Az elvarázsolt hegygerinc/Élet az erdőben/Ki vagyok én?
|
Az elvarázsolt hegygerinc
Élet az erdőben/Ki vagyok én?
Hosszú drótkötelet, ácskapcsokat, kötöző drótot, ásót, lapátot vásárolt és mindezt elrejtette a garázsban. Másnap, meglehetősen jelentős csomagjával nekiindult az erdőnek. Amint a medve etetőhöz ért, legelső dolga az volt, hogy nekilátott egy nagy gödröt ásni az etető alá. Késő délutánra, bizonyos pihenőket beiktatva kiásott egy körülbelül három méter mély gödröt. Aztán a drótkötél egyik végét fel kötözte az etetőre, a másikat egy fára, az etetőtől úgy 5 méterre. Amire mindennel elkészül már este lett. Ott hagyott minden és hazament, de ezúttal a Komondor pusztájára. Mert azt is, sőt, azt tekintette igazi otthonának. Hisz' csaknem összkomfortosan be volt oda rendezkedve. Puliszkát főzött, mint ahogyan a pásztoroktól tanulta, megvacsorázott és lefeküdt. Nem foglalkozott semmivel, sem kutya ugatásokkal, sem pásztorokkal, sem medvékkel. Fáradt volt és elaludt, mint a bunda. Reggel nagyon korán kelt és még mielőtt az apja felébredt volna, már otthon a garázsban volt. Előszerelt két hordozható nagy műanyag edényt és a benzintartályból tele töltötte azokat. Aztán még néhány apró kelléket vett magához, előkerített egy biciklit és arra kötözte fel a két benzinnel telt demizsont. Aztán, hol felülve, hol taszítva elindult az erdő felé. Elég sok erőbe telt, amíg kiért az etetőhöz. Le pakolta az edényeket és a biciklit taszítva elindult az Ongától Észak felé, ahol aztán már egyre csak fogyott a gerinc és egy lapályos résznél beereszkedett a völgybe, ahonnan cigányoktól egy meglehetősen büdös lófejet kért. Be göngyölte egy nejlonba, egy hosszú dróttal a bicikli után kötötte és azzal indult is vissza. Mikor visszaért az etetőhöz, nagyjából elégedett volt munkájával. Egy keveset pihent, aztán nekilátott felszerelni a csapdát. Először a gödröt letakarta lobos ágakkal, aztán a lófejet a megfelelő magasságban felkötözte a drótkötélre és még egy hosszú vékony dróttal egyik közeli fához kötötte. Ott, azon a fán egy aránylag elfogadható leshelyet hozott össze magának, hogy majd a gödör fölé irányíthassa a "csalit". A csapda kész volt. Még egyszer mindent jól átnézett. Leellenőrizte a huzalt, a drótot, minden rögzítést, felerősítést, aztán leült és várt. De nem Samut várta ― bár neki készített elő mindent ― hanem, egyszerűen csak várt. Próbált minden zavaró gondolatot a tudatából kiiktatni. Sok idő telt el így, amíg aztán idegesen felkelt és járkálni kezdett. Érezte, hogy nem csinál jól valamit. Visszaült és ismét a gondolataitól próbált megszabadulni. Mind csak arra koncentrált, hogy érezzen valamit, de a fáradtságon és az éhségen kívül nem érzett egyebet. Belátta, hogy ez így nem megy tovább. Elindult a Komondor Pusztája felé, hisz' ideje volt, hogy egyen is valamit. Útközben jött rá, hogy hol a hiba. Hogy nem is a gondolatok zavarják annyira, hanem egy egész más valami. Az a bizonyos zavaró hatás, nem egyéb, mint az elhatározás. Amely még akkor meg volt benne mielőtt neki fogott volna a csapda felszerelésének, már akkor uralta a szándék, a bosszúvágy, hogy Samut ki nyírja. És ez minden tevékenységénél folyton végig kísérte nem engedvén közelíteni azt a megérzést, amire tulajdonképpen ő vár. Kimondhatatlanul megörvendett ennek a felfedezésnek, de viszont nem győzött csodálkozni, hogy a bosszúvágy ennyire befolyáson tudja a szellemnek a tiszta működését. Hazaért a kunyhóba és vacsorát készített. Bármit tett, minden egyes mozdulatnál próbált minél elengedettebbnek, lazábbnak lenni és Samut épp oly természetesnek venni, mint akárcsak a tűzhelytől pár méternyire lévő fát. Mindkettő egyszerűen csak létezik a lét forgatagában, történetesen épp abban az időben, amikor ő is épp ott, abban a környezetben létezik, amelyben ők. Egyik sem fontosabb a másiknál. Sem ő, sem Samu, sem a fa. Mindenik, itt ebben a jelen környezetben valamiféle feladatot teljesít. Ő is, Samu is, a fa is. És olyan egyszerű az egész! Az ő feladata épp az, hogy ebből a környezetből kiiktassa Samut. Ennyi! Semmivel sem több! Semmi harag, vagy gyűlölet nélkül. Csak a meggyőződés számít! És a végrehajtáshoz kellő akarat és belső erő. Ami meg van. Vacsora közben jött rá a nagy titokra. Már nem is próbált semmire sem koncentrálni. Nem várt már semmiféle megérzésre. Nyugodtan lefeküdt és elaludt. Békésen átaludva az éjjelt reggel kissé lustálkodott egyet ― ami egyáltalán nem volt szokása ― teljes nyugalommal megreggelizett és elindult egyet sétálni. Nem is ment a medveetető felé. Nem messze a Komondor Pusztájától egy pásztorcsalád legeltetett, feléjük ment és elbeszélgetett velük egy keveset. Aztán úgy dél felé az Onga csúcs irányába vette az útját. Felsétált egészen az Onga lábáig, ahol Kelet felé már sziklák lejtettek a Túr-Turi patakába. Eszébe jutott, hogy épp nyolc éve annak, amikor édesanyjával utoljára volt itt ezen a helyen. Nyolc éve, hogy édesanyja meghalt… Jól esett volna kissé eltűnődni, de apjával kapcsolatosan bizonyos érzések kezdtek feltörni benne és erőt véve magán visszafordult és leszaladt a lejtőn. Épp a Tündérkert tekervényes bokrai közt járt, amikor egyszer csak valami át suhant rajta és egy a gyomrából egy forróság tört fel a mellkasába. Egy fajta beteljesülés vágy villan fel benne, amitől kissé izgatottá is vált. Mozdulatlanul állott és még érezte a forróságot magában és azt is, hogy tagjai reszketnek. Legszívesebben nyomban megfutamodott volna, de fékezte magát és néhány csendes, hosszú lélegzet után kezdett megnyugodni. Csak arra próbált összpontosítani, hogy el kell végezzen egy feladatot! És nem maradt hátra egyéb, mint alázattal megvárni a kellő pillanatot. Nyugodtan folytatta az útját. Hazament, evett egy keveset, magához vette a vászonból készült katonai sátorlapját és elindult a medve etetőhöz. Már sötétedett, amire odaért. Ezúttal nem ellenőrzött le semmit, hanem felmászott a leshelyre, magára terítette a sátorlapot, a hátát neki vette a fa vastag ágának és várt. Tudta, hogy Samu érkezni fog. Csak azt nem, hogy mikor. De ez felől nem idegesítette magát, csak arra koncentrált, hogy el kell végeznie a feladatát. Úgy volt elhelyezkedve, hogy lazán tudjon maradni és, ha netalán elszundítana, hát ne essen le a fáról. A teljes kényelem kizárt volt, de Dragó soha sem volt a kényelemhez szokva. Minden porcikájában bizsergést és melegséget érzett. Csak erre az érzésre összpontosított és a légzéseire. Egyebet mindent kizárni igyekezett magából. És ez nagyjából sikerült is, mert időérzékét teljesen elveszítve mégis egy olyan éber állapotba hozta magát, hogy ami környezetében történt, abszolút mindenről tudomása volt, de mégis a lehető legtökéletesebben szűrt ki minden fölösleges "nem odatartozó" neszt vagy rezdülést. Talán éjfél felé, amikor a nehéz, komótos léptek döndülését észlelte, hirtelen idegesség és nagy izgatottság fogta el. Röptében megállapította, hogy mindez nem helyénvaló, de abban a helyzetben, amikor egy hatalmas nagy ragadozó közelében van az ember, nem a legkönnyebb az idegállapotának parancsolni. Továbbra is csak arra próbált összpontosítani, hogy csak a feladatát végzi el, de amint a drót végét markolta érezte, hogy mennyire reszket a keze. A medve nem csapott különösebb zajt, nagyokat fújtatva, szaglászódva közeledett, majd amikor a kifeszített drótkötél alá ért, a fejét magasba emelve szimatolni kezdett, amíg aztán észre is vette a magasban lógó lófejet. Hátsó lábaira állva kapkodni kezdett utána, de túl magasan volt felfüggesztve ahhoz, hogy elérje. Dragó épp ezt a pillanatot várta. Annak ellenére, hogy életében még csak ehhez hasonló állapotot sem érzett, óvatosan húzni kezdte a dróttal megkötött lófejet. Nagyon lassan húzta, mert érezte, hogy a medve bármelyik pillanatban ráérezhet a jelenlétére. Még az is tökéletesen tiszta volt előtte, hogy még a gondolatai, érzelmei is könnyen meghatározhatják az állati ösztön működését. Dragó, saját természetes ösztöneinek működését ― amelyeket eddig szükségszerűen visszafogott ― csak akkor engedhette igazán szabadjára, amikor a medve egy adott pillanatban, amikor a gödör fölé közeledő lófej után csapkodva, hirtelen egyensúlyt veszítve és az álcának szánt vékony lombokat maga után rántva, nagy robajjal bele döndült a gödörbe. Ekkor teljesen megváltozott a Dragó lelkiállapota. Nem azért, hogy annyira megnyugodott volna egyből, mert továbbra is reszketve ugrott le a fáról és rohant a benzines edényekhez. Aztán, csak reszkető kezekkel vette le a csavart mindkettőről és öntötte mind rá a benzint a gödörben prüszkölő, fújtató medvére. Majd gyufát is alig tudott gyújtani az idegességtől. A medve, ha késve is, de megérzett valamit, amit az állati ösztöne súgott oda neki. Hatalmasat ordítva önkívületben kezdett kaparászni a gödörben. Ösztönösen próbálta feltölteni a gödröt és mind az oldalát kaparászta. Azonban, amikor Dragó "be gyújtott neki" , akkor már inkább a fájdalommal volt elfoglalva. Amint a medve nagyot robbanva kigyulladt, egyből akkora láng keletkezett, hogy Dragót is eléggé megégette. De nem volt annyira súlyos, hogy ezt számba vegye, volt neki ennél fontosabb elfoglaltsága is. Teljesen hatalmába kerítette a bosszú vágya és ettől kapva erőt, fájdalmát leküzdve fejszét ragadott és amint a lángok csendesedtek lefelé kalimpált a gödörben fetrengő, artikulátlan hangokat kiadó medvére. Kifejezhetetlenül borzalmas és ugyanakkor ijesztő látványt nyújtott, ahogy abban a büdös égett hús szagától bűzlő gödörben a fájdalomtól eltorzult pozíciókban üvöltöző állat felverte az éjszaka csendjét. Egy idő után, már a medve veszélytelenné vált. Már nem próbált menekülni, csak rángatózott, hörgött, míg égett kínjában a gödör falának súrlódva mind ledörzsölte a húst magáról, csontjai, belső részei látszottak imitt-amott… És ez a borzalmas és szánalmas látvány volt az, amelytől Dragó igazán elégtételt érzett magában. Annyira, hogy egy adott pillanatban, amikor cselekedetének minőségét felmérte, megborzongott saját magától. És irtózattal kérdezett rá: Vajon ki vagyok én? … … Dragó titokban még arra is számított, hogy mivel ő még kiskorú, tettéért hátha az apját ítélik el. Hisz' régebbről neki már volt egy "medvekalandja" és "ultimátum" is volt adva neki…(?) Nem kimondottan ez motiválta ebben az irtózatos állatkínzásban, hisz' már a legelején "a kocka el volt vetve". Viszont, hogy félt volna a tette után járó következményektől, az is nagyon távol állott tőle. De utólag számítgatva a lehetőségeket arra gondolt, hogy két legyet üthet egy csapással. Milyen elégtétel lenne még az is, hogy azt a büdös, mocskos gyilkost lecsuknák. Miatta. És ott rohadna meg a börtönben! Azonban, amint az effajta (kimondottan) "gyermeki" ábrándok lepték el a kiskorú bűnözőt, a törvények értelmében bizony egészen másképp dőlt el minden, mint ahogyan azt Dragó remélte. Kiskorúságára vonatkozólag csupán annyi előnyt élvezhetett, hogy amíg a tárgyalások folytak, addig szabadlábon védekezhetett. De a tettéért kimondottan ő volt a felelős. És bosszankodott is Dragó emiatt. Nem kimondottan azért, hogy büntetést kell letöltenie, hanem inkább azért, mert az apját még csak meg sem büntetik… Pedig Lénárd Domokosnak ezúttal a fia ezen tette bizony nagyon sokba került. És nem kimondottan anyagilag felszámolva, hanem, hogy mint hajdani befolyásos, megbecsült ember, mennyire kegyvesztetté válhat az élet során, főképp, ha egy ilyen fia van, mit ez esetben Dragó. És nem beszélve mindazokról, amik lelki szinten dolgozódnak és nem dolgozódnak fel. Hogy kiskorától fogva, mát mekkora energiát fektetett abba, hogy fia egy kemény, határozott igazi férfiúvá váljon… és valójában azzá is vált, már 16 évesen… Csak ő valahogy nem épp így akarta. Hogy épp ennyire kemény és kegyetlen legyen. ― Még vele szemben is. ― Aki annyira szerette mindig… ― És mindennek ellenére még most is szereti! ― Mert az idők folyamán Lénárd Domokos bizony kiérezte, hogy fia mennyire gyűlöli őt. És ráérzett arra is, hogy miért. És az effajta igazságokra mindig nagyon keserves volt emlékezni. Már a nyár vége felé közeledett, de Dragó még mindig szabadlábon "védekezhetett". Még nem volt ítélet hirdetve. Az apja épp ennek enyhítése érdekében volt annyira elfoglalva, hogy már azt sem tudta követni pontosan, hogy mi történik a saját házában. Ugyanis kimondottan felnőtthöz illő hangnemben a fia értésére hozta, hogy mit jelet feltételesen szabadnak lenni és ha netalán nem tart be bizonyos szabályokat, akkor a dolgok még súlyosabbá válhatnak. Néhány hét elteltével örömmel vette tudomásul, hogy végre ez esetben fia egyet értett vele. Ugyanis nem kószál az erdőben, legtöbbet otthon ül, amíg ő a büntetése enyhítésének érdekében nap, mint nap fáradozik. Viszont a Dragó "otthon ülésének" motivációja egész más okból adódott, mintsem abból, hogy egyet értett volna az apjával. Ugyanis az történt, hogy Dragó bármennyire kimondottan kegyetlen és sokakat megbotránkoztató dolgot művelt, mivel az apjának fia volt és mellette állt, hát valahol Hajni is a családhoz tartozónak érezte magát. Próbált ő is elnézni a dolgok fölött, mint ahogyan azt ilyenkor tenni szokás. Dragó, mivel ezt a tettét tartotta elért eredményeinek leg-kiemelkedettjeként, hát mélyen magába szállva ismételten át-át élt egyet - mást a jelenetek érdekesebb részeiből. Mélyről jövően kutatta az átélt pillanatok keletkezéseinek okát, benyomásait és különböző lelkiállapotokra visszatérve kereste a miért-jüket. Nem nagyon beszélt, inkább csak üldögélt egy helyben órák hosszat… És Hajni ezt az állapotát összetévesztette azzal, amikor az ember tettei miatt mély bűntudatot érez. Így hát óvatosan megközelítette és vigasztalni próbálta. Dragót eleinte zavarta ez, de azért nem fejezett ki semmiféle ellenszenvet. Ugyanis az Adéllel való közelség folytán megtapasztalta ő is, hogy mit jelent egy férfinak a nőre vonatkozó igény. Viszont a Dávid halála után ― a bizonyos fontosabb elfoglaltságok miatt ― a lánnyal nem nagyon találkoztak. És amint Hajni közeledett feléje, megérezte benne a nőt. - Ezzel nem is lett volna baj, mert az csak egy érzés volt csupán, amit ő mindig kimondottan nagy önuralommal kezelt, hanem az villant mag hirtelen az eszében, hogy "Hajni az apjáé!". Igen! És az apja tart is hozzá! ― Legalábbis úgy gondolja ― És vajon el tudná-e venni tőle? Az apjától!!! Vajon? Hajnit. Hogy idősebb vagy sem, az nem számít. Az a lényeg, hogy érzi a nőt benne. És próba, szerencse. Ahogyan szokták azt mondani. Amint Dragó folyamatosan engedett a Hajni közeledéseinek, a nőre mindez újdonságként hatott és még örömet is érzett ezáltal. Dragó, hogy célját elérje, kissé még meg is játszotta magát, hogy tényleg el van keseredve a kilátástalan jövője miatt. Hajni pedig hűségesen vigasztalta és dolgait is igyekezett mindig úgy rendezni, hogy minél többet lehessen azzal a szegény fiúval. Hiszen szüksége van rá. Aztán lassan-lassan azt kezdte érezni, hogy valamiképp neki is szüksége van a fiúra! Kimondottan a női logikát használva mindezt csupán a "véletlennek" tulajdonította és titokban arra számított, hogy Dragó úgyis egyszer elkerül valamiképp a háztól és kettőjüknek ez a dolga rejtve marad mindenki előtt. Azonban Hajni nagyon megbotlott ezzel a számításával, mert Dragó mély elégtételt érezve "véletlenül elszólta magát" az apja előtt a Hajni intim szeretkezési igényei és kielégülései felől. Aztán néhány napra rá ítéletet hirdettek és elítélték. Apja folytonos intézkedéseinek köszönhetően, mindössze, csak három évet kapott. Lénárd Domokost nagyon megérintette a fiától kapott utóbbi gesztus, amely teljesen felborította a párkapcsolati életét. Nem az volt a probléma, hogy nem tudott volna Hajninak megbocsátani, hanem egyszerűen a büszkesége, a presztízs, nem engedte meg, hogy továbbra is együtt éljen azzal a nővel, aki épp a saját fiával csalta meg őt. Magában összeroskadva sokszor elgondolkozott azon, hogy bizony mennyire elrontotta az életét. Belsőleg nagyon összeomlott és ez egyre láthatóvá kezdett válni kívülről is.
|