Amikor a fák meghalnak/Mit üzen a fa?

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

31. Mit üzen a fa?


Boldi, Liával ellentétben merte élni a fájó, nosztalgikus emlékeket felidéző benyomásokat. Sőt! Még vágyakozott is utánuk. Egy alkalomkor, amint épp arra járt és ott kótyagos fejjel botorkázva járt és járatlan utakon, a szép, kellemes és fájóvá vált emlékek felidézései közben Anna is eszébe jutott. Az a szép, kedves álmodozó szemű kislány, akivel mindig olyan kellemes érzés volt elbeszélgetni. Aki ottan lakott egyedül a fenti kis mosókonyhában… Ami már csaknem teljesen összeomlott. És aztán miután felkerült a Szénégető pusztájára, még Imolával is mennyiszer ellátogattak hozzá… Vajon mi lett vele? Él-e még? Vagy eddig belepusztult azokba a fájdalmakba amelyek folyton kínozták…? De aztán valamiként bevillantak az emlékezetébe az ilyen-olyan beszédfoszlányokból kapott mendemondák is, amiket Szala-Váton Annáról rebesgettek…

Már be volt sötétedve, amikor végképp elhatározta, hogy igenis felmegy a Szénégetőre. Akár ott van az a lány, akár nem! És el is indult a sötétben bukdácsolva kifelé, mégpedig a Csontok völgye felőli meredek részen. Látni már csak alig-alig lehetett, de szerencséje volt, hogy jól ismerte a terepet.

Időérzéke cserbenhagyta, fogalma sem volt, hogy mennyi idő elteltével érkezett fel a pusztára, de amikor a hűvös őszi éjjelben egy pislákoló tűz lángját pillantotta meg a sötét térségen, hát nagyon elcsodálkozott. Az odáig tett erőfeszítéstől és a röpke meglepetéstől csaknem teljesen ki is józanodott. Óvatosan közeledve a tűz fényénél Annát vélte felismerni. Egyes egyedül ― legalábbis úgy tűnt ― éjjel az erdő közepében… (?) Kissé tétovázott, arra számítva, nehogy megijessze, megállott és próbálta minél jobban összeszedni gondolatait.

― Gyere közelebb és ülj le! ― hangzott a tájékoztató az utasítás a tűz mellől ― Vártalak! Csak azt nem tudtam pontosan, hogy mikor érkezel. ― mondta a legnagyobb természetességgel a lány és Boldi felé fordult.

Boldi még a végtelen csodálkozása közepette is futólag megállapította, hogy bizony, mennyire telik az idő! Hisz’ kész nagylány lett ebből az Annából! … És még mindig itt él a fák között ? Egyedül??...

Nagy zavarában, hogy az utasításnak hogyan is tegyen eleget, még önmagának is elfelejtette feltenni a kérdést, hogy miként informálódhatott Anna a jöveteléről? Egész közel botladozott a tűzhöz és azt sem tudta, miként fogalmazza meg látogatásának célját. Csak hebegett össze-vissza. Anna nyugodtan ült egy kis ülőkén és karlendítéssel hellyel kínálta Boldit. Annak ellenére, hogy az éjjelek már elégé hűvösekké kezdtek válni, még sem volt különösen vastagon öltözve. Sőt! Egyáltalán nem.

― Tudom azt is, hogy nagyon beteg vagy, de hidd el, nem tudok segíteni rajtad! ― tért egyből a tárgyra a lány.

― Viszont te magadon nagyon sokat segíthetsz! ― jelentette ki határozottan ― Ezt is tudom!

Bármilyen kábult is volt az agya Boldinak, a betegségét illetően mégsem kellett magyarázat neki. Az akarattal viszont úgy állott, hogy már nyolc hónapjánál több, hogy teljesen újrakezdett mindent… de eredménytelenül. A szívnek nem lehet ám olyan egyszerűen parancsolni! Nem ám! … És, ha rajta múlik, talán egész életén keresztül beteg marad. (?). És, amint ha még zavarosan is de mindezeket át gondolva, hirtelen rá is jött, hogy tulajdonképpen mi is volt a valódi oka annak, hogy felkereste Annát ebben az órában. És csak akkor csodálkozott el azon, hogy Anna várta őt. De aztán az is az eszébe jutott, hogy Anna tulajdonképpen egy csodalény aki sok furcsa dolgokat tudott már gyerek korában… és azóta bizonyára sokat fejlődhetett. Aztán arra is visszaemlékezett, amikor egyszer azt mondta, hogy ők ketten Imolával egymásnak születtek. Jól emlékszik erre a kijelentésére. Így mondta! De bizonyára tévedett! Nagyot tévedett! Bármilyen javasasszony is vagy valamilyen modern boszorkány, vagy miféle lény …

Aztán a beszélgetésük azzal kezdődött, hogy Anna kimondta a véleményét arról, hogy az alkohol mennyiben segíthet a gyógyulásban. És Boldi csak csodálkozott, hogy honnan tud mindent ez a lány.

― De mondd Anna! Te tényleg boszorkány vagy? ― kérdezte őszinte érdeklődőssel Boldi.

― Miből gondolod, hogy az lennék? ― kérdezte teljes egyszerűséggel a lány.

― Hát… hogy ennyire pontosan tudsz mindent! Hogy nekem még mindig fáj Imola… és, hogy még illogatok is evégett…

― De hát ezek mind-mind érzelmi szinten nyilvánulnak meg benned te Boldi! ― próbálta felvilágosítani a fiút.

― És, tudod jól, hogy én éppen azért vagyok erre a sorsra ítélve, hogy itt elszigetelten éljek, mert átveszem a mások érzelmeit. És ha már átvettem, hát persze, hogy tudom a dolgokat! Ebben egyáltalán nincs semmi boszorkányság!

― De azért mégis tévedtél egyszer! ― váltott át hirtelen Boldi Annának abba a múltbeli jóslatnak minősített kijelentésére. Anna nagyon jól tudta, hogy mire céloz és csak mosolygott.

― Pontosan emlékszem, hogy azt mondtad…

― Igen. Azt mondtam! ― mondta szelíden a lány ― És most már biztosabban tudom, hogy tényleg igazat mondtam. Boldi nagy csodálkozó szemeket meresztett Annára.

― Akkor még nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért. De most már tökéletesen tisztában vagyok mindennel.

Boldi csak nézte továbbra is a lányt és hirtelen arra gondolt, hogy talán elment az esze. Tökéletesen tisztában van mindennel…(?!) Vagy netalán ő nem ért jól valamit? Ennyire meghülyítette volna az az ital?

― Bizonyára már mondtam nektek, hogy mindenkinek van egy fája amely az ember életsorsát mutatja. Mikor, hogyan érez lelkileg… Mikor elégedett, mikor van életkedve, mikor szomorú, mikor boldog, mikor örvend igazán…

― De azt mégsem tudja megmutatni, hogy ki, kivel kapcsolódik!?

― Most nagyon sötét van, de holnap el foglak vinni egy helyre és meg fogom mutatni a te fádat!

Boldi hitetlenkedve nézett Annára. Hogy holnap megmutatja azt a fát…? Hiszen már második napja lesz, hogy nem ment munkába és bizonyára kirúgják a munkahelyéről! Semmiképpen nem maradhat csakúgy fákat nézegetni!

― Hidd el Boldi, hogy ez mindennél fontosabb lenne a te számodra! Csak ha megismerkedsz a saját fáddal akkor segíthetsz igazából magadon!

Boldi kissé elszomorodott és erőt kezdett venni rajta az önsajnálat. Hiszen ő megtenne bármit, hogy magán segítsen! Hogy végre már a talpára álljon. Emberré, férfivá váljon, aki képes kiemelni a családját a nyomorból! De képtelen feldolgozni a múlt emlékeit és folyton az alkoholban keresi a vigasztalódást. … És nagyon jól tudja, hogy ez így sehogy sem jó! A végén még munkahely nélkül marad, és aztán azzal mindennek befellegzik.

― Boldi! ― simogatta meg Anna a fiú fejét ― Már mondtam neked, hogy én nem tudom átvenni a te terhedet. Pedig hidd el, megtenném! És, ha igazából magamhoz engedném a belőled áramló rezgéseket, bizonyára én is keservesen tudnék sírni. De ez nem olyan eset. Mindenkit én sem tudok meggyógyítani, de elemben rá tudom vezetni, az embereket, hogy miként harcolják meg a saját harcukat! … Amitől aztán – a maguk erejéből gyógyulnak meg.

Aztán Anna élelmet szerelt elő és megvacsoráztak ott a tűz mellett. Azokban az időkben az élelem elég nagy cikk volt. Csak dugiban, protekciós módon lehetett finomságokhoz – és már-már az alapélelemhez is –hozzájutni, de Anna dobozaiból mégis krémsajt, pástétom, azaz különféle növényi eredetű paszták, gabonafélékből készített mézzel ízesített preparátumok kerültek elő. Boldi csak ámult, bámult. Hiszen Annát még náluknál is szegényebbnek hitte, és lám, lám miket elő nem kotorász ez a lány a sötétben?

― Ezek… mind a betegek fizetségei? ― kérdezte csodálkozva.

Anna szelíden mosolyogva ingatta a fejét.

― Az én betegeim szegény emberek Boldi. ― mondta kissé lehangoltan ― Mind nagyon szegény emberek járnak fel ide hozzám. Akiknek bizony néha alig van, mit enniük. De hála a Sors Kegyének, hogy legtöbbször az is megadatik, hogy nem csak testi-lelki bajaikban segíthetek rajtuk! ‮

― De hát a Sors Kegye mégis hogyan ad neked ennyi finomságot?

― A Sors Kegye már régebb megadta nekem azt az áldást, hogy rátaláljak az én Spirituális Mesteremre! ― mondta Anna és minden szavából a végtelen boldogság csengett ki.

Boldi hirtelen összevonta a szemöldökét és kissé hátrahőkölve csakúgy megjegyezte.

― Hát, te leányka! Te tényleg valami boszorkány vagy!

Anna halkan elnevette magát és egy nagyot legyintet a tenyerével. Aztán keveset várva, míg Boldi valamelyest helyre rázódik az ámulatból, rövid ismertető magyarázatba kezdett a jógáról, a Mesteréről, időnként érkező és távozó barátairól, a különös szertartásokról, melyeket az emberek nagyon félremagyaráznak…

― Csodálatos ember! Csak amúgy árad belőle a letisztult energia. És különben külföldi viszonylatban egy nagyon elismert jógi. Csak itt nálunk még sokan a jógáról még csak nem is hallottak. Számos könyve, írása jelent már meg, amelyeket szintén csak más országokban értékelnek igazán.

― De azért, amiért itt nem ismerik el, azért mégis eléggé jó módban kell élnie, hogy téged ennyi mindennel ellásson! ― jegyezte meg Boldi.

― Hát igen. Ez igaz. ― mondta Anna természetesen ― Ő is a Sors Kegyének ad hálát azért, hogy képes úgy rendezni a dolgokat, hogy anyagilag is jól tudjon élni. Ebben nincs semmi kivetnivaló! Jó ember nem mindig csak a szegény ember lehet!

― De miért emlegeted a Sors Kegyét!? ― kérdezte némi gyanakvással Boldi ― Miért nem mondod, hogy az Isten. Vagy Hála Istennek?

Anna ismét elnevette magát és mosolyogva nézett a fiúra.

― Hát hogyha úgy jobban hangzik neked, akkor: Hála Istennek! Különben is ez tökmindegy.

― Te hiszel az Istenben is? ― ámuldozott újból Boldi és csodálkozva fürkészte a lány arcát a tűz fényénél.

Anna akkor már kissé hosszasabban nevette el magát. Majd amikor abbahagyta, egy sóhaj után bizalmasságot színlelve nézet Boldira.

― Igen Boldi! Én ugyanis boszorkány vagyok, de azért hiszek Istenben is! ― és amint ezt kimondta, még jobban nevetni kezdett.


Aztán a megkésett vacsora elfogyasztása után Anna a sötétből valami hálófélét kotorászott elő és Boldi felé nyújtotta.

― Tessék. Ez itt egy függőágy. Kösd fel jó erősen oda a két fa közé és alhatsz benne kényelmesen. A közös programok ideje alatt az én barátaim is mind ilyenekben alszanak. Van ott egy kis széna ― mutatott az egyik fa töve felé ― Rakjál belőle egy keveset, majd adok egy jó pokrócot is. Meg egy nájlont is, mert hanem reggelre a harmat rád szál.


Reggel Boldi kissé kóválygó fejjel ébredt. Még aludt volna egy keveset, mert ugyanis nem volt szokva a lengő ágyhoz és csak későre tudott elaludni. Azonban lustálkodásnak helye nem volt, mert Anna felköltötte.

― Kelj fel és rendezd el magadat! Hiszen nemsokára a saját fáddal fogsz találkozni! Azaz megismerkedni vele! ― mondta a lehető legnagyobb komolysággal a lány.

― Az embereknek még csak fogalmuk sincs arról, hogy az ilyesmi micsoda nagy dolog az életben!

Boldi még visszaemlékezett, amikor Anna az éjjel valami csoda fáról mesélt. Már akkor eldöntötte magában, hogy csak humbug az egész, de valamiképp azért mégiscsak foglalkoztatni kezdte a dolog. Hirtelen egy fajta ösztönzést kapott rá, hogy bebizonyítsa önmagának, hogy egyáltalán nincs semmi értelme, hogy fákkal kezdjen ismerkedni.

― Hát, jó. Elmegyek és megnézem azt a fát! ― határozta el magát Boldi. Hiszem már amúgy sem tudna pontos időben megjelenni a munkahelyén. Aztán Anna megterítette a kunyhó előtti kis asztalt és nekiláttak reggelizni.

― De én ezt valahogy mégsem értem te Anna. ― töprengett Boldi reggelizés közben.

― Egyáltalán mi köze lehet az embernek egy fához?

― Hogy mi köze lehet??? ― csodálkozott el Anna ― Hiszen az embernek a fa nagyon közeli rokona! Már kezdettől fogva, amint megszületik, rögtön fába teszik. Azaz, bölcsőbe. – Igaz, hogy ma már kissé elkorcsosult a világ, de még annyira azért nem, hogy halálakor ne az Egység Szabályrendje szerint járjanak el. Mert ugyanis a koporsókat még fából készítik.

― Aztán ― folytatta Anna ― az élet folyamán is végig kíséri az embert. Védelmet ad. Házak, otthonok csinálására… Meleget ad… szerszámokat, bútorokat, járműveket… Mit mondjak még? Hiszen te is fával dolgozol és nagyon jól tudod mindezeket!

Boldi kissé elgondolkozott, de aztán később csak feltett egy újabb kérdést.

― De hát te Anna! Hogy lehet az, hogy minden embernek létezik egy külön fája? Amely csak az övé? … És ezt honnan lehet megállapítani?

Anna a teríték összeszedését kissé sietősebbre fogta és amikor végzett vele, leült Boldival szemben.

― Hát, elmondom neked. ― mondta komolyan és jól a fiú szemébe nézett.

― Most a fejed is tiszta, és biztos vagyok abban, hogy meg fogod érteni! Meg kell, hogy értsd! Különben nem lennél itt ezen a helyen, amelytől nem messze van a te saját fád.

― Először is: Tudnod kell, hogy nincsenek véletlenek! Véletlenül semmi sem történhet az égvilágon! Az Egész Teremtés egy kimondottan jól megszervezett valami. És hogy nézne ki, ha a Teremtő egy rendszerezett dolgot néha-néha a véletlenre bízna… Mondjuk az Isten.

― Tehát ― folytatta a lány ― Az, hogy most te itt vagy, annak egy jelentősége van. És mi felől érdeklődöl..? A te fád után… Függetlenül, hogy hiszed-e a dolgot, vagy nem, végül is foglalkoztat. És ez nagyon fontos. Tudod, hogy hányan jönnek hozzám érdeklődni a fájuk után? ― kérdezte Anna kissé szomorúan és Boldi erre csak vállat vont.

― Csak nagyon, de nagyon kevesen! Sajnos az embereket csak az anyagi megélhetés érdekli. Aki például teljes szívéből megtagadja az Istent, az valahol már jó úton jár, mert foglalkoztatja a dolog! Aki csak passzívan fogadja, mindegy neki, hogy van-e, vagy nincs, őt egyéb fontosabb dolgok érdeklik, az egyáltalán nem gondol Istenre. Annak nincs Isten.

― Na, de térjünk vissza a fákhoz. Mivel én egy fajta csodabogárnak, vagy ha úgy tetszik: boszorkánynak születtem, hát „jóban vagyok” a fákkal. Amióta csak emlékszek, mindig tökéletesen megértettem őket. ― elhallgatott és jól belenézett a Boldi hitetlenkedő arcába.

― Na, ne nézz ilyen bután! Mert ez így van! Erre még bizonyára gyerekkorodból is visszaemlékezhetsz! Mindig ismertem a fákat, mint ahogyan te az embereket. Tudsz róluk egyet, s mást… Többé-kevésbé, de ismered őket. Nem?

― De ugyanakkor az embereket is ismerem. Nem mindenkit, de hát a fák közül sem ismerem mindeniküket. Csak az ismerősöket. Épp úgy, mint az embereknél. … És elbeszélgetve úgy a fa, mint az ember ismerőseimmel, hát bizony fény derült nagyon sok rejtett dologra ám! És onnan tudom például, hogy melyik ember ismerősöm – barátom, melyik fa barátommal lélektárs. Akiket nem ismerek az emberek közül, vagy a fák közül, azokról nincs ahogy tudjak róla, hogy miként kapcsolódnak!

― Eddig azt hiszem, hogy nem olyan nehéz nem érteni a dolgot! ― nézet rá kérdőleg a fiúra Anna.

― Hát… elég érdekes…! ― csóválgatta a fejét Boldi, ne de nem nagyon volt amit ellene szóljon, mert csakugyan visszaemlékezett még azokra az időkre, amikor Anna még kislány korában folyton a fákat bújta, beszélt hozzájuk simogatta őket… és néha sokan még azt hitték róla, hogy bolond.

― És ― folytatta Anna ― a fák nagyon sok mindent el tudnak mondani nekem az emberekről. Ugyanis a fa az ember lélektársáról. És így látok bele az emberekbe. Nem holmi jóslás, vagy boszorkányság által, ahogyan azt sokan mondják rólam!

― De hát Anna!? ― kiáltott fel Boldi ― Most már minden ismerősödnek épp itt ezekben az erdőkben van a fájuk?

― Természetesen nem. ― mosolyodott el Anna ― Hiszen nagy a világ. Sok fa, sok ember. De akit ismerek lelkileg - márpedig amint találkozok valakivel ez akaratlanul is megtörténik – annak a fáját is megtalálom, ha itt van a környéken.

― És, ami még egy nagyon fontos dolog! Az emberek fizikailag nincsenek helyhez kötve. De a fák igen! És az emberek lelke is igen. Aki minél közelebb éli le az életét ahhoz a helyhez, ahol a fája van, annál harmonikusabb életet él. Az ember szelleme kötődik egy bizonyos földrajzi helyhez, mert ott harmóniában érzi magát. Oda életeken hosszú sorain keresztül bizonyos rezgések által emlékek, vágyak kötik… De mindezekről az ember egója semmit nem tud. … Csak egy dolgot. Anyagi biztonságot teremteni.

― És, akiknek itt a fájuk ezen a vidéken, azok lelkileg mind ide vágyódnak? ― kérdezte Boldi. ― Természetesen. ― felelte magabiztosan Anna.


Aztán a reggeli és a beszélgetés után felkerekedtek a nagy útra. Azaz inkább a nagy eseményre, mer nem kellett olyan különösen nagy távolságot megtenniük. Csupán a Bérc keleti oldalánál ereszkedtek le a patak mentén és egy nagyon meredek fűvel benőtt köves-sziklás oldalnál állottak meg. Anna az oldal egyik kiugró domborulatára mutatott, ahonnan két fa mintha a patak medrét kémlelte volna úgy hajlott a völgy felé. Egyik gyertyánfa volt, a másik meg egy szép kecses tartású juharfa. Nagyon közel egymáshoz és ágaik, lombjaik egymásba kapaszkodva mintha egymást támogatni akarnák.

― Oda felmegyünk! ― mondta Anna csaknem parancsolóan és amíg a fiú szólt volna valamit, neki lendült a meredek oldalnak. Boldinak nem volt gondolkozási ideje, sem más választása. A lány látványos ügyességgel és gyakorlott mozdulatokkal haladt felfelé a járatlan helyen, viszont Boldinak a kapaszkodás egy kihívásnak tűnt és néha meg-meg állt lazítani egy keveset. Anna is megállt és a fejét csóválva kissé korholó hangon szólt vissza a fiúnak.

― Mintha nem is az erdőn nőttél volna fel! Hát ennyire elvárosiasodtál? ― tért át aztán viccelődésbe és tovább lendült. Amikor Boldi is kiért a kiugró részhez, ott már volt annyi hely, hogy jól kifújja magát. Gyönyörű kilátás nyílt Argó felé, de csak a város körvonalai látszottak homályosan.

― Tiszta időben Argót egészen jól lehet látni. ― mondta Anna és végtelen elégedettséggel „legeltette szemeit” a hegyek hullámzó domborulatain. Látszott amint lényével egybeolvad a széltől hajladozó lombokkal, magával a (számára) simogató széllel, a vörösen izzó felkelő nap sugaraival. Mintha repülni készülne úgy állott ott az oldalban, kezeit szét tartva szemeit lehunyva mélyen belélegzett és a kilégzésnél egy furcsa de kifejezetten kellemes női hangzással egy nagyon, de nagyon hosszú és elnyújtott zöngéssel egy nagyon hosszú elnyújtott hangot adott ki magából.


OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM...


Boldi csak ámult, fogalma sem volt, hogy miért csinálja. Hirtelen az villant meg eszében, hogy lehet valami Boszorkány praxis. Anna mikor befejezte, mosolyogva Boldira nézett.

― Csak köszöntem a testvéreimnek. ― mondta.

― A testvéreid? … ― a bizonytalanul kiejtett szavak kérdésnek indultak, de aztán mivel a választ valamiképp valahonnan megkapta, hát csakúgy kíváncsiságból kérdezett még egyet.

― Hát így kell köszönni?

― Hát… Így is lehet! ― mosolygott még mindig a lány, majd felszólította a fiút, hogy helyezze magát kényelembe és próbáljon ellazulni egy keveset.

― Próbálj kiszorítani az elmédből mindenféle zavaró gondolatot. Csak pusztán azt tudatosítsd magadban, hogy itt vagy, ezen a helyen. De semmiképp ne erőltesd magadat.

Aztán kevés idő múlva egész közel mentek a két fához.

― Ezt! ― mutatott Anna a gyertyánfára ― Ezt öleld meg!

― Ez lenne az én fám? ― ámuldozott Boldi, de Anna komolyan rászólt.

― Öleld át! És engedd át magadat az érzelmeknek!

Boldi oda állt a fa tövéhez és átölelte. És egy kis idő múlva hirtelen az a gondolata támadt, hogy bizonyára bolondot csináltak belőle, mert nem érzett abszolút semmit. Viszont ha már belevágott a dologba, hát úgy határozott, hogy véghez is viszi. Csak ölelte tovább a fát. Eleinte még hitt Annának a hókuszpókuszaiban, hisz’ tanúja is volt az eredményes gyógyításainak… De, hát azért Ő sem isten! Főképp azután ingott meg a hite, miután nem vált be az a jóslat, amelyben mindketten annyira bíztak… És, most itt van ez a fa dolga! Hiába akarja, hogy ráhangolódjon arra a fára! Az „Ő fájára”! … Hiába, azért lehet, hogy Anna is néha kissé túl lő a célon! Ez volt a végmegállapítása. Viszont nem közölte Annával, hisz’ nem akarta megsérteni. Csak csavargatta fejét, amikor Anna kérdezősködni kezdett tőle.

― Jól van. Semmi baj! Nem kell elcsüggedni! ― vigasztalta szelíden a lány ― Most öleld át a másik fát!

Hát, ette fene, Boldi azt is át ölelte. És annak ellenére, hogy Anna felhívta a figyelmét, hogy inkább az érzelmeivel gondolkozzon, tovább folytatta a már megkezdett eszmefuttatását.

Megítélése szerint ez volt a végállomás! Olyan értelemben, hogy egy halvány reménysugár fényének meg csillanásában jutott arra az elhatározásra, hogy ráadja magát a saját fájával való találkozásra, hogy azáltal hátha valamiképp kiigazítódik az a bizonyos félreértelmezett jóslat. De hát minden maradt a régi. Azaz egy dolog maradt hátra: Elfeledni Imolát! Nincs más megoldás! … Épp e nehéz feladat megkezdésén erőlködött, amikor egy az egyben akaratlanul sorra kezdtek felidéződni előtte azok a gyönyörűséges emlékek, amikor a lányt a karjaiban tartotta, amint ölelte, csókolta… Oly csodálatos érzés.. Ezt nem lehet feledni! Ez teljesen lehetetlen! Mintha épp ebben a pillanatba minden újrajátszódna! Mintha Imola volna a fa helyében. Ösztönösen még jobban megölelte a juharfa törzsét. És… először a szíve tájékán, majd fokozatosan szét terjedve az egész törzsébe, a karjaiba, kezeibe, finom vibrálást érzett, amely a terjedés függvényében egyre jobban erősödött. Boldi kimondott meglepetéssel fogadta a nemvárt jelenséget. Állt és fogta a fát és mintha leblokált volna. Aztán még a lábaiban is érezni kezdte a furcsa rezgéseket, majd egész lényében…

― Valamit üzen a fa! ― kérdezte Anna csendesen. ― Nem???

Boldi pedig továbbra is csak szorította a juhar törzsét és mintegy segélykérően, nagy, kikerekedett könnyes szemeket meresztett a lányra.

― Mit… üzen??? ― kérdezte alig hallhatóan.

― Imola üzen ezen a fán keresztül. ― mondta Anna ― Mert ugyanis ez az Ő fája! Épp a tied mellett! És úgy tudd meg, hogy ez nem véletlen. Mert véletlenek nincsenek!

― Az Imola fája… ― rebegte Boldi rekedten ― Istenem… Az Imola fája…

― A két fa egymásba kapcsolódik. ― magyarázta Anna ― A vak is láthatja, hogy összetartoznak. A két lélek kötődik egybe. ― A két fa-lélek… és a két ember-lélek. Imola és te. Ez nem jóslat, nem boszorkányság Boldi! Ez itt a valóság. Ezt már nem hinned kell, mert már tudod!



◄--- Előző lap:30. Az élet kínos oldalai/                             ---► Következő lap:32. De ha mégis hazudik a fa?