Amikor a fák meghalnak/Lépések a lombok felé

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

2. Lépések a lombok felé


Rusznák Tóni csak tizenhárom éves volt, de a korabeli fiúkhoz képest jóval több volt benne az önérvényesítő akarat és a belemenőség. Egyáltalán még csak említeni sem érdemes, hogy lelki szinten micsoda könnyedséggel dolgozta fel azt a sok meghurcoltatást (és szégyent), amit tettei után át kellet élnie. Annak ellenére, hogy apja a feldühödöttségében jó keményen elverte, nem mondott le arról, hogy továbbra is az élet kalandosabb oldalait keresse. Igaz, hogy ezen a téren nagyon hosszú ideig leginkább csak tervezgetések és álmodozások valósultak meg, mert a papa kimondottan szigorú rendeleteket hozott a további nevelésében. A tanáraival szoros kapcsolatot teremtett, akik mindig pontosan informálták mindenféle hivatalos osztály, és iskolai megnyilvánulások felől és így véget értek az úgynevezett "megsegítő órák", vagy a különféle "építő jellegű körök". Feri bátyjával a kapcsolatot betiltotta és ahová csak egyszer lehetősége volt folyton magával vitte.

Tóni sokáig csak reménykedett abban, hogy "túl fog járni az apja eszén", de mivel a papa ezúttal kimondottan komolyan vette a fia nevelését (és betörését), hát általában mégiscsak a felnőtt ész győzedelmeskedett. És ezekben az időkben kezdődött el az, hogy Tóni lázadozni kezdett az apja ellen. Nemcsak az apja életfelfogása ellen, mert azzal már korábban sem értett egyet, hanem kimondottan a személye ellen is. Eleinte csak titokban, lelke mélyén érezgette, hogy nem szereti az apját, de aztán amint a kettejük közt folyó különös párharcokban kudarcok egyre csak gyűltek és nem tudott érvényesülni, nem kapott csaknem semmiféle szabadságot, arra a kemény elhatározásra jutott, ― amely teljes igazságként kopogtatott fel a lelkéből ― hogy őt a szülei nem szeretik és ő sem szereti őket. Beleértve a "mamát" is, aki lelke mélyén sajnálta a gyereket, de legtöbbször félelemből, mindig nagy elismeréssel a papának adott igazat. Hajtogatván azt, hogy mindezt az ő javáért, az ő érdekében teszi.

...

Egy akkora nagyvárosban, amelyben Tóni élt, bizonyára lehettek még hasonló helyzetben a korabeli gyerekek közül, de azért nagyon nem elképzelhető, hogy olyan mély ellenszenvet tanúsítottak volna szüleik iránt, mint ő. Hasonló helyzetben volt, de kifejezetten, csak hasonló helyzetben, egy nála három évvel kisebb fiú is, akinek a szülei szintén az átlagosnál jóval nagyobb mértékben szabályozták a nevelkedését. Doktor Husztik Ernőnek volt a fia, Artúrnak hívták és oda járt iskolába, ahol a Zita nővére, Tónival volt osztálytárs.

Doktor Husztik mivelhogy főorvos volt és az ő közvetlen irányítása alá tartozott az országszerte jó hírnévnek örvendő Szívkórház, hát a rend és a fegyelem megkövetelése nála elsődleges volt. Úgy a munkahelyén, mint otthon a családban. A hivatásának gyakorlásában egymaga irányított, a családban pedig a feleségével közösen, aki szintén orvosnő volt a Szívkórháznál. Mivel állandóan harmóniára törekedve, példamutatóan próbálkoztak embert faragni gyerekeikből, a komoly gondolkodású tizenhárom éves kislánynak nem is voltak ellenvetései a nevelést illetően. Nagyon is természetesnek vette, hogy idővel majd szülei nyomdokaiba fog majd lépni és mindehhez bizony számos elsődleges követelményeknek kell eleget tennie. Amelyek természetesen az átlag gyerekek nevelésében egyáltalán nem voltak szigorú követelmények. Ilyenek voltak például a zongoraórák, módszeres olvasások és irodalmilag kiemeltebb szinten való képzések, versek, idézetek, általános műveltséghez tartozó kérdések elsajátításai, az iskolai életben a különféle tisztségek elvállalása… és sok más egyéb, ami egy úri gyerek neveléséhez szükséges.

A tíz éves Artúr azért volt hasonló helyzetben Tónival, mert ő a nővérével ellentétben nem pártolta fel azokat a módszereket és egyáltalán nem akart úri fiú lenni. Sőt! Valamiképp még szégyellte is azt, hogy ők a szokásostól eltérően egész más családi életet élnek, mert otthon külön bejárónő végzi a házi munkát, meg hogy külön nevelő van alkalmazva számukra aki felügyel rájuk… Aztán, hogy neki mindene megvan, őt mindig valamiképp kiemelik a többiek közül, mert a papája főorvos, a tanárok is egész másképp beszélnek hozzá, mint a többi gyerekhez… és ez valahol nagyon zsenírozza őt, mert a közvetlen társai is másképp viszonyulnak hozzá. Számtalanszor tapasztalta már, hogy egyáltalán nem osztják meg az élményeiket vele. Egyszerűen kinézik maguk közül. És ezért folyton egy fajta kisebbségérzet kínozza. És ezért nem szeret gazdag lenni! Valósággal irigység töltötte el mindig, amikor olyasmiknek volt tanúja, amikor például valamelyik társának keményen meg kellett dolgoznia valamiért. Például egy olyan dologért, amit ő a legtermészetesebb módon könnyedén megkapott. És egy idő után a szegényebb gyerekek megítélésével kezdte szemlélni a hozzá hasonló néhány "gazdag" gyereket. Titokban ― de ezt még saját magának sem merte bevallani ― kezdett neheztelni a szüleire. Amiért annyit foglalkoznak vele, amiért annyira oda figyelnek minden egyes lépésére… és amiért olyan puhány fiút próbálnak nevelni belőle. Rusznák Tónit, mint nagyobb fiút és nővérének osztálytársát, nagyon is jól ismerte, sőt, még csodálta is, amint bánni tud a kutyákkal, amint verekszik és kiharcolja akaratát… és titokban még azt is, hogy a rendőrséggel kapcsolatos kalandban volt része. Mert ugyanis a számára meghatározott olvasmányokon kívül titokban még számos kalandregényt is elolvasott, amelyek főhőseivel mindig szerette volna valamiképp azonosítani magát. És titokban ezért irigyelte a Tóni kalandos és viszontagságokkal tele gyerekkorát, mert az ő személyét ― egyéniségét ― sokkalta jobban be tudta pászítani a regényősök mellé.

De Husztik Artúr, hiába, hogy kisebb volt Tóninál, távolról sem volt annyira belemenős és kockázatvállaló típus. Sőt, lehet mondani, hogy inkább félős és bizonytalan gyerek volt, amit semmiképp nem akart elismerni magában és mindent megtett, hogy ezt megfelelőképpen leplezze is. Hogy külsőleg-belsőleg erősítse magát, egy adódó alkalommal a szülei tudta nélkül boksz edzésekre iratkozott fel és egy olyan belső elhatározással lendült bele, hogy ő majd egy nagyon, de nagyon kemény fiúvá fog válni és a gyengéket, az elesetteket ― a szegényeket ― felpártolva majd győzedelmeskedni fog mindig az igazság oldalán. Azonban néhány edzésen való részvétel után a karriere kettőbe tört, mert ugyanis az apja hamarosan tudomást szerzett erről a kifejezetten baromi ötletéről és csaknem elnáspángolta. Hisz' az effajta brutális sportok csak kimondottan a csőcselék számára valók! Nem pedig egy orvos fiának!!!

Doktor Husztik azonban haladó gondolkodású volt és orvos létére nagyon is tisztában volt azzal, hogy a szellemi fejlődés mellett feltétlenül szükséges a mozgás, a fizikai erőnlét is. Ennek érdekében feleségével úgy határoztak, hogy gyerekeik a nyári vakációjukat, táborozás helyett fent töltik a Szívkórháznál. Ők ugyanis legtöbb idejüket mindig a hivatásuk mellett töltötték. Számításba véve még azt is, hogy így több időt lehetnek a gyerekeikkel és nekik is egy üdülésre adódik majd alkalom azon a kimondottan fenséges helyen a melyet az ország minden részéről évente sokan felkeresnek. És nemcsak betegek.

A Szívkórház a körülbelül 15 000 főt számláló Szala-Vát központjától úgy két kilométerre volt fenn az erdő között egy kimondottan szép csodálatos kilátást nyújtó helyen. A külön bekerített csaknem egy hektáros részen egy nagy dupla szárnyú régi, de kimondottan karbantartott épület állott számos más melléképülettel, amelyekkel harmonikusan rendezett ösvények és parkok kötötték egybe. A melléképületek nagyrészt a Szívkórház adminisztratív szükségleteit szolgálták, a főépület egyik szárnyában kórtermek voltak, a másik pedig a programozott rendszeres kezelésekre beutalt betegek számára volt fenntartva. A kórház kerítésén belül kifejezetten mozgalmas élet folyt és néha úgy tűnt, mintha nem is egy kezelőközpont lenne, hanem valami turisztikai szállásadó hely. Főképp a szezon időszakokban, olyankor, amikor beutaló jegyekkel jelentek meg nagyobb számban. Viszont mindezektől eltekintve Husztik főorvos úgy irányította az adminisztratív dolgokat, hogy a háttérben azért megfelelőképpen még különböző javítási és alakítási munkálatok is folyhassanak. Az utóbbi időben gyakran akadt kisebb-nagyobb felújítani való és ezek megvalósítását mindig a társaságához oly nagyon ragaszkodó kiváló képességű mesterember szaktudását vette igénybe.

Rusznák Gergely ezt külön megtiszteltetésnek érezte és csaknem naponta megjárta magát a Szívkórháznál, hogy kellőképpen leellenőrizhesse a kiadott munkálatokat. És természetesen a főorvos úrral is megvitathasson egyet-mást az alakítások és részletek felől. A nyár eljöttével egyre nagyobb igyekezettel vette ki a részét a munkafolyamat irányításában és mivel vakáció időszak volt, hát a fiát is folyton magával hordozta.

Annak ellenére, hogy Tóninak egy kimondottan gyönyörű erdős rész próbált nyújtani kikapcsolódást, a nagyvárosi életformához szokott gyerek mégsem kapott semmiféle örömet abban. De lehetett volna bármi is ami a városi élettel hasonlatos szépségeket kecsegtetett volna feléje, ő bizony még akkor is csak kényszernek érezte volna a kiruccanásokat. Bármi, amit az apjával kellett csináljon, vagy csak vele legyen, az kimondottan nagy ellenszenvvel és utálattal töltötte el. Főképp, ha az apja még munkába is állította az alárendelt munkásai közé. ― Hogy szokjon, és tanuljon valamit! Hisz' javát akarta. ―

Mivel Tóni a folytonos megmérettetéseket kereső típusú gyerek volt, hát bizony kapott volna egy fajta kihívást a különféle elemek, illesztésében és összerakásában, csak ne érezte volna azt a kényszerhelyzetet. Ugyanis szeretett dolgozni és ha bizonyos dolgokban sikerélményei is voltak, akkor egész helyes gyerekként volt képes tevékenykedni. Az elején förtelmesen egy unalmas időtöltésnek bizonyultak az ottlétei. Ugyanis csaknem egész idő alatt az összerakásra előkészített darabokat kellet elhordoznia a rendeltetési helyükre, ami megítélése szerint egy eléggé monoton tevékenységnek bizonyult, aztán ebből kifolyólag belsőleg lázadozni kezdett és környezetében mindent és mindenkit ellenszenvesen ítélt meg. Meleg volt, izzadt, szomjazott, az egyszerű dolgok végzésébe is belefáradt és egye fogyott az életkedve. Megvető irigységgel tekintgetett az itt-ott járkáló, mászkáló úri fiúra, akinek semmi dolga nem volt és bizonyára nem is volt rákényszerítve semmire.

Artúr is Tónihoz hasonlóan nem szívesen cserélte fel a megszokott városi környezetet a lombos fák birodalmával. Annak ellenére, hogy nem volt kényszermunkára fogva, ő is meglehetősen unatkozott. Mivel a nővérének mindig más és másféle ötletei voltak a szórakozást illetően, hát általában nem nagyon egyeztek. Nem is nagyon kereste a társaságát, inkább arra számított, hogy az általa nagyra tartott idősebb fiúnak hát ha nem lesz egész napos a munkaprogramja és aztán fel veheti véle a kapcsolatot. Magabiztos, dörzsölt egy kemény fiú… és tanulhat is ám tőle egyet, mást. Talán még barátok is lehetnek majd. Hiába, hogy úri fiú volt, mégis mindig szívesebben kereste az úgynevezett "rangon aluliak " barátságát. Szeretett volna köztük elvegyülni, olyan lenni mint ők. Viszont az ilyesmit azonban nem vihette túlzásba, mert bizony nagyon meg volt ám szabva, hogy kikkel szabad és kikkel nem még csak kapcsolatba lépnie is.

Eleinte ebben reménykedett, de aztán unalmában felfedező utakra indult. Azaz előre csak néhány hajításnyira, egy elégé jól ismert helyre, a Tündérek kútjáig merészkedett el, amelyhez kis ösvény vezetett a Szívkórháztól, aztán miután betájolta magát, végigvágott a Köves dombnak nevezett gyönyörű tisztáson és kiválasztott egy ösvényt az erdő felé. Nagyon ügyelve arra, hogy ne menjen nagyon messzire, mert nem ismerte a helyet. Tett egy sétát a fák között, majd visszatért a Köves dombra. Aztán egy másik ösvénynek vágott neki és szintén visszatalált, majd aztán néhány nap múlva már kisebb kerülőket is megtett és nagy örömmel tapasztalta, hogy egyre jobban kezd kiigazodni a környéken, ez egy fajta boldogságérzettel töltötte el, ami folytán újabb túrákra való ösztönzéseket kapott. Egyre felfokozottabb kíváncsisággal követte az ösvényeket és mély elégtételt és fokozott önbizalmat érzett, amikor pontosan fel fedezte, hogy melyik út hova vezet. Így kis idő elteltével már jó messzire el barangolt az erdőbe. Csaknem teljesen megfeledkezett minden egyébről, amint megtapasztalta a fák, az erdő simogatását, olyan kimondhatatlan örömet és életkedvet kapott, amelyben addig még soha nem volt része. Ösztönszerűen már annyira kiigazodott, hogy teljes önbizalommal ismeretlen ösvényeknek is neki mert vágni, függetlenül attól, hogy fogalma sem volt, hogy hova lyukad ki.

Egy alkalommal amint felfedezésként haladt felfelé az egyik ösvényen és amint kiért a sűrű lombok közül, hát egy csodálatosan szép ― és nagy ― hajóhoz hasonlatos épület előtt találta magát. Sokkal nagyobb volt a Szívkórház épületénél. Alakja inkább egy keskeny elnyúlt téglatesthez hasonlított. Csodálatosan megalapozott faragott kövekből megmunkált biztonságot nyújtó alapokon helyezkedve négy emelettel büszkén ívelt fel a magasságba az ég kékje felé.

Artúrnak szinte hihetetlennek tűnt, hogy az erdőben, a fák között is létezhet ekkora csoda. Hisz' úgy tudta, hogy a nagy építmények csak kimondottan városban, és csakis más épületek között lehetnek… A pillanat, amint kilépett a sűrű lombok, bokrok közül és csak úgy egyszeriben szembe találta magát azzal a csodálatos tiszteletkeltő nagy épülettel, hát egy olyan hatalmas nagy élménynek számított, amelyet talán élete végéig sem fog elfeledni. Csakúgy csillogott a fehér fala amint visszaverte a déli nap sugarait és a széles csíkokban húzódó erkélyeken az itt-ott kikönyöklő emberek olyan parányiaknak tűntek.

Csodálattal járta körbe a nagy épületet, közben itt-ott más kisebb épületeket fedezett fel, amelyek között olyanok is voltak amelyek kisebb dombocskákon ékeskedtek, vagy csaknem elbújtak a fák lombjai között. Itt-ott gyeplőn száradó lepedőket lebegtetett az enyhe szél, a kis labirintushoz hasonlatos kövezett ösvényeket padocskák szegélyezték, amelyeken elszórtan pizsamás emberek üldögéltek, a kis emelkedőket összekötő lépcsőkön néha fehér köpenyes alakok suhantak át. Az egész környezet a Szívkórházat uraló hangulatot sugallta, de mégis valamiben nagyon különbözött az ottanitól. Ott valahogy nagyobb volt a csend. Valamiként olyan különös békét sugalló volt minden. De minden egyes rezdülés.

Artúrnak úgy tűnt, mintha az időből kilépett volna. Teljesen megfeledkezett magáról és csak nagy későre eszmélt fel arra, hogy vissza kellene mennie a Szívkórházhoz. Ott aztán visszaérve mohó érdeklődések közepette csak amúgy szívta magába a csodálatos építményről és helyről való információkat. Akkor tudta meg, hogy az nem épp egy csoda, hanem csupán egy Tüdőszanatórium, amely az autóútról közelítve úgy 4 kilométerre van a Szívkórháztól. Ennek tudatára újból egy büszkeségérzet fogta el, hisz' ő már 4 kilométerre is eljárt! És méghozzá mekkora élményben volt része! El is határozta, hogy ezután, amíg ott nyaral, minden nap fel fog menni oda. Egy fajta vonzódás kerítette hatalmába és napról napra csak azt érezte, hogy egyre jobban és jobban kezdi szeretni a környéket, az erdőt és egyre többet kezdett érdeklődni az ottani helyek felől.

A kifejezetten terjedelmes nagy hegyet Csonka bércnek hívták, nevét bizonyosan különös formájáról kaphatta melynek köszönhetően Argóból is nagyon jól fel lehetett ismerni. A Szanatórium körülbelül a középszintjén terült el és mintegy kiindulópontként onnan számos nevezetes környékbeli helyre lehetett eljutni az erdei ösvényeken. De Artúrnak akkor hirtelen – és azután is – a legtitokzatosabb hely a Bérctől kissé már távolabb eső Villámlások hegye volt, amely fekvésének megtévesztőségéről is eléggé nevezetes volt. A fenséges tájban gyönyörködő szemnek mintegy optikai csalódásként egyáltalán nem mutatta ki távoltűnőségét. És nevét sem hiába kapta és egy elégé félelmetes helynek bizonyult a környékbeliek szerint, mert főképp augusztusban egyre-másra csakúgy röpködtek ott a villámok. De más évszakokban sem nagyon járták azt a hegyet, mert kimondottan egy vad és magányosságérzést sugalló zord hely volt.

...

Amíg Artúr a fákkal, a hegyekkel, patakokkal barátkozott, az alatt Tóninak nem volt más választása, mint hogy valamelyest ráhangolódjon a környezetében zajló eseményekre. Nagy felindultságában azért néhány nap alatt ő is megtapasztalta, hogy ha érdeklődést mutat a különböző munkálati folyamatok iránt, akkor képes kilépni abból az undok monotonitásból. Másként telik az idő is és meg változik minden körülötte. Öröm töltötte el, amikor meg tapasztalhatta, amint sikerül boldogulnia egyes más szerszámmal és nagyjából kezdi felfogni, hogy mit, miért kell épp a követelmények szerint csinálni. Így, érdeklődést mutatva a munkásemberek közt egész jó felfogású és tanulékony gyereknek bizonyult. Belevaló fiú volt és kitűnően egyezett a munkatársaival. A Rusznák mester emberei rövid időn belül ráéreztek, hogy a főnök fia egyáltalán nem jelent semmiféle hátrányt számukra és a főnök távollétekor a munkában nyugodtan megengedhettek maguknak egy másabb ― kissé visszafogottabb ― ritmust. Sőt, hogy a lazítás teljes legyen, még a természet adta csendet és nyugalmat is élvezhették, amikor még a főorvos úr sem volt a közelükben.

Egyik délelőtt, amíg az emberek a fák alá heveredtek, Tóninak akkor egy más elfoglaltsága adódott. Egy borvízforrás volt a közelben és épp oda tartott, amikor a közelben legelésző juhnyáj közül néhány pásztorkutya támadott rá. - Azaz csak ugatva szaladtak feléje. - Nagyon is tisztában volt azzal, hogy milyen szándékot rejtenek magukban a feléje tartó csaholó állatok. Hirtelen meg is feledkezett a forrásról, annyira megörvendett, hisz' már jó ideje még csak nem is látott kutyát… És kutya nélkül nem szerette volna elképzelni az életet. Mivel perfekt tudott kutyául, hát az állatok amint körbevették, már egyáltalán nem ugattak, hanem csak kíváncsian figyelték a hozzájuk beszélő fiút. Tóni semmiféle előkészület nélkül meglapogatta, majd vizsgálni kezdte a kutyákat, tartásukat, szőrüket, lábakat, fogakat, fajtákra jellemzőket… Forgatta, mozgatta ide-oda őket nagy kíváncsian és a kutyák úgy viselkedtek, mintha egy újabb gazdit fedeztek volna fel benne. Időközben a pásztor is oda került és nagyon csodálkozott, hogy Tóni csakúgy simogatja még a leggonoszabb kutyáját is. Aztán amint szóba elegyedtek, Tóni úgy belemerült a kutyákról való beszélgetésbe, hogy észre sem vette amint messze bekísérte az erdőbe a juhokat legeltető pásztort. Méghozzá nem is az ösvényen haladtak, hisz' a juhokat nem ösvényeken szokták legeltetni. Az idő megállt Tóni számára is. Fogalma sem volt arról, hogy mennyit beszélgettek a pásztorral és, hogy hol jár, mennyire került be az erdőbe. Aztán egyszer csak végül is amikor információt kért, hogy miként juthat vissza a Szívkórházhoz, hát a pásztor néhány szóból csakúgy egyszerűen oda vetette neki:

― Itt van minyá! Nem jöttünk olyan sokat. Ezen a gerincen bé ereszkedsz, osztán a bükkös felé tartasz, majd a nyíresen végig mész s onnan mán bé látsz az udvarra is ha kell...

Aztán Tóni elköszönt a pásztortól és az új barátaitól, akik egy darabon el is kísérték, de miközben a pásztor utasítását követve tájékozódni próbált de valahogy mégsem boldogult kellőképpen. És akkor eszmélt rá, hogy mivel nem a városban van, hát nem is olyan egyszerű tájékozódni az egyformáknak tűnő fák között. Lejtő ide, hegy oda, fel is ment, le is ment és az egyszerű ember tanácsát követve mégsem boldogult. Aztán a bükkös… meg a nyíres… de hol van az a hely ahonnan az udvar látszik? Csak tudná!

Nem ijedt meg, hisz' egyáltalán nem volt ijedős természet, még csak nem is idegeskedett. Előre még el sem tudta képzelni, hogy eltévedt. Hisz' olyan egyszerűen elmagyarázták, hogy merre kell menni! Aztán később amikor ráeszmélt, hogy az egyszerű nem mindig olyan amilyennek elképzeljük, akkor eltöltötte a csodálkozás, hogy az erdőben még el is lehet tévedni??? –

De nem is volt csoda, hiszen 13 éves kora ellenére alig volt néhányszor alkalma erdőben járni. Számára kimondottan csak a városi, mégpedig a nagyvárosi élet létezett és nem is töprengett soha azon, hogy milyen lehet az élet az erdőben. Egy fajta hiányosságérzet kerítette hatalmába, amely folyton azt súgta, hogy balek, balek, balek. Valamihez nem ért kellőképpen, valamit nem tud. És azt egyáltalán nem is volt nehéz megállapítania, hogy mit. Hogy mit nem ismer. Hát az erdőt. De miért kellene ismernie, hisz' soha nem is érdekelte őt az erdő! Kezdett haragudni magára, de nem a hiányossága miatt, azaz nem azért, hogy nem tud tájékozódni, hanem azért, hogy nem szereti az erdőt. Mert ugyanis felmérte azt, hogy valamihez csak abban az esetben lehet érteni igazán, ha szeretettel, sőt, ragaszkodással vagyunk iránta. A kutyákhoz is azért értett annyira, mert nagyon ragaszkodott hozzájuk és szerette őket. És – ellentétes esetben ― hasonlóképpen volt az erdővel.

Megállt, és szétnézett maga körül. Épp akkor ért ki a sűrűből és egy kis pusztáról egy meglehetősen fenséges látvány tárult eléje. Csak hegyek, dombok, lombok… fák, és fák… a fene tudja, hogy melyik miféle… De amint a távolba nézett, egy különösen furcsa érzés kerítette hatalmába. Azaz csak épp, hogy átvillant rajta. Úgy tűnt, mintha a távoli hegyek hívnák valahova. De hová…? Micsoda érzés! Olyasmit érzett, mint amit a szülei iránt kellett volna éreznie. És aztán azon csodálkozott el, hogy honnan tudja, hogy mit kellene érezzen a szülei iránt?? És ha tudja, akkor miért nem érzi azt a ragaszkodó szeretetet?? … És… miért érez vágyódást oda valahová a távolba? Leült egy fa tövébe és a távoli hegyekbe belebámulva a mindezeken tovább gondolkozott. Sokáig, nagyon sokáig de eredmény nélkül. És mégis egy fajta megnyugvást tapasztalt magában. Már nem volt haragos, zaklatott, hanem egy fajta békességérzet szállt rá, amely mintegy simogatásként hatott rá. És amint körülnézett, egyszeriben olyan szép volt minden…

Oda a fa tövébe, a lombok alá, ahol ült, már a délutáni napnak a sugarai kezdtek bekandikálni, amikor az átellenben lévő ponkon egy emberi alakot vett észre. Ennek hatására egyből kizökkent az álomvilágból és hirtelen a valós helyzetében találta magát. Felugrott ültéből és egy hosszat füttyentett, majd próbálta jobban szemügyre venni az illetőt. Aztán nem sok idő múlva, amint az közelebb ért, már meg is ismerte és hirtelen nagyon, de nagyon megrestellte magát. Gyors visszamenőleges önelemzésbe fogott, hogy vajon mennyire hangzott segélykérőnek az a füttyszó? Hisz' a feléje oly magabiztosan ― és otthonosan ― közeledő alak nem volt más, mint "az úri fiú", az egyik osztálytársának az öcsikéje, a főorvos úr fiacskája… Aki ez esetben ― úgy néz ki ― valahol mégis több mint Ő (?!). … De bárcsak ő is eltévedt volna!!! … Hisz' akkor meglehet, hogy éppen Ő vinné ki ebből a rengetegből!

De az Artúr mozgása bizony nem azt támasztotta alá, hogy nem tudta volna, hogy merre jár, mert nagyon is nyugodtan, kimérten, sőt kimondott élvezettel hangolódott rá minden egyes lépésére, amint Tóni felé közeledett. Ezt Tóni is egyből észre is vette és titokban örvendett is ennek, de még jobban annak, hogy sikerült kellőképpen félremagyaráznia a dolgokat a fiú előtt.

― Nem láttál-e négy pásztorkutyát erre bóklászni? ― kérdezte Artúrtól, mintha kifejezetten csak ez érdekelné.

― Kutyákat? ― kérdezte Artúr és csak akkor eszmélt fel, hogy bizony ha látott volna, vajon mit is csinált volna.

― Egy nagy komondor kölyköt, egy pulit és két korcs bácskutyát. ― adta meg Tóni a nemrég megismert barátainak a személyleírását.

― Nem. Nem láttam egyáltalán, de még csak ugatást sem hallottam. ― mondta őszintén Artúr és nagyon örvendett, hogy épp Tónival találkozott össze.

― De miért keresed? ― kérdezte aztán.

― Hát… Miért? ― tárta szét a kezeit Tóni kissé fölényesen ― Hát miért keresi az ember a kutyát?

Aztán ez a félvállról csakúgy oda vetett válasz éppen elegendő volt Artúrnak és nem kérdezősködött mert beugrott neki hirtelen, hogy Tóni miért is keres épp kutyákat. És ezennel el is volt intézve minden. Tóni pedig elégedetten állapította meg, hogy Artúr bevette a trükköt és már csak arra kell ügyelnie, hogy a további lépésekben ne árulja el magát. A továbbiakban aztán már nem volt nehéz dolga, mivel Artúr még csak nem is feltételezte volna róla, hogy nem ismeri a helyet és hogy épp ez a kifejezetten tapasztalt fiú eltévedt volna. Nagy örömet lelt abban, hogy sikerült a nála jóval idősebb kemény fiúval összebarátkoznia és csaknem egész "hazáig" ő tartotta szóval Tónit.



◄--- Előző lap:1. Az első lépések a nagyvárosban                 ---► Következő lap:3. Felejthetetlen nyár