgy érezte volna, hogy valamiképp valaki nyomon követte gondolatait és próbált úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Hisz' csak eszébe jutott egy megtörténhető dolog. És ő épp csak ennek tett eleget. ― Hogy olyan hülye volt, hogy várta a nagy semmit! A "csodát". És titokban azért haragudott is magára. … Damjanek a Lola temetése után felhívta a federáció főnökét és közölte vele, hogy már legyen elnézéssel, az utóbbi időben történt kihagyásaiért, de még egy nagyon fontos dolog miatt hétfőn még hiányozni fog. Ugyanis arra gondolt, hogy csaknem 20 éve már, hogy nem járt azokon a helyeken, ahol gyerekkorában mindig olyan jól érezte magát. Hogy még ott is akart lakni. … És nemcsak egyedül … És ott is lakott!!… Épp a már rég meghalt kislányának az édesanyjával. Vajon hol lehet az a kimondottan tiszteletet érdemlő asszony?? Mert csak évek múltán jött rá, hogy bizony a Föld kerekségén nincs még egy olyan csodálatos nő, mint Janka. Akivel ő négy évet együtt élt. Aki szintén tévedett mint ő. Együtt tévedtek és ennek áldozatául veszítették el gyereküket is…És egymást is. Valamikor régebb, már nem is emlékszik, hogy kitől kapta, volt neki egy fából faragott "Imádkozó Szűz-Mária" szobrocskája. Ennek a kis Mária szobrocskának előkészített egy talpfát, hogy a kis Dea sírjára majd felerősíti. Másnap aztán virágot vett és elindult a tragacsával arra az általa régen nem járt helyre, ahol gyermekéveit töltötte. Ahol felnőtt, ahol lehet, hogy még ott élek a szülei is… És ahol egy gyönyörű lánnyal tervezgették jövőjüket… Az emlékekbe merülve észre sem vette, hogy a milyen hamar eltelt az a pár óra, amire megérkezett. Úgy határozott, hogy ha késve is, ennyi idő múltán, mégis csak felkeresi a szülői házat. Hisz' apjának már nagyon rég megbocsátott. És mostoha anyjának is. Nagyon elámult az óriási változásokon. A kis településen olyan helyek is voltak, ahol egyszerűen nem tudott kiigazodni. Főképp, amikor egyik kis-utcán behajtott és egy meglehetősen zsúfolt kis "negyedbe" találta magát, ahol ― szégyen szemre ―- meg kellett kérdezze, hogy a Borvíz-felé merre kell menni, mire azt kérdezték vissza, hogy "melyik" Borvíz? Mert ugyanis már jó ideje töltőde is működött, de azért időnként közben engedték a régit is használni. Aztán, amint kiigazodott egy meglehetősen széles sávon haladt végig és már nem volt tökéletesen biztos abban, hogy végighaladván a szülői háznál fog kikötni. És bizony nem is volt biztos, hogy egyáltalán a szülői ház, valóban a szülői ház-e? A kerítés, a kapu az udvar maga… a berendezés és nem beszélve arról, hogy egy teljesen "idegen" ház van az udvaron és a réginek nyoma sincs. A verandáról egy harminc év körüli nő nézett szembe vele és ő amint csak állott és nézelődött, meglehetősen kedvesen megkérdezte "Kit tetszik keresni?" ― Na, ez kezdetnek "jó"! ― gondolta Damjanek és felnézve a nőre bemutatkozott. ― Rokona tetszik lenni Damján úrnak? ― kérdezte a nő csodálkozva ― A fia vagyok. ― jelentette ki Damjanek szelíden, de semmiféle színpadiasság nélkül. Erre a ház ajtaján egy férfi rontott ki nagy sietséggel és meglehetősen feldúlt tekintettel mérte végig Damjaneket. ― Damján János már nem él, de a fiát már éltében több mint 25 évvel ezelőtt eltemette! "25 évvel ezelőtt még kölyök voltál." ― állapította meg magában Damjanek, amint felmérte a férfi életkorát. Aztán még az sem esett nehezére megállapítani, hogy bizonyára a mostohaanyjának a fia lehet, aki az idők folyamán bele lépett a törvényes örökségbe és mindezt valami okból féltve őrzi. (?) ― Ezzel én nagyon is tisztában vagyok. Csak meg akartam tudni, mi hogyan alakult, amíg távol voltam. ― Mivel kapcsolatosan? ― kérdezte a férfi szigorúan. Damjanek nyugodtan rápillantva rögtön megnyugtatta. ― Nincs semmiféle követelésem! Csak benéztem. ― mondta és azzal megfordult és a kapu felé indult. A férfi hirtelen megrestellte magát és utána szólt. ― Hát elküldeni, azért nem akarom! ― El tudok menni anélkül is. ― mondta Damjanek csendesen és megállott a kapu között. A férfi óvatosan megfogta a karját. ― Hát igen, de azzal még elérne… ― igyekezett barátságosabbnak mutatkozni ― Hisz' valamikor itt lakott… Damjaneknek szólították, ha jól emlékszek? Aztán behívta Damjaneket és elbeszélgettek egy keveset. A rokonságról, akiket Damjanek jóformán nem is ismert, az elmúlt időkről, Jarabó jövőbeli sorsáról, a világ dolgairól és úgy délután három óra körül Damjanek búcsút vett a frissen megismert "rokonaitól" és elindult gyalog a Túr-Turi mentén felfelé. A Sóhajok Völgye felé tért el, de nem tért fel a rövidítőnél, hanem az Ongát megkerülve végigjárta a jól ismert helyeket, majd a Kormos Tetőnél ráállt a Könnyek Ösvényére és folyamatosan egyre lejjebb és lejjebb ereszkedve aztán beért a kis temetőbe. Amint közelebb ért a sírhoz, egyből könnyek szöktek a szemébe, amikor meglátta a virágokkal szépen ki díszített kis sírt. Lelkifurdalás kínozta, amiért oly hosszú időn keresztül, még csak egyszer sem látogatta meg szeretett kislányának a sírhantját. Annak idején még amikor könnyekben és verítékben úszva saját kezűleg ásta a kis gödröt, nem gondolta, hogy 21 évnek kell eltelnie, hogy újból ellátogasson kislánya földi maradványaihoz. De az asszonyi kezek, anyai kezek mégis csak ápolgatják azt a kis sírt. Az áldott asszonyi kezek. ― Mindezt könnyek közt állapította meg és csaknem figyelmen kívül maradt az, hogy friss virágok díszítik a sírt.!!! Tehát Jankának valahol a közelben kell tartózkodnia. Hisz' ki más ápolná a Dea sírját? Szegényke…Olyan korán meghalt, hogy még ismerősei sem voltak neki…! Halvány emlékláncok suhantak át emlékezetén, amikor még játszott vele, ölelte, csókolgatta… mennyire szerette… És mindannyian milyen boldogok is voltak együtt… Amikor még Sári is élt. Sári! Istenem. Sári. "Bolond Sári", ahogy megnevezte a sok barom ember. Pedig egyáltalán nem volt ő bolond! A tragédia megtörténtekor lázadt ellene is. Az ő életfilozófiája ellen. De hát akkor minden ellen lázadt. És még ő sem tudta pontosan, hogy miért. Istenem! Micsoda állapotban volt ő akkor. …És kilábalt belőle. Igaz, hogy "belelábolt" egy másik hülyeségbe, de abból is kilábolt, és a következőből is. És nem azért, mert olyan kimondottan nagy valaki volt, hogy ezt meg tudta csinálni, hanem azért, mert Valaki egyengette az útját. Odafentről! És hálatelt szívvel nézett fel a Nagy Égre. Átélve minden bánatot, keserűséget, végre a kislánya sírjához eljutva az élettel szemben elégedettnek, sőt, még boldognak is érezheti magát. De azért érzi, hogy még boldogabb tudna lenni akkor, ha nem volna meg az a belső hiányérzet benne. Reálisan véve: hiány, amit már nem lehet pótolni. Ez, amikor Deára gondol, Sárira, a sok sok szép emlékre. De ha Jankára gondol…(?) ….Vajon hol van? Élhet boldog családi életet. Villant meg az eszében. És akkor semmiképp, még csak nem is szabad találkoznia vele! Főképp, ha boldog! ― De, ha nem boldog …?…Ennek utána kell nézzen! A "rokonok" ugyanis éjszakai szállást is felajánlottak számára, de nem számított a faluba visszamenni, inkább felfelé vette az útját a Komondor Pusztája felé. Nagyszerű érzés volt a szürkületben járni azon a csodás helyen érezni az erdő csendjét, hiszen estére jutva ő is szintén pihenni tér. Átformálódik az Éjszaka Királynőjének titokzatos birodalmába. De rég nem érezte az erdő éjjeli leheletét…! Nagyon kíváncsi volt a Házra. Vajon mi lett vele, még áll-e vagy összeroskadt. Kissé meglepődött, amint "életet" fedezett fel környezetében. Még nem volt egészen besötétedve és meg tudta állapítani, hogy mozgás van körülötte. Másabbak a bokrok, az ösvény a fák, tűzifa hulladék itt-ott… Amint közelebb ért, már a parazsat is láthatta a ház előtti tűzhelynél. De buta módra van olyan közel a házhoz az a tűzhely. Egy röpke megállapításból, már felmért egy dolgot a ház lakójával kapcsolatosan. Aztán: tűzifa rendezetlenül, itt-ott edények hevernek szanaszét, a ház állapota sem árult el valami kecsegtetőt… Valamilyen szerencsétlen, vagy valami huligán költözhetett oda be. Illendőképpen koppantott, majd kiáltott egyet a ház előtt. Mivel válasz nem jött, hát belökte az ajtót. Megállt az ajtóban megállapította, hogy van bent valaki. Megvárta, amíg szeme hozzászokik a sötétséghez és tájékozódni próbált. A berendezés nem volt túlzsúfolt. Egy ágy volt és egy szekrény. A külső helyiségben. Egy alak volt elnyúlva az ágyon. Damjanek a másik szoba ajtajához lépett, hogy leellenőrizze, azt is. Ott egy csomó, limlom volt lélek egy sem. Lassan az ágyhoz ment és megmozdította az ágyat. A benne elnyúló alak nem mozdult. Kissé keményebbet lökött az ágyon, amire az alak felmordult, fordulni akart, de hirtelen felijedt és éktelen óbégatásba kezdett. Ki akart menekülni de leesett. Damjanek utána nyúlt és mint a "tollseprűt" felrántotta a földről. ― Ne ijedj meg te szerencsétlen! Nem bántalak. ― kiáltott rá kissé erélyesen, hogy magához térítse. ― Jaaaj - jaaaj - jaaaj… ― kiabált a másik és egészen magán kívül volt. Mászva menekült ki és közben úgy ordibált, hogy visszhangzott a hely. Damjanek vékony ágakat keresett és rá rakta a parázsra. ― Mit akarsz? Ki vagy? ― kiabált a másik a sötétben, de amikor Damjanek akart is felelni, mégsem hagyta abba. ― Semmim sincsen! Egy szerencsétlen beteg ember vagyok! Menj el innen! Semmim sincsen! ― mintha meg lett volna hülyülve úgy nézett ki. Főleg, amikor Damjanek már felszította a tűzet. Akkor vette észre, hogy egy meglehetősen öreg ember …és meglehetősen részeg. A tűz fényénél az öreg valamelyest alakított a modorán, mert már nem ordított ― Nem bántalak Öreg! ― szolt megnyugtatóan Damjanek ― Csak itt akarok éjszakázni. ― Itt? Minek? ― kérdezte nagy bambán a másik. ― Mert nincs más hely, ahol aludjak. ― magyarázta Damjanek. ― Te csavaró vagy? Vagy börtönből jöttél, vagy mi vagy ? Szökött rab? He? ― Egyik sem. ― nevetett a másik hülyeségén Damjanek ― A lényeg az, hogy nem teszek rosszat neked! Érted? Az öreg megnyugodni látszott és elcsendesedett. Kissé kóvályogva téblábolt ide-oda, maszkatolt a sötétben. Damjanek körülnézett a tűz világításában. Felmérte, hogy az idő foga mennyit ártott ennek az annak-idején oly nagy gonddal és precizitással épített háznak. Hisz' nem is csoda. Állt elhagyatottan, kifosztva is és ki tudja még hányan lakták annyi időn keresztül. ― Mióta laksz ebben a házban? ― kérdezte az öreget. ― He? ― bukdácsolt közelebb az öreg nagy bamba képpel. ― Mióta élsz itt fenn? ― próbálta hangosabban és érthetőbben feltenni újból a kérdést. ― Háát … A tavaly … Nem! Tavalyelőtt. Igen! És attól számítva kettő… három… Vagy nem három, hanem négy… Úgy, attól számítva! Körül-belől … Leszámítva azt az évet! Damjanek közben próbálkozott megfejteni ezt a meglehetősen kódolt információt, de miután nem járt sok sikerrel, hát feladta. És a későbbiekben aztán megtanult egy fontos dolgot: Ne tegyen fel több kérdést az öregnek! Viszont, ha csakúgy hagyta beszélni, akkor annyi minden hülyeséget össze-vissza locsogott, hogy már a végén majdnem megfájdult a feje. ― Elég büdösségben és mocsokban élsz itt hallod-e! ― jegyezte meg Damjanek, de amint hátranézett az öreg nem volt sehol. Benézett a nyitott ajtón át a házba és végig volt nyúlva a priccsen és később még hortyogott is. Aztán a szállás amilyen volt, olyan volt, nem volt más választása, meg kellett elégednie azzal amit kapott. Igaz, hogy kint maradt a tűz mellett, mert nem bízott a ház "méregtelenítésében" (vagy féregtelenítésében). Az éjszaka folyamán többször felkelt és élesztgette a tűzet. Az öreg meglehetősen "komoly" fejszéjével még fát is vágott. Szerencséje volt egy nagyobb csutakkal, mert annak tartalma aránylag reggelig kitartott. Reggel korán "kelt", "házigazdája" még nem volt ébren, amikor elindult a Kormos Tető felé vezető ösvényen. Menet közben szedrészett egyet és talált néhány kenyérke gombát és azt is megette. Nem volt sok egyáltalán, de éppen az erdőlakók egyik legfontosabb szabályát tartotta be: Legyen valami a gyomrában! Bármilyen kevés is, de ne legyen üres! A régi erdőjáró emlékek ezáltal az éhségérzet leküzdésével is felelevenedtek. Végigjárt minden szépre, kellemesre visszaemlékeztető helyet. Eszébe jutott, hogy Jankával gyerekekül a Tündérkertben találkoztak össze és milyen csodás módon találkoztak évek múltán ugyanott… Egész simogató érzés volt végigsétálni a Tündérkert ösvényeit. Valamikor, csak maga elé képzelte azt a gyönyörű arcot… és mintegy varázslatra meg is jelent. Életben! Tisztán! És akkor egybekeltek… Vajon hol lehet Janka? Ha együtt él valakivel…(?)… Úgy határozott, hogy nem gyalog megy le Karakóba, hanem visszamegy az autóhoz és azzal megy át a "hegy alatt". Eddig biztosan meg csinálták az utat. S, ha nem, hát a Tragacs majd kibírja. Amint leereszkedett a hegyből, a Túr-Turi hatalmas köveinél megállott. Levetkőzött és belement a vízbe. Biztos, ami biztos. Lemosta magáról még azokat a képzeletbeli "fertőket" is, amelyeket az éj leple alatt vonzhatott magához. Aztán amint ott egy nagy kövön szárítkozott a vízben egy meglehetősen fekete hosszúkás kőre lett figyelmes amely egy szikla aljából nyúlott elő. Eszébe jutott, hogy a temetőkben a fekete márvány milyen szépen mutat a sírok mellett. Az a kő is ― nem márvány, de fekete és bizonyára szépen mutatna a Dea sírjánál. Vissza is ereszkedett a vízbe és üggyel-bajjal ki kaparta, majd kiemelte a vízből azt a meglehetősen nehéz darabot. Felvitte egy nagy kőre és ott kezdte alakítgatni mintegy "ősember módra", egészen addig, amíg igazán tetszeni kezdett a formája. És akkor, amikor már "látott" is benne valami "megfoghatót", valamit, ami valamit mutat, valamit jelez is, akkor a vállára vette és elindult ki a rövidítésen a Sóhajok Völgye felé. … Janka amikor visszaért a Nárciszba, alig fürdött le, már az ajtón kopogtak és a hotel ajándékaként egy vacsorajegyet nyújtottak be. Természetesen tudta, hogy milyen forrásból adódhatott ez a kis "figyelmesség". Megköszönte és még borravalót is adott a fiúnak, majd felvette az "estélyi" ruháját, amelyet magával hozott. Ugyanis egy kimondottan egyszerű ruha volt, de valahogy neki az egyéniségéhez inkább az egyszerű passzolt a legjobban. A vacsoraasztal természetesen egy kissé elkülönített, külön megtiszteltetésnek örvendő vendégek számára fenntartott helyen volt megterítve. Amint Janka helyet foglalt kis idő múlva a főnök is megkörnyékezte, sőt illendőképpen tudakozódott, hogy a nő egyedül van-e és ha a társasága nem zavarná, akkor helyet foglalna az asztalánál. Aztán amint Janka beleegyezően bólintott, Lénárd helyet is foglalt mellette és egész jól elbeszélgettek különböző szakmai területekről. Majd később ― a vacsora után ― a személyes dolgaikról is szó került, amelyeken kiderült, hogy Lénárd Domokos nem annyira boldog, mint amennyire az utóbbi időkben sikeres. Mivel Dragó után még most is fáj a lelke. Aztán a "first-lady", akivel él, az egy kimondottan az érdekeket néző, meglehetősen költekező típusú nő, aki mellett sehogy sem kap egy kis lelki megnyugvást, vigasztalást. ― Mert bizony rá férne. ― … Aztán Janka is dióhéjban ismertette, hogy az utóbbi időben miként alakult az ő sorsa is és aztán végül még azt is megemlítette, hogy milyen belső indíttatások vezérelték vissza erre a helyre. A gyerekkori-ifjúkori szerelméről Lénárd már tudott és őszintén csodálkozott, hogy ez a nő milyen komoly lelki erővel próbálkozik irányítani élete sorsát. És mindig is, ha csak eszébe jut az a pillanat, amikor még a vadászat után egyből témára akart térni a kis "szórakoztató lánynak" hitt könnyes szemű nőcskével, milyen jó is, hogy azért a végén csak kialakult egy meglehetősen harmonikus szerelmi kapcsolat köztük, amely az idők során egy kimondottan jó és őszinte baráti kapcsolattá alakult át. ― Azt az életre szóló kegyetlen lelki traumát nem említve, amely szintén a szerelmi kapcsolatuk "gyümölcse" volt. Másnap Janka később kelt fel. Kialakított életformájában ritka alkalom volt az ilyen, de mivel valamiképp különlegesebbnek érezte azt a napot a többinél, hát megengedett magának egy kis lustálkodást. Tizenegy óra volt, amire kissé ráérősen összeszedte magát. Nem számított többet maradni, de arra gondolt, hogy még tesz egy próbálkozást. Újból felsétál a Tündérkertbe. Összepakolt és ki is jelentkezett a szobából. A parkolóban összetalálkozott Domival, még egyszer kifejezetten megköszönte a "Szálloda ajándékát" és el is búcsúzott tőle, mondván, hogy nem tudja pontosan, hogy mikor ér vissza…és, ha nem találkoznának… ― Janka, bármikor felkereshetsz! ― mondta őszintén Lénárd ― Szívesen látlak és szívesen is segítek, ha szükséged van rá. Még "munkahellyel" kapcsolatos problémákban is. ― tette hozzá biztatóan. ― És őszintén kívánom, hogy megtaláld az életben a számításaidat! ― Hajsza az emlék után ― Aztán a kissé lelket megérintő búcsúzkodás után a legrövidebb utat választva el indult a Tündérkert felé. Nem hagyta nyugodni a gondolat. Értelmetlenül nem élte volna át azt az állapotot és nem "hallotta volna meg" az Erdő Énekét…! Valaminek történnie kell, ami folytán meg változik az életformája! Ezt már régről érezte. Csak azt nem tudta, hogy miként. Pontosan még ugyan nem jött rá, de bízott abban, hogy a Tündérkerttel (vagy a Medvekővel) kapcsolatosan valaminek történnie kell!! Felfelé haladva mindezeket a lehetőségeket folytonosan elemezte magában és optimizmussal telve érkezett a Tündérkert buja lombjai közé. Lassan csaknem a fákat, lombokat simogatva végigsétált minden apró kis zugot, majd leült egy lucfenyő alá. Igen! Egyik lucfenyő alatt ült, amikor második alkalommal találkoztak. Tulajdonképpen akkor talált rá kisfiúként Damjanek. … És "nagyfiúként"…vajon rá talál-e…? ― tette fel kissé bizonytalanul a kérdést, mivel már jó ideje várta, hogy "rátaláljanak". Körülbelül félóra, óra…lehet még több idő várakozás után, tudatosítva a kudarcot, elsírta magát. Könnyes szemekkel indult a Medvekő felé. Hiszen "ott" voltak mindig a találkáik… (!?) Ott is várakozott egy keveset és kisóhajtozva magát kissé megkönnyebbülten tudatosította, hogy "csekély" 24 óra leforgása alatt bizony mekkora nagy bolondságba sodorta magát! … És még Dominak is beszámolt róla… ― "Istenem, mekkora hülye vagyok!!! … De legalább valamiképp ápoltam az emlékeimet… és ápoltam a Dea sírját!" ― És még egy olyan utólagos gondolata ugrott be, hogy a Sóhajok Völgye felé kerülve még "benéz" a kislánya sírjához, amelynek gondozását ezentúl nem fogja elhanyagolni. A Kormos Tető oldalán ereszkedve, a legrövidebb utat választotta. Lelkileg aránylag helyrejött. Annak tudatában, hogy "kissé messzire vetette a sulykot". Viszont arra gondolt, hogy legalább "járt itthon"! És elhatározta, hogy havonta, kéthavonta ― ha a Tündérkertbe nem is, de a Dea sírjához el fog látogatni. (A Tündérkertbe lehet, hogy az életben be sem teszi a lábát…) Beérve az elárvult temetőbe, már messzitől észrevett valami különöset a Dea sírjánál. Remegő tagokkal közeledett a sírhant felé és amikor észrevette a kis faragott szobrocskát és a virágokat, szíve akkorát dobbant, hogy majd ' kiugrott a helyéről. Forróság öntötte el, majd reszketni kezdett. Tapogatózni kezdett maga körül, mert érezte, hogy nem tud már állni a lábán. Meg is kapaszkodott egy fiatal nyírfa vékony törzsébe és ott "pihenve" próbált erőt gyűjteni magának, hogy felkiáltson. Aztán kiáltott. Erőre erőtlenül, majd ahogy fokozatosan tért magához, egyre erőteljesebben. ― Damjaneeek! Damjaneeek …! ― kiabált már teljes erőből, de nem kapott semmi választ. Hisz' Ő járhatott itt! Ki Más!!? És máma… Vagy a tegnap…(?)…" Istenem! Köszönöm, hogy nem vagyok bolond! Köszönöm az érzést, az extázist, az irányítást, a gondolatokat, a logikát…mindent, mindent nagyon-nagyon köszönök!!! " … De hol van Damjanek…? Mennyi ideje mehetett el? Hová ment…? Jarabóban lakna…?… Nem, hisz' Domi tudott volna róla… És ő sem járt rég a Dea sírjánál!! Tehát ő is csak "átutazóban" van! Eszébe villant a "régi otthonuk" a Komondor Pusztáján. Nosztalgiázna ő is ? Vagy ő is a Tündérkertben jár valahol, vagy a Medvekőnél…? Olyan izgatottá vált, mint egy tini lány amikor első randijára készül. Pedig már biztos volt az érzéseiben. Tudta, hogy nem hiába történt vele ami történt és nem hiába élt át 24 óra leforgása alatt ilyen különleges állapotot. De mégis ideges volt. Csaknem loholva haladt a Könnyek ösvényén felfelé a Komondor Pusztája felé. Meglehetősen kifulladva érkezett arra a helyre, amely valamikor otthona volt. Ahol kerek három évet élt szeretetben, boldogságban…a kis ház… még ott áll… De ezek épp csak megvillantak az eszében. Már nem a nosztalgiák idejét élte. Damjaneket kereste. Nagyon fontos, hogy megtalálja! Hisz' ha vissza talál menni oda ahonnan jött…!! És fogalma sincs, hogy honnan jött!? Reménysugár járta át, amint tűzet látott a kunyhó előtt. Megállott. Kissé kifújta magát. Női lényén egy olyasmi érzés villant át, mintha rövid időn belől szeretne egy röpke ellenőrzést afelől, hogy "Vajon hogyan nézek ki?". Letörülte arcáról az izzadtságot, simított egyet a haján, futólag végignézett magán… ― de ennyi elég… hisz' van ennél fontosabb is…― Lassan közelítette meg a házat és mintegy meglepetést akarva csakúgy "megjelent" az ajtaja előtt. … És meglehetősen sikerült is a "meglepetés". ― Hisz' a züllött vén öreg számára nem volt mindennapos, hogy kunyhója ajtajában csakúgy megjelenik egy szép nő. ― Viszont Janka lehet, hogy még az öreg csavargónál is jobban meglepődött, amikor a bűzös rendetlenségben Damjanek helyett egy torzképű csúnya öreget pillantott meg az ágyon heverve. Abban a házban, amelyben ő annak idején mennyire vigyázott a rendre és a tisztaságra…hisz' az övék volt… és mi lett belőle…(?!) A kudarcra hirtelen nem is fájdalmat, keseredettséget érzett, hanem bosszúságot. Igen! Nagyon fellobbant, de szóban nem nyilvánította ki. Köszönt és kérdezett. ― Járt-e erre idegen ember? ― kérdezte semmiféle bevezető nélkül. Az öreg a meglepetéstől szólni sem tudott. ― Vajon az "őrangyala" küldte-e ide ezt a csodás nőt?? ― Lassan feltápászkodott és az ajtóhoz botladozott. Janka ösztönösen hátrább lépett, mert nem árasztott épp kellemes szagot. ― Valaki járt-e itt magánál? ― kérdezte már türelmetlenebbül. ― Ki? ― böffentett kérdőleg az öreg. ― Egy férfiemberrel nem találkozott?!! ― kérdezte Janka még nyomatékosabban és kezdett izgatott lenni. Az öreg elgondolkozott a nehéz kérdésen majd köhögni krákogni kezdett. Janka meglehetősen undorral fordult el és szétnézett. Majd kutatva a közeli bokrok közt, lassan az erdő felé indult. ― Itt járt… ― hebegte utána az öreg, mire Janka csaknem megpördült. ― Mikor? Hogy nézett ki? ― kérdezte mohón, csaknem megragadta a koszos inget az öregen. ― Hááát… ― szedte össze lassan a gondolatait a vénember ― Nem volt csavargó. Sem szökött rab és nem is börtönből jött! "Ez aztán már meglehetősen jól hangzik." ― gondolta meg Janka. De még nem sokat tudott meg Damjanek felől. ― Mikor ment el? ― kérdezte, de nem kapott választ, az öreg csak vállat vont. Janka kezdett még izgatottabb lenni és türelmét vesztve megragadta az öregen az inget, mintha valamiként ki akarná rázni belőle a feleletet. ― Mikor ment el, te hülye öreg??? … Az öreg jajgatni, siránkozni kezdett, hogy ő milyen szerencsétlen és, hogy az éjjel is majdnem megölte egy ember… ― Az éjjel? ― kérdezett rá Janka ― Az éjjel volt itt? Az öreg bólogatott és elkezdett valami érthetetlenségeket zagyválni. ― Hogy lehet valaki ekkora barom!! ― kérdezte csakúgy magában Janka és eltaszította magától az öreget. Tehát, reggel indulhatott el… Istenem! Elment…! Csaknem jött össze! Ismét könnyekkel küszködött, majd lassan lefelé haladva az ösvényen keservesen elsírta magát. Ment, ment lefelé nem is érdekelte merre megy, csak ment lefele. Majd kis idő múlva tudatosult, hogy merre halad. A Könnyek ösvényén volt és a Sóhajok Völgye felé tartott. Megállt egy pillanatra és elgondolkozott. ― Mikor járhatott Damjanek a sírnál? Vagy a tegnap, miután ő elment, vagy máma, mielőtt ő ott járt volna. De mindenképp elment. És vajon meddig érhetett…? Le kellene mennie Jarabóba! Még volna esélye találkozni vele. Nem jó felé tart. De mintha belülről valami irányítást kapna a Sóhajok Völgye felé…(?)… De nincs ebben semmi logika! Hisz' már járt a temetőben! Már-már indult volna Jarabó felé, de hirtelen eszébe jutott, amikor még Sári beszélt arról, hogy a lelki dolgok megoldásában semmi keresnivalója sincs az ész-nek, a logikának. "Amikor érzelmektől van szó, akkor a megérzésekkel közelítünk!" "Már négy óra felé volt, ha a reggel indult, úgyis eddig már messze járhat" ― nyugtatta meg magát csak egy logikus érvet beszúrva és aztán "követte megérzését". Egész addig, míg nagy sietséggel a Sóhajok völgyébe be nem ért. Ott aztán a fák lombjai közt mohón a kis sírhant felé pillantva egyből lelassított, mint a hosszútávfutó amikor célt ér. Igen! Az övé is meglehetősen "hosszútáv" volt. — És végre beért! Óriási megkönnyebbülést érezve azt sem tudta, hogy sír-e vagy nevet. E kettő egyvelegében egy fának támaszkodva figyelte a sír körül buzgólkodó férfit, akit mát több-mint 20 éve látta utoljára. Bizony rajta is meglátszottak az évek, de tartása kemény erőt sugárzó, mint akkor volt. Az egész lénye olyan ismerős volt és úgy tűnt, mintha csak néhány napja váltak volna el… Damjanek amint fél térden a fejfát igazgatta, egy meglehetősen furcsa zsibongást érezve a tarkója tájékán lassan és óvatosan hátranézett. A "szerszámnak" használt fadarabot kiejtette a kezéből és mint akit meg hipnotizáltak úgy emelkedett fel a sír mellől. Az a szempár, amely őt figyelte, a még most is csodálatosan szép vonások, az a kedves arc… hisz' ez kész csoda! Hát ennyire szereti őt odafenn Valaki…? Kimondhatatlan meglepetéssel az arcán kissé, támolyogva Janka felé indult. Aztán Janka is feléje indult. Szóhoz egyikük sem jutott. Amikor összeértek egymás karjaiba vetődtek és csaknem perceken át csak szorították egymást. A boldogság és a fájdalom perceiben könnyekkel telt szemekkel, szótlanul "beszélgettek el". Mindarról, hogy bizony 21 éve mindketten mekkora nagyot tévedtek… És, hogy milyen lelki fájdalmakkal kellett szembenézniük avégett a tévedés végett… És, hogy a történtek után is mekkorát tévedtek… És, hogy mennyire szerették egymást, és hogy mennyire szeretik egymást, és, hogy mennyire örömteljes pillanatot élhetnek meg itt együtt épp a kislányuk sírjánál… És arról a tragédiáról is, hogy immár nem a Tündérkert mesebeli lombjai közt találkozhattak újra, hanem a Sóhajok Völgyében a régen eltemetett kisgyermekük sírhantjánál. Aztán nagy későre az élményük megélése után hol örvendezve, hol sírva, igazából is szóhoz jutottak. Megállapították, hogy találkozásuknak bizony milyen jelentőségteljes értelme van, amely mindezek után mindkettőjük életét egészen meg fogja változtatni. ― Az eddigi életformáról lemondani kevés ahhoz képest, hogy milyen nehéz volt, hogy megtaláljalak. ― állapította meg Janka. ― És, ha erre képes voltam, akkor biztosan életformát is fogok tudni változtatni! ― Igen Janka. ― mondta Damjanek ― Én is épp így gondolom. Bármit megteszek érted! És azt sajnálom, hogy nem kerestelek… Csupán csak emlékeztem rád. És bocsásd meg ezt nekem! ― Hagyjuk!... Hagyjuk... Most Hagyjuk! … ― suttogta Janka és már sokadszor elérzékenyülve bújt Damjanek tárt karjaiba. Több mint három órán keresztül beszélgettek ott a kis Dea sírjánál, aztán ketten együttesen befejezték a fejfa rögzítését, amelyet Damjanek elkezdett és már szürkülődni kezdett, amire leértek a Karakói Nárcisz szállodához. Ez alkalommal két ágyas szobát választottak és amint lepakoltak, rögtön vacsora után néztek, mivel mindketten farkaséhesek voltak. Ünnepi vacsoránál, mindketten kimondott beteljesülést érezve, kimondottan boldogak voltak. Alig tudtak betelni egymással és evégett a nyilvános helyen kissé nehézkesen érezték magukat. Így a kellemes zeneszó mellett csak a halk szavak által frissítgették egymás iránti érzelmeiket. Aztán közben hálálkodtak is sorsuknak e csodálatos irányításáért, nem feledkezve meg a gyerekkori és ifjúkori élményeik felelevenítéséről és sem az elválásuk során megélt életepizódjaik ismertetéséről. Az est folyamán megjelent Lénárd Domokos is és őszintén gratulált Janka sikerének. Megismerkedtek Damjanekkel, majd mielőtt tapintatosan tovább állt volna közölte, hogy másnap még szeretne beszélgetni velük. Aztán megpihenve a vacsorát, felszedelőzködtek és szobájukba mentek. Ott aztán már kevesebbet beszélve kissé vontatottan kezdődően, de a folyamatos felszabadultság érzetétől felbátorodottan és kifejezhetetlen szeretettel, tisztán, szabadon nyilváníthatták ki egymás iránti érzelmeiket, vágyaikat. Másnap egymás karjaiban csodálatos volt az ébredésük. Annyi sok év után ölelni az "igazit", nagyon egy különleges dolog volt mindkettőjük számára. Közmegegyezéssel úgy határoztak, hogy "bánni" már ezután nem fognak semmit ― Dea esetét leszámítva, de azt is már a múlthoz számítják ― Ami elmúlt, az elmúlt. Még "fiatalok". Előttük a jövő. A közös jövő. És ezt megszervezni egy kimondottan fontos dolog. Mégpedig jól megszervezni. ― És a Komondor Pusztáján akarsz letelepedni? ― kérdezte kissé viccesen Damjanek Janka teljes egészében feléje fordult az ágyban és egy kis ideig jól szembe nézett vele. ― Hát nem ott hagytuk abba…? ― kérdezett vissza komolyan, majd aztán ő is elnevette magát. Mindketten nevettek, de egyszer csak Janka elkomolyodott. ― Azért tudd meg, hogy minden viccnek fele való! ― emelte fel mutató úját a Damjanek orra előtt ― Tudom. ― komolyodott el Damjanek is ― Én meghallottam újból az Erdő Énekét Janek! Amelyre bizonyára te is emlékszel. És tudd meg, hogy nagyon komoly belső átalakuláson mentem keresztül. Már régebbről voltak érzéseim, hogy valami meg fog változni az életemben. Csak épp "nem hittem benne"! Érted? És amint - csak a megérzések folytán - megfejtettem, hogy találkoznunk kell… és meg is valósult, hát most már valahogy magabiztosabb lettem az érzésekkel kapcsolatosan. Damjanek nem szólt semmit, de komolyan figyelte amit Janka beszél. ― Aztán, ha még visszaemlékszel, ― folytatta Janka ― Sári sok mindent beszélt erről a "lehetetlennek tűnő" szellemi erőről, az Erdő Szelleméről… És a Vele kapcsolatos hivatásunkról. Vissza emlékszel, amikor megjósolta a jövőnket? Amikor annyira aggódott miattunk, hogy ki fogunk-e tartani. És amikor kislánykoromban azt kérdeztem, hogy mi ketten együtt maradunk-e, akkor mit mondott? Gondolkozz csak! Damjanek hanyatt-fekve a plafont nézte, majd kis idő múlva enyhe mosollyal és félig lehunyt szemekkel "idézte" a Sári szavait. ― "Ha kialszik bennetek az Erdő Szellemének hívása, akkor nem! … De ha újból meghalljátok a dalt, akkor… talán!" ― És én megkaptam a hívást! És ez a hívás által találtunk újból egymásra Janek! Ez bolondságnak tűnhet, de nem az! ― Tudom Janka, hogy nem az. Rövid ideje annak, hogy találkoztunk, de azóta is nagyon sok mindenre rá ismertem. ― Nem azt fejtegetem, hogy a vadonba kellene berendezkedjünk, de a Komondoron a házat el kellene rendezzük valamiképp. ― De hogyan? Változtak már az idők. ― Nem tudom. De harcolni kell és bízni abban, hogy sikerülni fog! Hiszen "örökösök" vagyunk! ― mosolyodott el Janka az utolsó szónál. ― Igen Janka és ahogy mondod itt a "harc" azt jelenti, hogy bizalom! Ősbizalom! Mint ahogyan Jézus is mondja a Bibliában, hogy "Nem test és vér ellen való küzdelem…" Nem a hivataloktól - hivatalokig való rohangálások, "intézkedések", hanem csakugyan bízni kell abban, hogy tényleg minket illet az a hely. Mert mi vagyunk az "örökösök"! ― fejezte be viccesen a mondatot Damjanek is. Az otthon A délelőtt folyamán aztán sor került a Lénárddal való beszélgetésre is. Karakó lakói közül a szemfülesebbek bizonyára már észre is vehették amint az "Agy" valamiképp régi szeretőjével próbál "üzletelni". Mert ugyanis Lénárd Domokost a háta mögött "Karakó Agya" néven becézték és nem is alaptalanul, mert ― függetlenül, hogy sokan irigykedtek rá, ― település turisztikai életének fellendüléséért nagyon sokat tett, főképp az utóbbi években. És az "irigyei" ― csaknem mindenki ― nem mérték fel, hogy amint az Agy saját kreativitása érdekében az előrehaladásért tett, az automatikusan maga után vont sok mindent, többek közt "az egyszerű ember" megélhetőségi lehetőségein is segített. Hisz' a jól megszervezett idegenforgalom következtében turisztikából aránylag sokan el tudtak boldogulni, ha komolyabban melléálltak. ― És nem beszélve arról, hogy mennyien működtek "feketén"… És Lénárd "Nagyfőnök" ― aki még a polgármestert is befolyásolni tudta ― csakúgy nagyvonalúan "elnézett" a különböző "apróságok" felett. Azonban amikor egy asztalnál látták ülni azzal a nővel, aki miatt 15 éve a feleségét megölte, már el is indították a különbözőféle pletykákat. Főképp az idősebbek ― különben csak azok pletyóztak leginkább ― közül, akik még visszaemlékeztek azokra az időkre, amikor Janka a Jarabói Damjanekkel oly különös módon egybekelt… Ott fent a hegyben Bolond Sárinál … és meghalt a gyermekük is… és most újból együtt vannak. És vajon mit intézhetnek az Agy-al…? Vagy épp Janka felett vitáznak… vagy ha üzletelnek és Lénárd átveri őket, akkor a "sógor" biztos, hogy nyakon fogja, mert még annak idején is valami "harc-mester" volt és nagyon érti a dolgát. –– És nem is ártana az Agy-nak egy kis megszorongatás… Karakó bármilyen felkapottá vált turisztikailag, az ilyen pletykák mindig nagyon hamar terjedtek. Szerencse volt, hogy akiket pletykáltak, azok nagyrészt inkább a látogatók környezetében élték hétköznapjaikat és ez is nagyrészt elősegítette abban, hogy túl tegyék magukat a hülye paraszti elmék elképzelésein. Lénárd Domokosnak már bőven volt ideje, hogy hozzászokjon effajta ― háta mögött történő ― megszólásokhoz. Egy komoly dolog volt az életében, amely kimondottan súlyosan nehezedett a lelkére. Jobban mondva: Kettő. Az egyik az, hogy a fiát nem nevelhette saját elképzelése szerint és messze idegenföldön van, nagyon távol tőle. De ez szerinte még orvosolható. Hisz' néha beszélget vele az Interneten és van egy halvány reménye abban, hogy ― túléli és amint haza kerül ― valamelyest egy kiegyensúlyozottabb viszonyt teremtenek majd egymás közt. A másik dolog, a fő dolog! Ami sok-sok álmatlan éjszakán át egyfolytában csak kínozza és bármit tesz, enyhítésre semmi-kép sem talál módot. A Jankához fűződő érzelmei már rég megváltoztak, de abszolút nem bánta meg, hogy valamikor egy olyan szeretője volt, akire valamiképp még "ő is" képes felnézni. És örvendett annak, hogy ha ritkán is, de elbeszélgethet azzal a nővel, akivel egykor olyan jól megértették egymást. Éppen ezért, amikor az utóbbi teljes őszinte beszélgetésük alkalmával Janka a lelki problémáit részletezte, valahogy úgy érezte, hogy ha valamiképp tudna segíteni ennek a nőnek, akkor mintha valamilyen formában saját lelki problémáját is enyhítené. ― Távol áll tőlem, hogy el akarnám hitetni veled, hogy nekem ebből nem lenne nyereségem, de őszintén mondom, hogy segíteni szeretnék rajtad. ― magyarázta Jankáéknak a Nárcisz teraszén lévő kis filegória asztalánál. ― Sokat talpaltam érte amíg sikerült elintéznem, de beugrott ez a Strand építési lehetőség és nekem ez többet ér. Az pedig egy nagyon elegáns fekvésű hely és megfelelő hozzáértéssel sok mindent ki lehet majd hozni belőle. És, amint téged ismerlek, képes is vagy erre. És amint hallottam, hogy ön is dolgozott már vendéglátásnál. ― fordult Damjanekhez Lénárd ― Igen. Volt alkalmam. ― bólintott szerényen Damjanek ― Ne vedd rábeszélésként Janka. Azt is elmondom, hogy még sokat kell költeni rá, mert eléggé lerobbant ott minden, de ki lehet pofozni. És bizonyára ezt is meg tudjátok majd oldani. Janka elgondolkozott az ajánlaton és azon, hogy miből lehetne "kipofozni" azt az épp panziónak megfelelő épületet. Damjanek is szintén számba vette az élete során gyűjtött "vagyonát". Egyiküknek ott volt egy csinosan berendezett kétszobás lakrész, másikuknak, pedig egy szép helyre épített kis villája, ahol a terület többet érhet, mint maga a ház… ― Ha épp "megfelelő" árban tudnánk értékesíteni a dolgainkat… ― tűnődött Janka. ― Nagyvárosban épp megfelelőek az ingatlan árak és…ott van mindkét lakás. Nem? ― nézett kérdően Damjanekre, mert inkább a Janka lakhelyéről volt tájékozott. ― Az csak egy villa. ― mondta Damjanek. ― De milyen helyen fekszik? ― tudakozódott Lénárd. ― A Bagolyvár-tól nem messze egy hegyen a Basán. ― mondta Damjanek. ― Bagolyvár!? ― lepődött meg Lénárd ― Egy elegáns kis panzió van ott, amelynek egy volt osztálytársam volt valamikor a tulajdonosa. ― Hogy hívták? ― kérdezte Damjanek érzelmeit elrejtve. ― Csizmarek Pál, de már meghalt. Ismerte? Damjanek bólintott, de nem mutatta ki, hogy egyáltalán nem szeretne többet beszélni Csizmarekről. ― Annyi változatban már hallottam a halálát, mi történt tulajdonképpen vele? ― kérdezte érdeklődően Lénárd. ― És milyen változatokat hallott…? ― kérdezte Damjanek kissé már gyanakodva. ― …Hát, például, hogy saját fizetett pribékje ölte meg, mert rajta kapta a nőjével… Danjaneknek egyből elborult az agya. Látszott rajta, hogy mennyire feldúlta ez az állítás. Nem szólt, csak mereven nézett egy pontba, mintha valahol épp ott lenne gyűlölete tárgya. Lénárd, amint ezt észrevette, rögtön helyesbített. ― Ez csak egyik legelterjedtebb változat. Én nem foglaltam még álláspontot felőle. Damjanek amint szembenézett Lénárddal, szemei könnyesen csillogtak. ― Egész másképp történt minden. ― jelentette ki. Aztán Lénárd kérésére elmesélte a történteket. Lénárd nagyon komolyan és bizalommal lelt arccal hallgatta végig és amikor Damjanek Grétát "Dragó menyasszonyaként" említette, arcán semmiféle hitetlenkedésnek nyoma sem volt. Sőt, amikor még a Dragóval kialakított barátságukat is megemlítette, még könny csillant meg az ő szemében is és azutántól valahogy "másképpen" nézett Damjanekre. Aztán a későbbiekben visszatértek az "üzleti" dologra, amely Janka és Damjanek számára is elég kedvezőnek mutatkozott. Ugyanis Lénárd már régebbről meg szerzett egy panziónak épp megfelelő helyet magának, de időközben egy sokkal nagyobb jövedelmet ígérő lehetőség jött közbe. Egy meglehetősen korszerű strand építését vette célkitűzésbe, viszont a területekkel kapcsolatosan ennek némi akadályai voltak. Számításai szerint, a Janka szülői háza és az annak idején Damjanekkel közösen vásárolt terület megvásárlása épp elegendő feltételnek számítana a megvalósításhoz. És panziónak megfelelő hellyel cserélve hivatalosan rendezve mindent, mindannyian jól is járnának. A panziónak alkalmas kis telek Karakótól nem messze volt, ahová a főúttól egy meglehetősen jó karban lévő kis utacska vezetett, hisz' annak idején az Útépítő vállalat tulajdona volt. Nem volt túl nagy terület, de nagyon szép volt maga a térelrendezés. Mintha egy kis katlanban lett volna beépítve egy nagyobb és két kisebb épület, méghozzá csordogáló kis erdei patak szelte át középen. És ami a legfontosabb, amire Janka és Damjanek már előre felfigyeltek, hogy csupán félóra járásra volt a Komondor pusztájától. Sem Janka sem Damjanek napokkal találkozásuk előtt még csak nem is álmodták, hogy hamarosan mekkora jövés-menéses, ügyes-bajos dolgok elébe néznek. Hol együtt, hol pedig külön-külön járkáltak és intézkedtek a különféle hivatalos dolgaik elrendezésében. El kellett adniuk a lakásaikat. Mivel Janka szállodafőnök volt az átmeneti időszak áthidalásában ez nagyon sokat segített. Damjanek, pedig még a bérlakásában lakhatott. Mindketten a munkahelyükön mindent titokban tartottak "az utolsó percig". Ez különösen Damjaneknek volt nagyon nehéz, mert a szeretett tanítványokkal szemben meglehetősen nehéz volt a titkolózás és nem is sikerült annyira, mint a Janka esetében. Jankának is volt egy két barátnője, akiktől csakis a viszontlátás reményében búcsúzkodott, de a Damjanek helyzete egész más volt, mert annak ellenére, hogy ők is szintén a viszontlátás holtbiztos tudatában váltak el, végül mégis csak hosszas könnyhullatások közepette vettek búcsút egymástól. Aztán az egy fajta nehézségek befejezésével elkezdődtek a más fajta nehézségek. A hivatalos eljárások után kezdődött a "kipofozási" időszak. Fel kellett újítani, rendbe tenni mindent. A munkálatok felmérése, anyagfelvásárlások, mesteremberek felfogadása, mind, mind egyfolytában való tennivalók következtek. De mindketten olyan kimondottan boldogan lendültek neki, hogy a mindezekkel való nehézségeket jóformán észre sem vették. Viszont Domi is nagyon rendes volt velük szemben, mert ameddig beindulnak, ideiglenesen mindkettőjük számára állást biztosított. Ennek főként azért örvendtek nagyon mert közben egyre közelgett a tél is és az építkezésekkel le kellett álljanak. Aztán időközben a Komondor Pusztáján lévő "házuk" sorsa felől is érdeklődni kezdtek. Domi, mint mindenekben jártas "Agy", efelől is megnyugtatólag beszélt. ― A Komondor puszta állami terület. Azt nem lehet megvenni. De ha a házat hivatalosan építettétek, akkor lakhattok is benne. Annyi az egész, hogy adó helyett bért fizettek. És attól jó nyugodtan élhettek, amiért nem "saját" a terület. A ház a lényeg! Azonban mindketten tudták, hogy bizony későre lesz belőle valami, hogy a Komondor-beli kis házukat is "kipofozzák". De ettől eltekintve, amint idejük engedte ki-ki járogattak oda és "albérlőjükkel" is közelebbről megismerkedtek. Természetesen nem adták tudtára, hogy hivatalos "büntetésük" van a házról, de mivel a beszélgetések során említették, hogy valamikor ők laktak ott, hát az öreg kissé bizonytalankodni kezdett a hajléka biztonsága felől. Egyébként nem volt különösen baj az öreggel, csak épp az, hogy amikor részeg volt egyáltalán nem lehetett értekezni vele. És… elég sajnálatos módon legtöbbször (mindig) részeg volt. Damjanek azon csodálkozott, hogy miként tudja olyan kimondottan rendszeresen ellátni magát itallal. (?). Az, hogy miből él, az köztudott volt. Ráduly Birtalan volt a becses neve és valamikor Karakón háza is volt. De ezt a házat egyik unoka öccse eltartási feltétellel hivatalosan magára írattatta vele. Viszont a papíron csak "eltartás" szerepel. Szállásról szó sincs. És mivel Birti bátyó kimondottan rendetlen és büdös, hát inkább lakjon fent a Komondor Pusztáján, minthogy a felújított, korszerűsített elegáns Karakói házban az öcsikénél és nejénél. És ― Damjanek megállapítása szerint ― az öcsike a nagybácsi számára még az italról is rendszeresen gondoskodik. (Lehetőleg azért, hogy hátha majd hamarabb felfordul (?)) Azonban Birti bátyó kimondottan egy szívós alkat volt, mert a napi adag pálinkáját kimondhatatlan hősiességgel el is fogyasztotta. Janka és Damjanek szerint ez a figyelemre méltó képesség egyáltalán nem vált volna a javára annak az idióta vén öregnek. Főleg a téli időkben, hisz' olykor csaknem járatlan az út oda fel, kivált egy részeg öregember számára. Így hát "közmegegyezéssel" ― már amikor egyezkedni lehetett az öreggel ― úgy határoztak, hogy Birti bácsi a tavasz eljöttéig szünetelni fog az alkohol fogyasztásával. Viszont, ezzel kapcsolatosan már előreláthatóan problémákra számítottak. ― Azt hiszitek, hogy nem tudom ellátni itt magamat? ― nézett végig rajtuk. Amikor józan volt teljes volt az önbizalma és nem ijedt meg az árnyékától, mint amikor részeg volt. ― Hát kótyagos fejjel bizony itt fagysz meg. ― mondta Damjanek egyszerűen. ― Naná! Hogy megfagyok!? Csak nem iszok ám annyit! ― jelentette ki kissé nagyképűen. ― Talán a téli "kvóta" kevesebb? ― érdeklődött Janka is. ― Na-na "kislány"! Te még nem ismersz engem! ― emelte fel a fejét az öreg büszkén ― Le merek fogadni, hogy ti még életetekben ilyen alkoholistával még nem találkoztatok, mint amilyen én vagyok! És azt hiszitek, hogy csak kimondottan a ti okos fejetek tanácsára nem iszok télen annyit? He? ― nézett nagy büszkén maga körül a ráncos képű öreg. És csakugyan igaza is volt a vén bolondnak, mert sem Janka, sem Damjanek még csak nem is hallottak olyant, hogy valaki egy meglehetősen huzamos alkohol fogyasztás után csak úgy egyszerűen abbahagyja az ivást. Csodák-csodájára a télen bármikor meglátogatták sosem volt részeg. Viszont itala volt. Olykor-olykor még meg is kínálta őket. Józanul tudta végezni a dolgát. Fát készített, tüzelt, főzött ― csak mosogatni nem nagyon mosogatott ― bejárt vásárolni a faluba is. Pontos időben felhajtotta a részét az öcsköstől. Nem volt baj vele. Általában puliszkalisztből, túróból, hagymából, pityókából, szalonnából pakolta fel magát. Leginkább ezek voltak a fő eledelei de időnként azért Janka gondoskodott arról, hogy ne étkezzék annyira egyhangúan. Janka és Damjanek valahol tisztelték benne azt, hogy milyen természetesen viszonyul az erdő életéhez. De azért Sárival egy lapon még csak távolról sem lehetett emlegetni. Azt viszont egyáltalán nem szerették benne, hogy förtelmesen rendetlen és koszos volt. Többször veszekedtek is ezért vele és még segítettek rendrakásban. De az addig tartott… Jankának és Damjaneknek a kijavítási és átalakítási munkálatokkal le kellett állniuk a tél végett. Addigra sikerült beköltözniük egy ideiglenesen kijavított kis szobába, amely sokkalta kevesebb komfortot nyújtott számukra, mint bármelyikük volt nagyvárosi lakása. Főképp, amilyenben Janka Alexnél lakott. De mindketten hasonlatot téve sokkal boldogabbaknak érezték magukat együtt az egyszerű kis ― és meglehetősen szűk ― szobácskában, mint külön-külön lelki hiányérzetük idején. A kályha dorombolása, a szűk kis hely, a bokros, erdős környezet, mind a régi idők békés szeretetteljes pillanatait juttatták mind az eszükbe. És élt bennük még az a tudat, hogy együtt otthonra találtak. Nem messze a Komondor Pusztáján lévő kis házuktól. Közben egyetértésben kalkulálgattak a panzió létrehozásával kapcsolatosan. Egyes, más szükséges dolgokat alkalomadtán be szereztek és felkészültek a tavasszal kezdődő munkálatokra. A munkahelyre legtöbbször a tragaccsal jártak be, a "Janka BMW-jét" amint lehetett inkább kímélték. Időközben leesett az első hó és tiszta fehérbe borult minden. Az egész környék az erdő, az út, még az az ég is fehérbe borult. A téli táj fenséges varázslata is kellőképpen csalogatta a látogatókat. A vendéglátásban már nagyjából előkészültek téli szezonra. Hétvégeken különböző ünnepségeket szerveztek. Ezek nagyjából mind egyformán zajlottak le eltekintve, amikor "különleges specialitással" voltak megnevezve, mint például Disznóölési verseny, vagy Ökörsütés, vagy Lovas szán verseny… A különféle egyszerűen csak "Hóbuli"-nak nevezett megnyilvánulások általában "egy lére mentek." Aztán lassan-lassan közelgett a karácsony is, meg aztán az Új év is. Janka és Damjanek keményen dolgoztak, de azért szakítottak annyi időt, hogy épp karácsony előtti napon semmiféle felhajtás nélkül csendben összeesküdtek. Igaz, hogy a templomban a Advent végett csak karácsony után tartották meg a szertartást. De ők ketten otthon a kis fenyőfa mellett oly boldogan és megelégedetten ünnepeltek, hogy egyikük sem gondolt az életben még olyan csodálatos boldogság megélésére. Később azonban Domi szót tett Jankának, hogy meg hívhatták volna őt (és asszonyát) is az "esküvőjükre". Aztán utólag, hogy sértődés ne essen, egyet közösen is ünnepeltek. Sőt, az új pár még a Komondor Pusztáján is ünnepelt az egybekelésük örömére. És csodálatos módon az öreg, amint ilyenkor szokás "illogatott" jókívánságokat locsogott, de egyáltalán nem részegedett meg. Pedig lett volna amiből. És Damjanekék nem győztek csodálkozni ezen. ― Meg mondtam úgy-e, hogy ilyen szeszbajnokot még nem láttatok az életetekben! ― próbálta frissíteni a memóriájukat titokzatosan vigyorogva az öreg. ― És ez a kitartás meddig érvényes apóka? ― kérdezte Janka. ― Majd meglátjátok… ― mondta vigyorogva. Aztán amint a tavasz eljött és egyre kevesebbet kellett tüzelni, meg is látták. Régi szokásához hűen újból fel vette a harcot. Csaknem minden nap leitta magát. De csodálatos módon a faluba sosem látták részegen. Mindig odafent ivott a háznál, egyes-egyedül. De akkor már nem nagyon lehetett értekezni vele. Sok értelmetlen bolondságot össze-vissza hapatyolt és még undorítóbban bűzlött minden körülötte. Jankáék, ha néha meg látogatták, már nem mentek be a házba. Damjanek azt is jól látta, hogy mennyire rá szorulna a házra egy kis javítani való, de nem volt akivel erről beszélgessen és ennél sokkal fontosabb dolgaik voltak. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy a házzal kapcsolatos terveik majd csak később valósíthatók meg, mivel a panzió és egyben a saját lakóhelyük építésére fektették a hangsúlyt. Az Erdő Csendje - Panzió A panzió létrehozásával kapcsolatos terveik nem voltak annyira "fellegekben járóak". Úgy döntöttek, hogy csak kimondottan a megélhetésük céljához szükséges körülményeket teremtenek meg. A tervek szerint a "nagy" hosszú épületre emeletet húznak és ott lesznek berendezve a szobák. A két kisebb épület közé, pedig egy vendéglő részt terveztek. Az egyik épület a konyha, a másik pedig ideiglenes lakóhelyként szolgál. Aztán idővel a "szálloda" részében a földszintre majd be fognak rendezni maguk számára egy hálószobát. Aztán az udvar és környéke egy külön más kategóriába tartozott és az is kissé távlati maradt. Mindkettőjük lelki beállítottságához passzolva a panziónak Az Erdő Csendje nevet adták. Mesteremberek kopácsolása, szerszámgépek zakatolása verte fel a csendet csaknem egész nyáron. Amikor már annyira készen álltak el kezdődtek a hivatalos intézkedések is. Habár Domi azt a tanácsot adta, nekik, hogy indulásként kezdjenek csak hozzá "feketén". ― Egyelőre ide még nem jönnek ellenőrizni, hisz' azt sem tudják, hogy egyáltalán léteztek. És kezdetnek óriási nagy előny az, hogy nem kell még adózni. ― Ezt én is nagyon jól tudom és gondoltam is rá, csak vártam, hogy te "javasold" ― mondta Janka hamiskásan mosolyogva ― Nahát már csaknem tartottál tőlem…? ― kérdezte nagy csodálkozást színlelve Lénárd, de látszott rajta, hogy azért jól esett neki, hogy valamiképp az "engedélyére" vártak. ― Annyian mesterkednek még és be is tudnék "fúrni alájuk", de hagyom élni őket, pedig sokan nem érdemlenék meg. Az "első vendégeik" még akkor megjelentek, amikor még "feketén" sem voltak felkészülve a fogadtatásra. Viszont nagyjából azért számítottak a látogatásra, de egész más értelemben. Ugyanis Damjaneknek a Kis csapatból a "szeretett tanítványok" orientálódtak mesterük új otthona felől és egy szép őszi napon meg is látogatták. A viszontlátás öröme mindegyikük lelkében felkavarta az érzelmeket de azért tudatosan próbáltak elfogadni a sorsuk akaratát. A gyerekek nagyon örvendettek annak, hogy mesterük álma végre megvalósult, haza került abba a környezetbe, amelyről néha olyan nagy szeretettel mesélt nekik, Damjanek pedig szintén örvendett, hogy egészségben és egyetértésben láthatta viszont szeretett "gyerekeit". Mert bármelyikükkel beszélgetett telefonon, mindig "gyerekek"-ként emlegette Jankának őket és folyton azt hangoztatta, hogy mennyire a szívéhez nőttek és hogy megszerette őket. A kis csoport három fiú és két lány "gyerek"-ből állott és már kezdettől Janka is kellőképpen lelkébe fogadta a kedves, tisztelettudó fiatalokat. Kimondott örömmel tapasztalta, hogy milyen csodálatos is amikor a szeretet, az egymás iránti tisztelet és a kimondhatatlan ragaszkodás uralkodik egy olyan közösségben, amelyhez immár ő is szorosan hozzá tartozik. Aztán a beszélgetéseik során eldöntötték, hogy az őszinte szeretet képes legyőzni bármilyen akadályokat és ez esetben a távolság számukra egyáltalán nem szabad akadály jelentsen. A kis csoport két napot vendégeskedett náluk és az alatt az idő alatt összejárták mindazokat a helyeket amelyekről Damjanek néha csodálatos dolgokat mesélt nekik. A Komondor Pusztáján még edzéseket is tartottak, amelyeknek még néző közönsége is akadt, akik nem győzték csodálni az alig húsz éves fiatal gyerekek ügyességét, amit a formagyakorlatok és bizonyos párharcok által mutattak be. Épp javában folyt a harc, amikor az öreg Birti is előkerült valahonnan ― természetesen részegen ― és nagy meglepetésére alig mert közeledni. Előre csak a ház háta mögül figyelőzve "tartotta szemmel" a csoportot. Később, amikor már elő bátorkodott, halk bizalmas szavakkal azt ajánlotta Damjaneknek, hogy azért az effajta "huligánoktól" jobb, ha távol tartja magát! Aztán amikor eljött a mindannyiuk számára nehéz búcsúzkodás ideje, abban a reményben nyugtatgatták egymást, hogy majd jövőre egy tökéletes létszámú edzőtábort szerveznek (és a Komodor Pusztáján fogják az edzéseket tartani, ha Birti bá' nem fogja őket majd "huligánoknak" titulálni). A hideg idő beállta, már nem okozott különös gondot a haladásban, mert már csak bizonyos belső munkálatok maradtak hátra. Kissé vontatottan, de beindult a vendéglátás is. Inkább hétvégeken szállingóztak vendégek és egyelőre csak a vendéglőhöz. Egy napon aztán megköszönték Dominak az ideiglenes munkahely biztosításával kapcsolatos szíves segítséget és mindketten közös erővel neki láttak a maguk részére dolgozni. A "forgalomhoz" viszonyítva tennivalójuk elég bőven akadt. Mindhiába voltak mindketten "szakmabeiek" kezdeti nehézségeik bőven akadtak. Janka ugyanis egy nagy szállodának volt az igazgatónője és egy kis panzió működtetésének beindítása meglehetősen szokatlan volt számára. Damjanekhez már kissé közelebb állottak a kisebb szintű vendéglátással kapcsolatos fortélyok, de azért ő sem volt annyira rutinos a dolgokban. De bíztak saját képességükben – és főképp egymásban – és reménnyel telten lendültek neki a napi teendőknek. Mivel aztán közeledtek az ünnepek is és a téli örömöket kihasználni vágyók is egyre többen jelentkeztek, a házasságuk egyéves évfordulójakor, már megelégedettséggel vették számba munkájuk eredményét. Ismét boldogan ünnepelték a karácsonyt de már nem kimondottan kettesben, mert voltak vendégeik is. A tél beálltával az öreg Birti ismét szünetelt az alkohol fogyasztással. Viszont már Damjanek a tavalyhoz képest sokkal többször kellett kisegítse úgy a favágás, mint az általános önellátás szempontjából. Úgy fizikailag, mint egészségileg nagyon sokat romlott az öreg állapota. Éppen ezért Damjanek elment és felkereste az unokaöccsét és közölte vele, hogy a nagybátyja egyre többet gyengélkedik és Komondor Pusztája már nem számára való lakhely, kivált télnek idején. ― Ő maga választotta azt a helyet magának. Azt mondta, hogy, erdőben született és ott is akar meghalni. ― mentegetőzött a fiatalember. ― De azért csaknem szabadna elhanyagolni egészen azt a szerencsétlen öreget. ― mondta Damjanek ― Meg látom mit tehetek az érdekében! Majd felvétet-tetem az Öregek Otthonába. Azonban az unokaöcs meglehetősen lassan intézkedett a nagybácsi érdekében, mert néhány nap múlva Damjanek a hátán kellett lehozza az öreget és ketten Jankával le mosták az évtizedes koszt róla és aztán be kellett szállítsák a kórházba mert nagyon rossz állapotban volt. Ott viszont kimondottan nagy törődést nem nyilvánítottak az öreggel szemben. Még az orvos is meglehetősen korholta a túlzott alkohol fogyasztáshoz kapcsolódó betegsége miatt. Folyton azt hangoztatta, hogy az ilyen fajta emberek kimondottan saját gyengeségüknek köszönhetik a betegségüket. ― Hogyha valaki nem képes megállni, hogy ne nyúljon a pohár után, akkor utólag már hogyan lehessen segíteni rajta? ― A doktor úr ezt annyira könnyűnek is találja? ― kérdezte Damjanek szerényen. Az orvos meglepődve kapta fel a fejét és kissé keményen mérte végig Damjaneket. ― Az életben semmi sem könnyű! Mindenért meg kell harcolni! És az embernek az egészsége a legfontosabb! ― Tetszett már az életben olyan harcot vívni, amelyben láthatatlan erők erősebbeknek bizonyultak az egyéni akaratnál? A doktor kissé elképedt egy egyszerű embernek ilyen filozofikus kérdésén. Vele akar ez vitatkozni az ilyen kérdéseken…? ― Azt soha nem szabad megengedni, hogy a "láthatatlan erők" fel üljenek az ember feje tetejére. Az alkoholizmus nem az első pohárnál kezdődik! Időnek kell eltelnie amíg valaki alkoholistává válik. És ez alatt az idő alatt kell dönteni! ― Szenvedély ellen tetszett már harcolni? ― A szenvedély ellen nem harcolni kell, hanem nem szabad engedni, hogy kiteljesedjen. ― Nem akarom megsérteni, de megkérdezném: Miért tetszik dohányzani? A doktor kissé felpörcent erre az "arcátlannak" minősített kérdésre, de kényszedetten elmosolyodott ― Hát meglehetősen érdekes téma alakulhatna ki ebből a beszélgetésből, de sajnos várnak a betegek. ― mentette ki magát "szakszerűen" a kérdés alól és azzal ki ment a korteremből. A kórházban Ráduly Birtalan már nem sokáig betegeskedett, mert néhány napon belül a mája felmondta a szolgálatot és meghalt. Damjanek felhívta telefonon az unokaöccsét, de az kitért minden temetkezéssel kapcsolatos intézkedések alól. Szándékosan addig késlekedett, hogy aztán Janka el vette tőle az öreg összes iratait és Damjanekkel ketten járták el az egész kálváriát. Aztán amikor végül is fel akarták számolni a temetkezési költségeket, hát nem volt akiknek. Amikor a fiatalember azzal kezdte igazolni magát, hogy ő efelől az öreggel "nem kötött szerződést", Damjanek jobbnak látta, ha nem vitatkozik tovább vele. Lelke mélyén nyugodt volt. Még olyan "kötelességüknek" is eleget tettek, amely tulajdonképpen valahol a másé volt. Éppen ezért a faluban, ezért a meglehetősen emberséges cselekedetükért a továbbiakban bizony egész más szemekkel néztek rájuk. Viszont a haszonélvező unokaöcsre és feleségére még olyasmiket is ráhordtak, amik nagyon távol álltak a valóságtól. Találkozás A télből a tavaszba átlépő periódusban csak a vendéglő működött, de amit a föld kezdett felszáradni és a fák is rügyezni kezdtek, a természet imádó vendégek közül néhányan Az Erdő Csendjét is felkeresték. Amint közeledett a nyár, egyre nagyobb volt a forgalom. És ráadásul Janka Interneten keresztül is komoly üzleti lehetőségeket bonyolított le. Bizonyos időpontokra beprogramozott csoportok jelentkezését várták. Viszont ehhez már ketten kevesen voltak és úgy határoztak, hogy "bővítik a személyzetet". Azonban a Janka rutinos előrelátósága folytán erre már jó előre felkészültek. Volt a faluban egy idős asszony, Elvira néninek hívták és fiatal éveiben a városban szakácsnőként sokat dolgozott. Janka jól ismerte már gyerek korától fogva. Ez az Elvira néni egyedülálló asszonyként élt Karakóban, egészen addig, amíg a városban lakó lányától az unokája nem költözött haza hozzá. Mégpedig másodmagával. És nem kisbabával, hanem egy jóvágású szimpatikus fiatalemberrel. A lányt Annának hívták, a fiút pedig Dódinak. Ott a városban ugyanis az történt, hogy a fiatalokat mindkét részről nagyon tiltották egymástól. És ennek eredményeként, ― mivel nem volt hol lakniuk ― kerültek a Karakóra a nagymamához, Elvira nénihez, aki szeretettel fel is pártolta őket. Janka erről az esetről már akkor értesült, amikor Elvira néni a fiatalok érdekében munkalehetőség után érdeklődött tőle és meg is igére, hogy amit bővülésre kerül sor, akkor mindkettőjüket fel veszi Az Erdő Csendjébe. Aztán amint eljött a bővülés ideje, Janka egy beszélgetés során Elvira néniben is fel elevenítette a régi idők főzőcskézésekkel kapcsolatos emlékeit és így három új személyt vett fel hivatalosan a panzióhoz. Aztán a munka így nagyjából megoszlott ― főképp a csoportok látogatásai folytán ― és a Az Erdő Csendje panzió egyre jobban virágzani kezdett. Így Lénárd Domokos ― az Agy ― is szemmel kísérhette a Janka üzleti rátermettségét. ― Tudtam én már előre, hogy nem lesz itt baj! ― mondta egy alkalommal, amikor meglátogatta őket a panzióban. ― Ha van aki a dolgok mellé álljon, akkor van haladás! Ha pedig, mint ahogy itt Karakón általában szokás, hogy mindenki már előre a hasznot várja, akkor nem marad egyéb hátra, mint az irigykedés. ― Azért nagyot segítettél rajtunk és ezt nem fogjuk elfelejteni. ― mondta Damjanek őszintén Lénárd hosszasan a szemébe nézett Damjaneknak és úgy tűnt, mintha szemei kissé meg nedvesedtek volna… ― Hátha még te is fogsz tudni segíteni rajtam egyszer! ― sóhajtotta el magát kissé lehangoltan Jankának nagyon fel tűnt ez a kijelentés. Hogy Domi olyasmiben reménykedjen, hogy "más segítsen rajta" …? Jól értesülvén afelől, hogy Damjanek és Dragó még régebb mennyire megszerették egymást, pillanatok alatt váltott az agya. ― Hírt kaptál Dragóról? ― kérdezte együtt érzően Lénárdra nézve. Lénárd sóhajtott egyet és szomorúan nézett maga elé. ― A tegnap beszélgettem vele az Interneten. ― mondta csendesen és arca nem árulkodott semmi örvendetes dologról ― És??? ― kérdezték egyszerre Janka és Damjanek ― Jól van, egészséges, hiányolja az Ongát, a Kormos Tetőt, a Komondort… De valahogy nem éreztem ki a hangjából semmi olyant, amitől a lelkem kissé megnyugvásra találna. Janka és Damjanek együtt érzően hallattak. ― Gondoltam még arra is, hogy ha leszerel, akkor ha értem nem is, legalább ezért a helyért… vagy talán érted… ― nézett szembe keservesen Damjanekkal ― Érted itt marad. És…idővel… ― nem tudta tovább folytatni, mert elakadt a hangja. Mindketten vigasztalni kezdték és Damjanek ígéretet tett, hogy ami tőle telik mindent meg fog próbálni, csak egyszer kerüljön haza az a gyermek. Aztán Damjanek beszélni kezdett arról az időről, amikor ők ketten Dragóval a Basán több mint egy évet éltek együtt és előhozódott a "menyasszony" is. ― GRÉTA??? ― kérdezte óvatosan Janka ― Grétának hívják azt a lányt? És te őt szedted ki annak a Csizmareknek a keze közül? ― Igen. ― mondta Damjanek teljes komolysággal. ― Ő volt az. Dragónak a menyasszonya. És ő is épp olyan komolyan beszélt erről a spirituális jegyességről, mint Dragó. ― És most hol lakik? ― feszegette a kérdést továbbra is Janka Damjanek sóhajtott egyet és arca nagyon szomorúvá vált. ― Nem beszéltem róla, mert csak fájdalmak elevenedtek volna fel. Árván maradt és utána sokat kerestem… ― Az utóbbi perverz partnerem, akit megerőszakolt, az is egy Gréta nevű lányka volt és szintén árva… Szőke, különös szúrós kék szemekkel… ― Jaj Istenem! Janka! ― Damjanek csaknem sírva fakadt. ― Ő volt az!!! ― Látszott rajta, amint a fájdalomtól eltorzul az arca. Majd nagy pöröly szerű öklét összeszorítva meredt maga elé. Janka arra gondolt hirtelen, hogy ha Alex előtte lenne, biztosan egy ütéssel szét zúzná a fejét. ― Istenem! Hogy micsoda emberek tapodják ezt a földet? Drága kicsi Gréta!! Istenem, én is hibás vagyok, hogy nem harcoltam eleget érte…! ― ő sem bírta tovább sírás nélkül…És Janka csendesen azt jegyezte meg, hogy milyen különös nap ez! Mintha a kemény fiúk "síró napja lenne"…? De ettől a gondolattól eltekintve mindkét alkalommal ő is teljesen együtt érzett mindkét férfi lélekből fakadó megnyilvánulásával. … Másnap reggel, Janka ezt-azt hagyakérozott Elvira néninek és a fiataloknak, aztán sebtében bepakoltak a BMW-be és elindultak, hogy felkeressék a több mind 200 kilométerre fekvő Ladó család házát. Délfelé érkeztek meg arra a helyre, amelynek viszontlátása Jankában meglehetősen sok vegyes emléket ébresztett fel. A ház, amelyben közel hét éven keresztül a korszellemnek megfelelő rohanó életet élt, nem sok változáson ment keresztül amióta nem látta, de az udvar elrendezése bizonyos változtatásokon ment keresztül. De ezúttal számára nem a nosztalgikus emlékek felelevenítése volt a fő cél, figyelme inkább a Ladóék háza felé irányult. Náluk sem a ház, sem az udvar a két év alatt nem sokat változott. A fontos kérdés az volt, hogy még vajon Ladóék laknak-e még benne és ha igen, akkor mi van Grétával? A másik házban lakókkal kapcsolatos kérdést is meglehetősen fontosnak tartotta, mivel nagyon nem szeretett volna egy Alexal való találkozást. Damjanek végett. Mindkét ház lakói távol voltak, csend vett körül mindent. Mivel Jankának fogalma sem volt, hogy Ladó melyik iskolában tanít és az árvaházakat sem akarta végig járni, hát nem maradt más megoldás hátra mint, hogy várjanak, amíg Ladóékhoz valaki hazakerül. Kissé izgatottá vált, még ha csak arra gondolt is, hogy ha netalán a másik házhoz kerülne haza, például Alex. Mert abszolút nem tudott felőle semmit, hogy mi történt vele, mennyire ítélték el, vagy egyáltalán ítélték-e el ― mert amilyen "nagykutya" volt ez is elképzelhető volt. Mindannak ellenére, hogy erről ugyanis már otthon is szó esett, azért nem volt teljesen biztos abban, hogy Damjanek miként nyilvánulna meg, ha csakugyan ― Isten is őrizzen ― összetalálkozna Alexel, mert még mindig elég felkavart állapotban volt a történek miatt. Igaz, hogy felkavartsága leginkább önmaga felé irányul, amiért "nem vigyázott arra a drága kicsi leánykára", de azért aggódott, mert nagyon is jól ismerte. És bár mennyit fejlődhetett, bár milyen "mesteri szintet" érhetett el az idők folyamán, az általában jól bevált közmondás jutott az eszébe: "A kutya a szőrét elhullassa, de a szokását nem!" De szorongása nem sokáig tartott, mert egyik távolabbi házból kijövő ismerős arcú suhanctól érdeklődve megtudta, hogy Ladóék igenis itt laknak, Gréta náluk van és az "Alex házában" már egy éve, hogy új szomszédok laknak. Aztán e jó hír hallatára Damjanek elment, keresett egy virágüzletet és egy nagy csokor virágot vett. Ugyanis sok mindent tudott a kicsi Grétáról, többek között azt is, hogy mennyire szereti a virágokat. Csak épp a "kedvenc" virágját nem tudta. De a csokorban volt ott nagyon sokféle virág és reménykedve, hogy majd a kedvence is bele került, alig várta, hogy már átadhassa. Már lehetett két órája, hogy vártak ott a kapu előtt, amikor Janka már messziről megismerte a Ladó autóját, amint befordult az utcába. Meglepetésükre egyedül volt. Amint kiszállt a kocsiból kissé kutatóan mérte végig a BMW-t, majd indul volna kaput nyitni, de hirtelen visszapillantott és még egyszer jól szemügyre vette az autót. Hisz' ismeri valahonnan…de honnan? Aztán Janka hangját meghallva egyből beugrott. Egy pillanatig nagy megképedéssel, megmerevedetten bámult rá volt szomszédjára, majd hirtelen tenyérrel homlokon vágta magát. ― Istenem! Janka! Bocsáss meg! Alexal kapcsolatos rossz emlékek villantak át az agyamon. Hiszen te ott hagytad azt a disznót. Azt az alávalót! ― Végleg! ― mondta Janka egyszerűen, amint mindketten kiszálltak az autójukból ― És bemutatom azt, akihez igazán tartozok. ― mutatott Damjanek felé A két férfi kezet fogott és bemutatkoztak egymásnak. Aztán néhány találkozásokkor megszokott "etikett" kérdések után Janka óvatosan megemlítette jövetelük célját. Ladó kissé megképedve invitálta be őket, még az autóját is a kapu előtt hagyta. ― Ön rokona Grétának? ― fordult aztán Damjanek felé, amikor már a terasz kis-asztalánál egy-egy üdítő mellett üldögéltek. ― Nem vagyok rokona, csak nagyon közelinek érzem hozzá magamat és látni szeretném. ― mondta Damjanek Ladó zavart lett hirtelen és nem tudta, hogy milyen értelemben lehet "közeli" Grétához ez az ember…(?) ― Bocsánat, de ezt hogy értsem? Ismerőse tetszik lenni? ― tett fel zavarában egy meglehetősen buta kérdést is. ― A megismerkedésünk pillanatában csaknem gyermekemnek éreztem. ― mondta Damjanek. ― Megmentette, az első erőszaktól. ― segítette ki Janka. ― Ja' igen, hisz' említett is egy nevet… Bocsánat, már el is felejtettem a nevét… ― Damjanek. ― Igen. Damjanek. Csakugyan. Így említette ő is… De kár, hogy másodszor is nem volt a közelben kedves Damjanek úr! ― Igen! Nagyon nagy kár! Nem győzöm hibáztatni magamat azért, hogy nem harcoltam eleget, hogy magamhoz vehessem. ― És… Most csak látni szeretné? ― kérdezte ijedt kételkedéssel Ladó. ― Természetesen Ladó úr! De most már semmiképpen sem harcolnék azért, hogy olyanoktól szakítsam el akiket ő is szeret! Ladó szemmel láthatólag megkönnyebbült, de kis idő múlva azonban újból gondterhelté vált az arca. ― Hát őszintén mondva mi sem szeretnék elveszíteni, de tetszik tudni nagyon egy furcsa kislány és egyre gyakrabban azzal "ijesztget", hogy nemsokára el fog jönni az ideje annak, hogy elhagyjon minket… Azt mondja, hogy ő már nagyon rég "el van jegyezve"… És, hogy nemsokára "utána fognak jönni". De feleségemmel ugyebár ebből nem sokat értünk. Néha kissé hihetetlennek tűnő dolgokat beszél, de az az igazság, hogy azért valamiképp mégis félünk, hogy egyszer tényleg el fogja vinni valaki. Ladó elhallgatott és a szemeit kezdte törülgetni, majd csaknem ijedten kapta fel a fejét amint autó zúgást hallott elcsendesedni a kapu előtt. ― Meg is jöttek! Már elnézést de feleségem nem szeret kinn parkolni… ― mentegetőzött és már ment is kaput nyitni. Jankát és Damjaneket ismét csak meglepetés érte, mert a kocsiból csak a Ladó felesége, Elena szállt ki. De mivel Ladó arcán evégett nem látszott semmi feltűnőség, hát ― kissé csalódottan ― de természetesen vették, hogy Gréta még nem érkezett meg. Viszont efelől Ladó, még a bemutatkozásokat megelőzően néhány szóval meg nyugtatta őket, hogy Gréta is azonnal itt lesz. Ugyanis a szomszédból el vannak utazva és addig minden nap Gréta gondoskodik a kutyájukról. Amint Elena is értesült arról, hogy Jankáék látogatása kimondottan Gréta miatt van, hát lelki érzékenysége végett csaknem pánikba esett. ― De hát Grétával kapcsolatosan hivatalosan is el van intézve minden… ― nézett csaknem könyörgően Damjanekre. Aztán Damjanek épp úgy mint Ladót, meg nyugtatta, hogy tulajdonképpen ő rosszat nem akar senkinek, főképp azoknak akik Grétát ennyire szeretik, de viszont gondolt arra, hogy a vakációban esetleg lehetőséget adnának Grétának, hogy újból láthassa azokat a helyeket, ahol kislány korát élte. Aztán közben meghallották nyílni a kaput és hirtelen nagy lett a feszültség. Már többször fordult elő, hogy Ladóék látogatókat fogadtak, de Gréta még soha nem volt annyira izgatott, mint akkor. Lassan, óvatosan közeledett a feljáró lépcsőjéhez és amint elsőnek Jankát észrevette, rögtön megállt. Különös, nagyon különös dolgot érzett. Természetesen nyomban megismerte a volt szomszéd nénit, de nagyon feltűnt, hogy még soha nem érzett ekkora meleg kisugárzást belőle. ― Kezét-csókolom. ― köszönt illedelmesen. Janka megdöbbenten vette észre, hogy két év leforgása alatt a "kis" Gréta mekkorát fejlődött. Egész nagylány lett belőle. Arca, szemei csak azok a különlegesek ― sőt még különlegesebbek ― alkata inkább vékony de erős és szívósságról árulkodott. Ránézésre csodálatosan vonzónak és főképp különlegesnek hatott. Amint a lány feljebb jött a lépcsőn és amint Damjaneket is észrevette, egyből megtorpant. És úgy nézett feléje mint akinek látomása van. Aztán amikor Damjanek felemelkedett a székről, lassan elindult feléje. Óvatosan előre haladva szemét le nem véve Damjanekről. Majd amikor közel ért hozzá mindkét karját feléje nyújtotta. Két tenyere inkább fölfele nézett, egész tartása olyanszerű volt, mint amikor Jézust szokták ábrázolni hívó mozdulattal a képeken. ― Damjanek. ― suttogta halkan. És oly simán, csendesen, de forró szeretettel ölelkeztek össze, hogy körülöttük mindenkinek megtelt könnyel a szeme. A Ladó házaspárt mélyen meghatotta, hogy még létezik rajtuk kívül valaki, aki olyan kimondottan szereti Grétát, Janka pedig Damjanekhez hasonlóan szintén valamiképp a Dea lelkét vélte kisugározni a Gréta lényéből. ― Tudtam, hogy el fogsz jönni! ― jelentette ki örömteljesen Gréta Damjanekre nézve. Ezekre a szavakra Ladó csaknem feljajdult. Nem tudta, hová tenni a kijelentés értelmét, arra gondolván hirtelen, hogy "utána jöttek". Hisz' Gréta már többször emlegette… És ez (?) az ember lenne a "jegyese"? Hiszen Janka direkt kihangsúlyozta, hogy a férfi hozzá tartozik…? De már annyi furcsa hihetetlen dolgokat művelt ez a leányka, hogy minden elképzelhetetlen dolog valódiatlanságában már kezdett kételkedni. Gréta bármennyire is Damjanek hullámhosszára volt hangolódva, azért kellőképpen "értesült" a Ladi ijedtségéről. ― Most nem fognak elvinni! ― nyugtatta meg kissé feléje fordulva ― Még, nem! ― A tegnap tudtam meg, hogy nem kellő időben jöttem el hozzád. ― mondta bocsánatkérően Damjanek. ― Semmi baj édesem. Semmi baj. Minden rendben van. Nem kell tenned semmit! ― nyugtatta Gréta Damjaneket. Damjanek meghatottságában még a virágcsokorról is megfeledkezett. Akkor vett tudomást róluk, amikor Gréta felemelte a csokrot az asztalról. ― Köszönöm! ― emelte magasba, mint amikor koccintás helyett a poharat emelnek ― Épp a kedvenc virágaim! Boldog vagyok, hogy tudtad! ― De hisz' épp, hogy nem tudtam! ― lepődött meg Damjanek. ― De igen! ― intett a fejével magabiztosan Gréta ― A Tudatalattidban! Aztán odament Jankához és megölelte őt is. ― Nagyon örvendek, hogy találkoztunk! ― mondta a nyakát ölelve és megpuszilta. Janka nagyon meg volt hatódva és eleredtek a könnyei. Amint magához ölelte a lányt érezte, amint valamilyen különös vibráló melegség járja át a torkától a szívéig …és onnan még lejjebb a hasa aljáig… aztán visszafelé ismét a szíve körül…aztán mintha valamiképp feloldódna az egész testében… Vitathatatlanul érezte, hogy "kapott valamit" attól a lánytól. De abszolút nem volt tisztában azzal, hogy: mit? Aztán amikor elkezdődtek az egymást tájékoztató csevegések, különböző információk cserélődtek ki és nagyjából kezdtek tiszta képet látni egymás felől, sőt még mások felől is. Rájöttek, hogy valamennyiük sorsa mennyire összefüggésben áll egymással. Damjanek - Janka, akkor Janka - Dragó, akkor Damjanek - Dragó, Gréta - Damjanek, Gréta - Janka és végül ami még nem teljesedett be: Gréta - Dragó. Gréta ha Dragóról esett szó, komolyan figyelt, de nem a tini lányok közönséges kíváncsiskodásával "itta" a bizonyos róla szóló információkat. Minden szempontból kialakított Dragóval szembeni állásfoglalását teljes magabiztosság uralta. Természetesen nem látta maga előtt sem a Dragó, sem más életének múltját, jövőjét de mégsem érte semmi váratlanul, bármilyen események felől szerzett tudomást. Mindig úgy fogadott mindent, mintha már "látott volna olyant" vagy "élt volna át hasonló pillanatot". Aztán amikor estére jutva eljött a búcsú pillanata épp oly természetességgel köszönt el Damjanektől és Jankától, mintha csak az emeleti szobába mennének fel éjszakára. Minden lényét áthatotta az a magabiztos, másképp meg-nem-történhető eseményeket türelemmel váró misztikus kisugárzása. És amint azon a délután közös sorsuk folytatását amint kovácsolták, ennek átéléséhez Gréta lényének kisugárzása abszolút bizalmat ― és erőt ― adott mindegyiküknek. És mindannyian őszinte hálát adtak annak a napnak az eseményei beteljesüléséért. Senki sem volt szomorú, mindenki reményteljesen nézett a jövőbeli események felé. Leszámítva Grétát. Aki nem reménykedett és nem is hitt. Hanem mélyen magában hordozta azt a bizonyos ősbizalmat, amely által egyszerűen tudta, hogy mindig csak az válhat igazán valóra, ami meg van írva a sors könyvében. — És ő mindazt, ami a sors könyvében írva volt: Elfogadta. Átfogó szeretet Az Erdő Csendje a kisebb panziók közül ― Janka rátermettségének és az "Agy"segítségének köszönhetően ― Karakón csaknem a legjövedelmezőbben működött. Nem volt mindig különös tolongás, zsúfoltság, mert periódusonként fogadtak bizonyos csoportokat, táborozókat, amelyek teljes ellátása már az Interneten keresztül be volt programozva. Janka és Damjanek nagyon meg voltak elégedve számításaikkal. Sőt! Arra még egyikük sem gondolt, hogy két év leforgása alatt ennyire harmonikusan be is rendezkedjenek. Gyermekkori közös álmuk ha nem épp az akkori "valóságában" is, de valóra vált. Megélhetést, otthont teremtettek ott azon a helyen, ahol mindig a legjobban érezték magukat. A Komondor pusztáját nem feledték el és azt sem, hogy a kis házban még ők éltek boldogan. És még meg volt bennük az a remény, hogy majd egyszer "birtokba veszik" majd a Komondor pusztáját, csak jöjjön el annak is az ideje. Szerették volna valamennyire kijavítani azt a kis házat, de annál fontosabb volt, hogy még a tél előtt teljes egészében berendezhessék a lakásukat. A téli csoportok fogadásai is már elő voltak jegyezve és megfelelően fel is voltak készülve, de mégis egy kimondottan "előkelő" vendég fogadása végett kissé lázban voltak. Ugyanis Gréta az utolsó téli vakációját náluk fogja tölteni és a napokban őt várták. Természetesen Ladóékat is meghívták, de úgy értesültek, hogy ők csak pár napot engedhetnek meg maguknak. Alig hullott le az első hó, már annyit volt hangoztatva az "elit csoport" érkezése, hogy Elvira néni, Anna és Dódi két héten keresztül csak találgatták, hogy vajon "kik" lehetnek ezek a folytonosan emlegetett vendégek, akiket a szó kimondott értelmében vendégekként is várnak. És még csak nem is rokonság (?!). Viszont a Janka és Damjanek látogatásakor mindannyian érezték, hogy a Gréta láthatatlan, de valóságban érzékelhető energiája folytán a kis csoportba egy olyan ragaszkodó és őszinte szeretetet varázsolt beléjük, hogy azóta mind rokonokként gondolnak egymásra. Ladóék mivel nem voltak különösen "barátkozó" típusú emberek, sosem gondolták volna, hogy egykor épp a tőszomszédjukkal ennyire kimondottan őszinte kapcsolatot létesítenek majd. Gréta is nagyon boldog volt, amikor nap, mint nap tapasztalhatta, hogy a két "szeretett családja" milyen intenzíven fenn tarják a kapcsolatot egymással. Ugyanis csaknem naponta csörögtek a telefonok és mindig tájékozottak voltak egymás felől. Az elvarázsolt hegygerincen és környékén hó födte az egész tájat. De nemcsak nyáron volt ott szép ám a táj. Fehérség minden felé, a Nap, fényét vakítóan vissza verte a hó és milliónyi szikrákat szórva ragyogta be az oldalakat. Sokszor "látni" lehetett a hideget és tartós egy helyben való gyönyörködés után még érezni is. A fák kopár ágai közt jól be lehetett látni az erdőkbe és úgy tűnt, mintha a hegyek valamivel közelebb kerültek volna egymáshoz. Aki szerette a hegyi gyalogtúrákat, az leértékelően vágott volna neki egy "közeli" hegyoldal megmászásának. Főképp, ha nem rendelkezett megfelelő tapasztalattal, a "téli sétákat" illetően. Ilyen tapasztalatlansággal indítványozta Ladó Adi is az Ongához való "sétát". Ugyanis lentről az erdő fáin "keresztül látva" nem is tűnt oly nagyon hosszúnak az út. Janka és Damjanek ― és Gréta is ― jól tudták, hogy "nem mind arany, ami fémlik". (Hisz' nemegyszer jártak együtt ki télnek idején Birtihez, míg élt). Viszont a Természet tanár olyan meggyőződéssel ecsetelte, hogy ő még járt azokon a helyeken és tudja, hogy a természet szépségeiben való gyönyörködések milyen áldozatokkal járnak. ― Én nem azt akarom elhitetni veled, hogy nem volnál képes rá, csupán arra akarlak figyelmeztetni, hogy messzébb van, mint gondolnád! ― magyarázta Damjanek. ― Hagyd csak legalább bővíti az élményeit! Felmegyünk! ― mondta Gréta. És, ha Gréta mondott valamit, akkor azt valamiképp mind elfogadták. Nem hisztizve, vagy parancsolóan hatott rájuk, hanem minden kijelentését egyszerüem a bizalom hatotta át. Azért a nagy túrának csak hárman vágtak neki, mivel Elena nem rajongott annyira a nagy hóban, a veretlen utakon való sétákért és Janka is szolidaritásból vele maradt. Elől Damjanek ment és verte az utat, Adi és Gréta pedig a lábnyomaiba lépkedve utána. A Kormos Tetőig aránylag nem is volt különösebb probléma, de miután rá tértek az Ongához vezető meredekre, akkor már Adi is kellőképpen kezdte megtapasztalni, hogy bizony télen egészen más a természetben járni. A lány egyenletesen lépkedve komoly erőtartalékokkal haladt, egyáltalán nem jelentett komolyabb nehézséget a gyalogolás. Damjanek pedig épp eleget hozzá volt szokva az erdőjáráshoz, úgy nyári, mint téli időszakokban. Aztán a fáradtságot, az erőfeszítést nagyon is megérve ― és elfelejtve ― végül is részesülhettek a tetőről adódó fenséges látványban. Visszafelé már valamivel könnyebb volt és az érdekesség kedvéért be tértek a Komondoron lévő kunyhóba. Damjanek száraz ágakat kotort ki a hó alól és begyújtott a kis-kályhába. Gréta sebtében kitakarított és amire kimelegedett a kis szoba ideiglenesen már el is rendezkedtek, hogy elfogyasszák a magukkal a hozott jó útitársat a kaját. ― És ti Jankával télnek idején is itt éltetek ? ― kérdezte csodálkozva Ladó. ― Én lejártam dolgozni a faluba de ők hárman itt fent éltek. ― magyarázta Damjanek. ― És kisgyerek is volt?? ― kérdezte Ladó. ― Igen. Volt. ― mondta kissé szomorúan elgondolkozva Damjanek. ― A kis Deát semmiképpen sem kell búsuljátok! ― szólt közbe Gréta sokatmondóan Damjanekre nézve. Damjanek bizalommal teljesen nézett vissza a lány sugárzó szép szemébe. ― Mert tulajdonképpen nem halt meg. És nem is tudna meghalni soha. És… számotokra sem halt meg! . Ezt nem is olyan rég, hogy megtudtam. ― Gréta! Drága kis Gréta! Ezt honnan tudod? ― kérdezte meghatottan Damjanek. ― Tőled! ― felelt egyszerűen a lány ― Tulajdonképpen te ezt hamarább tudtad! Még ott a Bagolyvárnál. Damjanek mélyet sóhajtott és nagyon komoly maradt. Gréta is komoly volt, de aztán kis idő múlva elmosolyogva magát Ladihoz fordult. ― Nem hagylak el titeket sem. ― mondta finoman keze közé fogva a férfi arcát ― A jövő nyártól fogva itt fogok élni, ezen a helyen, de nagyon sokszor fogunk találkozni. Ez biztos! És mindig szeretni foglak. Ladó érezte, amint lelkét elnyomja a fájdalom. Miért is vannak az elválások az életben? Miért kell elválniuk azoknak, akik oly nagyon szeretik egymást? Miért??? Körülbelül egy fél év és… Istenem! Hát mégis? Mégis "el jönnek" érte? De inkább "ő megy el"!!!?? … Miért is kell mindent tudjon ez a lány? — Majdnem elsírta magát. Damjanek észrevette Ladó lelki vívódását, közelebb húzódott hozzá és a vállára tette a kezét ― Ne búslakodj barátom. Ezúttal sorsaink Gréta által közössé váltak. És ha szeretetben, barátságban "kovácsoljuk", akkor fölösleges minden jövő felőli aggodalom. Aztán e kijelentésben való bizodalmat a két férfi egy baráti kézfogással pecsételte meg. ◄--- Előző lap: 9. Az élet megy tovább                 ---► Következő lap: 11. A veszély, ami varázslatosabbá teszi az életet