Amikor a fák meghalnak/Ünneplések

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

20. Ünneplések


Azon a télen a Szanatórium és környéke a karácsonyi ünnepekre nagyon kihalttá vált. Hivatalosan kinyilvánított ünnep nem volt ugyan, de a betegektől, egészségügyi káderektől a személyzetig mindenki haza költözött. Még akik ott laktak, azok is valamerre el húzódtak. Mintegy őrszolgálat teljesítésképpen heten ― amint szokták emlegetni a gonoszok ― maradtak fent az ünnepek ideje alatt. Lia és Tóni, mint az intézményhez tartozó alkalmazottak; Antika és Boldi, mint családtagjaik; Anna, mint az intézmény területén már meghonosodott lélek; Mari, az anyja és Csibész a kutya, aki közülük az őrszolgálatot a legkomolyabban vette. Mari, ugyanis amint Anna fel került, Husztik főorvos és Telczer doktornő közreműködésével a Szívkórháztól hivatalos áthelyezést kapott a Szanatóriumhoz és ott lakott mint személyzeti tag. Máshol nem is lett volna, hol lakjon, mert az élettársa magára hagyta és a Szala-Váti bérlakással problémái adódtak.

Nem volt akkora hó, mint általában szokott lenni, így az önellátás is könnyebb volt és Boldinak sem esett annyira nehezére a munkahelyre való ingázás a már kivert ösvényen keresztül. Mindössze néhány napról volt szó, hogy csakúgy magukra hagyták őket odafenn, mert az új év kezdetétől valamelyest neki lendültek a kezelések, mivel a betegek is vissza szállingóztak.

Boldi a karácsony szombatján kissé szomorkásan gondolt Imolára. Hiába, hogy Bea a titkos együttlétük érdekében mindent nagyon okosan megtett, a Szeretet ünnepét mégis nagyon szerette volna szeretett "hitvese" társaságában ünnepelni. ― Mert ugyanis a nyári fogadalmukat megerősítve még ez utólagos eskütételt tettek egymásnak, amelyben kihangsúlyozták, hogy semmiképpen nem engedik magukat abba a helyzetbe sodródni, mint annak idején Bea és Jozef. Ők még a kitartásról és a szerelmük fennmaradásának érdekében való felvállalásról is beszélgettek. És Bea figyelmeztette is őket, hogy ezt már meg is kezdték, mivel a titkos együttléteik végett eleve lemondtak a koruk-béli fiatal csoportokkal való kapcsolódásokról, amely ― Bea szerint ― nem épp egy elhanyagolandó dolog. De, amint mondani szokás, ami tiltott, az mindig jobban esik. Így egymásban megtalálták az örömüket. Csak... azért mégis... a Szeretet ünnepét szeretetben egymás karjaiban mégiscsak mindketten szívesebben ünnepelték volna. Külön-külön azért mindketten megkapták a szeretetet és újabb, kifogyhatatlan reményekkel csaknem várták az ünnepek elmúlását, hogy aztán be lépve a hétköznapok kerékvágásába végre együtt lehessenek.

Liának is akkor egy kimondottan boldog karácsonya volt, hisz szerettei körében lehetett. Megtapasztalhatta így ő is azt a boldogságot amelyre mindig csak titkon mert vágyódni. Családanya, szerető feleség, midig szent hivatásként lebegtek lelki szemei előtt. Volt értelme az életnek, volt akiket szeretni, akikről odaadóan gondoskodni... és őt is szerették. Igazából.

Antika már nagy fiúcska volt, majdnem négy éves és ő is élvezhette a tél örömeit. Annával kimondottan jó barátságba kerültek. Ő volt az egyetlen, aki közelségével nem okozott fájdalmat. Együtt járogattak, azaz Tóni össze tákolt egy kis szánkót és Anna azzal sétáltatta és ereszkedtek az oldalban.

Az Angyal, mindegyikük számára szerényen ajándékozott. Sokszor a szegényes, de tiszta szívből jövő ajándék felérhet bármilyen csodás, csillogó-villogó Világi fényeket szóró "értékeknél". Érték volt számukra az is, hogy szeretetben együtt ünnepelhetnek, mindannyian elégedettek és boldogok. Még az éjféli szentmisén való részvételt is megszervezték. Anna ajánlatára. Ugyanis ő otthon maradt Antikával. Előre Lia hallani sem akart róla, hogy csakúgy magukban, teljesen védetlenül hogy is maradhatnának az erdő közepében. Hiszen bármi történhet!!!

― Bármi megtörténhet még akkor is, ha százan vesznek körül! ― mondta Anna ― És, ha valaminek meg kell történnie, az meg is történik. Akár jó, akár rossz. Nem mi határozzuk meg, hogy mikor mi történjen velünk.

― Hát... te mindezeket honnan tudod ilyen jól??? ― képedt el Tóni.

― Hát, hogy honnan tudom? ... Nem tudom. De ez így van! ― vonta meg a vállát a leányka.


Aztán Tóni ráparancsolt Csibészre és Lia kissé megnyugodott abban a hitben, hogy a Szent karácsony éjjelén a kisgyermekekkel nem történhet semmi baj.

― Te úgy sem vagy katolikus! ― förmedt rá Tóni a kutyára ― Itthon maradsz!!!

― Engedjétek be a házba, mert kissé elkanászosodott, nem lehet bízni benne. A végén, még a templom előtt fog várni ránk!

Aztán, amikor a szép holdvilágos csendes éjben rátértek a kivert erdei ösvényre és lefelé tartva könnyűszerrel haladtak a város felé. A fák kopár koronáján keresztül a Hold fénye még árnyékot is vetet a fehér hóra. Amint szokás mondani: még pénzt is lehetett volna számolni, olyan világosság volt.

Amint beérkeztek a templom előtti térségre, a helybéliek már javában gyülekeztek a szentmisére. Mindenki számára az ülőhely foglalás számított elsődlegesnek és csak amúgy özönlöttek be a templomba. A négy szegényes ünneplőjükbe öltözött "hegylakó" megjelenése épp elég feltűnést keltett és a Szeretet ünnepéhez való bemelegítésként a tisztes polgároknak volt amiről összesúgjanak a mise kezdete előtt. Mindazáltal, hogy lépten-nyomon csak megszólták őket, azért mégis valamiképp egy fajta csodabogaraknak tartották őket. A kissé együgyű lány, aki az öccsét maga nevelte ott fenn az isten háta mögött... És aztán férjhez ment ahhoz a verekedő, börtön töltelék, jött-ment tahóhoz. Aztán az a jóféle Mari, akit az Isten bizonyára azzal vert meg, hogy a leányát az emberektől távol nevelje. És Anna, a kislány, aki olyan különös és furcsa, hogy egyáltalán nem is hasonlít a többi gyerekhez.

Viszont, Lia, Tóni, Boldi és Mari, ― a hegylakók ― nem azért jelentek meg a templomban, hogy mások dolgaival foglalkozzanak, hanem, hogy tiszta szívvel lehessenek a szent ünnepen és őszinte hálát rebegjenek, a sorsuk utólagos alakulásáért, amikor csodálatos módon megtapasztalhatták az egymás közti békét és szeretett. És mindnyájuknak emlékezetes is maradt az a karácsony este. Azaz karácsony éj. A szent karácsony éj. Boldogan énekelték az énekeket ― már ki amennyire tudta ― együtt a templomi kórussal és még akkor is, amikor már hazafelé tartottak a kifelé vezető ösvényen. Igaz, hogy akkor már inkább csak dudorászás volt és néha meg is kellett állniuk, de oly pompásan érezték magukat, hogy ― főképp Lia és Mari ― nem is tudtak visszaemlékezni, hogy mikor is bohókáztak annyit az utóbbi időben. És csodálatos módon Anna sem érezte tehernek a jelenlétüket. Ő is kimondottan pompásan érezte magát. Kész csoda volt szenvedések nélkül.

A két ünnep között kitértek a megszokott életrendjükből, kis kényelmet, szórakozást is megengedtek maguknak. Anna ugyan mindezeket nem nagyon vitte túlzásba, mert akaratától függetlenül neki az érzései dirigáltak. Hiába érzett végtelen szeretetet mindegyikük iránt, időnként mégis külön kellett vonulnia. Eltekintve attól, hogy a "csodás" beérző képességét Isten áldásának, vagy Isten átkának minősítette, egy dolgot pontosan tudott. Mégpedig azt, hogy az övé. És azzal kell élnie. Nem neheztelt senkire. Sem Istenre, sem a társaságra, sem önmagára, hanem, amikor el jött az ideje, szép csendesen visszavonult. Főképp, amikor Boldi a szeretett Imolájának hiányát alkohollal próbálta pótolni. Ugyanis sógora mellett teljes férfiembernek érezte magát és amikor a Szilveszter ünneplésére került sor, kissé túl is adagolták magukat alkohollal.

Amíg a Boldi gyereknek az ünnepek alkalmával sikerült szerelme távollétét a mulatozással helyettesítenie, addig a drága kislány, csak a szerelmes szívének magányában szomorkodott. Hiába volt előkelő társaságban és hiába próbálkoztak szülei is a kedvébe járni, valamiképp nem volt, amitől ünnepi hangultra való késztetés érezhetett volna. Ennek okát szerencsére nem sokan ismerték. Aki ismerte, az távol volt tőle, mert szabadságot kapott, de ha közelében lett volna, még akkor sem segíthetett volna rajta. Az édesanyja a különleges zárkózottságát annak tulajdonította, hogy nem nagyon jár társaságba. A doktornő, ugyanis nem volt ellenére, hogy lánya ne ismerkedjen, ne szórakozzon, hisz fiatal és épp ennek lenne az ideje. A vezérigazgató úrhoz képest elég toleráns volt. Ő ugyanis emberekkel dolgozott és meglehetősen egy humánus alkat volt. Boldi ellen, mint személy nem is volt semmi kifogása, csupán csak annyi, hogy nem a lányához való. Hivatásából adódó elfoglaltsága miatt azt viszont nem tudta ― Bea emelt szintű észjárásának köszönhetően ― hogy az a nyári forró szerelem a tél beálltára egész égetővé vállt.

Mivel a Telczer és a Husztik család nagyon közeli barátságban voltak, hát annak az évnek a végét együtt búcsúztatták és szilvesztereztek, mégpedig Argó egyik meglehetősen előkelő vendéglőjében, amely csak kimondottan a társadalmi szint felsőbb kategóriájához tartozó személyek számára volt fenntartva. A több mint százan fős kifejezetten elit társaság közt, az ők mikró környezetükben ― a hegylakókhoz hasonlóan ― szám szerint heten ünnepeltek.

Egy külön asztalnál foglaltak helyet: Imola a szüleivel, az orvos házaspár és lányuk, Zita a férjével, Eduárddal aki szintén egy felső körök beli építészmérnök volt. A szülők kifejezetten igényelték volna az Artúr társaságát is, de kissé beletörődötten kellett megtapasztalniuk, hogy a már huszonhárom éves fiuk egyre jobban kezdett a saját lábára állni és ebből kifolyólag némileg kezdett egyéni döntéseket hozni úgy a szabad idő, mint az egyéni kreativitásával kapcsolatos tevékenységekben.

Talán említésre sem méltó, hogy az előkelő társaság számára a vendéglátó ipar milyen nagy gondot fordított. A varázslatos hangulat megteremtésétől elkezdve, a legfinomabb ételek, ínyencségek, italok, a felszolgálásával folytatva egészen a zenészekig, mind a városkerület kiválóságai közül valók voltak.

Az előkelő társaság számára a hangulatos zenét biztosító ― legfelkapottabb ― Nosztalgia zenekar az Imola számára úgy első hallásra kissé régimódinak tűnt, hisz’ az ő korosztálya az ABBA – hoz, a Boney M – hez volt szokva inkább. Vagy legalábbis olyan magyar pop együttesekhez, amelyek bizony eltértek a szüleik által nagyra értékelt nosztalgikus, vagy táncdaloktól. Viszont ezzel kapcsolatosan épp a bánatos magányosságában kényszerült rá felfedezni egy olyan dolgot, amelyet a későbbiekben aztán oly nagyra értékelt és azáltal egy magas fokú Boldi után való sóvárgás vett erőt rajta. A szívhez szóló szerelmes dalokra csakis szerelmesen lehet a legjobban rá hangolódni. Addig még csak nem is gondolta volna, hogy az olyan felnőtteknek tetsző dalocskák a szerelemmel kapcsolatosan mennyire az igazat éneklik ki. És, hogy mennyire szívhez szólóak is tudnak lenni. Amint meghallotta, azaz értelmét vette, úgy a dallam finom csengésének mint a tiszta szövegnek, hát csaknem elsírta magát, amikor az énekes úgy szívből igazán énekelte:

„ ...Szerelmem légy enyém! Szívedet kérem én. Ó jöjj velem, aranyos lélek, oda ’hol élek én!..."


Már javában ünnepelt a társaság és mindenki boldogabb akart lenni, amikor a közvetlen környezetből valakinek mégis sikerült bele látni a kislány lelkének titkos rejtekébe.

Imola, Zita mellett ugyan még kislány volt, de azért már elég régről ismerték egymást és nem volt különösebb feszültség köztük. Ennek ellenére Imola mégis próbálta rejtegetni érzelmeit, de az ifjúasszony a kellő intimitással közelített hozzá és, ha még kissé akadozva is, a zene hatására életre kelt vágyak végül mégis felszínre törtek és sikerült aztán úgy nőkül is elbeszélgetniük.

Zita, miután tiszta képet láthatott maga előtt, hirtelen egy nagyon régi (szép) emlék jutott az eszébe, amikor még ő is olyan Imolával egy korabeli lányka lehetett. Röptében elgondolkozott azon, hogy milyen is az élet. Hová sodorja ― és hová nem ― az embert… Hisz’ ő is épp olyan helyzetben volt szerelmes annak idején, mint kis barátnőcskéje! … És… Mi történt ..? Hogyan is történt..? Olyan rég volt már! ― de igaz, ami igaz: Akkor bizony ő is nagyon szerelmes volt!!! ― És egy olyan valakibe, aki nem volt hozzá való! És, immár felnőtt fejjel tényleg belássa, hogy szüleinek bizony mennyire igazuk volt. És, aztán mindezen gondolatok függvényében próbálta vigasztalni a kis aggodalmaskodó Imolát.

― Ne búsúly ezért annyira! Az élet folyamata, majd kellőképpen elrendez mindent! Még a szív dolgait is! Biztos vagyok abban, hogy majd neked is el fog jönni az az idő, amikor valaki oldalán - legalább annyira, mint én – nagyon boldog leszel. És – legalább annyira, mint én – te is be fogod látni, hogy jobban jártál nélküle.

Imolának erre az jutott az eszébe, hogy a Bea és Jozef esetében az élet folyamata tényleg elrendezett mindent. … És ő épp ettől a fajta elrendeződéstől irtózott a legjobban. Hisz’ nagyon, de nagyon szerette Boldit.

Abban az évben a karácsonyt és a szilvesztert Artúr nem töltötte szülei társaságában elsősorban azért, mert már végre kinőtt a gyerekkorból és másod sorban pedig azért, mert negyedéves egyetemistaként teljesen elérte azt, amire már kiskora óta folyton vágyott: Hogy pénzt keressen és végre felszabaduljon a szülei támogatása alól. Ezt a nagy harcot már Gépészeti egyetem első évének végeztével sikerült megvívnia, amikor félre taszított minden felsőbbrendűség érzést ― ha egyáltalán meg volt ilyen benne ― és természetes módon, közvetlenséggel és tisztelettel közelített olyan tapasztalt, rangidős munkásemberekhez, akiktől szakmai téren nagyon sokat tanult. Majd miután az elméletben tanultakat figyelemreméltóan egyeztette a gyakorlatban szerzett tapasztalatokkal, akkor különféle projekteket vállalt és azokkal is képezte magát. Annyira, hogy úgy tanárai, mint a gyakorlati területeken dolgozó tapasztalt szakemberek fel figyeltek rá. Így aztán nem is volt nehéz egy autószerelő műhelyben előre csak fél normában, majd később teljes gőzzel felvennie a harcot a saját maga fenntartása érdekében. Nagyon is jól tudta, hogy erre egyáltalán lenne rá kényszerülve, de mindezt azért tette, hogy végre felszabaduljon a szülei korrigálása alól. Már nagyon régóta vágyott arra, hogy megéljen a saját zsírjából. És, nemcsak, hogy megélt, hanem úgy osztotta keresetét, hogy ki jutott még az iskoláztatására is. Igaz, hogy már fiatalon egy nagyon elfoglalt emberré vált. Egy az egyben lekötötték a hétköznapok. A munka és a tanulás. Egyébre nem is nagyon volt ideje. És nem a szülei iránt való neheztelésből nem járt haza, hanem egyszerűen nem volt amikor. Ennek ellenére nagyon boldog volt, hisz’ amibe oly nagyon bele temetkezett, azt meglehetősen szerette is. Nagyon népszerűvé vált és különböző korosztályokból nagyon sok barátra tett szert. (Említésre sem méltó, hogy ezek a barátok nagy általánosságban az egyszerű emberek csoportjaiból valók voltak).



◄--- Előző lap:19. Amikért hálaadó imát lehet rebegni                 ---► Következő lap:21. Változások