Amikor a fák meghalnak/Bea

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

18. Bea


A "vén lúd", egy nyugdíjba vonult tanárnő volt, akit a Telczer család már régebbről ismert és nevelőnőként Imolának még irodalom és nyelvórákat is adott. Talán valamivel hamarabb is vonulhatott nyugdíjba, mert nem mutatott többet ötven évesnél. De sokak szerint nem is a nyugdíj végett nem volt aktív pedagógus, hanem azért, mert valamiféle nemzetieskedés, vagy rendszerellenesség miatt kitették a tanügyből. Viszont ez a Telczer házaspárt egyáltalán nem érdekelte. Annyit tudtak róla, hogy egy kimondottan jól felkészült energikus, harcos típusú nő, aki egy, az egyben megfelel majd arra a célra, hogy beállítsa az Imola napi programját és kellőképpen szemmel is tartsa.

Azon az estén Imola édesapja még nem ért haza, édesanyja pedig tudomása szerint a szolgálati lakásán maradt a Szanatóriumnál. Imola, amint belépett az előszobába, teljesen lerobbantan, a következményektől való félelmében csak megállt és még szólani sem tudott. Fogalma sem volt arról, hogy mit is mondhatna. Hazudozni semmiképp nem volt számítása, de mégis valahol érezte, hogy bizony át hágta szülei kiszabott utasításait.

― Mindent leellenőriztél a holnapi programoddal kapcsolatosan? ― kérdezte Bea, a nevelőnő, mintha nem is történt volna semmi. Mintha nem is látott volna semmit. Pedig látott. Nagyon is jól látott mindent. A lány félénken felelt, Bea még kérdezett ezt-azt, de észrevételéről egyáltalán nem tett semmi említést. Közben az apuci is haza érkezett, szokás szerint nagy gondterhelten, ami még fokozta az Imola aggodalmát. Be ment a szobájába és, mint aki ítéletre vár nem tett egyebet mint hogy csak a kezeit tördelte. És Telczer vezérigazgató úr annyira el volt a saját megoldott és megoldatlan problémáival, hogy még csak észre sem vette a kedves lánya aggodalmát, pedig a vacsorát közösen fogyasztották el.

Imola a vacsora ideje alatt, és azután is, és sőt!... Még más nap is, azon csodálkozott, hogy Bea nem tett említést az észrevételéről. És nagyon jól tudta, hogy a nő nem szólt, mert ellenkező esetben a papának azonnal elfelejtődtek volna a vállalati gondjai és nyomban a szófogadatlan kislányát vette volna elő. Efelől teljesen meg volt győződve. Gondolt még arra a lehetőségre is, hogy Bea csak mindkét szülő jelenlétében közli majd... De miért? ... Miért így?... Miért úgy?... Elég az hozza, hogy csak nagyon későre tudott elaludni. Másnap aztán csak az iskolaidő után találkoztak Beával. Csak kimondottan ketten voltak és Bea mélyen a szemébe nézve, egész komolyan megkérdezte Imolától.

― Nagyon szereted?

Imola nagy csodálkozó szemeket meresztett a nevelőnőjére és úgy meglepődött, hogy még csak szólni sem tudott. Csak kis időre ért tudatához a kérdés lényege és akkor még ha csak nagyon halkan is, de teljes szíve szerint adta meg a választ.

― Annyira, hogy megéri még a szüleidet is félrevezetni? ― kérdezte hirtelen Bea és Imola nem tudta, hogy hová tegye ezt a kérdést. Nem hangzott ugyan szigorúnak, de volt benne valami féle figyelmeztető jelleg.

Imola lesütötte a szemét és nem felelt, de azért nagyon jól tudta a választ.

― Ha valakit igazából szeretsz, azt csak úgy tudod bebizonyítani, ha képes vagy végig harcolni érte bármilyen akadályokon.

És Imolának abban a pillanatban jutott az eszébe, hogy bizony az elkövetkezendőkben tényleg be is kell bizonyítania azt, hogy Boldit tényleg szereti. ... És a nehézségekért nem kell menjen kölcsönért.

Aztán kiderült, hogy Bea már tudott az ők titkos találkozásaikról. De nem szólt. Pedig nagyrészt épp ezért volt alkalmazva. Azok az irodalom és nyelvórák, meg egyéb kiegészítő programok, mind csak szemfényvesztésként voltak beékelve. Bea ugyanis teljesen ki volt képezve az Imola meggondolatlan lépését illetően. Nemcsak Boldiról tudott mindent, hanem nővéréről, sőt, még a kicsapongó jött-ment szélhámos, verekedős, börtöntöltelék sógoráról is. A Telczer házaspár teljesen biztonságban szerette volna tudni az egyetlen lányuk sorsának alakulását.

Bea aztán a továbbiakban nem sokat beszélt a kapcsolatukról, hanem egy programváltozást közölt Imolával, ami abból állt, hogy sport körről a képzőművészeti körre fog átiratkozni.

― De hát nekem nincs nagy hajlamom sem rajzolni, sem szobrászkodni! ― jegyezte meg kissé tanácstalanul a lány.

― Na és! ― emelte fennebb a fejét kis tartást adva Bea ― Ha még nehézségek árán is, de bizonyítanod kell! Nem? ― kérdezte kissé hamiskásan, de megfelelő kimért szigorral. Majd mintegy figyelmeztető jelleggel hozzá tette ― De a bizonyos nehézség nemcsak ebben fog állni ám!!!

Aztán néhány nap elteltével az történt, hogy Imola csakugyan egy úgynevezett képzőművészeti körre kezdett eljárogatni, amely legtöbbször vagy elhalasztódott, vagy nem volt megtartva. Aztán olyankor, hogy ne vesztegessék az időt, kisétáltak az erdő mellé. Aztán ott, hogy, hogy nem valamiként mindig épp Boldival futottak össze. És Bea természetesen nem akadályozta, hogy beszélgethessenek egymással. Sőt még ő is el-el beszélgetett kettőjükkel.

― Bármiről legyen szó az életben, ha könnyen kapod, annak soha nem lesz nagy értéke. Csak annak, amit küzdelem árán kapsz meg. Amikor egy kapcsolatot a szülők boronálnak össze, az ha romantikusnak tűnik, még akkor sincs nagy érték benne. Mert nem kellett megdolgozni érte. Viszont egy dolgot azonban sose felejtsetek el! ― hívta fel a figyelmüket

― A harcban nem csak a bele lendülés a fontos, hanem a véghez vitel, a kitartó erő is! ― mondta keményen és mintha kis bosszúság ült volna ki az arcára. Majd szemeit kissé összehúzta és a messzeségbe nézett, mintha felidézni szeretne valamit.

Mély barna szemei, kissé már ráncos arca keménységről árulkodtak. Vonásaiból megítélve azonban valaha nagyon szép nő lehetett és lehet épp ennek tudata mintha hívogatni akarná a régi szép emlékeket.

― És, hogyha ti is csak megkezditek a szerelmetekért való harcot, azzal még sokra nem fogtok menni, ha nem fejezitek be!

― Mi be is fejezzük! ― vágta közbe Boldi szenvedélyesen.

― Csak van fogalmatok arról, hogy milyen ismeretlen ellenfelekkel kell majd küzdenetek.

― Ismeretlen ellenfelekkel? ― csodálkozott el Imola, hisz ő titokban a szüleire gondolt.

― Igen! Mégpedig saját magatokkal! Mert még csak közelről sem ismeritek önmagatokat! Az embernek önmaga a legnagyobb ellensége! Ezt ne feledjétek soha! Igaz, hogyha szerelemről, kapcsolódásról van szó, ott kettőn áll a vásár.

― Bea néninek mindezekről van megélt tapasztalata is? ― tette fel az érdekes kérdést felbátorodva Imola

A hölgy csakúgy oldalvást rápillantott, majd mintha ez magától érthető lenne felelt röviden. Aztán kissé megenyhülten csakúgy magától elkezdett beszélni.


― Az én időmben sok minden másképp volt, mint most, de a szerelem az akkor is szerelem volt. És akkor is sokaknak meg volt szabva – talán többnek, mint ma – hogy kit szabad, és kit nem szabad szeretni.

Imola és Boldi már elég nagyok voltak ahhoz, hogy már kezdetben felfogják az elbeszélés lényegét. Szomorkodva és végtelen önsajnálattal hallgatták a régi szerelmi történetet.

― Akkor még az számított, hogy ki mekkora gazda volt, mennyi földje volt. Az volt a gazdag ember. Aki bizony nagyon megválogatta ám, hogy kihez adja a lányát, vagy kit vegye el a fia. A szegény, az akkor is és most is csak szegény. Akkor még a diploma, a végzettség nem sokat számított.

― Az én esetem a tietek fordítottja. Ott, akkor, bármekkora nagy szerelem is volt: Én voltam a szegény.

― És ezért nem sikerült végül elérni a végső boldogságot? ― kérdezte türelmetlenül Imola, hisz' nagyon is jól tudta, hogy Bea vénleány. Azonban az idős nő mintha nem méltatta volna válaszra ezt a kérdést, tovább folytatta.

― Fogadott gyerekként nőttem fel. Szüleimet nem ismertem. Iskolázatlan kissé lemaradott cselédlány voltam és a bárónak dolgoztunk. Azaz a megélhetésért mindenki neki dolgozott akkor, mert olyan volt, mint most például egy nagy igazgató. De lehet, hogy még annál is több. Nagy gazdasága, rengeteg munkása, bérese, cselédje volt.

― Egy cséplés alkalmával történt, amikor úgy tizenöt éves lehettem... Az egész napos kemény munka mellett főleg mi fiatalok még nagyon sokat viccelődtünk, szórakoztunk is. Hát aztán úgy adódott, hogy én is megismerkedtem egy derék jóvágású legénnyel, aki keményen kivette a részét a munkából és csakúgy játszott a búzás zsákokkal. Tetszett a fiú, és biztosra tudtam, hogy én is tetszettem neki. De a fene tudta, hogy tulajdonképpen kicsoda. És nem is érdekelt. – Akkor.

― Én cselédlány voltam, ő meg a báró egyetlen fia. Jozefnek hívták, de a neve tulajdonképpen József volt. Csupán az úri nyelvet majmoló felsőbb réteg szokása szerint voltak a nevekkel kapcsolatos változtatások.

― Teltek a napok, a hetek... és mi minden egyes találkozásukkor egyre szerelmesebbek lettünk egymásba. Én cselédlány voltam, ő meg a báró egyetlen fia. És nem volt nálunk boldogabb senki a világon! Egy ideig. Aztán, ahogy az szokott lenni, amikor a szülők is tudomást szereztek a mi kapcsolódásunkról, hát akkor kezdődtek el a megpróbáltatások. Jozef természetesen neki is lendült és próbálta meggyőzni szüleit, sőt, még szembe is szállt velük, de a báróék még csak hallani sem akartak róla, hogy egy csaknem analfabéta cselédlány bekerüljön a családba. Természetesen mi ketten is nagyon sokat hánytuk vetettük a problémánkat, és aztán az ő indítványozására úgy döntöttünk, hogy az ő költségén majd iskoláztatom magam és ki művelődök az ő szintjére.

― És nekem akkor épp elég nagy megpróbáltatások kezdődtek el. Mert nem ment az olyan könnyen ám! De a szerelmünkért, bármit megtettem volna. ... És nagyon komolyan nekifogtam tanulni, hogy majd kiművelődve, az ő szintjére felemelkedve bekerülhessek majd a családba. – Így hitték sokan, de én őt szerettem csupán és őérte tettem! Ezt, csak én tudhatom a legjobban!!!

― Amíg iskolába jártam titokban, de kitartóan szerettük egymást, de rengeteg nehézséggel kellett szembenéznünk. De a legnagyobb csak akkor kezdődött el igazán, amikor már végeztem az egyetemmel. Abban az évben adtam életet egy gyönyörű kisfiúnak, akit Józsefnek neveztünk el. Hiába volt végzettségem, annyira erkölcstelennek voltam nyilvánítva, hogy pedagógusként nem tudtam elhelyezkedni. De volt egy drága közös gyerekünk és mindketten nagyon boldogok voltunk. Jozeffel együtt éltünk és evégett az apja megítélése szerint egy lemoshatatlan szégyent hozott a családra.

― Aztán amint telt az idő, a báró papa egyértelműen kijelentette, hogy ha fia nem az általa megszabott kritérium szerint nősül, akkor egy az egyben földönfutóvá válik. Jozef egy talpraesett, leleményes munkabíró fiatalember lévén nem ijedt meg az apja fenyegetésétől. Még esküt is tett nekem, hogy bármi történjen, ő mindhalálig szeretni fog engem ... És szeretett is… Mindhalálig…

― De aztán közben a dolgok mégis úgy adódtak, hogy mégiscsak a papa által kiválasztott, szintjéhez méltó valakit – egy buta kis úrilányt – el vett nőül. Pedig egyáltalán nem szerette. – Ezt én nagyon jól tudtam. És azt is, hogy nem szegte meg a nekem tett fogadalmát. Mert ugyanis aztán katonatisztként elesett a háborúban. Tehát mind-haláláig engem szeretett.

― Bármennyire fájó is volt mindez, de még nem volt befejezve minden. Eleinte a báró még csak tudni sem akart rólam, de egyetlen fia halála után aztán egyszeribe elismerte az unokáját. Aki az én kisfiam volt. És... előre szépen kérte ... aztán majd hatalmával élve különböző rágalmakkal úgy befeketített, hogy a törvények értelmében nem voltam méltó anya a gyerek felnevelésére.

― Miután erőszakkal elvették a gyerekemet, kifakadásaimban tényleg sok törvénybe ütköző dolgokat csináltam, hogy vissza harcoljam a gyermekemet. Egy idő után csakugyan annyira kitaszítottá váltam, hogy úgy a társadalom, mint a közvélemény által egy lenézett senkivé váltam, de azonban a fiam visszaszerzéséről soha nem mondtam volna le, ha ... aztán jó pár év elteltével...


Bea elhallgatott. Próbált kemény maradni, de látszott rajta, hogy szabályszerűen elakadt a hangja. A két gyerek valamiképp megérezte, hogy élete egyik ― talán a legfájóbb emléke idéződött fel tudatában és nem tettek fel kérdést, hanem a lehető legnagyobb együttérzéssel hallgattak. Bea pedig nem bírta sokáig. Csendesen sírni kezdett. De a gyerekét elvesztő anyai fájdalmon kívül még ott lappangott a még mindig megtorlásra vágyó harciasság is. És Imola és Boldi lehet, hogy nem is sejtették, hogy Bea belső világában nem kimondottan a szerelmes fiatalok különös felpártolása élt hanem a felsőbb rétegekkel szembeni ellenlábaskodás, amely életén keresztül végig kísérte őt.

Imolát a váratlan meglepetés kimondottan boldoggá tette, hogy épp Bea által oldódott meg a Boldival való titkos kapcsolatuk biztonságba való helyezése. Az öreglány ugyanis az átlagosnál jóval magasabb intelligenciaszinttel rendelkezett és mivel ő vette a kezébe a titokban történő szerelmes turbékolások megszervezését, egyengetését, hát csaknem létezhetetlen volt, hogy valami kitudódjék. Imola és Boldi, egymásnak való eskütételükhöz hűen továbbra is zavartalanul szerethették egymást. Gyerekek voltak még, de mindkettőjüknek azért feltűnt, hogy az ők szerelmi történetük kezdete kifejezetten hasonlít a Bea megélt történetével. Arra viszont egyikük sem mert gondolni, hogy további lépéseik talán hasonlóképpen végződhetnek. Ehelyett inkább valamiként felvillanyozottan lendültek neki a közös jövőjük építéséhez. Imola sokat töprengett azon az ötleten, amikor Jozef Beának javasolta, hogy emelje a műveltségi szintjét. Elgondolta azt is, hogy ha Boldi majd egy egyetemet végzett, diplomás ember lenne, akkor bizonyára az ő szüleinek sem volna kifogásuk ellene. Miután nagyon sokszor átgondolta mindezt, rá jött, hogy kettejük egybekeléséhez ez lenne a biztos megoldás.

― Csak ez az egy esélyünk van értsd meg! ― magyarázta lendületesen a fiúnak ― Leszel te is valaki és akkor majd meg fognak békülni!

― Hát így talán nem vagyok senki? ― tárta szét a karjait Boldi és tanácstalanul nézett a lányra.

― Jaj, nem úgy értettem édesem! Ne érts félre! ― Lépett közelebb Imola és megölelte a fiút ― Én csak a szüleim szemszögéből nézve fejeztem így ki magam. Hiszen jól tudod, hogy te nekem mindenem vagy! Bárki vagy, én akkor is szeretlek! Ezt tudnod kell!!! Érted?

És Boldi természetesem értette, hisz ő is hasonlóképpen érzet a lány iránt. És éppen ezért vállalta azt, hogy esti líceumba iratkozik és leérettségizik. Aztán az elkövetkezendőkkel kapcsolatosan nem csináltak még tervet. Bea szerint is túl korai lett volna.



◄--- Előző lap:17. Egymást szeretni                 ---► Következő lap:19. Amikért hálaadó imát lehet rebegni