Amikor a fák meghalnak/Amikért hálaadó

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

19. ...Amikért hálaadó imát lehet rebegni


Bea okos közreműködésével a két gyerek egyre jobban belerázódott a különféle álcázásokkal fűszerezett találkozásokba és kimondhatatlanul boldogok is voltak egymás oldalán. Azonban egy év elteltével, ott fenn a Szanatóriumnál talán még náluk is boldogabb volt egy olyan valaki, aki nagyon korán árván maradt és tartózkodó, kissé gyámoltalan viselkedése során az életben való érvényesüléséért nem sokat tudott kiharcolni magának. Csaknem csodának vélte, amikor végre az ő életében is fel csillant a boldogság fénye és reménykedni kezdett abban, hogy majd ő is egy számára biztonságos, szeretetben teljes családi életet élhet. És ezt amint egy teljes éven ― élete legszebb, leg boldogság-teljesebb évén ― keresztül meg is tapasztalhatta, hát az elkövetkezendő végtelen szomorúság teljes három éven keresztül csak az éltető remény maradt számára, hogy majd újból visszajönnek azok a gyönyörű szép napok, amikor hitvese oldalán teljes biztonságban érezve magát másokhoz hasonlóan ő is egy boldog családanya lehessen, aki majd végtelen szeretetével gondoskodhat gyerekéről és szeretett férjéről. Az utóbbi időben, már csaknem beteges együgyűséggel várta azt a pillanatot, amikor végre örömkönnyeket hullatva szerelmének keblére borul.

Amikor Tóni megjelent a fák között, a kis ösvényen, Lia lépett volna is feléje, szólott volna is, de annyira magán kívül volt, hogy csaknem elájult. Támolyogni kezdett és ha Tóni idejében nem kapta volna el, bizonyára elvágódott volna a fűben. Nagyon várta azt a pillanatot, a találkozás pillanatát, de amikor egy az egyben a megélésére került sor, hát minden kissé hihetetlennek tűnt. Alig akarta elhinni, hogy a végtelen szorongással és lelki fájdalmakkal átélt három év után végre ráköszönt a várva várt boldogság.

Természetesen képtelen volt kordában tartania érzelmeit. Hűséges szerető szíve a torkában dobogott és egy hang nem hagyta el az ajkát csak ölelte szorosan az ő párját. Érzéseivel és könnyeivel adta tudtára, hogy mennyire hiányzott neki. És csak nagyon későre tudatosította magában, hogy már biztonságban érezheti magát, hisz' újból együtt élhet azzal, akinek örök hűséget esküdött, akink gyerekét hordta a szíve alatt, és akivel együtt élhet majd egészen a halála napjáig.


A hadak útját megjárt kemény-fiú sem jutott szóhoz, annyira elérzékenyült, amint karjaiban érezhette drága asszonykáját. A négy évi távollét alatt csakis az ő szelíd lényének mindennapos felidézése adta a kitartáshoz való erőt neki. Azok a saját maga kovácsolt cudar életkörülmények, amelyek megélésére kényszerült megtanították arra, hogy miképpen lehet értékelni a nőt. Mégpedig azt a nőt, aki épp a saját (hibátlan) férfi lényének a kiegészítője. A kiegészítő fele. Mert bizony azok a megpróbáltatások még arra is rákényszeríttették, hogy néha azt tegye, ami a férfi szemszögből ítélve annyira leértékelendő. És a három év bizony hosszú volt. Így néha a Lia finom érzései valamiképp jelt adtak tudatába és, olyankor el-el érzékenyült.

Sohasem tartotta férfiasnak az érzelgősséget és önmagára is nagyon haragudott amikor az érzelmek hatalmukba kerítették. Amikor örömkönnyeket hullatva szeretteit viszont láthatta, egyszeriben volt nagyon boldog és nagyon haragos is. Hogy nem volt képes kellőképpen tartania magát. De hogyan is tudta volna tartani magát, vagy érzelmeit visszafogni, amikor egy gyönyörű szép kisfiú totyogott szembe vele. Aki az ő véréből való, és akinek az ő drága asszonya adott életet. Hosszasra nyúlott katonasága miatt bűntudatot érezve magában, nem tudta visszatartani a sírást. Csaknem eskütételként hangzott amint folyton csak ismételgette "Többet nem hagylak el! ... Soha nem hagylak távol magamtól! " Lia pedig a fájdalmaktól megtört út örömteljes végét megtapasztalva csak annyit mondott, hogy " Azt ki sem bírnám! "


Azon a csendes őszi napon egy életre szóló boldogság élmény emléke hagyott lenyomatot a Lia lelkében. Oly csodás volt az együttlét, amint kis gyermekük kezét fogva sétálva beszívhatták az erdő őszi illatát miközben az elfáradt nap sugarait át vetette a kopár fák koronáján a sárgult levelek közé. Liának, ha éppen az örök-valóságot, a mennyek országának állapotát kellett volna megfogalmaznia, biztosan azokról az életén keresztül emlékezetesnek maradt felejthetetlen pillanatokról mintázta volna meg. Együtt, mindannyian. Azokkal akiket nagyon szeret. Ennél egyébre már nincs is szükség. Csak a Jóisten adjon továbbra is erőt, egészséget nekik, hogy csendes békességben fel tudják nevelni gyereküket. Egyéb kívánsága nem is volt. De ezért szüntelenül imádkozott.

Boldi is osztozott az örömükben, hisz' ő is a családhoz tartozott. Igaz, fájlalta, hogy Imola nem lehet mellette, de eltekintve ettől azért kifejezetten jól érezte magát. Főként, amint nővére arcát boldognak láthatta. Mivel már ő is kenyérkereső nagyfiúnak számított, hát együtt mulatott sógorával és a hűvös éjbe nyúló tűz melletti férfiak közti beszélgetések folytán újból felelevenedtek az együtt töltött múltbeli emlékek és aztán még a jelen idők problémái is.

― Én is éltem hasonló helyzetet. ― mondta Tóni együtt-érzően Boldinak a tűz mellett ülve.

― Tudom, mit jelent hidd el! Titkolódzások ... bujkálások ... Sok szarrágó intellektuális, jómódú gazdag ember! Egyszerűen semminek veszik az embert! ... Szerintem hülyeség az az iskolába járás... Majd meglátod a lány is az ők pártjukra áll majd és nem fog kitartani melletted!

― Mi igazán szeretjük egymást! ― mondta Boldi határozottan.

― Hah ...! ― legyintett Tóni ― Hiszen annak idején Zitával mi is úgy szerettük egymást! ... És most bizonyára még meg sem ismerne!

― Hát, Zita bizony nem olyan, mint Artúr! ― mondta kissé elgondolkozva Boldi ― Ő tényleg kimondottan felső szinten érzi magát. Elvégezte a Gyógyszerészeti főiskolát és azt hiszem, hogy férjhez is ment. ― Na, legyen boldog! ― mondta Tóni a szavak értelmével ellentétes érzelmi töltettel. ― Abban az évben láttam utoljára amikor a munkatáborból hazakerültem, de a segge már akkor nagyobb volt a kelletnél!

― De hát az... számít?? ― kérdezte tétován csodálkozva Boldi.

― Hát! ― vágta rá csakúgy Tóni rándítva a vállán, mintha ez magától érthető is lenne. Boldi pedig akarata ellenére arra gondolt, hogy még szerencse, hogy nővérének a négy év alatt nem nőtt nagyra a feneke.

Tóninak, ha még nehézségek közt is, de sikerült elhelyezkednie a régi munkahelyén. Mert ugyanis a híre hamarabb hazaérkezett és az intézet vezetősége kissé tartózkodott a katonai börtönből hazatérő amúgy is bajkeverésre hajlamos fiatalember újra alkalmazásától. Aztán végül is figyelembe vették, a családapai mivoltát és meglehetősen szánalomra méltó helyzetüket és azzal a kikötéssel, hogy ha meghúzza magát és rendes ember módjára viselkedik, hát egy karbantartó állást biztosítottak számára. De Tóni ― saját önmagáról való megítélése szerint ― ez alkalommal nagyon sokat tanult a maga elébe gördített nehézségekből és teljesen megváltozott. Átalakult és egy új emberé válva lendült bele a családi élettel járuló hétköznapok világába. Nagy buzgalmában csaknem mindenkinek jót szeretett volna tenni, különösen a kis Annát vette pártfogás alá, azaz lakhatóbbá tette a kislány részére biztosított távoli kis szobácskát és fát is készített neki télire.

Anna, ha csak ritkán is, de amint belső közérzeti állapota engedte, találkozgatott velük, de legtöbbet egyedül kószált az erdőben. Csaknem napi programjává vált, hogy egészen a Szelek pusztájáig, a Villámlások hegyének lábáig el látogatott. És ott a puszta közepén egy magányos vadcseresznyefával annyira össze barátkozott, hogy közben még beszélt is hozzá. És, mintha valami tiszteletet adna neki, –a fának – néha még át is ölelte azt.

― Érzem benne a lelket. ― mondta Liáéknak. ― És azt a különleges szeretetet amelyet az emberek nem tudnak megadni. Egymásnak.

― De hát a fa nem tud úgy élni mint az ember! ― mondta Lia kételkedően.

― De simogatni jobban simogat! A lelkemet tudja simogatni. Az ember nem. Az ember a lelkemet kínokkal és gyötrelmekkel tölti meg, a fa viszont ezeket szépen mind el egyengeti.

― Nagyon különös egy gyerek vagy! ― mondta Tóni mélyen elcsodálkozva. ― Ehhez hasonlókat még sosem hallottam. Főleg gyerektől. De, hát ... kitudja? Annyi csodálatos dolog van a világban...


Azonban mindannyiuk számára az volt igazán csodálatos, ami közvetlen a tél beállta előtt történt. Az orvosok nagy csodálkozására épp a hideg évszak beálltával egy gyerekekre nézve meglehetősen veszélyes járvány ütötte fel magát a környéken, ami csupán abból állt, hogy a magas láztól és a gyomormenéstől, hányástól el ment a testvizük. Ezek voltak a tünetek. Viszont az orvosok ennél egyebet nem tudtak megállapítani. A felnőttek esetében néhány napos szenvedés után lassan minden harmonizálódott de a gyerekekre, különösen a kis gyerekekre nézve nagyon veszélyesnek bizonyult. Eleinte csak Szala-Váton tartottak nyilván betegeket, de aztán a járvány még azokra a helyekre is elszivárgott ahol nem volt különösebb kontaktus a külvilággal. Így jelentkezett előre a Szívkórháznál, majd a Szanatóriumnál is. A statisztika szerint Szala-Váton öt kisgyerek lett az áldozata ennek a félelmetes járványnak.

Természetesen mindenkit nagyon felkavartak az események és főképp a kisgyerekes családoknál csaknem kitört a pánik. Lia is szüntelenül imádkozott, hogy valamiképp Antika nehogy elkapja ezt a félelmetes járványt. Nem is nagyon engedte ki. Elhanyagolta a munkáját is avégett, hogy folyton a gyerek védelmén járt az esze, de nem számított semmi, csak a gyerek. Az ő, az ők drága kis gyermekük.

Teltek a napok, a hetek, egyre hidegebb lett és az orvosok megállapításai szerint a bizonyos pusztító járvány már ki tombolta magát. Lia már hálaadó imákat rebegett, amikor egyik éjjel a kis Antika hánykolódni kezdett, reggelre pedig hányni kezdett és később a láza is felfutott. A tünetek! Ezzel mindenki tisztában volt és oly félelmetesen hatott. És kihez fussanak segítségért. Telczer doktornő is tanácstalan volt.

Anna már néhány napja nem járt le hozzuk. Mindig ő maga állította be a látogatási, sőt, az emberekkel való találkozási programjait. Attól függően, hogy miként sikerült elviselnie az átsugárzó negatív érzelmeket. Mivel egyszerűen csodálatraméltóan teljes beérzéssel, átérzéssel rendelkezett mások iránt, hát csaknem magán kívüli állapotban közelített a lázában fetrengő Antikához. Arca oly halvány volt, akárcsak a halottnak. Szemei is különösen fénylettek, nem beszélgetett, igaz, hogy a nagy elfoglaltságban senki sem kérdezett akkor semmit tőle. Jóformán észre sem vették, hogy megjelent. Csak akkor figyeltek fel rá, amikor ki emelte az ágyából a lázban fetrengő fiúcskát és csendes sírdogálás közepette magához ölelte. A kis Antika is hamar ráhangolódott a sírásra, csakúgy rázkódott a kis teste, amint a lányka szorosan magához fogta. A sírást Anna előre csak halkan kezdte, majd aztán felfokozva egészen addig a szintig, mint amikor a temetéseken szokott előfordulni az a szívszaggató lelki fájdalmak ― általában anyák esetében való ― kiadása. Meglehet, hogy még Lia sem siratta volna átérzőbben. A jelenet annyira felkavart mindenkit, hogy mindannyian keserves sírásban jajveszékelésben törtek ki. Aztán Anna egyszer csak abbahagyta a sírást és teljesen megváltozott arckifejezéssel visszatette a gyermeket a helyére és mintha egy kimondottan nagy megpróbáltatás elé nézne, minden nehézségre felkészülve nézett maga elé. De nem sokáig, mert aztán szó nélkül ki ment a házból. Lia és Tóni, zaklatottságuk ellenére is kissé elcsodálkoztak. Aztán amikor figyelmüket ismét Antika felé irányították, kissé megnyugodva állapíthatták meg, hogy a gyerek egyenletesebben lélegzik és később, a láza is lejjebb jött, pedig már az este közeledett. És aztán az éjjelt aránylag békésen, láz nélkül aludta át. És a teácskát, amelyet Lia megitatott vele, nem hányta ki.

A reggelt megérve Lia és Tóni nem győztek hálálkodni az Istennek. A kis Antika már illogatott, ellegetett és a láznak még csak nyoma sem volt. Amint a történteket sikerült feldolgozniuk, egyöntetűen megállapították, hogy annak a kissé csodálatos furcsa kislánynak volt valami köze a kisfiúk meggyógyulásában. Aztán, ahogy ténylegesen meggyőződtek, rohantak is fel Annához. Nem törődve azzal, hogy fogadja-e őket, vagy sem, nyitották a kis ajtót és léptek is be a szobába.

Anna az ágyon feküdt és csurom vizes volt. Reszketett és Tóni megállapítása szerint magán kívül volt. Lia vizes rongyokat tett a lány homlokára, jól betakarta és aztán mindketten gyorsan Telczer doktornőért szaladtak. A doktornő habár egyre jobban kezdte tisztázni magában az Anna csodálatraméltó képességeit, a hallottakat figyelembe véve kissé mégis elcsodálkozott. Gyorsan kabátot vett magára és már rohantak fel mind a hárman a kis házikóhoz.

Elsőnek a doktornő lépett be az ajtón és elképedve tapasztalta, hogy a kis ágy üres és a szoba is, hisz' alig volt nagyobb egy fülkénél. Bosszúsan nézett hátra az utána lépő Liára és Tónira, mintha őket hibáztatná valamiképp.

― Tulajdonképpen mikor hagytátok magára? ― kérdezte tőlük felelősségre vonóan.

― Doktornő tessék elhinni, hogy két perccel ezelőtt még az ágyban volt! ― mondta magát igazolóan Tóni és közben Lia is bólogatva igazolta férje állítását.

Mindhárman teljesen tanácstalanokká váltak. Furcsa lány. Az biztos. Nagyon furcsa. Ezt tudták mindnyájan. Csak épp azt nem, hogy ilyen pillanatok alatt hová tűnhetett el. Méghozzá lázasan. A láz ilyenkor 39 – 40 – re is felmegy, ezt már nemcsak Telczer doktornő tudta. ... És kinn kóborolni, amikor a hőmérséklet jóval zéró fok alatt van??? ― Aztán a legjobb helyzetfelismerőnek mégiscsak Tóni bizonyult, amikor aztán kiabálva elindult a hóban hagyott nyomok után. Jó kondícióban, ereje teljében volt, meg is futamodott kifelé a hegyen. Hamar ki is ért a fentebb kis kanyar ívelő erdei útra és ott a szekerek és lovak nyomai közt már nehezebben ment a nyomkövetés. Az út messze fel vezetett a Bérc felé és itt-ott el-el ágazott, majd vissza kanyarodott a Szénégető pusztája felé. De hát ilyen messze csaknem mehetett az a lány...? Megállt, nagyokat kiáltott, hallgatózott, de semmi válasz. Aztán megfordult és visszaszaladt. Újból ellenőrizte a nyomokat. Teljesen meggyőződve, hogy csakugyan az Anna csizmácskájának a nyomai. Nem tévedett. Aztán, amikor újból kiért a kis úthoz, időbe tellett míg megállapította, hogy a lány tényleg kifelé ment. A Bércre? ... A Szénégetőre? Hisz' mi dolga lenne ott a Szénégető pusztáján?... Ott csak egy rozoga kis faház van...!


... De... A Szelek pusztáján (?)... Hisz' ott van a fája! Istenem! Ez a bolond lány! Ég a lázban és ő megy a fához! De hát vajon oda ment-e? Aztán az út elkanyarodása egyértelműen megadta a feleletet. Kis meredek ösvény vezetett kifelé amely előre a Szénégető pusztáját érintette, majd a Nurmó és a Galócás közti völgyön keresztül vezetett fel a Szelek pusztájához. Általában akiknek a Szelek pusztáján volt dolguk, a meredek oldal miatt mindig a Bérc északi oldalát megkerülve a Szénégető pusztáján keresztül közelítettek és jövet pedig beereszkedtek a Bérc déli oldalán. Tóni már teljesen tisztába került a nyomokkal és megállapítása szerint a "bolond lány" egyáltalán nem vesztegette az idejét. Annyira sürgős lehetett neki a fájával való találkozás, hogy egy az egyben nekivágott a meredek oldalnak. Csak folyton azon csodálkozott, hogy lázasan, betegen miként lehet olyan kondícióban, hogy a legjáratlanabb helyeken is csakúgy kimászik. Mert ott már a szó szoros értelemben mászni kellett.


Anna egyszerűen csak az érzéseit követte. A logikai eszmefuttatás számára teljesen ismeretlen volt. Főképp abban az állapotban amikor a fagyos friss hóréteggel takart földön menetelt. Csak kimondottan egy bizonyos hívó szóra figyelve csak. Amely természetesen nem a logikájában, hanem az érzéseiben élt egy kifejezetten önálló életet. A testi szintet érintő fájdalommal már úgy volt, hogy csaknem objektív dolognak vette. Mintha azok a legtermészetesebb módon hozzátartoznának az ő lényéhez. Már azt is kezdte megszokni, hogy a túléléséért kell küzdenie. Már az sem volt újdonság számára, amikor néha a halál leheletét érezte maga körül. Már nem félt. Túl volt már azon, hogy saját biztonságáért aggódjon. Küzdeni csak azért küzdött, mert valamilyen formában érzései ezt diktálták. Akár éhes volt, akár fázott azt jóformán észre sem vette, mert általában ezek mindig olyan alkalmakkor fordultak elő, amikor ezeknél sokkalta nagyobb kínok megélésére volt ítélve. Viszont amikor aztán végül is a sok szenvedés árán áthidalta a kínokat, jutalmul egy olyan állapotot tapasztalhatott meg amelyet minden elképzelhető értéknél nagyobbnak tartott. És ez a röpke tiszavirág életű állapot adott egyre nagyobb erőt és kitartást a sorban következő fájdalmak és szenvedések átéléséhez.


Tóni logikai fejtegetése bevált. Még rövid ideje, hogy ismerte a lánykát, de különleges beszédei nyomán nagyszerűen kikövetkeztethette a "gondolatmenetét". A csontok völgye fölé érve egyértelműen követhette tovább a kis csizma nyomokat amelyek a völgyben a lefelé kanyargó Galócás pataka mentén a Szelek pusztája felé vezettek. Aztán amint a járatlan ösvényen kibukdácsolt a fák közül és a pusztára kiért, már meg is pillantotta a nagy fehérségben a magányos fa alatt a kislányt. Nem kiáltott. Nem is tudott volna, mert egy olyan különleges érzés volt ami valamiként egy fajta tiszteletadásra kényszerítette és további eszmefuttatásaiban már egyáltalán nem bolond lány-ként ítélte meg Annát.

Aztán amikor egészen közel ért a fát ölelő kislányhoz, még csak akkor csodálkozott el igazán. Nem didergett, és egyáltalán nem is látszott rajta, hogy fázna. És... mintha nem is lett volna lázas (?) Kissé tartózkodóan megállt mellette és várt. Valahogy nem jött, hogy megszólaljon. Aztán felnézett rá a lány. Arcán nem látszott fájdalom, csak végtelen szomorúság. Ránézett. Egyenesen rá. A szemébe. És valamiképp ő is elszomorodott. Így állt ott a puszta közepén a lány mellett, aztán amikor a hideg magához térítette, fél térdre ereszkedve súrolni kezdte a kislány hátát.

― Megfázol te leányka! ― mondta aggódva és gyors mozdulattal levetette a kabátját, majd a kislány hátára terítette. Anna nagyon komoly tekintettel felnézett rá.

― Jól vagyok. ― mondta csendesen.

― Miért tetted ezt? ― kérdezte Tóni érdeklődő kíváncsisággal.

― Nem tudom. ― mondta a lány közömbösen.

― De hát... Eljössz ilyen messzire ebben az időben... és nem tudod!?

― A legtöbb dolgot amit teszünk nem tudjuk hogy, miért tesszük!

És Tóni a válaszon egy kissé elgondolkozott. Ő, amit tesz, azt mindig olyan fontosnak tartja. Mindig. Még harcolni is képes az akaratáért. De nem mindig tapasztalt elégedettséget amint ki vívta akaratát. És tényleg legtöbbször nem tudta, de egyáltalán nem tudta, hogy egy-egy dolog, vagy elképzelés megvalósításáért miért fektetett bele annyi sok energiát. Aztán a kislány szomorú arcát tanulmányozva kissé kételkedően megkérdezte tőle.

― Ez a te fád?

― Igen. Ez az én fám. ― mondta a lány magabiztosan ― És neked is van valahol fád. És mindenkinek van fája. Csak ezt sokan nem tudják. És ezt sokan még csak el sem hiszik.

Tóni csak csodálkozott. Hitte is, meg nem is. Annak ellenére, hogy az a különös megmagyarázhatatlan dolog történt, ez a lány honnan tudná, hogy az emberek a fákhoz kapcsolódnak? Mégpedig mindenkinek... külön-külön lenne egy fája...? ― De aztán nem kérdezett többet, mert mivel kabát nélkül volt, jobbnak látta, ha mozgásba lendül, mert amúgy eléggé hideg volt.



◄--- Előző lap:18. Bea                 ---► Következő lap:20. Ünneplések