Amikor a fák meghalnak/Az élet kínos oldalai

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

30. Az élet kínos oldalai


Argó lakosságának csak kevés arányban adatott meg egy olyan életvitel kiépítése, amivel Imola és Artúr kezdtek. Még az olyan polgárok esetében is adódtak nehéz élethelyzetek, akik életet ott kezdték abban a zajos nyüzsgő nagyvárosban, ahol mindenki csak kimondottan a saját dolgaival ér rá foglalkozni és a megélhetéssel kapcsolatosan is csak a saját erejére, leleményességére támaszkodhat. Már négy év telt el azóta, hogy Lia a nagyvárosban élt, de sem ereje, sem leleményessége nem volt ahhoz, hogy csak egy nagyon keveset is emelkedhessen az életszínvonalán. Három éve is elmúlt már annak, hogy ketten Antikával a még mindig ismeretlen városban csak tengődtek teljesen magukra hagyottan, sok nélkülözéssel. Liának még azokról a kevés iskolai évekről is elkallódtak a papírjai amit ott fenn a Szanatóriumnál járt. Így még hivatalos formában is csak egy abszolút műveletlennek, csaknem analfabétának számított. Így szegény takarítónőként dolgozott gépalkatrészeket készítő gyárban. Egyik hónapról a másikra éltek és a téli időkben bizony nagyon sokat fagyoskodtak. Mert ugyanis aztán nem lett abból semmi, hogy egy emberhez méltóbb körülmények közé elkerüljenek abból a kezdetlegesnek nevezett lyukból amelybe kezdetkor kaptak helyet. Így Antika nagyon sokat betegeskedett. Csaknem egyfolytában beteg volt és evégett épp elég nehézségei adódtak a tanulással. Negyedik osztályos volt és azzal volt szerencséje, hogy észbeli képességét nem az édesanyjától örökölte, mert a sok hiányzásokból adódó lemaradások aránylag jól ellensúlyozódtak.

Lia sokat gürcölt és küszködött az anyagiakkal, mindig nagyon korán kelt és nagyon későn feküdt, de ennek ellenére mégsem ebből kifolyólag szenvedett olyan nagyon. A lelki bánata sokkal elviselhetetlenebb volt számára. Hiszen azok, akiket ő oly nagyon szeretett nagyon messze voltak tőle. Elítéltekként, mindketten börtönben. Antikáján ― és a hűséges Csibész kutyáján ― kívül számára nem létezett az életben más senki. El-el gondolkozott sokszor azon is, hogy mindazok ellenére, hogy életén keresztül folyton imádkozott és mégis milyen kegyetlen sors jutott ki neki az életben… És titokban a lelke mélyén azért érezte, hogy valahol azért neki kellene másabbnak lennie. Aki valahogy másképpen áll hozza az élethez. Valahogy erősebben, bátrabban. Nem olyan élhetetlenül mint ő. De hát még csak fogalma sem volt afelől, hogy miként tudna változtatni önmagán.

Öccse közeledő szabadulását illetően kissé bele volt zavarodva mert a levélből nem értette meg pontosan, hogy Boldinak mikor is kell hazaérkeznie. Már az ötödik karácsonyt ünnepelték elárvultan Antikával és Csibésszel. Még úgy is adódott, hogy karácsonyfa helyett csak némi fenyőágakat tudtak összeszedni, amit mások levagdaltak a fájuk kiigazításakor. Szeretet ünnepe ide, vagy oda, de ők csak kimondottan annak a szeretetnek a melegét érezték, amelyet egymásnak sugároztak akkor át. Aztán, hogy valahol távolban, az a szeretett valaki miként gondolt rájuk, azt csak a Jóisten tudhassa. Antika szegény, mint egy nélkülözéshez szokott kisfiú, mindig csak nagyon szerény ajándékokat kapott. De Lia mindig úgy csinálta, hogy mindig kapott valamit. És az a végtelen kicsiség mindig felért értékben sok más gyerek drága ajándékaival. És Antika mindig nagyon boldog volt ilyenkor, de Lia az ilyen alkalmakkor rendszerint át sírdogálta a karácsony éjjelét. Mert ugyanis visszaemlékezett ő azokra a boldog szép időkre, amikor még neki is volt boldog karácsonya. Amikor mindannyian oly nagyon boldogok voltak és mennyire tudtak örvendeni egymásnak! … És… ki hitte volna, hogy így alakulnak majd a dolgok? Hogy ők csak ketten ― azaz hárman ― maradnak a régiekből? Istenem! Istenem! Hogy egy-egy embernek milyen szenvedések között kell leélnie az életét!

Aztán a szilveszter éjjelét is csak ilyen sírással ünnepelve, nem maradt már egyéb vigasz számára, mint Boldi hazajövetelét várni, amely felől csak annyit tudott, hogy abban az évben megesik. És szerencséjére nem kellett sok időnek eltelnie, mert még a tavasz beállta előtt egyik fagytól csikorgó délután Boldi betoppant a kis füstös szobába. Sápadtan, megtörten, soványan alig volt élet benne. Lia amint meglátta, nyomban sírni kezdett. Sokáig csak sírt és sírt, és a egyikük sem jutott szóhoz. Csak álltak összeölelkezve és sírtak mind a ketten. Öröm vegyült a fájdalommal és tudatukban hirtelen emlékek sorozata pergett le, azokról az időkről, amikor már gyerekkoruktól fogva sorozatosan együtt kellett szembenézniük az élet nehézségeivel, amelyek fokozatosan arra vezették rá őket, hogy többek legyenek egymás számára mint testvérek. Ők anyát is és gyermeket is láttak egymásban.

Érzelmeikre később aztán Antika is ráhangolódott és ő is sírni kezdett. Pedig még csak hat éves volt amikor utoljára látta bátyuskáját. Aztán amint később sikerült a csendes sírásból az örömre átváltani, ez mindnyájuk lelkét annyira felmelegítette, hogy egészen megfeledkeztek még annak a kimondottan fagyos téli napnak a hidegéről is. Csibész, a kutya sem felejtette el Boldit, ott ugrándozott körülötte és a nagy örvendezésben engedélyt kapott, hogy ő is a házban ünnepelhessen. Mert ugyanis valami keveset ő is melegített.

Boldit bármennyire áthatotta a családi körben való boldogság megtapasztalása, azonban mégsem feledkezett meg teljesen egy nagyon fontos dologról. Érzései már nagyon hosszú ideje gyászos végkimenetelű jelzésekkel szomorították. Logikusan is végig gondolva mindent csak arra a ― hihetetlen ― megállapításra jutott, hogy bizonyára történt valami. Hiszen ha egyszer akarat van, ― azaz szeretet ― akkor nem létezik az az erő amely akkora akadály gördítene közéjük, hogy két éven keresztül egyáltalán ne legyen képes valamiként elkapni egy-egy üzenetet, vagy levelet!? Ez bármennyire fájó, de így van! Ha esetleg nem történt valami nagyon komoly baj? Nővérétől hiába érdeklődött és mivel nagyon jól ismerte, tájékozatlanságán még csak meg sem lepődött. Hiszen a saját problémáit sem képes intézni ebben a nagyvárosban. (Annyira bugyuta. Szegény.) Fogalma sem volt afelől, hogy mi is történt pontosan de szíve szerint inkább azt a változat valósságát támogatta, hogy régi szerelme valamiképp elhidegült tőle, vagy másé lett.

Így a legrosszabb eshetőséget távol tartva indult neki, hogy valóban meggyőződjön arról, hogy tulajdonképpen mi is történt Imolával. Attól függetlenül, hogy tudta lakcímet, mégsem ment azért olyan könnyen, amíg sikerült teljesen mindent kiderítenie. … Aztán miután mindent pontosan megtudott, sok mindenen elgondolkozott.

Mégiscsak „az alma nem esik messze a fájától!” Bármilyen népszerű és sokakkal együtt érző fiú volt ez az Artúr, szíve mélyén azért mégis csak az övéihez húz. Az ő világában mégiscsak jobban érzi magát. Hiába, hát abba született bele. … És… és az ő (volt) Imolája is. Istenem, de szép is volt együtt! És még örök hűséget is esküdtek egymásnak!! És mindketten mennyire bíztak is abban, hogy majd egymáséi lesznek! Főleg amikor még az a kis mindentudó Anna is megerősítette mindezt! … És aztán amikor az eszébe jutott a Bea és Jozef története is, arra gondolt, hogy azért Beának annak idején mégiscsak fájóbb volt, mint neki. Hiszen (hála Istennek) Imola él! És egyáltalán nem gondolt ellenszenvvel a lányra. Sőt! Még azzal próbálkozott, hogy azt kívánja neki, hogy éljen boldogan Artúrral. Viszont ez azonban nem ment ám olyan könnyen, mert a folytonos visszatérő gondolatok mindig meg zavarták, amelyek halvány reménysugárként egy olyan képet festettek elébe, hogy Imola és Artúr valamiképp mégsem tudnak majd együtt élni. Azonban érezte és logikusan is tökéletesen felmérte, hogy ő, mint ember mennyire eltörpül a sikeres és szép karriert befutott Artúr mellett. Egy szerencsétlen börtönből szabadult örök életére megbélyegzett ember lévén milyen életszínvonalra tudná felemelni az amúgy is jóléthez, kényelemhez szokott imádott nőt?


Abban az időben Boldinak fogalma sem volt, hogy mihez kezd az életben. Csak nagy nehézségek árán kapott munkahelyet. Mégpedig a kárba ment apósa egyik fiókvállalatánál. Egy műbútorgyárnál alkalmazták de csak segédmunkásként. De természetesen nem a Vezérigazgató protezsálása által. Telczer úr az egész város és környéke összes faipari vállalatának legfelsőbb igazgatójaként is és egyetlen lánya jövőjének előrelátása szempontjából is nagyon elégedett volt és már csaknem teljesen el is feledte, hogy nagy hatalmát gyakorolva valakinek ― egy szerencsétlennek ― az életét mennyire összetörte.

Boldi, akárcsak Tóni, épp elégé megjárta a hadak útját, de még sem vállt agresszív, erőszakos, verekedő, folyton balhét kereső emberré. Egyáltalán nem az a típusú ember volt, mint Tóni sógora. Nem lázadozott. Sem az élet ellen, sem a felsőbb ― kizsákmányoló ― rétegek ellen, mintha csak kimondottan azoktól függene az egyszerű emberek boldogsága. Már huszonhárom éves volt és a sok nehézség megélése által teljesen másképp látta a világot, mint gyerekkorában, amikor még felnézett sógorára és néha még valami hősnek is elképzelte. Viszont ― immár felnőtt fejjel ― egyáltalán nem volt nehéz megállapítania, hogy sógorának a családjához való hozzáállása nem épp egy hőshöz méltó. Szegény nővére (akit még mindig anyjaként szeretett) harminc évesen koránál jóval idősebbet mutatva megtörten gürcölt, egyedül, semmi támasz nélkül nevelte azt a gyereket, akit az apja jóformán nem is ismert. Hisz’ míg szabadon volt, akkor is csak nagyon keveset időzött a családja körében. És, semmiképp nem tudta elfogadni azt, hogy másodszor is ártatlanul zárták el. Őt Tónit! Aki nem hagyja ám olyan könnyen magát! Boldinak nem kellett töprengenie sokáig, míg megállapíthatta, hogy a sógor bizony rászolgált arra, hogy elítélték. És méghozzá nőügyből kifolyólag! Szegény Lia. Szegény rövid eszű, de végtelenül jóságos Lia.

Boldi, nővére szelíd lelkületéről példázódva vágott bele az új élet kezdésébe, amely abból állott, hogy a családfő szerepét átvéve együtt gürcölt szeretteivel. Sokszor felidéződtek a múltban együtt megélt nehézségeik és megtörten belefásultan vették tudomásul, hogy a jelen sem változott sokat. És a kilátástalan jövőjükről még csak beszélni sem mertek. Úgy érezték, mintha az életben ők mind a ketten a szenvedésre lettek volna ítélve. De minden nehézség ellenére azonban annak az egy dolognak legalább tudtak örvendeni, hogy újból együtt lehetnek. („Mint a régi szép időkben”). Kevés fizetésből nem sokra vitték, de Liának valamelyest azért mégiscsak könnyebb volt mint azelőtt. Lelkileg is sokat számított neki, hogy szeretett öccsét maga mellett tudhatta, aki számára egyben töltött be testvér, majd gyerek…és aztán férfi (férj) szerepet is. Viszont a Tóni után való őszinte vágyódásai még mindig napirenden voltak. Pedig Boldi finoman célozgatott arra, hogy jobban járna, ha kivetné az eszéből azt a csavargót. Hiszen tönkre tette az életét.

― Néha azért járhatnál társaságba is! ... Még fiatal vagy és elég szép is, főleg ha ízlésesen felöltözöl…

― Jaj, hová gondolsz Boldi!!! ― lepődött meg Lia a szavak hallatára ― Elment az eszed??? Hát én neki hűséget esküdtem és még most is csak ŐT szeretem!!!

― Én is esküdtem hűséget, és nekem is esküdtek hűséget. ― legyintett Boldi, de nem próbált tovább győzködni, mert tudta, hogy Lia tényleg a legnagyobb odaadással kitart Tóni mellett. Még akkor is ha az életben többet soha nem fogja látni.

Monoton egyhangú napok, hetek, hónapok teltek el és Boldi egyre jobban kezdte érezni, hogy bizony ebben a szabad életben mégis mennyire sokat kell szenvednie az alsóbb rétegekben élő, sőt, tengődő embereknek. Nap, mint nap egyre nyomatékosabban tapasztalhatta meg, hogy a hatalommal rendelkező vezető emberek mennyire igazságtalanok tudnak lenni. És néha azon is elgondolkozott, hogy Vajon Artúrból milyen főnök lett? Hogyan él a hatalmával? Bizonyára ez az élet őt is nagyon megváltoztathatta. Ha már akkor nem volt megváltozva, amikor Imolát elvette. ― Tőle! ― Annak csavarta el a fejét ― a szívét ― aki tulajdonképpen őt szerette! Artúr! Az, akit ő mindig barátjának hitt! … És Imola (az ő drága Imolája)? Ő vajon mennyit változhatott azóta…? … Vajon szereti-e Artúrt? Jól élnek-e egyáltalán? Az anyagiakat, a jólétet illetően nem kételkedett abban, viszont arra mégiscsak kíváncsi lett volna, hogy lélekben miként kapcsolódhatnak egymáshoz. Még fiatal ember volt de már annyit tudott, hogy a szívnek, szívvel való egyesüléséhez semmi köze az anyagiaknak. Azt is tudta, hogy nagyon sokan csak azért élik le egymással az életüket mert csupán az anyagiakat, a kényelmet részesítik előnyben.

Aztán amikor mindezeken a dolgokon egyre többször gondolkodott el, az adódó nehézségek, keserűségek egyre zárkózottabbá tették és néha elkeseredésében a pohár után nyúlt és az alkohol mámorító hatása alatt már kissé oldottabb lett és jobban elviselte a napi megpróbáltatásokat is. Volt, amikor szabadidejében feljárogatott azokra a helyekre, ahol gyerekkorát töltötte. A hajdani kis szobájuk helyén már csak egy piszkos romhalmaz állt, melyet körülfontak a gyomok. Ott lakott és szenvedett nővérével éveken keresztül de mindamellett mégis szép idők voltak azok. Ott járt iskolába is onnan járogatott le a rövidítőkön dolgozni is Szala-Vátra… és ott, azokon a helyeken valakivel valamikor olyan nagyon boldog volt. És, hogy nagyobb lelki ráhangolódással tudjon emlékezni, általában vitte maga mellett a pálinkás üveget is. És az alkohol hatása is bepótolt a múlt szép emlékein való nosztalgiázásokba.


Boldi életében az alkohol mindig csak pillanatnyilag hatott vigasztalásul. ― Ha vigasztalásnak lehet még azt is nevezni, hogy szánt szándékkal feltépve a múlt sebeit hol sírva, hol nevetve barangolt végig azokon a helyeken, ahol egykor még nagyon boldogan élt. ― Ugyanis a szakmájában már gyerekkora óta szerzett tapasztalatok révén elégé minőségi szinten megtanulta a fafaragást és ezt egy idő után a munkahelyén is kezdték (volna) értékelni. (Ha nem ivott volna annyit). Sokszor adódott volna olyan helyzet is, amikor csaknem fel volt kínálva a lehetőség egy emberibb körülmények közt való életforma megteremtésére, de már annyira az ital rabjává vált, hogy már csak a nagy fogadkozások maradtak, amiket (csak szóban) meg tudott valósítani. Több alkalmat is elszalasztott, amely révén kissé fel tudtak volna emelkedni, egy egészségesebb otthonba költözni, de mindig közbejött valami, ami folytán a pohár után kellett nyúlni. És Lia, a szegény együgyű Lia mégsem zúgolódott. Csaknem megszakadt a lelke amint nap mint nap tapasztalnia kellett, hogy egyetlen testvére akit gyermekeként nevelt és szeretett, milyen életsorsra jutott. Antika pedig már tizenegy éves volt és az alatt az idő alatt épp elégé megtapasztalhatta az élet nehézségeit. Igaz, hogy már annyira kierősödött, hogy egyre kevesebbet betegeskedett, de a nyomorgásból nincstelenségből jó bőven ki jutott neki is. Neki már csak halvány emlékei maradtak a nagy fákról és az erdőről, azokról a helyekről, amelyeken szülei még együtt tudtak örvendeni az életnek. Lia nagyon szerette volna viszontlátni azokat a helyeket és Boldi nyújtott volna is ebben támogatást neki, de ahányszor felkészültek, hogy közösen elutaznak és el látogatnak Szala-Vátra, a Szanatóriumhoz, amely már tulajdonképpen csak egy romhalmaz, akkor Lia mindig talált valamiféle kibúvót, mert lelke mélyén nem akart (vagy nem mert) szembesülni a múlt fájó emlékeivel. Volt, amikor egy fontos dolog jutott az eszébe, ami halaszthatatlan, vagy hirtelen rosszul érezte magát… Vagy még olyan butaság is megtért az eszében, hogy bizonyára Csibész is szívesen végig szaladgálna és szaglászódna azokon a rég nemlátott helyeken, de mivel őt nem engednék fel az autóbuszra, hát így ő sem megy. Hisz’ nem hagyhatja egyedül azt a kutyát!! Mert Lia nagyon szerette Csibészt. Még annak idején Tóni ajándékozta neki. Csak… a hűséget illetően a tizenkét év alatt Csibész sokkal többet bizonyított Tóninál. Mert ugyanis Csibész egyidős volt az ő Tónival való kapcsolódásával.



◄--- Előző lap:29. Kellemes és kellemetlen                 ---► Következő lap:31. Mit üzen a fa?