Az elvarázsolt hegygerinc/Élet az erdőben/Halál az erdőben

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


Élet az erdőben/Halál az erdőben


Azon a nyáron amikor Dragó hazakerült a javítóintézetből, a Karakó és Jarabó közti hegygerinc erdejében nagyon elszaporodtak a medvék. Az emberek úgy Karakón, mit Jarabón, mind félelmet keltően beszéltek medvékkel kapcsolatos megtörtént ― és meg nem történt ― esetekről. A gyávábbak közül sokan még nappal sem mertek kimenni az erdőbe a medvéktől való félelmükben. A Medve viszont annyira védett állattá vált, hogy semmiképpen nem szabadott vadászni. Függetlenül attól, hogy mennyi kárt tettek ― és nem beszélve azokról az esetekről, amikor sokak nyomorékká váltak medvetámadásokból kifolyólag. Az ilyesmiket mindig "hivatalos formákban" úgy intézték, hogy az emberek voltak a felelősek saját sérüléseikért. Ennyire sokat ért a medve akkor az államnak.

Lénárd Domokos akkoriban, már nem vadászott, nem félelem végett, hanem épp egy sikertelen "medvekaland" végett vonták meg tőle a vadász engedélyt. A "sikertelenség" ebben a szerencsés esetben abból adódott, hogy az orvvadászás kitudódott. Az eset annyira súlyos volt, hogy befolyásosságától függetlenül még a puskát is elvették tőle és hiába voltak azok a jól megalapozott kapcsolatai, "ultimátumot" kapott a vadászással kapcsolatosan. Ez az esemény, lehet mondani azt is, hogy kissé leültette, "megtérdeltette" a mindig hatalommal rendelkező igazgatót. De épp csak annyira, hogy valamivel "kisebb fiúnak" érezte magát.

Dragó 16 éves volt. Igaz, hogy már kiskorában sem lehetett kimondottan "gyermeki léleknek" nevezni, de az utóbbi időben annyi sok mindenen ment keresztül, hogy a sorscsapásoknak minősült események hatására lélekben csaknem teljesen felnőtté vált. Apja arra számított, hogy az intézetbeli élet csak adott valamilyen formát a viselkedését illetően. És nem is tévedett. Csak számításai nem épp a megfelelő irány felé váltak be. Dragó, mint mindig, nem sokat törődött senkivel. Csendes volt, ha békén hagyták, sok vizet nem zavart. Viszont volt egy kimondhatatlanul nagy szabadság igénye és "békékén hagyni őt", az azt jelentette, hogy engedni, hogy menjen. Hogy merre, azt mindig ő határozta meg és soha nem közölte senkivel. És függetlenül az apja akaratától ― a Hajniét, még csak említeni is humorosan hangzana ― Napokra, sőt néha hetekre eltűnt.

Már az apja nem is kerestette, pedig jól tudta, hogy az erdőben van és azt is tudta, hogy a medvék végett sokkalta veszélyesebbé vált az erdő. Sokszor ha szó került róla, beszélt úgy is felőle, hogy "Ott a medvék hadd egyék meg!" De valahol bízott a fiúban mert tudta, hogy nagyon jól rá tud hangolódni minden dologra, ami az erdőben való jelenléthez szükséges.

Azonban kiruccanásai egyre kezdtek huzamosabbakká válni. Már nem volt szüksége annyi élelemre, és egyéb kellékekre ezért nem jött le az erdőből. Az erdőt kimondottan jól ismerte és különböző titkos helyei voltak, ahová különféle furcsa módon berendezkedett. Fő szálláshelye azonban a Komondor Pusztáján az egyik elhagyatott kis ház volt, amelyet nagy odaadással ki is javított. De mégsem oda rendezkedett be teljességgel, hanem elővigyázatossági okokból "értékeit" inkább a titkos tanyáin helyezte el.

Csak az apja volt abban a tudatban, hogy egy meglehetősen vad életet él ott fent az erdőn. Dragó nagyon is tartotta a kapcsolatot az emberekkel. Még kisfiú korában felvette az ismeretséget a hegyoldal különböző részein legeltető pásztorokkal és ha szükség volt, még a segítségükre is volt. A pásztorok pedig titokban már gyermekkorától csodálták ezt a furcsa fiút, aki ráadásul beköltözött a Komondor Pusztáján lévő "ördögi" házba.

Kezdte jól érezni magát ott fent a pásztorokkal. Napközben legeltettek és éjjelenként hol a medvékre ordibált velük, hol pedig a tűz mellett különböző kalandjaikat, történeteiket hallgatta. Rá érzett arra, hogy azok az egyszerű tanulatlan emberek, akik ott élnek fent a hegyben, sokkal őszintébbek egymáshoz, mint azok akik sok iskolát jártak és művelt embereknek mondják magukat. És sokkal szerencsétlenebbek és sajnálni valóbbak. Bizony! Dragó azt is észrevette, hogy sajnálni valóbbak. Mindazok a tulajdonságok ellenére, amelyek folytán sokan kezdtek irtózni tőle, Dragó tudta, hogy mit jelent sajnálni. Valakit sajnálni. Mert rá szorul. És azt is tudta, hogy ilyenkor nem a sajnálatra szorul az ember, hanem a segítségre. És, ha valaki segítségre szorult, akkor ő nem gondolkozott, hanem segített. Bár miről volt szó. De csak azokon, akiket képes volt ő megsajnálni. Akik tényleg bajban voltak és rá szorultak a segítségre. Több nyáj és karám volt ott fent a Hammas pataktól egészen a Túr-Turi köves partjaiig. Sok pásztorral tartotta a kapcsolatot. Legtöbb olyan korabeli fiú lehetett, akiknek nem adatott meg az, hogy épp olyan gondtalanul kiélhessék gyerekkorukat, mint társaik. Voltak köztük olyanok is, akik annak ellenére, hogy nagyon szegények voltak, még rossz családi körülmények közt is éltek. Úgy-mondván, hogy mostoha körülmények közt, árván, kisemmizetten, mindig csak a rövidebbet húzva, mindenből kimaradva. Az ilyenekkel, vagy ezekhez hasonlóakkal Dragó nagyon, de nagyon együtt tudott érezni. Rengeteg történetet hallott és az volt az érdekes, hogy egy olyan képesség fejlődött ki benne, hogy nagyon finoman ráérzett arra, ha valaki bizonyos dolgokat elferdítve mesél, vagy hamisan játszik meg valamit. Kimondottan alaposan bele látott az emberek pszichéjébe. És ezt a képességet sokszor gyógyító jellegűen is alkalmazta. Meg tudta mondani a bánatnak, vagy elkeseredésnek az okát. A pásztorkutyákat amelyeket nem ismert, csak úgy rájuk-nézéssel leültette és egy hangot nem adtak ki. Legtöbbször meg tudta mondani, hogy éjjel fog-e jönni a medve, vagy nem, Volt eset, hogy megérezte, hogy a juhok le fognak betegedni, vagy elmegy a tejük. És minderre nem tudott feleletet adni még saját magának sem. Korábbra visszatekintve, amikor Dragó még kisebb volt, már kialakult egy közelebbi baráti kapcsolata egy vele korabeli Jarabói pásztor fiúval, akivel azon a nyáron is találkoztak. A fiút Dávidnak hívták és az apjával együtt ― Anti bácsival ― teheneket legeltettek a Kormos Tetőn. Amint Dragó közben őket is látogatta, egy alkalommal összetalálkozott a Dávid két évvel idősebb nővérével, aki élelmet és tiszta neműt vitt az apjának és az öccsének. Néha barátkozott lányokkal, de mivel a női nemet kissé titokzatosnak találta, inkább csak tanulmányozta őket, jól megfigyelve, hogy mit miért mondanak, mit miért várnak el, miért kényeskednek, miért sírnak annyit… stb. A lányt Adélnek hívták, szép volt és két évvel idősebb nála. Tulajdonképpen inkább Dragó tetszett meg a lánynak, mert a fiú őt is előre csak tanulmányozni akarta, de aztán később már ― Adél által ― elég meggyőző tapasztalatokat szerzett a női nemmel való ismerkedései során. A lányt sokszor elkísérte a faluba és sokat találkoztak. Ebből kifolyólag még jobban össze barátkozott az öccsével, sőt, még az apjával is. Legtöbb idejét a tanyájukon töltötte és Adél is sokkal többet volt fent az erdőn, mint általában.

Adél és Dávid szülei szegény emberek voltak. Dragó mivel többször járt náluk, felmérte azt, hogy mennyivel másabb az élete egy ilyen Dávidhoz hasonló fiúnak, mint például neki. Hiába, hogy különösen soha nem volt szüksége a szülői támogatásra, nem nagyon él velük, nem is szereti őket, sőt, az apját kimondottan gyűlöli, de mégis, amikor bizonyos szükségleteket vagy igényeket kíván kielégíteni, azért csak fel keresi a családi házat és valamilyen formában csak beszerzi magának mindazt, ami szükséges. És mindezt csakis azért, mert van ahonnan. Dávid és Adél pedig ilyesmire nem tudnak egyáltalán számítani, mert nem volt ahonnan. A szüleik szegények voltak és nekik is dolgozniuk kellett, még azért is, hogy meg szerezzék a szükséges ruhaneműt. Az élelemről nem is beszélve. Dragó otthonról bizony gyakran el-el csent bizonyos dolgokat, amelyekkel segítséget nyújthatott nekik. Például előfordult, hogy Lénárd Domokos egy szép napon nem talált rá a vadász csizmájára. Igaz, hogy már nem járt vadászni, de az erdőbe járni egyet azért felhúzta volna. Vagy úgy is volt, hogy Hajni nem kapta sehol a hajszárítóját, vagy az arc ápolói közül tűnt el csakúgy valamelyik… De Dragó a személyes holmijaiból is sokat passzolt át úgy barátja mint az apja számára. Az Adél részéről nem is beszélve. És mindezek "otthon nekik már nem kellettek". Néha azért vitte túlzásba az ilyesmiket, mert Dávid annyira egy őszinte lélek volt, hogy az már az élhetetlenség határát súrolta. Dragó néha az ilyesmire nagyon tudott haragudni és nem győzte bíztatással, hogy vesse meg a lábát valamiképp és ne hagyja, hogy mindenki csak kihasználja. Adélnál már más volt a helyzet, mert neki a közlékenység nem jelentett különösebb problémát (csak néha Dragónak) és jobban tudta érvényesíteni magát az emberek közt.

Lent a hegygerinc mindkét oldalán javában virágzott a turista forgalom és fent, ahol a pásztorok legeltettek, ott minden éjjel a medvék látogatták őket. Különösen egy nagy hatalmas csaknem teljesen fekete "vérmedve". Amelyet ugye nem szabadott kilőni ― függetlenül, hogy milyen veszélyessé vált és milyen károkat okozott ― mert nagyon nagy értéket jelent az államnak. Ez a vérmedve, ― az ottaniak Samunak nevezték ― leginkább a juhnyájakat fosztogatta, de amikor úgy adódott azért a tehenek közé is ellátogatott. A Dávidék a teheneket hárman őrizték. Dávid, az apja és egy öreg akit Guszti bá' nak szólított mindenki. Éjjelente legtöbbször Dragó is ott volt velük. (Ha titokban nem volt épp Adélnél).

Egy este épp miután Dávid megfejte az egyetlen göthös fejős tehenet, Dragóra egyszerre, mintha csak rá vetették volna, egy olyan furcsa ijesztő érzés jött rá, hogy beleszédült. Fogalma sem volt, hogy egyáltalán mi történik vele, olyant még életében nem érzett. Amilyen hirtelen tört rá, épp olyan hirtelen el is mullt. Gyorsan kezdte össze szedni gondolatait, emlékezni próbált, de azt sem tudta, hogy mire kellene emlékezzen és miért. De valami mégis azt súgta, hogy: Emlékezzen! Egyre csak pörögtek a gondolatai, egy idő után már kezdtek zavaróak lenni. Felkelt és járkálni kezdett. Aztán egyszer csak meg villant valami. Édesanyja halálakor érzett hasonlót! Valamit, ami a halállal kapcsolatos… ― "Halál! " ― Villant át az agyán. De hol? Mikor? Hogyan? Mi hozhatja ide a halált? Aztán egyből megvillant: Medve. Samu? Elsápadva fogta meg a Dávid apjának a karját.

― Anti bácsi! ― suttogta.

― Mi az fiam? ― kérdezte csodálkozva.

― Valami baj van! Valami nem jól fog történni!

Annyira kezdett koncentrálni, hogy a feje is belefájdult, de nem jutott semmire. Az érzés már elmúlt, de a hatása egyre jobban idegesítette. Tovább erőltette magát, a többiek előre csak csodálkoztak, de aztán némi félelem lett úrrá rajtuk, mivel tudták jól, hogy "Dragó néha az ördöggel jár". Füttyögtetni kezdtek a kutyáknak, hogy hollétükről megbizonyosodjanak leellenőrizték, hogy a fejszék a helyükön vannak-e. Az állatok sem jeleztek semmit… Hallgatóztak a csendben, aztán egy kis idő múlva fellélegeztek, mert a Medvekő irányából egyből heves kutyaugatás tört ki. Ugyanis a kutyák ugatásáról meg tudták állapítani, hogy Samu azon a részen "tevékenykedik".

― Nem lesz baj. ― mondta csaknem boldogan az öreg Guszti bá' ― A Kelemenék juhaiból jól lakik. Ma éjjel nem jön ide.

És a Kelemenék kutyái fogtak. Egyre csak jobban és néha át váltottak vonyításba. Samu ott volt náluk. De Dávid apjának idegessége azért nem múlott el teljesen. Ez a kölyök, ha valamit megérez, akkor valami történik… Vagy esetleg tévedett volna? … Igaz, hogy csak ritkán szokott tévedni. …(?) … De hátha most tévedett! ― Vagy hátha nem!

Aztán amikor esti teendőjüket elvégezték, egy füstölgő csutakot a tűzön hagytak és a Medvekő irányából hallatszó kutyaugatás lármájától egyáltalán nem zavartatva magukat ki-ki a maga vackán meghúzódva pihenni próbáltak.

Éjfél után lehetett, amikor Dragó egyszer csak felébredt. De egyből olyan éber lett, akárcsak napközben és még ő is csodálkozott. És még azon is, hogy hihetetlenül csend van! Annyira, hogy az már egészen feltűnő! Nagyon is tisztában volt azzal, hogy éjjel az erdőnek vannak bizonyos neszei és ezeket az ember füle annyira megszokja, hogy egy idő után már "nem is hallja". Egy olyan természetes jelenségnek minősül, mint például ahogyan "lélegzik az erdő". És abban a pillanatban Dragó azt érzékelte, hogy az erdő egy rövid időre "vissza tartotta a lélegzetét". És mivel egy lélegzet visszatartás nem tarthat hosszú ideig, hát utána következett is, de úgy minden egyből: Nagy reccsenések, roppanások, állatbőgés ― és csak mindezek után ― kutyaugatás… A nagy kalamajkára mindenki felszökött és ordítozni kezdett. A sarlós Hold gyenge fényénél látni lehetett, amint a hatalmas, nagy Samu egy bőgő tehénborjúval ki töri a karám oldalát, számba se véve a hősiesen ugató kutyákat és csaknem könnyedén az erdő felé vonszolja, majd eltűnik a sűrűben. Mindez nagyon rövid idő alatt zajlott le. Mire mindenki észhez kapott, Samu lehet már kóstolgatta is a lopott borjat. Ilyenkor, ha nem tépi szét olyan erősen az állatot, még érdemes visszaszerezni. De viszont mindenki tudta jól, hogy mivel nagyon kockázatos egy művelet, az ilyesmi nem mindig szokott sikerülni. Elvenni a zsákmányt, főleg Samutól, az kész öngyilkosság. De ettől eltekintve, már csak megszokásból is fejszéket ragadva már indultak, hogy kövessék a nyomokat, de alig léptek néhányat, hirtelen összenéztek. – Csak hárman voltak!

― Dávid… ― suttogta ijedten Anti bácsi.

Kiabálni kezdtek, de válasz nem jött semerről. Közben már meg is futamodtak a Dávid fekvőhelye felé és ahogy oda értek nem messze meg is látták a hason fekvő fiút. Gyorsan oda ugrottak hozzá, de olyan egy furcsa pozícióban feküdt, hogy előre hozzá se mertek érni. Szólították, de nem még csak nem is nyögött. Aztán az apja óvatosan megfordította és amint rá süttettek az elemlámpával, mind a hárman elszörnyedtek a látványtól. Minden vérben úszott körülötte és az arcának a fél oldala teljesen le volt tépve. Csak a csont, a koponya váza látszott. Hátborzongatóan irtózatos volt ránézni. Egyáltalán nem mozdult, Dragónak még volt lélekjelenete és ahogyan Bolditól tanulta, megnézte a pulzusát. Kitapogatta egyszer, kitapogatta kétszer, háromszor… Pulzus nem volt. Minden olyan hihetetlennek tűnt. Dávid már nem él, meghalt… És mégsem akarták elhinni.

Az apja felordított fájdalmában. Az öreg Guszti bá' felhevülten káromkodni kezdett ― ugyanis ahhoz mindig kitűnően értett ― Szidta az Eget, a medvét, a rendszert, hogy még az embernél is többre tart egy medvét… Dragó pedig visszagondolt arra a különös érzésre, amely az este egy fél percnyire olyan erősen hatalmába kerítette. Aztán arra a különös ébredésre, a titokzatos csendre… aztán a nagy zaj, a medve, a kutyák, meg minden és végül Dávidra, aki már meghalt. Aztán a jajveszékelő apjára, a még mindig káromkodó öregre, aztán furcsa módon valahogy megszűnt gondolkozni. Egy fajta hiányérzet lett úrrá rajta és egy nagy, hatalmas űrt érzett maga körül. Egyebet semmit. Még aközben sem érzett ennél egyebet, amint segítségért indult Kelemenékhez a Medvekő felé. Ugyanis nekik volt szekerük és azzal szállították le a Dávid holttestét a faluba.

Dragót barátja halála nagyon megérintette. A legjobb barátjának mondhatta. És meghalt. Samu ölte meg. És amint erre gondolt, érezte, hogy gondolatai lassan lecsendesednek, de annyira, hogy mintha már nem is gondolkozna egyáltalán, csak a bosszú ízét érzi vibrálni minden egyes sejtjében. Nem gondolja el, hogy miként lehetséges ezt megtenni, nem csinál tervet, csak egyszerűen tudja, hogy bosszút áll! Meg fogja ölni Samut! Ez biztos! Hiszen érzi ugyanúgy, mint Dávid halálát! Meg öli a fekete bestiát, és szörnyű kínok között fog elpusztulni. Ezt is tudja.



◄--- Előző lap:A jarabói bazár                 ---► Következő lap:Ki vagyok én?