Az elvarázsolt hegygerinc/Az élet megy tovább/Tisztulás

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


Az élet megy tovább/Tisztulás


Mivel más sorrendben tekintett az életet meghatározó fontosságokra, egyáltalán nem zavarta egy meglehetősen szerényebb életvitel. Munkáját ugyanúgy elvégezte, de már nem hajtott annyira. Próbált többet adni a lelki békéjére, amelyre meglehetősen szüksége is volt, mivel az utóbbi kiábrándultság kissé megdolgozta. Már csak az a tudat, hogy egy újabb eset, amelyben szintén szerepel az elfajult ösztön és a szégyen. Ezek után már csakugyan nem számított kapcsolódni senkihez. Ezennel végleg betette maga mögött a párkapcsolatok kapuját. Negyvenhárom éves volt és még mindig nagyon szép. Alig haladta túl "a legszebb női kort", de mindezeknek tudatában mégis úgy határozott, hogy mégis egyedül éli le az élete hátralévő részét. Hogy hol…abban még nem volt biztos, mert hiába volt barátságosan berendezkedve, hiába volt elégedett a megélhetésével, időnként mégis mindig egy fajta mély vágyakozás fogta el valahová. Az emlékei is néha életre keltek, de már egészen más minőségben. Már nem magát sajnálva közelített mindazokhoz a valaha megtörtén kellemes dolgokhoz, hanem tudatosan elfogadva az idő múlását és csak egyszerűen visszaemlékezni a boldog szép időkre. A napi programja végeztével általában visszavonultan élt és a régi társaságokból nem tartott fenn senkivel semmiféle kapcsolatot. Érezte valahol, hogy ő nem közülük való és ezt mélyen tudatosította is magában. Nem is érdekelte közülük senki, még az sem, hogy Alexel mi történt, mennyire ítélték el. Sorsát maga kovácsolta, így hát bárhová került: megérdemli! Az ő sorsa viszont még nem dőlt el. Tudta, hogy hamarosan változni fog minden. Nap, mint nap csaknem mindig egy folytonos belső igénylésben élt, de fogalma sem volt, hogy érzéseire honnan kaphat választ.


Az összekuszált érzések felől aztán egyik vasárnap délelőtt ki tisztázódott minden. Szép nyári nap volt, az utakon nagy volt a forgalom. Janka autójával már elég messze száguldott a várostól. Ahol az erdős rész kezdődött, lelassított és letért az egyik kis erdei útra. Két-három kilométert ment felfelé és aztán egy kis patak kanyarulatánál megállott.

Kiszállott és sétálgatott, élvezte a patak csobogását, az erdő csendjét és a szél simogatását. Fel sétált az egyik oldalba és ott nézett szét. Közben tudatosult benne, hogy milyen csodás érzés, amikor lelkét nem háborgatja semmi, teljesen megnyugodva tudja átadni magát a jelen értékes pillanatának. Csaknem mindenre egy időben figyelni tud és fel tudja fogni, hogy igenis itt és most, ebben a pillanatban ő boldog! Nem szükséges tennie semmit! Hisz' épp ez a lényeg. Csodálatos eufórikus állapotban érezvén azt a könnyedséget csaknem extázisba esett. Leült egy facsutakra és élvezte az állapotát. Annyira kellemes volt minden, hogy egyáltalán nem érdekelte, mi történik körülötte.

Később, amikor némileg "helyrejött", még mindig a kimondott boldogságban lassan dúdolva indult lefelé a hegyről. Különös dallamok csakúgy maguktól csengtek be amint a szél enyhén elsüvített a füle mellett és önfeledten csak dúdolta a dallamot. Aztán a különös rég nem hallott dal és annak foszlányai kezdtek lassan kopogtatni tudatában.

Elvarázsolt távoli hegyekben valahol,
Bús nóta szól egy elhagyott sírhantról.
Régen nem járt senki arra,
Fejfáját az idő foga marja…

Hirtelen összerezzent és mintha egy fényes mennyországbeli pompából egyből egy mély szakadékba zuhant volna, mintha egy fájdalommal töltött völgyben érezte volna magát! Istenem! Hol is hallottam ezt az éneket?? Különös meglepettséggel próbálta összeszedni gondolatait. Az emlékei közt kutatva hirtelen csaknem felsikoltott. Istenem! Hisz' ez Az Erdő Éneke!!! – Igen! Ez az az ének, amelyet, még mikor is hallott utoljára…? …Húsz… harminc… harmincnégy… Harmincnégy éve!! Istenem! Hogy telik az idő! Harmincnégy éve… Még Danjanekkel együtt hallották ezt a csodás éneket. Az Erdő Énekét…! Mit is mondott Sári annak idején erről…? "Csak az hallhatja meg az Erdő Énekét, aki saját lényévé fogadja az erdőt és magában érzi az Erdő Szellemét."… A dal a fontos, a hangzás…amire emlékeztet…" Istenem, hát ugyan bizony mire emlékeztethet mindez???

― De mi történik velem? Hisz' az előbb oly boldog voltam és lám, milyen szomorú vagyok…!? ―

Jankában különös érzések hullámoztak. Emlékezett, egyre csak emlékezett és mind-mind összegyűjtötte azokat a rég elraktározott információkat, amelyeknek még Damjanekkel együtt jutottak birtokába. Amiket még Sáritól tanultak.

…Aztán eszébe jutott az is, amikor Sáritól kíváncsian "előrekérdezett"…hogy "Együtt fognak-e majd élni Damjanekkel…?" … És "Ha kialszik bennetek az Erdő Szellemének hívása…"

― Hát, bizony kialudt! ― állapította meg önmagával beszélgetve nagyon szomorúan ―…De Sári valamire azt mondta, hogy "talán"!… Mire mondta vajon…?… Ha újból meghalljuk a dalt…? . Hát mi történik itt velem? Hol lehet most Damjanek…? Vajon ő hallotta-e a dalt…? Vagy csak én lennék ilyen hülye…?

― Elment volna az eszem? ― kérdezte önmagától.

Aztán hirtelen észbe kapott, hogy hangosan beszél egymagában és gyorsan összeszedte magát és az autóhoz szaladt, beült és lassan a főút felé indult. Visszafelé az országúton vezetve mégis emlékezetébe csengettek a foszlányok. …Az elhagyott sírhantról… Istenem! Bizony mennyire elhagyott kis sírhant fekszik ott az elhagyatott Sóhajok Völgyében…! A kis Dea sírja!…

― Istenem, hogy én milyen elfásulttá tudtam válni!! ― kiáltott fel csaknem zokogva újból hangosan.

Nagyon, de nagyon furcsán érezte magát. Fogalma sem volt, hogy mi, miért történik vele, de egy dologban egészen biztos volt. Mégpedig abban, hogy bármi történik, el fog menni a Dea sírjához! Hogy is tudna anélkül mindezek után megnyugodni?



◄--- Előző lap:Karrier                 ---► Következő lap:Adósságtörlesztés