Amikor a fák meghalnak/Felejthetetlen nyár

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.


Amikor a fák meghalnak

3. Felejthetetlen nyár

A vakáció további részében A Szívkórháznál az átrendezési munkálatok rendíthetetlenül tovább folytatódtak. Rusznák Gergely hova tovább többet fontoskodott és elégedettnek is látszott. De nem is annyira a munkálatokkal kapcsolatosan, mert azzal soha sem volt teljesen elégedett, hanem inkább abból kifolyólag volt kissé el telve önmagával, amint érezte, hogy egyre közelebb kerülhetett a főorvos úrhoz és csaknem a barátjának mondhatta magát. Főként, ha még a fiát is a gyerekeivel láthatta barátkozni. És éppen ezért nem is vette olyan szigorúan a Tóni úgynevezett munkaprogramjának a betartását.

Tóninak az Artúrral való barátkozása ugyanis az eltévedés napjakor kezdődött, Zitával pedig még az iskolából ismerték egymást. Igaz, hogy különösen nem sokat törődtek egymással, mert a jól nevelt, komoly és céltudatos kislány szemében a Tónihoz hasonló jellemű fiúk egyáltalán nem keltettek benne semmiféle érdeklődést. Az öccsével ellentétben az úgynevezett rangon aluliakkal nem szívesen barátkozott. Viszont annak ellenére, hogy még csak 13 éves volt, valamiképp már nőnek tekintette magát és a nőkhöz való előzékeny és figyelmes bánásmódot kimondottan értékelte. (A társadalmi, vagy színvonal megkülönböztetés nélkül).

Tóni viszont, mint a hozzá hasonló nyers életmódot felpártoló fiúgyerekek, nyíltan ellenszenvezett a minden fajta kényelemhez és jóléthez szoktatott finnyás, úri gyerekekkel. És még öröme is telt abban, amikor néha alkalomadtán oda sózhatott nekik. (Ha megérdemelték, ha nem.) Igaz, hogy lányokkal való tettlegesség azért soha sem fordult elő. Az Artúrral való barátság is csak egy fajta megoldásként indult. Hisz' nem volt más gyerek a közelben és ő pedig elítéltként kellett tengesse a nyári vakáció gyönyörűséges napjait. Ott, azon az Isten háta mögötti helyen, amelyért sok felnőtt annyira oda van. Azonban az eltévedése napján, amikor észre vette, hogy az úri gyerek egész jól ki igazodik az erdei ösvényeken, hát azt határozta el, hogy befogadja maga mellé a gyereket. – Hogy tanulhasson tőle – És az utána való napokban adódott is rá alkalom, hogy együtt járják meg magukat az erdőben. Természetesen Tóni kellő ügyességgel leplezte tájékozatlanságát. Sőt, néha még azt is megjátszotta, hogy ő jobban ismeri a terepet. Artúrnak is egész jól jött, hogy egy védelmet nyújtó nagyobb fiú barátságára talált. És ez bizony a gyakorlatban is több rendben be igazolódott, mert egyre jobban be merészkedtek az erdőbe és a bóklászások alkalmával sokszor támadtak rájuk juhászkutyák. És az ilyen alkalmakkor Artúr még a kutyákkal szembeni viselkedés szakterületén is fejleszthette magát.

Mivel az átalakítási munkálatok felőli igények egyre bővültek, pár hét elteltével úgy rendeződtek a dolgok, hogy a Rusznák Gergely emberei a Szívkórháznál szállást és ellátást kaptak és így nem kellett hazajárniuk. Természetesen Tóni is mint újdonsült munkásember, hát velük egy kategóriába helyezve fent rekedt a Szívkórháznál. De ez csak eleinte bosszantotta, mert időközben egyre jobban kezdte feltalálni magát ott, hiszen még gyerek volt és az apja követelései is aránylag enyhék voltak. Főleg miután észrevette, hogy kikkel sikerült összebarátkoznia. Eleinte csak Artúrral járogattak különböző felfedező utakra, aztán amikor csak a közelben bóklásztak, adódott úgy is, hogy a kislány is velük tartott.

Egy alkalommal úgy adódott, hogy mivel Tóni nem volt a közelben, Artúr valamiképp rávette a nővérét, hogy tartson vele és nézze meg végre már ő is azt a csodálatos épületet és helyet ott egészen bent az erdő közt. Ugyanis Zita már sokat hallott a Szanatóriumról de még nem járt ott. A Szanatórium a Szívkórháztól az ösvényt követve, a terephez hozzászokott lábak szerint ítélve úgy fél órai járásra volt. Felfelé menet. Jövet, ha úgy tetszett, még könnyedén szaladni is lehetett és úgy vissza lehetett érni akár tíz perc alatt is.

A testvérpár a Szanatóriumtól már visszafelé tartott ― természetesen szaladva lefelé ― amikor egy kis tisztáson áthaladva néhány bács kutya támadott rájuk. Artúrnak az elmúlt napokban többször is volt alkalma kutyákkal találkozni az erdőben, de akkor ott volt mellette Tóni. A barátja. Akitől tanult is egyet, mást a kutyákkal kapcsolatosan. Például azt a legfontosabb dolgot, hogy a kutya elől soha sem szabad elszaladni! Azaz soha nem szabad azt megpróbálni, mert lehetetlen. És aztán, hogy a kutya olyankor felbátorodik, esetleg agresszívé is válik, meg sok minden… Artúr még távolról sem érzett akkora magabiztosságot magában, mint amikor Tóni is vele volt, de azért kellőképpen felmérte a helyzetet és megállott. Sőt, még a tovább szaladó nővérét is szólongatni kezdte, hogy ne szaladjon tovább, de a kislány nagyon megijedt és amikor a feléje tartó kutyák utolérték sikítozni kezdett. Artúr, ― habár a kutyák nem őt támadták meg ― ő is nagyon megijedt. Kimondottan egy nagyon felpörgetett helyzetben voltak akkor és már-már azt is hitték, hogy szét tépik a kutyák, amikor a sűrűből erőteljes kiáltásokat hallatva épp Tóni közeledett szaladva feléjük. Amint a gyerek oda ért, a három "gonosz" kutya hirtelen hátrahúzódott és megfelelő távolságból ide-oda szökdösve immár Tónira kezdtek vicsorogni. De nem mertek közelíteni hozzá. Tónit viszont akkor nem a kutyákkal való barátkozás érdekelte, hanem a bepánikolt Zitát próbálta megvigasztalni. Időnként azonban durván az acsargó kutyák felé ordított, mert idegesítette az ugatásuk. Aztán, amikor már kissé rendeződött a Zita állapota és tovább indultak, Tóni a visszavonulni nem akaró kutyákkal való társalgásban olyan szavakat is kezdett használni, amelyekhez a Zita fülei nem nagyon voltak szokva. Más alkalmakkor, ha mégis hasonló kifejezéseknek volt fültanúja, akkor kifejezett undort és megvetést tanúsított az ellen, vagy azok ellen, akiktől a szavak származtak. Azonban akkor Tóniban, az osztálytársában egy teljes megmentőt (életmentőt) látott és még az a csúnya beszéd is mintha magától érthető módon a helyzetükhöz hozzátartozott volna. Aztán, hogy azok a kifejezett trágár szavak hatására-e, vagy valami titokzatos erők közreműködésének köszönhetően, amint a gyerekek az ösvényen lassan tovább haladtak, a kutyák egy idő után elmaradtak tőlük.

Aztán kis idő múlva, amint lefelé haladtak, Zitának sikerült túltennie magát az ijedtség okozta felkavart állapotán és amint lelki egyensúlya kezdett helyre állni, hát kimondottan hálatelt szavakkal mondott köszönetet megmentőjének. Tóninak előre még nem ugrott be, hogy mekkora nagy hőstettet hajtott végre a lány érdekében és jóformán azt sem tudta, hogy mit is mondjon. Megítélése szerint nem sokra értékelte a jómódban nevelkedő folyton példaképekként emlegetett finnyás lányokat. És ennek fő okát még önmaga előtt sem volt hajlandó beismerni. Ugyanis a szigorított program előtti időszakban legtöbbet mindig a nála jóval idősebbek társaságába sodródott bele és csaknem már felnőttnek érezte magát, amikor a különböző közös programok alkalmával ráérzett arra, hogy bizonyos képességeiért a nagyobbak még értékelik is. Mivel a nagyobbak körében már a lányok társasága elmaradhatatlan volt, hát Tóni hozzájuk is szintén úgy kapcsolódott, akárcsak a fiú barátaihoz. A nagylányokhoz. Akik a Tóni korabeli kislányokhoz viszonyítva már kissé emeltebb színvonalon voltak és az ellenkező nemet, már másként ítélték meg. Jobban tisztában voltak az olyan kérdésekkel is, hogy mi az igazán férfias, és mi az igazán nőies forma. És mivel Tóni mindent megtett, hogy saját férfias jellegét bizonyítsa a nagyobbak előtt, hát ők voltak azok a lánybarátai akik tetteit már értékelni tudták és néha még a csodálatot is megjátszották. És mivel, hogy a korabeli kislányokat nem mindig érdekelték a Tónihoz hasonló kis fenegyerekek, kimondottan kiemelkedő erényei, hát Tóni általában nem is méltatta figyelemre őket.

Amikor Zita az előbbi megnyilvánulását még valamilyen kimagasló tettnek is minősítette, Tóni a legtermészetesebb egyszerűséggel válaszolt.

― Nem olyan nagy dolog, mint amilyennek látszik. ― és legyintett egyet a kezével.

― Jaj, dehogy nem, hisz azok a veszedelmes fogak…

― Egy nagy túrós… ― vágott a lány szavába kissé indulatos lenézéssel de hirtelen eszébe jutott, hogy csúnya szavakból már épp eleget használt a lány előtt és még időben sikerült lenyelnie, amit épp ki akart mondani.

― Nem olyan vitézek azok, mint ahogyan megjátsszák azt! ― fejezte ki aztán másképpen magát, mire a lány csodálkozva nézett rá.

― A kutyák nagy általánosságba véve egyáltalán nem bátrak! ― jelentette ki teljes meggyőződéssel.

― Ezt hogy értsem? ― kérdezte kissé tanácstalanul a lányka.

― Úgy, hogy az agresszivitás nem egyenlő a bátorsággal. ― próbálta megmagyarázni Tóni. A lány pedig olyan arccal nézett rá, mint aki nem egészen jártas a hallott kifejezés értelmét illetően, de azért nem kérdezett rá.

― A kutya általában, amikor támadásba lendül csak akkor fejezi azt be, ha észreveszi, hogy félnek tőle. És ha pedig azt veszi észre, hogy nem félnek tőle, akkor egyszerűen még csak nem is mer támadni. Láttad? ― nézett a lányra már kis büszkeséget rejtve.

― Jó! ― érvelt a lány ― Te nem féltél tőlük és számodra nem voltak veszélyesek! De én nagyon megijedtem! És akkor bizony számomra nagyon is veszélyesek voltak!

És Tóninak ekkor kattant be, hogy az előbb micsoda hőstettet hajtott végre. Hirtelen, mintha kissé felvillanyozva érezte volna magát és arra gondolt, hogy bizonyára valamit még hozzá is kellett volna vágjon akkor azokhoz a kutyákhoz… Aztán e belső harcias érzését nyomban egy egész más fajta érzés követte. Egyszeribe olyan másképp nézett a mellette lépkedő lányra. Milyen törékeny, védelemre szoruló kis lény…! … És az előbb az Ő védelmére szorult… És amint egyre gyakrabban a lány felé pislantgatott, azt állapította meg, hogy annyira szép, hogy meg tenne bármit, hogy még egyszer megmenthesse. (!)

Mivel Zitát is kimondottan egy meglepően kellemes érzés hatotta át, hogy megmentették, hát ösztönösen kezdte használni a bájait, amelyek Tónit még jobban elkápráztatták és amire a lefelé tartó kanyargó kis ösvény végéhez értek, egyszeribe az addig megszokottnál egész más hangnemet váltottak egymás közt.

... 

Tóni már épp elég nagynak bizonyult ahhoz, hogy megállapíthassa, hogy bizony az ember belsejében még akarata ellenére is bizonyos változások mehetnek végbe. Hisz’ nemrég egész kitartónak mondhatóan ellenszenvezett az erdővel és mindennel ami vele kapcsolatos… És, mintegy csoda folytán, néhány nap alatt annyi minden tudott történni, hogy valami belső indíttatás hatására teljesen véleményt változtatott és hívogatásként kezdte érezni a természet minden egyes rezdülését. Aztán továbbá, ismét történik egy különös dolog. Egy egész jelentéktelen, vagy csak annak tűnő esemény, amely egy újabb belső változást idéz elő... És nem is azon csodálkozott el, hogy addig miért is ellenszenvezett Zitával, hanem azon, hogy azt a különleges vonzóságát nem vette észre. Hisz’ egy gyönyörű lány és egyáltalán még csak össze sem hasonlítható a többiekkel! … És ezt ő eddig csak nem vette észre!? …

Zita is egyszeriben addig észre nem vett csodálatos értékeket fedezett osztálytársában és egy kimondhatatlan jóérzés környékezte amikor együtt lehetett vele.

Mindkettőjük lelkét egy olyan különleges kellemes, simogató érzés hatotta át, amely folytán egy olyan fajta közös vágy fogant meg bennük, hogy valamiként együtt kellene leéljék az életüket. A következő napokban már, amint kéz a kézben bóklászgattak az erdei ösvényeken, sikerült rátalálniuk az úgynevezett közös otthonuk megteremtésére alkalmas helyre is, amely a Szívkórház és a Szanatórium közt terült el és a környéken a Tündérek kútja néven volt ismeretes. Egy tündérekhez kapcsolódó legendáról kapta az elnevezését és nemcsak arról a kifejezetten romantikus környezetéről volt híres, hanem volt a közelében egy kis kápolna, meg egy forrás is, amelyek szintén a tündérek bársonyos lelkületét felidéző energiájukat sugároztak az arra látogatók felé.

― Ide, erre a helyre építjük majd fel a kis házunkat! ― mutatott Tóni komolyan a barátságos kis tisztás egyik szögletére. ― Mert innen még a napnyugtát is láthatjuk!

― De miért kell, hogy lássuk a napnyugtát? ― kérdezte csodálkozva a kislány.

― Hát… (?) … ― vonta meg a vállát Tóni ― Ha már nem láthatjuk miként kel fel a nap, hát akkor legalább láthassuk amiként lenyugszik. … Amint Zita kissé tanácstalanul fogadta a választ, Tóni tovább tervezgetett.

― És itt fentebb lesznek majd a ketrecek.

― Miféle ketrecek? ― kérdezte elcsodálkozva a kislány.

― Hát a kutyáknak! ― vágta rá Tóni a legtermészetesebb módon.

― Fogunk tartani kutyákat is?

― Hát itt az erdőn elképzelhetetlen kutyák nélkül élni. ― magyarázta Tóni és a lány arcán való ijedelmet felfedezvén nyomban hozzá tette:

― De ne félj! Azok majd mind fognak téged ismerni és nem bántani fognak, hanem védelmezni.

Aztán a további fejtegetéseik során Zita azzal a kifejezetten csodálatos léleksimogató érzéssel párosult biztonságérzettel tekintve a jövő elé hirtelen azt állapította meg magában, hogy ennyire boldognak még soha nem érezte magát.


Azonban néhány nap elteltével mégis kisebb fajta szorongó érzések hatották át. Ugyanis nagyon jól tudta azt, hogy akárkivel nem szabad barátkoznia. Vagyis, már épp elég nagy volt ahhoz, hogy barátkozás és barátkozás között különbséget tudjon tenni. Tudta és érezte, hogy épp annyira nem volt szigorú ez a szüleitől eredő parancs, hogy ott a vakáció ideje alatt a Szívkórháznál játszótársként ne fogadhatta volna el azt osztálytársát, akinek a papáját a szülei is ismerik. Jól tudta, hogy az Artúr Tónival való barátsága még nem számít komoly tiltásnak, de amint napról napra érezte, hogy egyre jobban vágyik a fiúval együtt lenni, hát kisé aggódni kezdett. Tóni viszont az a fajta fiú volt, aki már tudta jól, hogy az ilyen esetekben már nemcsak az erdei ösvényeken illik kézen fogva járogatni és ennek nem is volt semmiféle akadálya, amíg Zitát nem fogták el újabb aggódások. Főként, amikor a kórház területén barátkoztak. Aztán, amikor a lány később Tónival is közölte aggodalmait, akkor elkezdődtek a különböző faggatások… és azokat követően a még jobban kifejezett szerelmi vallomások. Végeredményként aztán Tóni reálisan mérte fel a helyzetet, sőt, még egy kis kihívó jelleget is megállapított a kapcsolódásukat illetően és közös megegyezéssel úgy határoztak, hogy egyelőre csak titokban szeretik egymást. Majd aztán amikor kellőképpen rendeződnek a dolgok, – bármi is történjék – a Tündérek kútjához kapcsolódó közös álmukat törik-szakad, megvalósítják! Aztán végeredményképpen Artúrt is beavatták a kettejük titkába és szakszerű álcázások közepette tényleg elkezdték titokban szeretni egymást.



◄--- Előző lap:2. Lépések a lombok felé                 ---► Következő lap:4. Kikényszerített változtatás