Az elvarázsolt hegygerinc/A felejthetetlen nyár

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎

1. A felejthetetlen nyár


Két falut összekötő hegygerinc

A bükk és fenyő erdő borította hegyláncokból kimagasló Koronagerinc 1500 méterre fekszik a tenger szintjétől, északi részét a büszke korona formájú Onga csúcs díszíti, a déli része pedig két kis falú közé nyúlik be, ahol aztán egy finom kis völgyet hozva létre, elágazik és tovább – a falukon túl – aztán már jóval alacsonyabb hegyek veszik körül. E két kis helyiség az Onga csúcsától számítva légvonalban úgy 4 - 5 kilométerre fekszik egymástól és léteztek már az 1800-as években is, amikor egy erdőtűz folytán e két település lakói közül sokan életüket vesztették ott fent a hegyben. E 18 - 20 négyzetkilométeres terület magasba tornyosuló gerincéről a helybéli öregek amikor a régi időkbe vissza emlékeztek mindig vagy különlegesen titokzatos, vagy különlegesen szomorú eseményekről meséltek.

A tűzeset azokban az időkben történt, amikor az erdőirtások kezdődtek, gáterek, fűrésztelepek létesültek a környéken és a szénégetők háttérbe szorultak. Ezek közül az elkeseredettek közül néhányan szándékosan gyújtották fel az erdőt, nem számítva arra, hogy a több mint 6 kilométer hosszú és 2 - 3 kilométer széles gerinc csaknem porrá fog égni. Az áldozatok nagy része favágók közül való volt, akiknek maradványait hozzátartozóik az elszenesedett fa csonkok közül szedték össze. Legtöbben az Onga csúcs felé menekültek és azok akik elérték, – ha nem fulladtak meg – túl is élhették, de azonban akik csak a hegy lábánál elterülő púp alakú szélesen elterülő részig jutottak, bizony azoknak csak a fekete csontvázuk maradt meg. Onnan a tetőről szedtek össze a legtöbb emberi maradványt és a faluk felé vezető ösvényen 4 kilométeren keresztül a két falú közti kis völgyben helyezték örök nyugovóra őket. A tetőt azóta Kormos Tetőnek hívják, a völgybe vezető ösvényt, Könnyek Ösvényének és az akkor létrehozott közös temetőt a Sóhajok Völgyének, mint közös bánat, közös temetkezési hely jeléül, amely tulajdonképpen nem tartozott egyik falú területéhez sem.

De mindezek már nagyon régen történtek, az utókornak már csak a dédapáktól, ükapáktól származó mondák után való fejtegetések maradtak. A Sóhajok völgyébe e két falú lakói azóta sem nagyon temetkeztek, csak néhány hontalan pásztor elhagyott sírja fekszik ott, akik valamiképp a hegyben lelték halálukat és hozzátartozójuk sem volt.

A gerinc keleti oldalánál fekvő falut Jarabónak, a nyugati részén fekvőt Karakónak hívják és lakóikat a közös életsors, a közös tragédia megélése egy bizonyos szintű lelki együttérzésre, összetartásra késztette. Főképp, ha lakóik a Könnyek ösvényén jártak, vagy a Sóhajok Völgyében találkoztak össze.

A Jarabói részen felkelő a Nap sugarait hatalmas fehér kövek sokasága veri vissza. Ezek a nagy, csaknem autó nagyságú tömbök szegélyezik a Koronagerinc keleti oldalánál kanyargó bő vizű erdei patakot, a Túr-Turit. A gerinc másik oldalánál, egy hasonló vízhozamú patak folydogál Karakó felé, a Hammas patak, amelynek neve valamiképp az akkor történt tűzvészhez kapcsolódik.

A gerinc bármelyik meredek oldalán felfelé haladva, a patakok mentét fakitermelő utak kísérik, amelyek kényelmes rövidítő-ként is szolgálhatnak az arra járó természet kedvelő turisták számára. Ugyanis az utóbbi évtizedben mindkét település lakóinak a turizmus vált jelentős megélhetési forrásául. A festőien lenyűgöző táj látványához még bizonyos természeti ritkaságok is hozzáadódnak, mint például különféle gyógyító hatású borvíz források, vagy talajból feltörő kén kipárolgások. Ezeknek köszönhetően, kihasználva a Természettől kapott ajándékot, úgy Karakón, mint Jarabón létre is hoztak nem kimondottan csak "csodalátásra" hanem különféle gyógykezelésekre alkalmas egyszerű, de korszerű központokat is, amelyek vonzották is a más vidékekről érkező látogatókat. Az utóbbi évek mindenikében épültek hol vendéglők, hol kisebb szállodácskák, vagy kemping-táborok mindkét részen. Még téli időszakokban is kimondottan népes volt mindkét település. Azaz fürdőhely, mert fürdőzésre alkalmas medencéket, bazinokat, sőt, még födött fürdőt ― meleg fürdőt ― is hoztak létre.

Voltak akik kezelésekre jártak, voltak akik fürödni jártak és voltak akik egyszerűen csak a szórakozási lehetőségek végett keresték fel a helyeket. Ami sokaknak abból állt, hogy különféle túrákat tettek meg – szervezetten vagy szervezetlenül – az erdőben. Valahol ráéreztek az erdő csendjének simogató hatására, ahol már nem hallatszik a külső zaj, amely nap-mint nap körbe szokta venni a városi embert. Csak a "belső" zaj, zavaró hatása nem szűnik meg, de ez is aztán jelentőségteljesen háttérbe szorul, amint az erdő hangját keresve, a tiszta levegőt belélegezve, a fák, vadvirágok illatát érezve az embernek sikerül alávetnie magát a Csend hatalmának. És a "magányos" turista megtapasztalhatja az egyedüllét jelentőségét és ha időközben kellőképpen el is tud meditálni mindazon, hogy az erdő "magánya" mennyire közelebb képes hozni a Valódi Istent, amelyre templomokban keresve még nem sikerült rátalálnia. Azt a titokzatos Valóságot, amely (Aki) valahol belül van. És a Csendben még meg is szólalhat…(?)

És az emberbaráti szeretetet véve alapul, ha e csendben képes egy egyszerű hasonlatot tenni, hogy mi történik két ember városban, közhelyen való találkozása közben és mi zajlik le és hogyan belső világukban, amikor például az erdő békés környezetében találkoznak vagy ismerkednek össze. Hogyan közelítenek egymáshoz…

Természetesen nem mindenki képes felmérni, filozofálni a dolgok "miért"-jét és "hogyan"-ját, de valószínű, hogy azért mindenki nagyon is jól meg tudja állapítani, hogy mikor érzi jól magát valahol. És az ilyen ember – ha nem lusta – időnként képes csak az érzésért is el barangolni messzire az erdőbe … Az arajárók közül voltak, akik ismerték a helyeket, de olyanok is voltak akik nemegyszer eltévedtek, mert bizony elég jelentős nagy helyen terül el az egész Koronagerinc. A helybéliek közül voltak akik nagyon jól ismerték csaknem a gerinc minden részét. És a "modern időkben" erre az "örökségre" még a falubeli kis utódokat is finoman rá nevelték. Mégpedig olyan formában, hogy iskolai szinten a két falú gyerekcsapata közt évente tájékozódási versenyeket szerveztek meg.

A gerinc déli két ágra szakadó végétől indulva el kellett jutni az Onga csúcsig, amelyet aztán meg kerülve a Sóhajok Völgyén vissza kellett érni ugyan oda arra a helyre, amely csaknem a két falút összekötő kis utacska középtávolsága volt. Turisztikai megközelítés szempontjából mindkét helyiségbe külön-külön voltak megépítve az odavezető utak. Csak a kis összekötő út volt olyan kissé elhanyagolt, gidres-gödrös.

Az ilyen alkalmakkor a gyerekek akarva-akaratlanul megismerkedhettek szülőföldjük erdőinek jelentősebb részeivel. Amint felkapaszkodtak a Sóhajok Völgyén felfelé vezető lankás részen, elhagyva a régi temetőt, rá térhettek a Könnyek Ösvényére, amely egy huzamosabb emelkedőn át elvezette a Komondor Pusztájára, ahol, már nagyrészt már nem kellet különösebb hegyet mászniuk egészen a Tündérkertnek nevezett szép soklombú, buja kis erdőrészbe, amelyet mellékesen a "Szerelmesek Erdejének" is hívtak. Kiérve a Tündérkertből, csak a Könnyek Ösvényén haladva, a Kormos Tetőre már kissé kapaszkodniuk kellett és az Ongához minél közelebb kerülve, már elég jó kaptató elébe néztek.


Az első találkozás

Ennek a szép erdős, hegyes vidéken szervezett kis versenynek egy szép Júniusi meleg nyári napot tűztek ki, amelynek helyek megismerésén és a tájékozódáson kívül még volt egy nagyon különleges és jelentős szerepe is. Két különös gyermek ismerkedésének voltak tanúi mindazok a fák, patakok ösvények, dombok, hegyek, amelyeken akkor végig szaladgáltak az apró, fáradtságot nem ismerő kis lábak. Az ösvényeken elrejtett különféleképpen feltüntetett utasításokat követve, különféle feladatokat végrehajtva és végül eldöntve a célhoz vezető helyes útirányt, Karakó és Jarabó két kis lakója találkozott és ismerkedett össze azon a szép nyári délelőttön ott a hegyek közt. Mindketten arról voltak nevezetesek, hogy nagyon is kitűntek a többiek közül, messze túlhaladva az átlagot.

Egyikük mindössze kilenc éves volt és a korabeliek közt a legszebb és legcsinosabb lánynak számított Karakó lakói között. De nem a túlzottan nővé való kifejlettsége miatt, hanem úgy alkatilag, mit arcvonásilag volt benne egy különlegesen "jövőbe-mutató" csodálatos jelleg, amelyet az úgynevezett "szakértők" közül már sokan felismertek és úgy emlegették, hogy amint asszonnyá érik sok férfi szív megfájdul majd utána. Hosszú barna haja, gyönyörű kék szemei, finoman ívelő kis ajkai, mosolygása valósággal ámulatot keltettek még a felnőttekben is. Nem beszélve az arányos kis formás alkatáról és kedvességéről.

Csónakos Janka, szülei egyetlen kislánya volt, de evégett egyáltalán nem volt elkényeztetve. Ugyanis az apja meglehetősen fukar ember volt, az anyjának pedig inkább a városi élet passzolt jobban és ezért legtöbbet ott is dolgozott. Viszont keresetéből nem mindig juttatott a családnak, azzal mentegetőzve, hogy nő létére nem láthassa el a családot. Így a szép kis Jankának a legtöbb a házi teendőkből és a nélkülözésekből jutott. És ha netalán szüksége volt valamire, azért nagyon meg kellett dolgoznia. És mint minden más kislány, ő is szerette úgy a szépet, mint a jót, társaságot, szórakozást, kihívásokat és ha pénzre volt szüksége, hát rá volt kényszerülve, hogy minden vakációban – és sokszor iskolaidőben is – dolgozni járjon.

A másik "nevezetesség" egy Jarabóból való tizenegy éves fiú volt, akit a határtalan harciasságáról és küzdőképességéről "tartottak nyilván". Határozottságát és bátorságát titokban még a nagyobb fiúk is megcsodálták. Nem is nagyon mertek ellenkezni vele, ha épp nem volt muszáj. Viszont néha-néha – azaz: elég gyakran – volt rá eset, amikor a nagyobbaknak, – hogy épp ne maradjanak szégyenben – hát "le kellett állniuk" vele verekedni. … És olykor-olykor az is előfordult, hogy bizony szégyenben maradtak.

Ennek a kis harcos bajkeverőnek Damján János volt az eredeti neve, de a család és vezeték neveket egybevont rövidítéssel mindenki Damjanek-nek szólította. És mindenki tudta még róla azt is, hogy nem feltétlenül csak a harccal kapcsolatos dicsőségekre hajtott, hanem akadályok, mérlegelése nélkül csaknem vakon vágott bele minden kihívásnak mutatkozó dologba. Nagyon szeretett nyerni, érezni az a dicsőséget, ami a győzteseknek járni szokott. És így volt az akkor megrendezett tájékozódási verseny alkalmakor is. A győzelem! A dicsőség! Az volt nála a legfontosabb.

Általánosan véve "lovagias" volt, nem nagyon volt szokása a játékszabályok áthágása, viszont itt ezen a kis versenyen valami mégis azt súgta neki, hogy lépjen át egy apró kis szabályon és a maga egyéni érdekére törekedve egyedül tegyen meg egy bizonyos távot, amely a dicsőség útján kellő lehetőségeket kecsegtetett feléje. Az úgynevezett "csapatszellemet" félre tolva a kis vitéz Damjanek egy kulcsfontosságnak számító utasítást megtalálásának reményében egyedül pásztázta végig a Tündérkert keletre és nyugatra eső pontjait is. És nem beszélve a legtöbb "pontot" (dicsőséget ) jelentő elrejtett kis zászlócskák megtalálása… Hisz' ezért is ment egyedül… Nem gondolván arra, hogy a dicsőséget érő, de jelentéktelen kis tárgyak helyett egész más valamivel találkozik majd ott. És a célorientáltságtól annyira el volt vakítva, egyáltalán nem is véve tudomást arról, hogy milyen csodaszép helyeken jár. Nem először járt már a Tündérkertben, nagyon jól ismerte az egész gerincet és belülről sok mindent megmozgatott, amikor az erdő simogatását érezte, de akkor a dicsőségvágy uralkodott a belső érzéseken.

A szép kis Janka a keleti oldal felől közelített a Tündérkert felé. Szintén egyedül volt ő is, de nem szabályszegésből, vagy különös egyénieskedés végett, hanem csupán csak azért, mert kissé lemaradt a csoportjától és mintegy rövidítésként átvágott egy kis tisztáson. Így találkozott össze az "ellenséggel".

Damjanek a dicsőség reményében izgatottan kutatott minden rejtekhelynek vélt bokrot, a fák- és levek közt, a földön kutatva végig minden, kis zugot, de sikertelenül. Amikor a kislányt megpillantotta, hirtelen az merült fel benne, hogy megelőzték.

Az ellenséges csapat! És méghozzá egy lány! Micsoda szégyen!! És ezzel a kudarccal egyáltalán nem érezte jól magát a lány társaságában. Nagyon felmérgelődött de legjobban saját magára haragudott és nem állta meg szó nélkül.

― Na örvendhetsz most! Csak a szerencséden múlott ! ― szólt rá kissé kellemetlenül hangzó szavakkal a lányra, mert arra gondolt, hogy már "elzsebelte "előle az "értéket."

― Minek kell, hogy örvendjek? ― kérdezte őszinte csodálkozással a lányka és rávetette kék szemeit a fiúra.

Az meg kissé zavartba jött, nem is a kék szemektől, hanem az villant meg hirtelen az eszében, hogy nem látja a lánynál a zászlót, amellyel ez esetben biztosan dicsekedne, hisz a lányok mind ilyenek…

― Semminek! ― vágta rá feleletként és arra gondolt, hogy nem fésülte át kellőképpen a terepet. Már az újabb lehetőség reményében indult volna is, de Janka nem volt ám olyan buta lány, amilyennek ő a lányokat mindig is elképzelte.

― Itt keresel te zászlókat?? ― szólt utána kifejezetten csodálkozva ― Hiszen még a szabályokat sem ismered?? ― tért át kissé gúnyolódásba.

― Milyen szabályokat? ― kérdezte kissé bizonytalanul a fiú.

― A zászló elrejtések csak az Onga lábától nyugatra vannak! ― magyarázta a lányka

― Ez itt még a Tündérkert! Ha nem tudnád!

Ez a felvilágosítás némi megaláztatottságot keltett a fiúban és ismét csak önmagára haragudott, mivel már többször is megtapasztalta, hogy nem mindig szokott kellőképpen figyelni a kihívások feltételeit illetően. Legtöbbször, amikor fontos információkat érő dolgokat magyaráznak, ő már az elért célt látja maga előtt és ezért nem tud kellőképpen odafigyelni.

― Jól ismerem a helyeket és tudom, hogy mi hol van! ― szólt nyersen a fiú és feleletet nem várva futó lépésben az Onga hegy irányába indult.

Damjanek, immár a szabályok felől felvilágosítva, kissé feldúltan, csaknem egészen az Onga lábáig szaladt, majd megállás nélkül nagy lihegés kíséretében aránylag rövid időn belül sikerűt is elégtételt szereznie magának. De valamiképp, főként a verseny végeztével mégsem érezte igazi győztesnek magát, mivel különválva nagy bután egész más helyen hajkurászta magának a dicsőséget és végül a rivális csapatbeli lánytól kellett útbaigazítást kapnia, hogy valamiképp megszerezze magának azokat az elrejtett kis zászlókat. Valahogy nem érzett igazi győzelmet. És valahol, már "automatikusan" várta is a belső érzéseihez hasonló leértékelő véleményeket, hisz' figyelmetlensége miatt egész figyelemre méltót tévedett.

El telt egy nap, kettő… és sehol semmi! Baklövése nincs szóvá téve! Nem árulta el a lány. Hisz' ha szólott volna valamit, az nyomban kiderült volna. Ez biztos! Ez még egy furcsa érzés! És sehol semmi! Nincs szóvá téve! Nem árulta el őt a lány. Ez még egy furcsa érzés! Egy lánynak tartozni azzal, hogy… tulajdonképpen mivel is…? Ő nem szeret tartozni senkinek semmivel!!! Elérte a dicsőséget, és mégsem! A lány "jóvoltából"! Hát ez kudarc! Ez valódi kudarc! De vajon Ki az a lány? Hogy senkinek nem szólt… De vajon senkinek? Nem-e mégis elfecsegte már és szintén csak az ő butaságán múlik, hogy még nem tud róla…(?) És nem-e még azt is elhíreszteli, hogy a hegyet sem ismeri…? Ami nem igaz, mert nála jobban az osztályban senki sem ismeri azt a környéket, amelyet oly kimondhatatlanul nagyon szeret.

De a versenyt követő napokban nem csak kimondottan ezek a problémák kínozták a kis vitéz legénykét. Tetszett-nem-tetszett az élete folyamán a kudarcokkal is néha szembe kellett néznie és ezzel kapcsolatosan mindig kellőképpen tudta is regenerálni magát. A nagyobb problémát az apjával való rossz viszonya okozta. Sehogy sem talált az élettel kapcsolatos elgondolásuk. Nem kimondottan az esett rosszul neki, hogy apja egyáltalán nem értékeli az ő "teljesítményeit", hanem egyszerűen ellenezte minden harciassággal, fizikai erővel szerzett elismeréseket. Az utóbbi időben az okozta a legnagyobb gondot neki, hogy apja intellektuális beállítottsága révén kimondottan a tanulmányi előmenetelek érdekében nagyvárosi iskolába akarja őt beíratni, mégpedig hamarosan. És ez kész katasztrófa! Mert mivel szabad idejének jelentősebb részét a hegyekben való bóklászásokkal töltötte, az idők során annyira hozzánőtt az erdőhöz, az egész táj, a szülőföld jellegzetességéhez, hogy a hegyek nélkül nem is tudja elképzelni az életet. És azt a hülye életet sem, amelyet az apja szánt neki. Hogy az első mindig csak a tanulás, az előrehaladás legyen és még az sem számít, ha netalán a fizikai képességeket illetően gyenge marad, hisz – az apja hülye feje szerint – nem az erő a fontos, hanem az ész! A mai ember a képességeit nem az erejével, hanem az eszével, tanultságával, műveltségével kell elérje! És egy másik nagy marhaság: Hogy aki a nyers erőt használja, az egy bunkó paraszt és azt le kell nézni, mert annak csak a két erős keze van, meg a buta feje. És mindezeket az apja a folytonos veszekedések árán akarja betölteni az ő fejébe!

Nagy elkeseredettségében tanultak ismételgetése helyett el-el szökött az íróasztal mellől és a hegyekben, a szeretett, imádott hegyekben kapott menedéket, hogy kellőképpen kisóhajtozhassa bánatát.

A kis ösvényen a Kormos Tető felé tartott, elnézte a pásztorkunyhókat, az előttük füstölgő tűzhelyeket és arra gondolt, hogy az ott tartózkodó pásztorfiúknak bizonyára nincsenek olyan gondjaik, hogy nemsokára majd elszakítják őket a fáktól, a pataktól, az erdőtől, a hegyektől…

Egyre felfelé haladva elérte az Onga csúcs lábát, majd kis kihívást érezve erőltetett léptekben indult hegytető felé. Kissé kifulladva a megerőltetéstől, de boldogan ért a tetőre. Ott állt a hegy legmagasabb pontján, de ez nem volt elég. Volt ott még a csúcstól egy kelet irányába eső vékony kis sziklapárkány, amelyet a Boszorkány Sziklájának hívtak.

Egy régi időkből származó monda szerint élt valamikor az Onga körül egy gyönyörű szép boszorkány, aki arról volt nevezetes, hogy nagyon meg tudta babonázni az arra járó férfiakat. Szemei olyan különleges észbontó erőt sugároztak, hogy amint ránéztek, egyből tündérnek látták és nyomban beleszerettek. És ezt, hogy be is bizonyítsák neki, a boszorkány "kérésére" kimásztak a kis párkányra alávetették magukat a mélységbe. És testük ott roncsolódott szét a Túr-Turi mentét szegélyező hatalmas köveken. Még azt is beszélték, hogy sok-sok idővel, miután a boszorkány ideje lejárt, a "szellemének" még akkor is hatalma volt a különös szikla fölött. Mert azután is sok szerelmi csalódott fiatalember vetette le magát onnan a mélybe.

Damjanek bármikor erre járt, mindig kihívásnak tartotta és soha nem is mulasztotta el, hogy ki ne másszon erre a kelet felé kiugró kis sziklapárkányra és onnan nézzen farkasszemet az alatta tátogó szédítő mélységgel. A korabeliek közt nem sokan voltak, akik ki mertek volna mászni (hacsak nem voltak reménytelenül szerelmesek) erre a helyre, mert annyira veszélyes volt, hogy egy téves mozdulattal végzetes lett volna a próbálkozás.

Onnan az egész tájon szétnézve ismét eszébe villant, az a fájó, kínzó gondolat, hogy mindezt már az ősztől fogva nem fogja látni. A szülőfaluját, Jarabót, a mélységben a Túr-Turi nagy sziklákkal kísért kanyarulatait, nyugat felé a Hammas patak mentén a hegy aljában elterülő Karakót, a szomszéd falut… dél felé a Kormos Tetőt, a kis ösvény kezdetét, amely fokozatosan lefelé lejtve el-el bújik a fák között, de eltart egészen a gerinc kettéválásáig, a Sóhajok Völgyéig. Sőt, még ott is tovább folytatódik. Valamikor, a régiek ott járogattak fel a temetőbe és onnan fel az egész gerincre, de ma már annyira benőtték a fák, hogy teljesen járatlanná vált az az út.

Jó is a többi gyereknek, akiket otthon nem kínoznak annyira a tanulással, akik szabadon választhatják meg, hogy mik akarnak lenni, mivel szeretnének foglalkozni az éltben és (otthon) békén hagyják őket… Nem nyaggassák folyton azzal a hülye tanulással amely egy idő után annyira keretek közé szorítja az embert, hogy még saját igazi lényéről is megfeledkezik. Elveszíti belső identitását mert a rákényszerített információk halmazának elsajátítása szerint kezdi értékelni önmagát. És a végén még csakugyan el is hiszi azt amit az apja minden áron bele akar tömni a fejébe, hogy az ész a fontos, az intellektus, a műveltség… És ha aztán ezt el találja hinni, akkor épp, hogy nem tudja majd megállapítani, hogy mi is az a Tudás. Mi is az igazi Műveltség.

Hisz nem volt ő rossz tanuló! Mindaddig, amíg nem volt erőltetve, hogy a "Jóknál is jobb legyen!" Ez volt aztán a tetőfok! Amikor az apja azt jelentette ki, hogy az ő fia kell legyen a mások példaképe! Természetesen a tanulásban. Harmadik osztályos koráig az osztályban a legjobb tanuló volt. És ez nem volt elég. Még több kellett Apának. Azt mondta, hogy ez csak egy gyenge falusi színvonal. És egy évre rá kisütötte azt, hogy a "városi" színvonal fogja meghatározni a fia tanulmányi eredményeit.

Bánatába mélyedve ereszkedett le a tetőről és a Karakói rész felé kanyarodva a Tündérkert irányába tartott. Valahányszor erre járt, mindig megnyugtatólag hatott ez az öreg fák lombjai által árnyékolt puha pázsitos, apró kis bozótos hely, amelynek számos kis titkos ösvénykéje mind-mind különleges buja magányos és melankóliát keltő helyekre vezet. Amikor még kisebb volt és a Tündérkertben járt, mindig valahol a mesék világában, "Meseországban" képzelte magát. Titokban azért mindig is vágyott a csodás érzések, megvalósítások határtalan átélésére. Egy realitáson túli másik világ kapuján való átlépésre, amely varázslatos harmóniájával kielégíti majd az apaszthatatlan vágyakat.

Átadta magát annak a csend nyújtotta érzésnek és próbált nem gondolni a folyton visszatérő zavaró gondolatokra. Ez némileg sikerült volna is, de hirtelen újból egy olyan látványban lett része, amely ismételten a bánatával kapcsolatos fájó érzést csal ki belőle. Egy fiatal lucfenyő árnyékában azt a kislányt pillantotta meg, akivel néhány napja csak itt és csak ezen a helyen a versenykor találkozott. És nem az előző napok gondolatai elevenedtek fel benne, hogy vajon a lány beszélt-e róla kapcsolatosan valamit, hanem arra gondolt, hogy bizonyára ő, – a kislány – még nagyon sokáig élvezheti majd e táj minden meghitt varázslatosságát. Mindamellett, hogy – a siker iránti heves vágya közepette is – a lány szépségét már az első találkozáskor felmérte, mégsem volt épp olyan hangulatban, hogy mindezeket a gondolatait – fájdalmait – bárkivel is megossza. De mivel az ösvény feléje vezetett, akarva-akaratlanul arra tartott és nem érdekelte már, hogy a lányka mond-e valamit, vagy sem a versennyel, vagy egyéb dologgal kapcsolatosan.

A kislány a fa tövében állig felhúzott térdekkel szomorúan üldögélt. A fiú közeledtére ráemelte tekintetét, de egyáltalán nem lepődött meg. Csak épp tudomásul vette, hogy ott áll előtte, majd és visszaeresztette fejét a térdére. Damjanek amint közelebb ért észrevett annyit, hogy amint felpillantott a kék szemek nedvesek voltak és arra következtetett, hogy a lány sírt. Általába véve nem sokat elemezte a lányok könnyeinek eredetét, lenézett mindenkit, aki sírt. Viszont nem felejtette el, hogy már jó néhány nap telt el a verseny óta és mégsem indult el semmiféle pletyka a történtekkel kapcsolatosan. Arra gondolt hirtelen, hogy ha csakugyan szóvá tett volna valamit, az eddig – több mint egy hét alatt – bizonyára ki is derült volna. Tehát a lány nem beszélt a tévedéséről (és csalásáról). Épp ezért egy olyan hirtelen elhatározásra jutott, hogy "elnézően" fog viselkedni a lány sírdogálását illetően, sőt, esetleg megpróbál kissé gyöngédnek, megértőnek mutatkozni iránta. Megállt a kuporgó kislány mellett és próbált átérző lenni helyzete iránt. És közben még jobban tudatosította magában, hogy bizony nagyon csinos és szép kislány és ami az érzést –"átérzést" illeti, annyit akarata ellenére megállapított, hogy "mennyire kellemes a lány közelében lenni!"(?) És hamarosan azt is megtapasztalta, hogy ilyen esetben milyen automatikusan és könnyedén rá lehet hangolódni egy vigasztalásra. De azonban fogalma sem volt, hogy kesergésének mi lehet az oka, de már saját bőrén tapasztalta, hogy mit jelent bánatosnak lenni. Ezt ― a még ismeretlen okot ― próbálta átérezni és csak úgy magától jövően, megkérdezte, hogy miért sír. A lány nem felelt rögtön, csak a fejét emelte fel és csakúgy magában bosszúsan bólogatott. A fiú mivel nem sokat értett ebből, kissé felkapta magát és már bánta is, hogy kérdezett. Ugyanis azonnali felelet várt volna el "az ő kérdésére". Lehet bármilyen szép is ez a lány, de hát mit gondol? Ő csak úgy egymagában beszél…? – Hisz' vigasztalni akarta…! Büszkesége már hajtotta volna is tovább, de amikor a lány egy nagyot sóhajtva ráemelte a szép szomorú szemeit, mégis valami maradásra kényszeríttette. A szép kék szemek kisugárzása egy olyan minőségi tapasztalatot villantottak meg a belsejében, amely azt sugallta, hogy két ember közt a kommunikálás nem mindig csak kérdések és feleletek által történhet.

Így hangulata visszaformálódott az előbbi elhatározásához. Leült a lány mellé és várt. Magáévá tette a dolgot, hisz' ő sem volna képes csak úgy egyből beszélni a saját problémáiról. Sőt! Még az is meglehet, hogy ilyen esetben még ingerültté is válna…(?)… Csakhogy ő semmiképp nem sírna!!! És erre nagyon is büszke volt. Tulajdonképpen csak a lányok sírnak és a gyáva férfiak, akiket semmiképpen nem lehet igazi férfiaknak nevezni. De hát a lányoknak meg lehet bocsátani. Főképp ennek a kislánynak, aki még csak nem is árulkodott és … még hozzá olyan szép is…és olyan kimondottan kellemes itt ülni mellette…

A kislány még sóhajtott egyet, majd maga elé nézve kissé megkeményített arckifejezéssel, mintegy lázadó jelleggel, mintha csak önmagához beszélne megszólalt.

― Egy szép napon majd elköltözök otthonról! ― jelentette ki, mintha ezzel akarna bosszút állni valamin, vagy valakin.

A fiú, ott mellette üldögélve eltűnődött ezen a kijelentésen. Elköltözni… Hisz' ő is elköltözne valahová, hogy ne hallja már többet az apja kimondottan "a javára szolgáló" korholásait…– Ez jó is volna. – De hová…? Tette fel önmagának a kérdést és mintegy tapasztalatcserére számítva már kérdezte is a lánytól.

― Hogy hovááá? ― kérdezett vissza a kislány és csodálkozva meresztette rá szomorú szép szemeit. "Hogy a fiú még ennyit sem tud".

― Hát ide! A hegyek közé! Itt sokkal szebb és jobb, mint odalent. Itt szabad vagy, itt örvendhetsz, itt érezheted a fák simogatását, a napfényt, a patak hangját, a madarak énekét…!

Damjaneknak mindez nagyon is meggyőzően hangzott, de valahol valamilyen fajta hiányosságot érzett magában, amiért ő még nem foglalkozott ezzel a gondolattal. Vagyis soha nem gondolt a felvállalásra, hogy elszökjön otthonról és itt éljen, ahol ő is olyan kimondottan jónak és szépnek talál mindent. Valahol érezte, hogy azért itt bizony sok jó és kényelmes dolgot nem kapna meg. Hiába, hogy otthon az apja uralkodik, de azért a szükséges dolgokkal is ellássa mindig. Anyagi szempontból soha sem szenvedett hiányt és titokzatos módon felmérte azt, hogy bizony itt az erdőben ― akármilyen szép és jó ― sok minden olyanra volna szüksége, amit csak kimondottan az apja támogatásával kaphat meg.

― De hol laknál és miből élnél meg?

A lány ahogyan rá nézett, olyan kifejezés volt a szemében, amely azt sugallta, hogy lány létére, mégis sok mindenben tapasztaltabb a két évvel idősebb fiúnál. Akinek mindig mindene meg volt és soha nem szenvedett hiányt semmiben és fogalma sincs arról, hogy mit is jelent a nélkülözés.

― Tudok ám én dolgozni és főzni is, ha kell! ― mondta dacosan ― Mindig meg dolgoztam én mindazokért amiket kaptam!

Kissé megállt és könnybe lábadt szemekkel tette hozzá: És azokért is, amelyeket nem kaptam meg!

― Miket nem kaptál meg? ― kérdezte tétován a fiú, mert fogalma sem volt, hogy miről beszél a kislány

― Most utólag például egy cipőt! ― felelt mérgesen a lány ― Egy olyan terepjáró cipőt, amelyben itt az erdőben kedvem szerint járhatok! Amelyre keményen rá is dolgoztam és mégsem kaptam meg!

― Nem értem. ― mondta a fiú ― Miért kellett rádolgoznod egy cipőre?? …És miért nem kapod meg?

― Te ezt nem is értheted! ― vágta oda a lány kissé ellenszenvesen ― Te bizonyára mindig minden megkaptál otthonról és fogalmad sincs arról, hogy mit jelent, ha valamit akarsz azért épp úgy mint a felnőtteknek meg kell dolgozni. És aztán elveszik a pénzedet. "Kölcsönveszik" … és abból aztán nem látsz meg soha egy vasat sem. És maradsz a semmivel. Vagy legfentebb némi aprópénzzel, amire csak édességet vehetsz.

― Otthon nem vesznek neked cipőt? ― kérdezte csodálkozva a fiú

― Nem. ― mondta mélyet sóhajtva a kislány, majd mintegy beletörődéssel folytatta

― Mert anyunak is és apunak is kevés a fizetése és szegények vagyunk.

Damjanek már elég nagyfiú volt ahhoz, hogy felmérje azt, hogy ez az eset a lánynak is épp olyan problémát jelenthet mint neki az apjával való civódások. Csak épp nem tudta eldönteni, hogy melyikük helyzete a súlyosabb. Vajon ő mit csinálna a lány helyzetében? Itt élhetne nyugodtan, önfeledten járhatná a vidéket, tanulhatna úgy ahogyan épp ő akar, de ott volna a nyakán a sok nélkülözés. Nem mindig enné azt amit épp megkíván és néha meg kellene dolgozni azért, ha valamit akar magának. Viszont, hogy elvegyék tőle azt, amire ő rádolgozott, azt el sem tudta volna képzelni. Annyiból azonban kissé megnyugodott, hogy nem csak egyedül neki vannak megoldatlan problémái és kezdte észrevenni, hogy az élet valójában egy harc, amelyet ha tetszik, ha nem, végig kell küzdeni. És ha egyszer küzdelemről van szó, akkor az őt mindig a lehető legmagasabb szinten érinti. Úgy érezte, hogy hirtelen egy olyan fajta erőt kap, amellyel majd végig harcolhat az élet bármilyen nehézségein. És legelőre az a célkitűzés lebegett előtte, hogy igenis az erdő, a hegyek, ez a gyönyörű vidék "visszaszerzése" egy létfontosságú kérdés minél előbb megvalósul számára. Már nem volt bánatos, de azért a kislánnyal való beszélgetés során ő is elmesélte, hogy apja miként akarja őt megfosztani a szíve leghőbb vágyától és azt is, hogy mekkora harci kedvvel indul neki a rá váró kihívásokra, amelyeken szerre végig tapos, hogy majd elérhesse végső célját: Otthont érezni itt az erdő közelében, ezen a gyönyörű elvarázsolt vidéken.

Beszélgetésük során rá jöttek, hogy mennyire közös az álmuk, mennyire egyformán vágyódnak e vidékhez és "szülőhelyüknek, Édes Otthonuknak tekintik a természetet. Különleges módon arra is ráéreztek, hogy ez az egész hely ahol eddig felnőttek, valamiképp sokkal többet jelent mindkettőjük számára mint csupán "szülőföld." Ezen az érzésen kívül még más, nagyobb fajta vonzalmat is éreztek az egész gerinc és a rajta elterülő erdők, fák, bokrok, lombok iránt… És aztán erről a különös belső érzésükről kezdtek egymásnak mesélni.

Lassan megindultak és egymás mellett sétálva össze kóborolták a helyet, majd fent a Medvekőnél megállapodtak és gyermeki fantáziával kezdtek álmodozni mindarról ami mindkettőjük számára létfontosságú kérdésnek számított.

Azt is eldöntötték, hogy az erdőben számos olyan kis kunyhó van, amelyben épp megférnének és el lakhatnának benne. A sok "válogatás" után eldöntötték, hogy legmegfelelőbb "lakás" egy kimondottan gyönyörű helyen, a Komondor Pusztáján lévő kis ház lenne: a Bolond Sári háza. És vajon Bolond Sárit miképpen lehetne rávenni, hogy átengedje nekik a lakhelyét…?

A felnőttektől mindketten nagyon sok mindent hallottak már a Komondor Pusztáján egymagában élő bolond öregasszonyról, a Bolond Sáriról, de "élőben" még egyikük sem találkozott vele. Ugyanis – főleg az idősebbek szerint – egyáltalán nem is volt tanácsos vele foglalkozni, mert a különböző "szaktekintélyek" szerint ez a Bolond Sári "az Ördöggel járt". És mindezekről már számos esetben sokan meg is győződtek, amikor puszta megjelenésétől csakúgy egyből elapadt a juhoknak a tejük. Vagy ahol eljárt az erdőben, az onnan gyűjtött (ehető)gombáktól, gyümölcsöktől mind betegséget kaptak az emberek. Vagy ha valaki mégis valamiképp kontaktusba került vele, azzal mindig valami nagyon szörnyű dolgok történtek…

De amint azt szokás azt emlegetni, hogy a gyerekek nem mindig hallgatnak a felnőttek "bölcs" és óvó szavaira, hát ők csak tovább álmodoztak, és álmodoztak a szép napsütésben egész estig de végül is az erdőben való lakhellyel kapcsolatos "problémájuk" megoldatlan maradt. Annyira nagyok voltak már ahhoz, hogy ezt "csak olyan egyszerűen el is tudták volna dönteni".

Már a Nap az égen lefelé hajlott, amikor észbe kaptak, hogy mennyire eltöltötték az időt, de nem neheztelt egyikük sem, sőt megállapították, hogy mindkettőjük számára mennyire sokat jelentett ez az együttlét és elhatározták, hogy amint lehetőségük adódik itt a Medvekőnél fognak még találkozni. Időpontot egyeztettek, majd búcsút vettek egymástól és aztán lefelé indultak a hegyről. Egyikük kelet felé, a másikuk a lenyugvó Nap irányába tartott. Janka a Hammas patak medrét vette célba, hogy aztán azon átkelve még naplemente előtt Karakóba érjen, Damjaneket pedig ott lent a hegy aljában a Túr-Turi várta és azon átgázolva, hidat sem használva Jarabó felé tartott.


Bolond Sári kunyhója

A két lelkileg mélyen megbántott gyerek a megegyezett időpontban, a megegyezett helyen, a Medve kőnél találkoztak az erdőben. A lelki bántalmaik és elégedetlenségeik kipanaszolása után lassan ismét álmodozásokba tértek át, amint erdőlakók-ként élik gondtalan és boldog életüket.

Amint a nyírfa árnyékában heverésztek, nem csak az álmok szárnyán jutottak kielégítő boldogsághoz, hanem a reális jelen pillanatukat is képesek voltak oly csodálatos módon megélni, hogy majd évek múltán is nosztalgikus emlékként gondolhattak vissza azokra a csakugyan gondtalan és boldog közös időtöltéseikre. Onnan, a nyírfa tövéből gyönyörködve a kék ég csodás látványában, mindketten egy sast figyeltek, amint lassan méltóságteljesen csak köröz a magasban… Az erős karmok, a fegyverként használandó kemény csőr, a félelmet ébresztő kemény tekintetű szemek…mintha egyéb dolga nem is volna, csak hogy ott vitorlázzon fent a magasban. Élvezve végtelen szabadságát… és hatalmát, amelyet sok más élőlény fölött nap, mint nap gyakorolhat. Szabadság, erő, szépség. Ez volt, ami mindkettőjük képzeletét megragadta és azon tanakodtak, hogy vajon ez lenne az igazi boldogság, amelyre az emberek is oly nagyon vágynak…?! Ugyanis amint átszellemülten próbálták a természet összhangját érzékelni, mintha átérezték volna a lét minden élőlényének vágyait, igényeit, egy olyan érdekes jelenetnek voltak a tanúi, ami folytán nem tudták pontosan eldönteni, hogy a szabadság, az erő, a szépség, mennyire kapcsolódik a biztonsághoz. A sas a körözésből hirtelen egy ívpályára térve nagy sebességgel lecsapott egy bizonyos helyre, amelyet a gyerekek nem láthattak, de biztosra tudták, hogy a ragadozó madár nem hatalmát gyakorolva vitorlázgatott ott fent a magasban és nem is a szépséggel törődött igazán, hanem a megélhetéséért való küzdelemben kényszerült a meglehetősen félelmetes fegyvereit használnia. És tudták azt is, hogy ez a bizonyos jelenet egy másik élőlény halálával végződött. Hirtelen az a gondolat ébredt fel bennük, hogy mennyire kegyetlen törvények uralkodnak itt a természetben, amely annyi sok csodásat és szépet képes magába rejteni. Mennyire meg kell küzdeni és mennyi nehézséggel, veszéllyel kell szembe nézni a túlélésért…? Főképp, ha valaki arra szánja magát, hogy az erdőben akar élni. (?) És azt is megvitatták, hogy a szokásos társadalmi életnél bizony mennyivel nehezebb. Aztán a természet iránti magas fokú vonzalmuk és a tapasztalatlanságuk folytán mégis abban egyeztek meg, hogy mindezek a nehézségek ellenére azért ők igenis képesek volnának élni itt, főleg ezen a helyen ebben az erdőben és ez az elhatározásuk arra a lépésre kényszeríttette őket, hogy keressék fel Bolond Sári kunyhóját és ott tanulmányozzák ki a módját annak, hogy miként is lehetséges a különböző viszontagságokkal boldogulni. Hisz' ha Bolond Sári képes erre, akkor az azt jelenti, hogy nem egészen egy lehetetlen dolog után kutatnak.


A ház egy kissé eldugott helyen állt a gerinc lefelé lejtő déli részén, körülbelül egy óra járásnyira a Kormos Tetőtől. A hely azonban nem volt annyira alacsonyan, hogy a kopár rész magaslatáról ne lehetett volna az aljban elterülő mindkét falu felé kilátni. Tiszta időben onnan is el lehetett gyönyörködni még a délre eső messzi hegyekben is.

A helyet a Komondor Pusztájának hívták és a név adásával kapcsolatosan a régi öregek mindig egy régmúlt idők beli történetről emlékeztek. Az elbeszélésük szerint valamikor ott fent azon a helyen élt egy pásztor, aki már annyira kivénült, hogy már semmije sem maradt, csak egy "Komondor" nevű kutyája. Aztán egy szép napon a pásztor meghalt. Akkoriban még nagyon kevesen jártak azokon a helyeken és csak hetek múltán találtak rá a kunyhó előtt már bomlásnak indult hullára. És mellette a Komondor nevű hűséges kutyára, aki ott pusztult el a meghalt gazdája mellett. Azótától kapta az a hely a Komondor Pusztája nevet.


A furcsa kis ház hatalmasan elterebélyesedett borsika bokrok között rejtőzködött és nem messze tőle egy forrás is volt, amely egy kövekkel kirakott kis medencét is táplált vízzel. A két gyerek közösen azt állapította meg, hogy bizonyára ez lehet Bolond Sári "fürdőkádja".

Janka és Damjanek megfelelő óvatossággal közelítettek a kis kunyhóhoz, tudván azt, hogy lakója mennyire kiszámíthatatlan és valószínű, hogy nem mindig örvend meg az effajta látogatásoknak. Sőt, még azzal is tisztában voltak, hogy időnként a "Banya" mennyire veszélyes is tud lenni.

― Tudd meg, hogy sokszor - azt hiszem épp Holdtöltekor - Bolond Sári boszorkánnyá szokott átváltozni! ― oktatta Janka a fiút.

― Na és! ― vágta rá az kihívóan ― Én nem félek semmiféle boszorkánytól!

― Csak akkor ijedsz meg igazán, ha elvarázsol, vagy valami effajtát művel majd veled.

― Te hiszel az ilyesmikben? ― kérdezte csodálkozva Damjanek

― Nem vagyok babonás és nem hiszek a mesékben, de ez a Sári valamilyen furcsa hatalommal bír, amit nem az erővel mérnek…

― Hanem mivel? ― kérdezte csodálkozva a fiú

― Nem tudom. Jobb azért óvatosnak lenni!

Damjanek ezt a szót, hogy "óvatosság", már számtalanszor hallotta, amint tanácsként adták neki. Tudta azt is, hogy annak ellenére, hogy soha sem tartotta fontosnak, mégis már több alkalommal belátta és megtapasztalta, hogy azért időnként valamire csak hasznos lenne ennek a szónak az értelme. Valamilyen furcsa módon hallgatott a lányra és kellő óvatossággal, sőt némi tisztelettel közelítették meg a házat.

A kunyhó egy ablaka papundeklivel volt eltakarva és az ajtaja kívülről egy vesszőseprűvel volt betámasztva. Így látszólag nem tartózkodhatott benne senki. Mivel az ablak takarva volt, a kíváncsi Damjanek, Janka babonás ijedelme ellenére óvatosan résnyire megnyitotta a kis ajtót és belesett a kunyhóba. Bátorság mércének megfelelő kihívásnak tartotta, hogy benézzen, hát be is nézett. Célt ért, amely által ismét egy újabb kihívást legyőzve, egy újabb sikerélménnyel gazdagodhatott. A lány nem mert benézni, de ő benézett. De csak ennyi volt az egész. Sem bátrabb, sem okosabb nem lett semmivel. Okosabb azért nem, mert nem is láthatott semmit, hisz' a világosságból nézett be hirtelen egy sötét helyiségbe és bátrabb pedig azért nem, mivel érezte valahol, hogy megnyilvánulása csak egy felszín volt csupán, amivel még önmagát is képes volt félrevezetni. Ugyanis az lett volna igazán a bátorság, ha be is megy az ismeretlen helyre és úgy néz körül… A lány szemében sikerült megjátszania a hőst, de valójában ott legbelül valami megsúgta, hogy a bátorságot illetően azért minden nincs rendben. Jankának viszont ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy a minél hamarabbi távozásra kezdje ösztönözni a fiút. A seprűt vissza támasztották az ajtónak és csendben elhagyták a magányos kunyhót. Aztán, amint tovább mentek közben esteledni kezdett és egy újabb találkozót megbeszélve egyikük kelet, másikuk nyugat felé indult le a hegyről.


Az Erdő Éneke

A következő találkozásukról még a borús, esőre álló idő miatt sem mondtak le. Damjanek esőkabátot vitt magával, Janka pedig egy nejlont, amelyet magára tudott teríteni, ha esett az eső. A Medvekőnek volt egy kiugró csücske, amit sokan a "maci orrának" neveztek és ez általában védelmet nyújtott az épp arra járók számára, amikor nem volt erősen csapós eső. Oda húzódtak be, és a Janka nejlonja kimondottan jó szolgálatot tett, amikor össze bújtak alatta.

A két gyerek ott a nedves és meglehetősen hideg levegőben a természetről és a természethez való viszonyukról beszélgetett. Az esős idő megtapasztalása ellenére sem adták fel a reményt, hogy ott válasszanak maguknak lakhelyet és ott éljenek, ahová igazából mindig is vágytak. Amint az eső elállott elindultak a lusztos bokrok közt, hogy újból felkeressék a Bolond Sári kunyhóját. Felhős volt az ég, a Nap lemenőben lehetett, de már nem esett és amikor a borsika bokrokat megpillantották fogalmuk sem volt, hogy mennyi lehet az idő. Különösebb terv nélkül közelítettek a kunyhó felé, arra számítva, hogy Sári nenőt ― ekképp szándékozták a megszólítását ― majd otthonában találják. Már majdnem elérték a kunyhót, amikor egyszer csak egy kimondottan gyönyörűséges halk énekszó ütötte meg a fülüket. Olyan különös és meglehetősen bús hangzású dallam volt, hogy azon vették észre magukat, hogy csendben megállva hallgatják. A szöveget nagyon nem lehetett érteni pontosan, csak annyit belőle, hogy egy valamilyen elhagyott sírhantról van szó, amelyet már régóta nem látogat senki. Viszont a szöveget egyikük sem tartotta különösen lényegesnek, mindkettőjüket az a kimondottan lágy és érzelmekre ható bús dallam nyűgözte le, amely úgy tűnt, mintha valahonnan a múltból jönne. – Vagy talán a jövőből…? – De mégis a jelenben "beszélt" hozzájuk. Csodálatos közös élményben volt részük és szavak nélkül kommunikálva egymás értésére tudták hozni jelen pillanatuk varázslatosságát és kifejezhetetlen fenségességét, amely mélyen lélekbe hatolóan érintette meg egyszerre mindkettőjüket. Közös élményüké tett vágyuk, a természethez való kötődésük egyből felerősödött és hirtelen egymás iránt is érezni kezdték ezt a különleges (életre szóló) ragaszkodást. Hallgatták, csak hallgatták a dalt és nagyon közel kerülve egymáshoz, mintha érezték volna szívük egyformán való dobbanásait. Még amikor a dal elhalt, még akkor is csak egyre "hallgatták", és csaknem sírni kezdtek a meghatottságtól.

Még sokáig nem mozdultak arról a helyről, mélyen, kutatóan egymás szemébe nézve nem tudtak el lenni a csodálkozástól, hogy tulajdonképpen mi is történt velük. Aztán amint kissé felépültek kábultságukból, sikerűt tudatosítaniuk "úti céljuk lényegét" és az énekkel kapcsolatos rejtelmek feltárására számítva óvatosan elindultak a kunyhó felé, közben alaposan szemmel tartva a hely minden apró kis részleteit.

Az ajtót nem támasztotta seprű és az ablak sem volt eltakarva. A ház előtt a tűzhely parazsa világított a szürkületben, a kis padon néhány edény és egy nagy pléh csésze. Kissé távolabb tűzifa volt letakarva egy nejlonnal. A gyerekek tudták, hogy ez alkalommal biztosan találkozni fognak a "boszorkánnyal" és némileg fel is voltak készülve, hogy illendőképpen adják tudtára jövetelük célját. Óvatosan szólongatni kezdték "Sári nenőt" és miután sehonnan nem kaptak feleletet, Damjanek egy kopogásnak szánt mozdulattal belökte az ajtót. Amint az ajtó kinyílott kissé megilletődve álltak ott és azon csodálkoztak, hogy nincs bent senki, mivel jövetelükkor nagyon tökéletesen feltérképezték a helyet.

― Mit kerestek ti itt?! ― rikoltott rájuk egy barátságtalan hang a hátuk mögül.

A két gyereket váratlanul érte ez az orvtámadás és kissé összerezzenve kapták hátra a fejüket, egy röpke irtózatos pillanatot átélve, hisz' az alak, a hátuk mögött, mintha csak egyszerűen a semmiből jelent volna meg.

Csak a körvonalait láthatták csupán de a hanghordozásból ítélve felfogták, hogy nem várt vendégekként érkeztek ehhez a titokzatos házhoz. Nem tudták eldönteni, hogy tulajdonképpen mi is történik velük. Helyzetük tényleg valamilyen boszorkányos dolognak rémlett, amikor csak úgy egyből megállapították, hogy az előbbi dalt éneklő hang semmiképp nem passzolt ehhez a rekedtes barátságtalan hanghoz.

― Bocsánat Sári néni ― szólalt meg félénken a kis Janka ― Mi csak az éneket hallgattuk és azért jöttünk…

― Itt nem hallhat senki semmiféle éneket! ― vágott a szavába durván az asszony és még mindig olyan pozícióban volt, hogy a gyerekek nem láthatták az arcát.

― De igen! ― csattant fel a kis vitéz legényke arra számítva, hogy az öregasszony süket.

― Nagyon is hallottuk és innen jött és nagyon szép volt!

― Tudjátok is ti, hogy egyáltalán mit jelent a Szépség…!? ― gúnyolódott csak úgy magában az asszony.

― Ez így is van Sári néni! ― kiáltott fel a kislány ― Igazából tényleg nem tudjuk, hogy mi is a szépség és azért jöttünk, hogy tőled kérdezzük ezt meg. Megkérünk szépen, hogy azt az előbbi dalt értesd meg velünk! Hogy mitől olyan szép?

― Mindenki mindent csak érteni akar! ― mondta lenézően az asszony ― Ezért van az örökös elégedetlenség az emberek között. Az emberek, akik azt hiszik, hogy ha mindent megértenek akkor megszerzik a tudást és azzal együtt a hatalmat! Mindenki csak a hatalmat keresi és igyekszik eltiporni a másikat! Mindenki önző, magának való! Ma már csaknem mindenkiből kihalt az emberi érzés és éppen ezért nem tudják megállapítani azt, hogy mi is az ami igazán szép és jó! Mi az ami felemelő, ami a jót szolgálja… Az anyagi értékek között keresik a szépet és ha találnak is valamit, azt rögtön felértékelik és nem tudják, hogy épp ezzel rögtön el is veszik benne az igazi szépség.

A gyerekek nem sokat értettek az öregasszony kifakadásából, de nagyon nem is törődtek, hogy tulajdonképpen mit, miért is mond, hisz' nemhiába volt ő a Bolond Sári. Csak hallgatták a kissé érthetetlennek tűnő szóáradatot és néha az alkalmasabb pillanatokban rá-rá kérdeztek arra, ami történetesen a kíváncsiságukat feszegette. Közben Sári úgy zsörtölődés közben neki látott az esti teendőinek, ami nagyrészt abból állott, hogy a tűzhelynél kotyvasztott valamit a kis edényekben. Aztán mondott, csak mondott és minden olyan programszerűen hangzott, amit kimondottan önmagának kitartó rendszerességgel minden este megismétel. Már nem is zavarta, hogy hol a kislány, hol a fiú néha bele-bele kérdezgettek a monológjába, de sokszor számba sem vette kérdéseiket és csak fújta tovább a maga elméletét.

Amint beszélt és tett-vett a tűz körül Damjanek segítőkészen élesztgette a tűzet és Janka is próbálta hasznossá tenni magát. Közben a tűz fényénél alaposan szemügyre vehették a "boszorkányt", aki egyáltalán nem is hasonlított azokra a mesékből ismert rusnya, csúf és ijesztő öregasszonyokra. Nem! Bolond Sári egyáltalán nem volt csúnya és nem is volt olyan nagyon öreg. És a későbbi megállapításuk szerint még csak bolond sem. Az egy különös az volt, hogy nem hasonlított a többi emberhez, akik a falvakban, városokban éltek, de bolond nem volt. Csak épp másként gondolkozott. Érteni nem értették, hogy mit is akar tulajdonképpen, de annyit tanultak tőle, hogy nem mindig fontos az, amihez csak kimondottan az értelem segítségével juthatunk.

Közben ismét megeredt az eső, pillanatok alatt nagy szél kerekedett és egy hatalmas égi háború keletkezett. Amint a mennydörgéseket a villámlások követték, ijesztő fényben a hajladozó fák és a távoli hegyek látszottak és innen-onnan hallani lehetett a szél zúgását pótló hatalmas fenyegető reccsenéseket, távoli robajokat, amelyeket a nagy magas fák dőlésük és földhöz csapódásuk közben okoztak. A tűzhely körül is minden fel kavarodott és a gyerekeknek úgy tűnt, mintha azonnal valami agyon csapná őket.

― Ne féljetek! Ez csak egy vihar. ― mondta Sári egyszerűen.

Meglepő gyorsasággal, de egyáltalán nem pánik szerűen kapkodott össze néhány fontosabbnak tűnő dolgot, aztán a többit pedig a szél szárnyaira bízva bevonult a kunyhójába, majd rákiáltott a két gyerekre, hogy kövessék. Aztán a mécses gyenge fényénél tapogatózva az ormótlan nagy fazék köré ültek és a leg természetesebb módon együtt fogyasztották el a vacsorát.

Olyan jelenségnek lettek tanúi, amelyet a Sári beszédje nyomán értettek meg igazán. Ez csupán abból állt, hogy jól érezték magukat. Ez nem is lett volna számukra annyira újdonság, hisz' gyermekekül csaknem napirenden volt az ilyesmi. Az érdekes az volt, hogy ezt érezték is. Tudatosak is voltak, hogy igenis, most jól telik! Megérteni nem tudták, hogy miért. Nem volt erre magyarázat. Itt Bolond Sárinál a szűk kis kunyhóban, kissé ázottan, hűvös is van az étel is íztelen, ― amit egyáltalán nem is éreztek ― a számukra összetákolt vackok kényelmetlenek, ― ezt sem érezték ― sötét, fenyegető viharos éjszaka van, otthon azt sem tudják merre járhatnak… A későbbiekben visszagondolva ezekre a pillanatokra, csak ámultak azon, hogy minden kényelmetlenség ellenére olyan csodálatosan boldog pillanatokat éltek át együtt ott a kis kunyhóban, hogy az kész csoda. Mintha valami csak úgy egyből elvarázsolta volna őket (?).

Magától érthetőnek tűnt az is, hogy amiket előre nem értettek a Sári "hablatyolásából", azok a későbbiekben mindkettőjük számára nagyon is érthetővé váltak. Belülről értették meg mindazt, amit Sári beszélt.

― Ti az éneket igazából hallottátok! ― mondta Sári ― És azért jöttetek hozzám, mert én hívtalak titeket!

― Ez hogyan lehetséges?? ― kérdezte csodálkozva Janka.

― Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, de épp úgy léteznek és épp olyan igazak, mint amelyekre pontos magyarázatok vannak.

― Az igaz, hogy mi közös elhatározásunkból jöttünk ide, de akkor még nem hallottuk az éneket. ― mondta Damjanek.

― Az ének, amelyet hallottatok, az Erdő Éneke. Az erdő miatt jöttetek ide! Nem? Az erdő a lelki csend, a tisztaság szimbóluma! Aki képes megbecsülni, szeretni, alkalmazkodni törvényeihez, csak az hallhatja igazán az énekét. Aki saját lényévé fogadja az erdőt és magában érzi az Erdő Szellemét.

― És miért nem akarod még egyszer elénekelni az Erdő Énekét?

― Az Erdő Énekét csak egyszer éneklik el! ― jelentett ki Sári ― Egyszeri hallásra meg kell maradjon minden ami benne van! Ez az útravaló a vándornak.

― De hisz' még a szövegéből is csak némi foszlányokat értettünk…

― Maga a dal a fontos. A hangzás. Amire emlékeztet. Azok a megmaradt foszlányok fognak majd emlékeztetni épp arra, ami a legfontosabb lesz számotokra.

Amint így kettejükről és az elkövetkezendő időkről beszélt Jankán valami különös érzés hullámzott végig ami egyből kíváncsiságot keltett a titokzatos jövő felé.

― Mi ketten együtt fogunk élni? ― kérdezte hirtelen és Damjanekre vetített egy rövid pillantást

― Az attól függ, hogy mennyire értettétek meg az éneket. Az Erdő Énekét! ― mondta jövendőmondóan Sári.

― Ezt nem értem. ― mondta a kislány.

― Ha kialszik bennetek az Erdő Szellemének hívása, akkor nem!

― Ha például városban élünk? ― kérdezte Damjanek.

― Akik a városokban élnek, azoknak mindegy, hogy mi történik az erdőkkel. Eladják az erdőt és ezzel messzire eltávolodnak az Erdő Szellemétől. Lélekben is messze-messze eltávolodnak a Valóságtól. A fő hangsúly az anyagi értékeken van, amelyeket különböző üzletelésekkel, csalásokkal, átverésekkel próbálnak felhalmozni és az sem érdekli őket, ha maholnap egyáltalán nem lesznek erdők. Számukra a lényeg csak az, hogy nyerjenek. De vajon nyernek-e? Ez még egy nagy kérdés!

― És ha a az emberek közt élve mégis érezzük az Erdő Szellemét ? ― feszegette a kérdést tovább a fiú.

― Talán…― sóhajtott Sári ― Ha majd egyszer újból meghallhatjátok a dalt.

Függetlenül attól, hogy a két gyerek számára mekkora jelentőséggel bírt ez az éjszakai kaland az erdőben, az elkövetkezendőkben mindkét részről a szülők hatalmas cirkuszt csaptak és szigorúan tiltani próbálták őket egymástól. Mivel a gyerekeknek nem volt semmi titkolni valójuk minden aprólékosan kitudódott és ahogyan az szokott lenni a szülők mindkét félről a "másik gyereket" próbálták hibáztatni. Azonban a sok nevelésszabályozások ellenére mindkettőjüknek meg volt a magához való esze és különböző fondorlatosságokat kitalálva időnként mégis sikerült még hasonló közös túrákat szervezniük, amelyek alkalmával mindig meglátogatták közös barátnőjüket. Sárival kapcsolatosan arra a közös megegyezésre jutottak, hogy ha az elnevezése szerint tényleg bolond, akkor ők ketten is épp olyan bolondok, mint ő. Vagy ha nem, akkor csak egyszerűen azt jelenti, hogy mindhárman túlságosan szerelmesek az erdőbe és ezért másak mint a többi ember és ezért látszanak bolondnak.

A szünidő vége felé közeledve mindketten fájdalmas pillanatokat élek meg, tudván azt, hogy az elválásuk ideje közeleg. Mindketten érezték azt, hogy emlékét soha nem fogják tudni elfeledni ennek a csodálatos nyárnak. Viszont amikor a jövő felől kezdtek érdeklődni Sáritól, mind csak olyan kitérő válaszokat kaptak, amelyekből konkrétan semmire sem tudtak következtetni de valahol mélyen legbelül egy nagyon fojtogató érzés kínozta őket, amely folyton csak egy fajta szomorúságot sugallt, amely egy nagyon hosszú úton fogja majd őket elkísérni. Utolsó találkozásukkor egyfolytában csak búcsúzkodtak és különböző ígéreteket téve könnyes szemekkel váltak el egymástól. Abban egyeztek meg, hogy törik-szakad megkeresik majd egymást, nem is sejtve, hogy ezen túl hosszú ideig csak gondolatban, ― annak a felejthetetlen nyárnak az emlékeit felidézve ― fognak találkozni egymással.



◄--- Előző lap: Az elvarázsolt hegygerinc                 ---► Következő lap: 2. Elválás