Amikor a fák meghalnak/A gyertyán

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

59. Amikor a fák meghalnak/A gyertyán

Egy esős nyári délután Anna a Bérc oldalában elhunytnak kijáró tisztelettel állott a kiszáradt juharfa tövénél és a messzeségben elterülő Argó felé tekintett. A folyton jövő-menő emberek tömegétől hovatovább kevesebb és kevesebb szeretetenergiát belélegző nagyváros felé. Ahol mindenkit kizártan csak az érdekel, hogy eleget tegyenek a megélhetést szolgáló kötelezettségeiknek, igényeiknek, vágyaiknak és az Egyetemes Világrend működését szolgáló magasztosabb dolgok felől az életük során még csak tudomást sem szereznek. És fogalmuk sincs arról, hogy miközben az éj leszálltakor lényeik napközben végigélt apró sérüléseitől szenvednek, a távoli erdők fáinak halk suttogásai által mennyire visszatükröződnek mindezek a parányi kis rezdüléseik.

Anna, ott a fák között élve nagyon jól tudta, hogy Boldi mennyire komoly lelki problémákkal küszködik. Mégpedig olyan szinten, hogy a hozzá hasonló városi polgárok az ő esetében már különféle pszichológusok segítségéhez folyamodnak. Az özvegyen maradt Boldi, viszont egyáltalán nem követte példájukat, hisz' nagyon jól tudta, hogy a legmegbízhatóbb és legőszintébb "pszichológus" a Szénégető pusztáján él, viszont felesége elvesztése után mégsem tudta rávenni magát, hogy felkeresse. De még arra sem, hogy valamiként kimozduljon a megszokott magába zárkózott életritmusából. Csupán csak a közelükben csendesen folydogáló Szala-Vát patakáig és a temetőbe járogatott el.

Boldi tényleg komoly lelki problémákkal küszködött. Ötvennyolc éves volt, de Imola elvesztése óta, csaknem tíz évvel öregebbet mutatott. Már a mozgása sem a régi volt. A korral járó betegségek is környékezni kezdték, de ennek ellenére nem panaszkodott, hogy ne kelljen Boglárkát kimagyaráznia afelől, hogy miért nem akar orvoshoz menni. Tudta azt is, hogy Anna nagyon sokban segíthetne rajta, de mindig csak tervezgette, hogy aztán egyszer majd tényleg felkeresi őket a Szénégetőn. Mivel már rég megbizonyosodott afelől, hogy a Tujafarm további működtetése jó kezekbe került, nemcsak az üzleti dolgokról, hanem még a létfenntartási tevékenységekről levette a gondját. A táplálkozás felől annyira nem volt igényes, hogy sokszor Boglárkát már az őrületbe kergette. Folyamatosan romló pszichikai állapota miatt úgy Antika, mint Norbert is nagyon aggódtak érte. Időközökben még Artúr barátja is meg-meglátogatta és folyton erőt próbált önteni beléje, de Boldi csak az emlékekbe temetkezve semmiféle tettvágy, vagy ambíció nélkül leginkább a múltban élt és amikor néha mégis sikerült a jelenbe visszahoznia, Boldi azt kezdte emlegetni, hogy az anyósához hasonlóan ő is rövidesen követni fogja Imolát. Mert ugyanis Telczer Júlia a lánya halála után két hétre meghalt a kórházban.


Boldi első eltűnése


Egy gyönyörű szép szeptemberi reggelen, amikor a felkelő nap sugarai már beragyogták a láthatárt, Boldi már a Szala-Vát pataka mentén sétálgatott és közben elnézett a homályban fürdő hegyek felé. Ez a tevékenység az utóbbi időben ugyanis már a napi programjába beletartozott. Azaz, úgy is lehet mondani, hogy a temetőbe járogatásokon kívül már csak ez az időtöltés maradt számára.

Az aranyló sugarak a párás levegő miatt ugyanis még nem köszöntötték a hegyeket, de Boldi emlékképekbe tömörült gondolatvilágában teljes napfényben fürdött minden, ami egyszer Szala-Váthoz és környékéhez fűződött. Minden hegy, minden ösvény, patak, fa… mind-mind a határtalan szeretet tűzének melegsége után való vágyódást szította a lelkében. Hisz' ott született, ott nőtt fel, ott kezdte meg az életet… és azzal a drága lénnyel is ott ismerkedett meg, akit közel egy éve oly hirtelen elveszített és még azóta sem tudott megvigasztalódni. Az oly sok kedves emléket őrző helyek utáni vágyódásai már a lelki fájdalmak szintjén kínozták, de ennek ellenére mégis csak gondolatokban látogatott el a hívogató lombok közé. A gyakorlatilag való megközelítésüket illetően viszont egyre csak tervezgetett és halasztgatott. Folyton csak tologatta, elnapolta az indulások időpontjait és a végén amikor már akaratlanul is tudatosult saját gyengeségével, akkor még jobban feltört benne az elkeseredettség.

Azonban akkor, azon a szép kora őszi reggelen valamiként fellángolt benne a tettvágy és egyik pillanatról a másikra döntött, hogy bizony meg fogja látogatni mindazokat a helyeket, amelyek után már több mint egy éve csak sóvárog. És méghozzá nem is akárhogyan! Hiszen kimehetett volna autóval kényelmesen egészen a Szénégető pusztájára, de ő lelki kötődése folytán egy fajta zarándoklatnak minősítette magában azt a túrát és úgy határozott, hogy gyalog teszi meg azt az össze-vissza töb bmint húsz-huszonöt kilométeres utat. A hirtelen született gondolatot rögtön cselekedet is követte. Gyors határozott léptekkel hazament, pulóvert, esőkabátot és némi élelmet pakolt be a hátizsákba és alig fél óra leforgása alatt már maga elé vette az utat a mezőn keresztül. A járást nagyon jól ismerte, hisz' még annak idején szekérrel is sokat járogatott Annához a Szelek pusztájára, de ez alkalommal nem volt szándékába odáig felkerülni. Úgy tervezte, hogy a Csontok Völgyéig a patak mentét követi, majd ott aztán a Bérc pataka folyásán felfelé vezető úton vág neki a Szénégető pusztájának.

Már jócskán kint járt a városból, amikor csakúgy visszafordította a fejét a felkelő nap irányába, majd megállt és visszanézett a maga mögött hagyott terepre. A vörös fény, már kezdett kissé vakítóan hatni, de ennek ellenére mégis pontosan tájékozódott. Lelke kissé furcsa módon szorult össze és úgy tűnt neki, mintha valahogyan a múltba tekintene vissza. Az otthona felé nézett, a napsugarak fényében fürdő kis fatornácra, amelyet valamikor még Antikával ketten ácsoltak össze. Aztán a ház… amelyet szintén kezük munkájának tekinthettek… és elébb, az a sok minden, ami a biztonságos megélhetésüket biztosítva egyre csak fejlődött… Szintén az ők kezük munkája… Imola! Imola! Drága szép Imola! Aki szintén kivette a részét a munkálatokban, attól eltekintve, hogy azok a sikeres befektetések és nyereségek mindig az ő meglátásaiból és ötleteiből származtak… És, mivel Imola már nincs, valahogyan ezek már a múlté váltak?! A ház melletti fenyőfák is az eltelt harminc év alatt mekkorára nőttek? … Valamikor még Imolával ültették azokat!

Amint ott álldogált a reggeli fényben, egyszeriben nagyon szomorú lett és úgy érezte, mintha fájna a múlt! És hirtelen tudatosult benne, hogy az emlékek sokaságába temetkezett vágyódásai azonban nemcsak a távol eső hegyek felé irányultak, mert amint otthonának és környékének látványa tárult elébe, újabb lélekmarcangoló állapotokkal találta szembe magát. Hiszen amikor még állatgondozóként kezdte, ő már akkor meghonosodott azon a területen! … És a hosszú évek során bizony sok minden történt! Forgatni kezdte a fejét hol kelet, hogy nyugat irányba és nem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen mi is történik vele. Már két felé vágyódott és érezte azokat a nosztalgikus emlékeket felelevenítő lelki fájdalmakat. És, miután útja fojtatására szánta rá magát, valamiként úgy érezte, mintha búcsúzna otthonától. … És könnyekkel küszködött, mert Boglárka jutott az eszébe, aztán Antika… Norbert… – De vajon miért akar elbúcsúzni tőlük???... Miért akarja folyton maga mögé tenni a jelen pillanatot? Amelynek fontosságát Anna oly sokszor kiemelte!? … Fogalma sem volt, hogy mi történik belsejében. És éppen ez volt ami kissé felvillanyozta és erőt, ambíciót adott abban, hogy határozott léptekkel folytassa tovább az útját, hogy aztán majd az Annához fordulhasson segítségért. És ment, fáradtságot áthidalva gyalogolt a mezőn keresztül az öreg ember.

Alig egy órai gyaloglás után egy cigány szekér érte utol és rajta ülők unszolására Boldi immár szekéren folytathatta az útját. A szemfüles cigányok kellő időben értesültek afelől, hogy az erdésznek meghalt az anyja és bizony a jó falopásra való alkalmat nem akarták elszalasztani. Így Boldi szerencsésnek vallhatta magát, mert egészen a Csontok Völgyéig vitték.

Ott aztán miután elváltak útjaik, Boldi elidőzött egy keveset annál a helynél, ahol a Bérc pataka beleömlik a Szala-Vát patakába. Azon a helyen, amelytől nem messze valamikor egy szomorúfűz állott. De bizonyára már semmi sem maradt abból a fából, amelyet annak idején még hárman kerestek meg. – A Lia fáját. – Igen. Az ő szeretett nővérének a fáját! … Szegény drága jó nővére, aki egyben az édesanyát is helyettesítette számára! Már huszonöt éve annak, hogy meghalt! … Istenem! Hogy telik az idő! … És mennyire elváltozott minden? Már nem is az a hely, ahol ők egykor álltak hárman! Már egyszerűen lehetetlen megtalálni a helyet, ahol volt az a fa! … Hiszen már fa fát ért és bozót nőtt fel mindent!

Azonban, amint mégis tovább nézelődött és következtetni próbált, információk elevenedtek fel emlékezetében. … A patak elpártolt mellőle! Tehát nem a víz mellett … (?) … De ott, azt az ormótlan nagy követ, mintha nem látta volna akkor azon a részen… (?!) És Boldi amint közelebb lépet a kőhöz és jobban szemügyre vette, hát egyből leeset az álla a csodálkozástól.

― Hisz' ez egyszerűen hihetetlen! ― kiáltott fel hangosan és a könnyeit törölgetve olvasta a kőbe rögzített márványlapba vésett gyöngybetűs feliratot.

…Az, hol én elmegyek, még a fák is sírnak.
Gyönge ágaikról levelek lehullnak.
Hulljatok levelek, rejtsetek el engem,
Mert az én kedvesem sírva keres engem…

Arról, hogy a kő és a beleragasztott márványlap honnan és hogyan került oda, még csak fogalma sem volt, viszont, hogy kitől származik az a találó idézet, az már nem okozott különösebb fejtörést neki. És már azt is tudta, hogy pontosan hol, milyen helyen állt valamikor a nővére fája.

Boldi számára attól a pillanattól fogva újból elkezdődtek a környék varázslatossága által felelevenedő emlékképek, amelyek a völgyben kifelé haladva egyre fájóbb lelki traumákkal sújtották. Azokra a pillanatokra emlékezett vissza, amikor utoljára járt azon a helyen. … Akkor még ott szomorkodott az az elhagyott fa. Még volt élet benne. De azóta… annyi idő elteltével… Annak már több mint harminc éve. … Lia még élt akkor. … Még neki magyarázta, hogy mit jelent, ha a víz elpártol a fától… És csak nagy későre értette meg szegény, hogy mellőle is mennyire elpártolt az aki után ő annyi éven keresztül csak vágyódott és akit ő mindenkinél a legjobban szeretett. És lám-lám valahol még annak a duhaj szívtelen sógorának a lelkében is képes volt valamiként feltörni a bűntudat! Hisz tanúja volt, amikor értesült felesége haláláról. Már akkor látszott rajta, hogy tényleg szánta, bánta a hűtlenségét. Csak akkor már nagyon késő volt. És… abból a sírfelirathoz hasonlatos kőtömbből következtetve bizony egyhamar nem rendeződtek a lelkiismereti problémái. – Csak jóval azután, amikor már összeállt azzal a vén lotyóval! …És képes volt odavinni arra a helyre, amelyet otthonként ígért feleségének!

Öregesen kapaszkodott kifelé a járatlan úton és jól meg kellett nézze a völgy minden apró görbületét, amely szerint tájékozódhatott, mert úgy a lombok, mint a patak medre harminckét év alatt annyi változáson mentek végig, hogy azok szerint lehetetlen lett volna kiigazodnia. Mivel szíve-lelke szerint előre azokat a helyeket szerette volna viszontlátni, ahol lakott annak idején és gyermekeskedett, nem kapaszkodott ki egészen a tetőre, hanem kissé balra térve a volt Szanatórium – azaz, a Bérc-hotel – felé vette az útját. Lassan, kissé nehézkesen mozgott, de ösztönszerűen kiismerte magát az erdőben. Hisz' valamikor még fiatal korában úgy ismerte a helyet, mint a tenyerét.

Talán már az ebédidő is el volt múlva, amikor a fák sárguló lombjai közül kibontakozni látta a nagy kőalapokon fekvő hófehér épület, amely még mindig egy hatalmas hajóhoz hasonlított. Egy lugas szerű szép rendezett sétány vezetett végig a szálló háta mögötti részén, amely később aztán egy keskenyebb sávban elé kanyarodott a bejárati rész előtt elterülő parkhoz.

Boldi az évek során már több rendben is fordulta meg magát a híres szállodánál és akaratlanul is tudatosult benne mindig, hogy ott, azon a helyen élte boldog gyermekkorát, viszont a nosztalgikus érzések még soha nem csaptak oly magasra, mint akkor. Fájó lelki érzéseit valamiként szerette volna másokkal megosztani, vagy legalább elbeszélni valakinek, hogy ő valamikor tényleg boldog volt azon a helyen! … És, hogy akkor mennyire csodás volt az a hely! … De nem volt ott senki, akinek mindezekről említést tehetett volna. Az ott járó-kelő emberek egyik a mást levegőnek nézve kimondottan a saját érdekeik és céljaik felé orientálódtak. Kit érdekelt volna ugyan bizony, hogy miként nézett ki az a hely negyven évvel azelőtt?!

Boldi mindezt mégsem meglepetéssel vette tudomásul, mert nagyon jól ismerte a kor emberének lelki beállítottságát. Hiszen annak ellenére, hogy valamikor egyszerű emberként kezdte az életet, az évek folyamán ő is belerázódott az üzleti élet bonyodalmaiba, ahol a fennmaradás érdekében neki is követnie kellett változásokat. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy az utóbbi évtizedekben miből kifolyólag változott meg annyira az emberi értékrend. Viszont, akkor, abban a pillanatban, olyan elhagyatottnak és olyan szerencsétlennek érezte magát, hogy bizony jól esett volna lelki nyomottságát megosztani valakivel.

Amint végigment a dísznövényekkel ízlésesen berendezett parkon felfelé kémlelt, az erdő alja felé, de semmit, nem talált, ami azokból a régi szép időkből megmaradt volna. Minden, de abszolút minden teljesen megváltozott. Csupán csak az emlékek maradtak meg. … És emlékezett az öreg ember. Azokra az időkre, amikor még gyerek volt és ott játszadozott a nagy fák között és a drága jó nővére óvta, féltette, aggódott érte és édes anyja helyett édesanyaként szerette… És aztán később ahogyan családba formálódtak… és mennyire felnézett a nála jóval idősebb sógorára! Milyen boldogok is voltak? … És aztán … hiába, hogy a nagy cserefa már nincs meg, de a többi fa mind tanúi annak, az első csodálatos találkozásnak… és annak, hogy ők Imolával ketten miként esküdtek örök hűséget egymásnak!

… És hol van most Imola? Istenem! Miért is kellett így történnie? Miért ilyen kegyetlen az élet?

… Ennyi fájdalom, ennyi keserűség! …

Aztán a felesége elvesztésének fájdalmait újraélve egy olyan gondolat villant át az agyán, amely fontolóra vétele után megváltoztatta útitervét és nem a Szénégető pusztája felé vezető rövidítőn indult el, hanem a Köves domb felé vezető sétányon, ereszkedett lefelé, amely egy darabon csaknem párhuzamosan haladt az autóúttal, amely volt Szívkórházhoz, majd egészen Szala-Vátra vezetett le.

Azonban Boldi egyáltalán nem a Köves dombra épült luxusvillákra volt kíváncsi. Jól kiigazodott az újonnan kiépített helyen is, és tudta, hogy nem messze onnan a jómódú lakosztályoktól, egészen bent az erdőben egy irigylésre méltó vadregényes helyen egy magányos öregember él a kutyáival, aki valaha az ő sógora volt. Akit szeretett nővéréhez való hűtlensége miatt mélyen elítélt és évek óta nem tartott fenn semmiféle kapcsolatot véle. Viszont halvány foszlányokból mégis informálódott afelől, hogy azt a kutyás öreget a helybéliek egyszerűen csak Tóni bá' néven emlegetnek és a múltjáról nem sokat tudnak és éppen ebből kifolyólag egy kimondottan különös embernek tartják. Amin Boldi egyáltalán nem is csodálkozott, mivel ő tudta a legjobban, hogy Tóninak tényleg mennyire egy különös élete volt. És az Imolától való elszakadás fájdalmát újraélve, már megenyhült szívvel emlékezett vissza azokra az időkre, amikor bizony az a kalandor sógora is mennyire egy hasonló helyzetet élt át a Lia elvesztésekor! … És az a kőlapba vésett írás… ott a hajdani szomorúfűz helyén… A Lia fájának helyén… Hiszen bármilyen ember is volt, ő is, hozzá hasonlóan a párját vesztette el!!!


Tóni amint a fára kifeszített kecske bőrének lefejtésével foglalatoskodott, kutyák ugatásából már egyből megítélte, hogy tanyája felé ember közeledik. Az évek során már teljesen összeszokott a négylábú barátaival és úgy a hangadásukból, mint bármilyen szándékmozdulatukból százszázalékosan kihámozott bármilyen információt. Azaz, ahogyan azt mondani szokták: megtanult kutyául. Így, csodálatos módon még azzal is tisztában volt, hogy nem egy tolvajról vagy eltévedt emberről van szó, hanem valaki szándékosan őt keresi. Annak ellenére, hogy már több mint húsz éve egyféleképpen ő is az Anna tanítványának vallhatta magát, ezt a képességet mégsem tőle tanulta.

A több mint húsz különféle korosztály és fajta béli ketrecekbe zárt kutyákon kívül legalább még tízen voltak szabadon is. És ezekből volt néhány ijesztően nagy veszedelmes fogú ragadozó is. Azonban az öreg gazdi egyáltalán nem esett pánikba, mert amint vette a jelzésüket, nyomban egy meglehetősen rutinos hanglejtéssel az ugató kutyák felé vakkantott, mire azok egyből elhallgattak. Mintha a hang hatására egyből tovaszállt volna minden agresszivitásuk és csupán csak az egyre felfokozódó kíváncsiság árulkodott némi türelmetlenségről. De amint Boldi a kis tisztásra lépett, Tóni egy újabb vakkantással ezt is elűzte belőlük és mind a négy nagy kutya nyüszítve feküdt le a földre. A többi neveletlen kutyakölyök pedig kíváncsi szökdécseléssel és farkcsóválással ugrándozták körbe a jövevényt.

Tóni, élete során bármennyire is megtanult a kutyák nyelvén, azonban olyan tökéletes információhoz mégsem juthatott amely megelőzte volna azt a nagy meglepetését, amikor Boldi sógorát felismerte. Csak állt megmerevedve egy darabig a félig nyúzott állat mellett és aztán amint egy tétova lépésre szánta el magát, még a kés is kicsúszott a kezéből és leesett a földre.

Volt annak legalább tizenöt éve, de talán még annál is több, amikor utoljára látták egymást. Mindketten megöregedtek. Ez volt az első kölcsönös benyomásuk. Aztán továbbá, hogy melyikük mit és hogyan mért fel a másikban, vagy önmagában, azt nem lehet tudni pontosan, de tény, hogy a tíz év korkülönbség ellenére Tóni, feladva a városi emberek kényelemhez szokott életformáját, egy egészséges életet élve ott a friss levegőn, sokkal jobban és erőteljesebben nézett ki Boldinál. Boldi, amint ezt megállapította, hirtelen az jutott az eszébe, hogy Tóninak nemcsak az emlékekben adatott meg a régi szép idők helyhez kapcsolódó élmények megélése. És valahogyan ezt még értékelte is sógora egyéniségében mert tulajdonképpen ő az álmait valósította meg. Hisz' folyton a Tündérek kútját emlegette, hogy egyszer majd ott fog élni… Azaz… ott fognak élni… Liával…

― Hát… Ez a Tündérek kútja!?… ― tette fel a kérdést mintegy kijelentésképpen és kissé hunyorítva a magas fák sárguló koronái felé nézett, majd körbe, körös körül. Mindent végignézett. A kis házat, előtte a kis asztalt, kispadot. A farakást, a tűzhelyet, a ketreceket, a kutyákat …

― Igen… ― sóhajtott Tóni és bánatosan bólogatott a fejével. ― Ez az az otthon a Tündérek kútjánál Boldi. Látod? … Így alakultak a dolgok... Sajnos így alakultak…

Alig váltottak néhány szót, csak bámultak szomorúan egymásra. Aztán Tóni, mint akinek hirtelen jut az eszébe valami egy hirtelen mozdulattal közelebb lépett Boldihoz és elkapta a kezét.

― Őszintén sajnálom Boldi! És vigasztalódást kívánok! ― rázta meg melegen a kezét Boldinak és meg is ölelte. ― Hidd el, tudom, hogy mit jelent! ― próbálta vigasztalni könnyes szemekkel sógorát. ― Én már két alkalommal is átéltem.

Aztán a közös témára hangolódás lassan meghozta a köztük lévő feszültségoldást és rövid időn belül mindketten érezhették, hogy annyi sok év után azért mégis jó úgy őszintén elbeszélgetni. Emlékekről, fájdalmakról, bűnbánatról és megbocsátásról egyaránt. És aztán amikor Boldi a magával hozott harapnivaló után kezdett kotorászni a hátizsákjában, Tóni még csak hallani sem akart róla, hogy elővegye azt.

― Hát te hogy is gondolod?! ― tárta szét a karjait csodálkozva ― Itt, a friss hús mellett az áruházakból összeszedett műdolgokból akarsz ebédelni? Hisz' mindjárt repesztünk egy jó tokányt, amelyben sokkal több az életerő, mint azokban a városban kapható csodaszerekben! De ezt bizonyára te is jól tudod!

És Boldi tényleg nagyon jól tudta, hogy miben is áll a természetes módon való táplálkozás, hiszen valamikor módjában is állott, hogy aszerint éljen! De az már nagyon rég volt, amikor még ő maga is állatokkal foglalkozott és gazdálkodott. Azóta sok minden megváltozott, de nemcsak a Dallaszban és a tujafarmon, hanem még az ő életvitelében is. Talán észre sem vette, hogy az évek során az ő életformája is az úgynevezett tömegemberéhez lett hasonlatos.

― Igaz, hogy amire elkészül, már estebéd lesz belőle. ― magyarázkodott Tóni, miközben tűzet gyújtott.

― Tudod, ez már régóta így van nálam. Én már csak kétszer eszek egy nap. Mint a jó karban tartott kutyakölykök. Elég is ennyi, hisz' már megöregedtem.

Boldi azonban kissé szabadkozni kezdett, hogy bizony ő nem időzhet olyan sokat, mert még Annát és Artúrt is meg akarja látogatni a Szénégető pusztáján. Mire Tóni azzal nyugtatta meg, hogy a nap folyamán neki is feltétlenül el kell jutnia oda, mert Annának megígérte, hogy visz kecskehúst.

― Tudod, ő soha nem szokta kihangsúlyozni, hogy igazából mit szeret, de én már rég rájöttem, hogy a kecskehús egyik kedvenc étele. ― magyarázta Tóni vacsora készítés közben.

― Te a kutyákon kívül tartasz más állatokat is? ― próbálta jobban szemügyre venni kérdezte a ketrecek környékét Boldi.

― Nem én! ― vágta rá Tóni nem kevés büszkeséggel ― Csak, hát a kutyákon keresztül szoktam még üzletelni is ám! Aztán nem csak az ők fogaik aprítanak húst, hanem még az én megmaradt fogaim is. ― nevette el magát és nagy elégtétellel nézett végig a kutyáin, amelyek a vacsora készítés ideje alatt egytől-egyig jól nevelten viselkedtek. Eltekintve attól a néhány képzetlen kölyöktől, amelyeket Tóni olykor egy-egy finomabb rúgással tessékelt visszább, amikor nem kívánt helyekre tolakodtak.

― És hússal tartod őket? ― kérdezte Boldi, miközben ő is végignézett az egészséges, jól táplált állatokon.


― Általában vegyesen kapják a táppal. ― magyarázta Tóni nagy szakértelemmel ― Nyári időben több tápot, kevesebb húst. Télen pedig fordítva.

Aztán időközben elkészült az estebéd is, amely inkább vacsorának volt nevezhető, de előbb Tóni a kutyáknak adott enniük és csak azután láttak neki Boldival a tokánynak. És ott, békésen – öregesen – vacsorázva azon a környéken, amely számukra visszamenőlegesen oly sok szép emléket rejtegetett, mindketten egy nagy elégtétellel adtak hálát annak a napnak, amelyiken sikerült feloldaniuk az annyi éven keresztül tartó kölcsönös ellenszenvet. És az ünnepnek nyilvánított nap tiszteletére a vacsora után Tóni bort vett elő és megbékélésük örömét azzal pecsételték meg.

A Tujafarm udvaráról nézve a nap már a hegyek mögé bukott, és Boglárka hovatovább idegesebben nyomkodta a telefonján a gombokat. Már ép ésszel nem volt képes felmérni, hogy barátai, ismerősei közül kiktől érdeklődhet édesapja holléte felől. Hiszen az utóbbi időben annyira zárkózottá vált, hogy csupán a temetőbe és a patak mellé járogatott el! … És azonnal este van, és még nem került elő!? … És a reggel óta egyáltalán senki nem látta! …És a telefonhívásra sem reagál, pedig már annyiszor csengették! …Hol lehet? Antika a patak mentén már összejárt minden apró eldugott helyet és teljesen eredménytelenül. Norbert pedig úgyszintén az egész külvárost. Estére jutva mindannyian egyre jobban kezdtek aggódni, mert fogalmuk sem volt, hogy mi történhetett Boldival.

A fejlődés orientált kor ritmusát egyre jobban felvéve a Szénégető pusztáján élő barátaikkal már nem úgy tartották a kapcsolatot, mint régebb. A szabad idő hovatovább nagyobb értéknek számított és a hegyekben való kirándulásokat egyre ritkábban tudták megengedni maguknak. És, ha netalán üzleti ügyben arrafelé jártak, akkor egyszerűen elképzelhetetlen volt a baráti látogatás. Így, mivel a kapcsolat kissé elhalványult, az Artúr és az Anna neve kissé feledésbe merült, amint a barátok ismerősök listáját tanulmányozták. És ebből kifolyólag, amikor már eléggé benne jártak az éjszakában, némi bűntudatérzéssel küszködve hálálkodtak Artúrnak, aki azzal nyugtatta meg őket, hogy Boldi náluk van épen, egészségben a Szénégető puszta béli otthonukban.


Élettapasztalatokról való beszélgetés – "Vigasztalás"


Azon a napon Boldi az idő múlását egészen másként élte. A két évi magányosság monotonitásából kiszakadva a napközben zajló események kifejezetten elterelték a figyelmét arról, hogy szeretteinek hírt adjon magáról. Már csillagos volt az ég és a sok járkálástól fáradtan üldögélt az Anna és Artúr háza előtti tűz mellett, amikor ráeszmélt, hogy bizony nem otthon fogja tölteni az éjszakát. És csak akkor kezdett el a mobiltelefonja után kotorászni a hátizsákjában. Keresett, kutatott, kirámolt mindent és megdöbbenve állapította meg, hogy valahol elhagyta azt az apró kis műszert. Hogy hol, azt nem tudta, csupán csak annyit, hogy nagyon kevés remény maradt a hazatelefonálásra. Mert ugyanis Tóninál nem volt telefon és mivel Artúr már régóta, hogy véglegesen felvonult a hegyekbe, az ő telefonja egy annyira kimustrált régi szerelék volt, hogy használat előtt azt mindig fel kellett töltetni. Azonban a dolgok az est folyamán mégiscsak a jó felé alakultak és Boldi szorongásérzete feloldódott, miután Artúr barátjának sikerült holléte felől informálnia szeretteit és a lelki vigasztalódást illetően is fokozatosan kiegyensúlyozottabbá vált a beszélgetések során. Azonban kezdetben a különbnél-különb banális és túlvilággal kapcsolatos kérdései a lelkivilágának mély összezavarodottságáról árulkodtak.

― … És tulajdonképpen hol van most Imola? ― tette fel a kérdést Annának tanácstalanul.

― Ezt nincs ahonnan tudjam te Boldi! ― ingatta a fejét Anna szelíden.

― De hát annyi mindent mondanak… hogy a halál után majd valamiként rátalálunk a szeretteinkre…

― De Boldi, már annyiszor elbeszéltük, hogy nagyon meg kell vizsgálni, hogy "kik mondanak?" És, hogy mit mondanak? Hiszen legtöbben, akik mindezekről beszélnek, – és néha olyan pontosan informálnak – azok egyszerűen nem is rendelkeznek semmiféle spirituális tapasztalattal!

― Hát, igen. Ez tényleg így van. ― bólogatott elismerően Boldi ― Viszont mégis némileg megnyugtatólag hat, amikor egy temetéskor a pap azzal vigasztal, hogy valahol létezik a Mennyek Országa és aztán majd ott mindannyian találkozunk… és boldogok lehetünk…

Anna elmosolyodott és végtelen szeretettel, de mégis kissé sajnálkozóan tekintett Boldira.

― A papok… és az egész kereszténység beleértve, a leáldozás korát élik! ― jelentette ki szelíden, semmiféle ellenszenv nélkül. ― Az emberiség már kiélte a tanításukból a lényeget. Törvényszerűen változik a világ és minden, ami benne van! Különféle korszakok váltják egymást és a kereszténység korszaka lejárt. Ma már más lelki táplálék után szomjaznak az emberek Boldi. Már csak pillanatnyilag vigasztalhatnak azok a Mennyek Országáról szóló "tanítások". Az valós életbe visszazökkenve az embert kételyek veszik körül. És ennek senki sem mondhat ellent, ha egyszer őszinte önmagához!!!

― De hát a lelki táplálékot illetően annyira összezavarodott minden, hogy amikor bánatban van az ember egyszerűen képtelen elképzelni, hogy miként vigasztalódhat meg! ― kesergett Boldi.

― A Világ mindenféleképpen összezavarodott Boldi. ― mondta Anna természetes hanglejtéssel

― És nem azért, mert a Sátán uralkodik, hanem azért, mert ennek így kell lennie! Ez is egy törvényszerűség! Nincs amit lázadozni ellene és nincs amit ringassuk magunkat a különféle elavult – folyton csak a reményt éltető – puszta hiten alapuló tantételekben!

― A kedvező anyagi feltételek által, vagy akár a modern ezoterikus tanítások által sokak eljuthatnak odáig, hogy magát a földi életet szépnek és jónak tapasztalják. És csaknem forradalmias lelkülettel kezdik hirdetni, hogy az élet nem más, mint boldogság. Viszont csak kevesen tudnak arról, hogy az életük során egyszer majd elkerülhetetlenül bekövetkezik a poklok megélése is. Egyszer mindennek az ideje lejár. Úgy a bánatnak, szomorúságnak, nehézségnek, mint az örömnek, boldogságnak és jólétnek. Ez egy olyan fájó igazság, amit sokan nem nagyon szeretnek emlegetni.

― Hát, ha jól meggondoljuk ― szólt közbe Tóni ― az életben abból a sokak által annyira emlegetett boldogságból, egyeseknek annyira kevés jut, hogy azt is lehet mondani, hogy az élet nem egyéb, mint szenvedés.

― Buddhának is ez volt a véleménye. ― szúrta közbe csendesen Artúr.

― Igen. ― folytatta Anna ― Ez egy kifejezetten nagy jelentőséggel bíró megállapítás! Tulajdonképpen nem más, mint felfogás kérdése, ami továbbá épp ahhoz az annyira vitatott kérdéshez vezet el, amelyet az ember élete során annyiszor fel tesz magának.

A három férfi közül hirtelen egyikük sem tudott kellőképpen következtetni és kissé tanácstalanul néztek össze, majd kis idő múlva Artúr egy szelíd mosolyt villantva megkérdezte.

― Melyik kérdéshez?

― Ahhoz, hogy: Isten létezik, vagy nemlétezik! ― adta meg a választ Anna egyszerűen és a tűz fényénél a végigtanulmányozta a férfiak arcát. Tóni és Boldi kissé gondolkodóba esve a tűzbe bámultak, Artúr pedig egy kis idő múlva enyhe mosollyal az arcán bólogatni kezdett. Ő már nem pusztán csak megértette a dolgok lényegét, hanem egy az egyben meg is tapasztalta. Nemhiába vett ő boszorkányt feleségül! Annyi időt Anna mellett élve, számára már a poklok megélése nem volt újdonság.

― Nem! ― kiáltott kurtán Tóni mint aki álmából rezdül fel ― Nem létezik! … Legalábbis az az úgynevezett "Jóisten"! … Az biztos, hogy nem létezik!

― És a szenvedés létezik? ― kérdezte Anna szelíd mosollyal.

Tóni a végtelenség benyomását keltő smaragdszemekbe nézve hallgatott.

― A boldogság létezik? ― kérdezett Anna tovább. ― Maga az érzés, amit – a boldogság, vagy a szenvedés –benned kelt, az létezik? Képes volnál valamiként letagadni, hogy mit érzel amikor boldog vagy? Képes volnál letagadni az elégedettségedet? … Azt az érzést, amikor képes lennél fűnek-fának kikiabálni, hogy milyen csodás az élet? … Pusztán csak azért, mert egy adott pillanatban sikerült neked is épp a boldogság rezgéseire ráhangolódnod? És kijelented, hogy TE boldog vagy?

― Vagy, amikor az élet folyamán olyan érzésekkel kell megküzdened, amelyek folytán vagy elégedetlenkedsz és lázadozol, vagy pedig annyira elkeseredsz, hogy már nem is akarsz élni! Amikor már földi pályafutásodat valamiként szeretnéd befejezni. … Hiszen nem ér semmit ez az élet! … Csak szenvedés az egész! … És: Isten sincs az Égen!!! "Biztatod magadat."

― Bármelyik érzést éled, lelki középpontodtól nagyon távol állasz! ― folytatta Anna csendesen

― Azaz, attól a valamitől, amely a Nagy Egységgel kapcsol össze téged. … És ez a Nagy Egység a szélsőséges lelkiállapotaidban egyszerűen nem létezik számodra! Csupán a boldogság, vagy a szenvedés érzete. Amelyek szerint az adott megélt pillanatokban ítélkezel. A Valóságos Istent nem látod, csupán illúzióként jelenik meg, vagy tűnik el.

― Ezt úgy lehet érteni, hogy ne éljem át sem boldogságot, sem a szenvedést!? ― kérdezte gyanakvóan Tóni.

― Azt képtelen vagy megtenni! Nem erről van szó! ― mosolyodott el Anna.

― Hát akkor miről? ― kérdezte türelmetlenül Boldi. ― Arról, hogy amikor a boldogság rezgéseit éled, mindig tudatosítanod kell magadban az ellenpólust is. Tudnod kell róla, hogy igenis: létezik a szenvedés! Éled a pillanatot, de ezáltal már kontrolláltan.

― Mit jelent az, hogy kontrolláltan? ― kérdezte Boldi.

― Azt, hogy az boldogságos pillanatok megélésében is a lelki középpontodat keresed! Nem ereszted a fantáziák szárnyára az egót, hogy csak ez a pillanat létezik! … Mert, egy idő után már jobb, és jobb felé vágyódik. … Ami csak amolyan délibáb. … Viszont, ahhoz, hogy eredményesen a középpontod után kutass, bizony sokszor át kell élned úgy az örömet, mint a kínokat.

És Boldinak és Tóninak csak ekkor kattant be igazán, hogy Anna mindezekről miért is képes annyira magabiztosan beszélni. Hiszen csaknem teljes élete során a poklok megélésével kellett szembenéznie és bizony volt alkalma épp eleget megtapasztalnia a szenvedésekből. Nem beszélve Artúrról, aki időnként csendes megbékéltséggel bólogatott szeretett hitvese mellett és bizonyára ő is visszaemlékezett mindazokra az Anna oldalán átélt kínok és szenvedések árán megszerzett tanításokra.


Boldi második eltűnése


Boldi a villámötletként született hegyi túra megtétele után jobban kezdte érezni magát lelkileg. Már nem viselkedett olyan lehangoltan és nem is volt annyira magányos. Lassan kezdett visszaszivárogni beléje az életkedv és időnként rávette magát, hogy ha már nem is gyalogszerrel, de legalább az autójával újból ellátogasson az erdő egyre jobban sárguló lombjai közé. A Tündérek kútjánál tett látogatásait Antika ugyan nem nagyon pártolta fel, de ennek ellenére mégis kifejezetten jól érezte magát amint el-elbeszélgettek ott a kutyák sokaságában magányosan élő sógorával.

Boglárkának és Antikának a rohanó hétköznapokban összezsúfolódott problémáik ellenére mégis sikerült megnyugvással zárniuk az évet, mivel a Boldi állapota már nem okozott lelki gondokat nekük. A jövőt illetően pedig optimista nézeteket vallva abban bíztak, hogy úgy a cégük továbbfejlesztésével kapcsolatosan, mint a családi életük kiegyensúlyozottságában majdcsak megadatik mindaz, aminek majd igazából örvendhetnek. Mert ugyanis úgy Boglárka, mint Norbert, a jövőjüket illetően mindketten komoly családalapítási lépések előtt álltak. Boglárka a cégüknél egy csaknem tíz éve ott dolgozó mérnökemberhez készült férjhez menni és Norbert is egy jól megalapozott párkapcsolat házasság formájában való folytatását tűzte ki célul maga elé az elkövetkezendőkben.

Azonban bármennyire is sikerült nekik szeretetben és egyetértésben az épp alakulófélben lévő nagycsaládi körben eltölteniük az év végi ünnepeket és újult erővel a jövőjük felé tekinteni, az életben adódó nemvárt események mégiscsak keresztezték a számításaikat.

Minden a Boldi második eltűnésével kezdődött. … És aztán sok idegeskedést átélve végül az előkerülésével ért véget.

A nagy lendülettel megkezdett év elején csaknem teljesen feledésbe merült az a röpke ijedelem, amelyet az elmúlt év őszén a Boldi elkóborlásakor éltek át. Boglárka, Antika és Norbert, mindannyian megvoltak a hétköznapjaikban adódó problémáikkal, így egyiküknek sem tűnt fel az, hogy Boldi úgy két-három hétre visszatekintve újból egyre kevesebbet jár el hazulról és kissé lehangolttá vált. Panaszkodni egyáltalán nem panaszkodott, sőt, némiképp próbálta még álcázni is hangulatát.

Boldi abban az évben még nem járt a Bérc oldalába a kiszáradt juharfához. A nagy hó és a hidegek végett folyton csak elhalasztódott a zarándoklat. Mert ugyanis a kiruccanása óta a már csaknem programszerűen végzett erdei látogatásokra lelkileg annyira ráhangolódott, hogy már zarándoklatnak nevezte azokat. Rendszerint autóval járt, de csak a Szálloda parkírozójáig. Aztán onnan teljes túraöltözetben tényleg zarándokolt, mert csaknem egy szuszban járta végig a helyeket a Tündérek kútjától a Szénégetőig, majd aztán a Bérc oldalában roskadozó fákig. Közben folyton próbálta tökéletes értelmét venni az Anna lelki táplálékként szolgáló szavainak. "Nem lehet leragadni az életünk szebbnek, jobbnak ítélt periódusaiban! Mindig más és más feladatok várnak ránk! " – Igen. Ezt sikerült is belátnia. Akkor. Viszont még néhány hónap elteltével sem jött rá arra, hogy tévesen. Mert ugyanis mivel valamiként ráérzett az Anna által oly sokszor emlegetett fákkal való bensőséges kapcsolatra, ő egy idő után azt tekintette feladatául, hogy csaknem szertartásszerűen eljárogasson az elvesztett párja kiszáradt fájához. És mivel ennek megvalósításai nem ütköztek semmiféle akadályokba, hát kifejezetten egyensúlyban érezte magát. Egészen addig, amíg be nem köszöntöttek azok a csikorgó hidegek és egy magafajta elvárosiasodott öregember számára egyszerűen járatlanná vált az út. A Bércre ki, a zarándokhelyre.


Farkasordító hideg volt azon a reggelen amikor a vastag jégréteggel borított Szala-Vát pataka mellől Boldi kifejezett vágyódással tekintett a távoli hegyek felé. A hőmérő mínusz huszonhét fokot mutatott, de ezt Boldi valahogy mégis figyelmen kívül hagyta és kemény önmarcangolások közepette folyton csak azon rágódott, hogy már csaknem két hónapja annak, hogy nem sikerült véghezvinnie zarándokútját. Az ebből kifolyólag adódó gyengeségérzetét azzal próbálta kiegyenlíteni, sőt! Egy az egyben letiporni azt és egy nagyon meggondolatlan vállalkozás tervének kidolgozásába fokozott bele. Abból a megélt eseményből következtetvén, hogy nem is olyan rég egészen elfogadhatóan sikerült az annyira vágyott helyekre elgyalogolnia, hát egyszerűen nem érezte annak akadályát, hogy télnek idején, csaknem a legnagyobb hidegben induljon el – az immár feladatául kapott zarándokútjára.

Kifejezetten ésszerűen felmért mindent és annak függvényében készítette elő az útravalókat. Öltözék, élelem gondos kiszámítottsággal És a szép őszi időben megtapasztalt zarándoklásokat véve alapul még a különböző pontok megtételének idejét is kiszámította hozzávetőlegesen.

Mivel szerettei közül már mindenki megkezdte a napot, hát Boldi ismét egyedül indult útnak. Direkt módon átvágott a patak jegén és mivel a mezei utakat hó borította, úgy toronyiránt célba vette a Villámlások hegyét, mert a tiszta időben látni lehetett azt.

A mélyről fakadó belső indíttatástól annyira felpörgetett állapotba került, hogy egyáltalán nem érzett sem hideget, sem fáradtságot. Hideget nem is érezhetett, mert a hóréteg alatti járatlan terepen haladva épp elég belső hő termelődött. Viszont a bokáiban való fáradtságot, azaz a bele-bele nyilalló szúró fájdalmat egy idő elteltével már annyira intenzíven kezdte érezni, hogy kénytelen volt némiképp tájékozódni és járhatóbb terepet választania a további gyalogláshoz.

A hólepte mezőn keresztül bukdácsolván a feladatául kitűzött cél elérésére koncentrálva még azt is elfelejtette megállapítani, hogy mennyire különbözik a téli túrázás a kellemes száraz időben való gyaloglástól. Azonban bármennyire is elszántan menetelt, mire a hegyeket elérte a nap már a valahonnan a Villámlások hegye felül sütött le rá. Azaz, már elég jócskán eltelt az idő és a fáradtságot is tagadhatatlanul érezte már. De a mély belső indíttatás hatására nem állt meg. Számításai szerint még napvilág ki kell érnie a Bérc oldalába. Annáékhoz csak visszafelé jövet számított bemenni. Azaz bekérezni éjszakára hozzuk és csak a nap terhét letéve számított telefonálni szeretteinek. Telefonját előrelátó megfontoltságból kikapcsolta, mert meglehetősen zavarónak érezte volna, ha Boglárkáék folyton a szándékáról való lebeszélésekkel próbálkoztak volna. És másképp sem pazarolhatta beszélgetésekkel az idejét addig, míg úti célját százszázalékosan el nem érte. Az annyira megkésett zarándoklat megtétele volt számára a legfontosabb.


Időközben a Tujafarmon dolgozók megszakították a munkálatokat és az elegánsan berendezett kis étkezdében az ebédjük elfogyasztásához készülődtek. A pontosan betartott program szerint a munkásoktól kezdve a tisztviselőkig és tulajdonosokig mindenki elfoglalta a helyét az asztalnál, csupán a Boldi széke maradt üresen. A Boglárka kérdezősködni kezdett utána és rövid időn belül kiderült, hogy édesapját aznap senki sem látta. Miután telefonon keresztül nem tudott kapcsolatba lépni vele, nyomban az ebéd elfogyasztása után Norberttel és Antikával kutatni kezdtek utána és nem kis szorongással állapították meg, hogy ez alkalommal is szintén gyalog mehetett el valahova. Aztán, mivel tél volt és hó borított mindent, hát a lábnyomok szerint egyáltalán nem volt nehéz megállapítaniuk, hogy Boldi ismét hegyi túrára indult. A dolog egyértelmű volt. Viszont a szorongásérzet és az aggodalom ekkor Boglárkában már csaknem a tetőfokra hágott, hiszen hóban, járatlan utakon, a nagy hidegben való több mint huszonöt kilométeres túra nem egy öregembernek való! Ezúttal már tudta, hogy hová kell telefonáljon és Artúrt felhívva sírva könyörgött neki, hogy valamiként mentsék meg az édesapját. Boglárka a megmentést emlegetve az Anna képességeire gondolt, mert tökéletesen felmérte, hogy hamar sötétedik és pusztán nyomok szerint keresve nem maradt már semmi esély. Ettől eltekintve azonban halasztva minden tevékenységet, elindultak az egyik terepjáróval a mezőn keresztül vezető nyomok szerint, de hamarosan be kellett látniuk, hogy azok szerint lehetetlen tájékozódni, hiszen itt-ott szekérnyomok, traktornyomok és Sőt, még más lábnyomok is keresztezték a mezei utakat. Így azt vélték a legjobb megoldásnak, hogy felmennek a Szénégető pusztájára és onnan majd az Anna segítségével hátha valamiképp rátalálnak Boldira.


A tervéhez még mindig oly hűen ragaszkodó Boldi nagyon jól ismerte a helyet. Valamikor. De azóta felejtett, öregedett… és a terep is változott és a nagy hótól annyira más volt minden, hogy egyszerűen képtelen volt pontosan tájékozódni. Fogalma sem volt, hogy melyik hegy oldalában vergődik. Ösztönszerűen a tető felé kapaszkodott, hogy ott aztán majd kellőképpen betájolhassa magát. Nehezen haladt kifelé, de nemcsak a hó végett, hanem az alatta lévő ágak-bogok, gödrök is elégé jelentős akadályoknak bizonyultak. Így, elégé sok időbe telt, míg fáradtan kivergődött a tetőre és ott szétnézhetett. Sikerült is kellőképpen felismernie a szomszédos hegyeket és tökéletesen tisztában volt azzal, hogy hol van, de mivel már a sötétség kezdett rászállni az erdőre, be kellett látnia, hogy zarándoklata végcélját másnapra kell elhalasztania. Így az útiterv is megváltozott. Elővette a telefonját és Artúr barátját hívta fel, bejelentkezésképpen, hogy náluk szeretné tölteni az éjszakát. A beszélgetés során többek közt még arról is értesült, hogy szerettei nagyon aggódnak miatta, de ő fölényes nyugalommal jelentette ki Artúrnak, hogy legfentebb egy óra leforgása alatt ott lesz náluk. Hiszen bármennyire is kifáradt, már csak lejtőre kell haladnia tovább. Immár tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az általa jól ismert Nurmó csúcsáról tájékozódik és arra számított, hogy a tetőről leereszkedve majd a völgyben a Galócás patakának folyása épp a Szénégető pusztájára vezeti el.


A Boldi és Artúr telefonbeszélgetése óta már rég eltelt egy óra. A Szénégető puszta béli házban egyre-másra ideges kézmozdulatokkal pityegtették a telefonokat, de teljesen eredménytelenül. A jobbik esetben még arra gondoltak, hogy Boldinak hátha sikerült újból elveszítenie a telefonját és csak azért nem tud válaszolni a hívásaikra. Azonban ez egy nagyon vékony vigasz volt, amely semmiképpen nem oldhatta fel belső szorongásérzetüket. Boglárka, Antika és Norbert fokozatosan kezdték elveszíteni a reményt a és szorongásérzetük is egyre jobban fokozódott, amikor még Anna sem tudott konkrét tanáccsal szolgálni. Sőt! Annyira furcsán viselkedett, hogy egy az egyben a frászt hozta rájuk. Antika attól a pszichés nyomástól kimerülve a hangját felemelte Annára és úgy követelte, hogy legalább szóljon már valamit.

― Amit nem tudok, arról nem beszélhetek. Sem nektek, sem másoknak. ― felelt Anna csendesen.

― De hát azok a híres fák mit mondanak ilyenkor? ― fortyogott tovább Antika ― Vagy azok sem tudnak semmit?

Anna még csak jelét sem mutatta, hogy hatott volna rá ez a gúnyolódás. Végtelen komoly tekintettel nézett végig a társaságon és tisztában volt azzal, hogy mind az ő határozatát várják.

― Csak annyit tudok mondani, hogy nagyon rossz előérzetem van! De ez nem jelenti azt, hogy nem indulunk a keresésére.

― De hogyan? ― kérdezte csaknem sírva Boglárka ― Hol keressük?

― Szólnunk kell Tóninak. ― jelentette ki Anna, mire Antika heves tiltakozásba kezdett.

― Ha az én megérzéseim már nem segíthetnek, a kutyák ösztönei hátha majd pótolják!? ― tromfolta le Anna csaknem szigorúan.

Aztán Artúr telefonált Tóninak és rövid időn belül már szervezetten lámpákkal felszerelkezve két kis csapat indult el a Boldi keresésére. Artúr, Antika és Boglárka a Szelek pusztájához vezető úton, a Nurmó és a Galócás közti részen a patak mentén felfelé indultak, Anna és Norbert pedig Tónival a Csontok völgyénél találkoztak, majd aztán az Anna előérzetét követően, ők hárman és még a négy kutya, a Bérc pataka mentén lefelé vették maguk elé az utat.


Boldi miután az irányt kiválasztotta magának, a fáradtsága ellenére már lendült is lefelé a lejtőn. Legszívesebben egyenesbe vette volna az utat, de mivel már csupán a fehér terep nyújtott némi tájékozódási lehetőséget, egy párszor el is vágódott a gödrös, hirtelen meredek szakaszoknál, így hát némiképp rákényszerült, hogy kisebb kerülőket tegyen. Bukdácsolva haladt a nagy hóban és maga is nagyon elcsodálkozott, hogy amióta kénytelen volt lemondani úti céljáról már nem fűti belülről annyira a zarándoklatláz és úgy testi, mint lelki hozzáállást illetően mennyire megváltozott. És már nem képes annyira Imola lényére összpontosítania!? … Már az is tudatosult benne, hogy mennyire elfáradt és érzi a hideget is. Sőt! Egészen beleremegett, hogy mennyire hideg tud lenni!!! – Hiszen eddig nem is érezte!? … És a fáradtságot sem és azt sem, hogy valahol megütötte a térdét!? Mégpedig elég komolyan. … És érezte, hogy fáj. De ezek mind csak azután tudatosultak benne, amióta csak a Szénégetőig kell eljutnia. (!) … De bárcsak már lenne ott! … Hiszen… hiába, hogy már csak lejtőt kell mennie, de már meg unta azt a nagy hóban való küszködést. Főképp ebben a fogcsikorgató hidegben! … Tényleg jó volna már legalább a Galócás patakát elérnie! Onnan tovább hátha valamivel könnyebb az út!

Boldi csak remélte, hogy majd egy járhatóbb terepen folytathassa az útját, de az a huzamos lejtő, amely nagyon kimerítette, semmiképp sem akart elfogyni. Hol van a patak? – Tette fel magának a kérdést. Hiszen itt kell lennie! Miért nem ért le még a hegyről! Már sötét volt, alig látott valamit. Csak annyit tudott, hogy még mindig lejtőn halad.

Egy adott pillanatban, amikor csúszva-mászva összegabalyodott valami hó alatti száraz ágakkal, egyszer csak megszólalt a telefonja is. Annak ellenére, hogy folyton mozgásban volt, kegyetlenül érezte a hideget. Végigtapogatott magán, a telefont keresve, de amire nagy nehézségek közt sikerült a zöld gombot megnyomnia, már csak a sípszót hallotta. Pedig a telefon eléggé huzamos ideig szólott. A visszahívási művelettel próbálkozott, de kezeit annyira áthatotta a hideg, hogy már jóformán nem is érezte, hogy egyáltalán tart-e valamit a kezében. Képtelen volt telefonálni.

Amint a kesztyű felhúzásával küszködött, hirtelen arra a megállapításra jutott, hogy bizony elég nagy bajban van. Hiszen alig tudta valamennyire felhúzni a kesztyűjét és a megindulás is szörnyű nehezen ment. Tájékozódásképpen annyit tudott csak, hogy lefelé kell tartania és amint a patakot eléri, balra. Aztán már onnan lesz valahogy. Viszont lassan-lassan már egy olyan állapotba jutott, hogy arról már fogalma sem volt, hogy hogyan. … Aztán a telefon újból csengett. Első hallásra még nem volt biztos, hogy tényleg szól-e, vagy az előbbi csengés vibrál be a fülébe. Aztán miután rájött, hogy nem hallucinál, újból tapogatni kezdett a szerelék után. Tisztában volt azzal, hogy a hívást fogadni csak egy gombot kell megnyomnia. De azzal már nem, hogy kellő időben meg tudja-e nyomni azt. … És bizony nem tudta megnyomni azt az egy gombot a második alkalommal sem. Telefonálással már nem próbálkozott, mert amúgy is rengeteg időt vesztett a sok bogzódással. …

Aztán amint tovább vergődött, valamiként tudatosult, hogy vége a lejtőnek és kiért a fák közül. Ez egy kis reményt, sikerélmény adott neki és nekilendült, kereste a patakot. A hidegtől valóságosan fájdalom nyilallt a fejébe és kis fénynyalábokat kezdett látni maga körül, de ettől eltekintve még tudta, hogy bal felé kell tartania.

Boldi amint leért a Nurmóról, egy kis idő után a fenékig lefagyott patakra is rátalált és valamiként sikerült a szembe lévő hegyről is tudomást szereznie. Ott, a sötétben, azon a zord helyen ugyanis ő arra következtetett, hogy a Szelek pusztája felé vezető útra ért ki, a Galócás pataka mellé és a szemközti hegy a Galócás. Azonban nagyot tévedett, mert a tervbe vett útiránytól csekély kilencven fokra tért el és az északi irány helyett a nyugat felé vergődött ki a Csontok völgyébe. És a patak, amelynek annyira megörvendett, nem a Galócás pataka volt, hanem a Bérc pataka. Így Boldi utolsó erejét összeszedve a Szénégető pusztájától egészen más irányba indult el. A Bérc patakán lefelé, amely aztán a Szala-Vát patakába ömlik bele. Hiába, hogy ott nőtt fel azon a környéken és jól ismerte a helyeket, de ő már túl volt azon, hogy ezt megállapítsa. És amúgy is sötét volt. Örvendett, hogy vajmi keveset lát maga előtt.

Boldi hihetetlen módon szedte össze erőtartalékait és körülbelül egy órai gyaloglás, azaz, inkább amolyan bukdácsolás után elérte a Szala-Vát patakát. … És, csak akkor lepődött meg igazán! A Szénégető helyett az összeömlésnél kötni ki!? … Hát… ez aztán végképp betette a kaput neki. Már teljesen elveszettnek érezte magát és úgy tűnt, hogy épp ebből kifolyólag valamiként egy más létsíkra került. Viszont még mindig érezte a hideget is és az is tudatosult benne, hogy valaminek a végéhez érkezett. Hogy valamit befejezett.

De mit fejezett be? Minek érkezett el a végéhez? … Hisz' teljesen észnél van! Mozogni már nem képes, de gondolkozni igen! … És akkor, ott a fagyos földön fekve a hidegtől bénultan tört rá egyből a halálfélelem. Nem! Nem akarja még befejezni! Ez félelmetes! … Nagyon félelmetes! Jó volna visszamenni! De hová? …Nincs segítség, egyedül van, mozdulni sem tud! Még ennyire soha nem érezte egyedül magát és nagyon félni kezdett. És nagyon felpörgetődtek a gondolatai. Annyi minden végigfutott az agyán, hogy az hihetetlen. Hiszen az egész egy tévedés csupán! – Nyilallt bele a tudatába a fájdalmas, de egyben ijesztő valóság. … Hát tévedésből is meghalhat az ember? Hát ez egyszerűen nem lehet igaz! … Nem kellett volna útnak indulnia, de hát ki hitte volna, hogy ilyen nagy hideg van? … Az Imola fájához akart elzarándokolni. … Vajon találkozik-e Imolával? … És Boglárkát… Istenem Boglárkát már soha többé nem fogja látni… Antika… Norbert… szerre peregtek le előtte szeretteinek képei.

Aztán egy bizonyos idő múltán már elfakult minden gondolat, minden kép, és csupán csak az maradt meg a tudatában, hogy sötétség veszi körül. De valamiképp már nem azt a sötétséget látta maga körül amely már oly régen ellepte a Csontok völgyét, hanem egy egész más fajta sötétség borult rá. És valahonnan egyszeriben megérezte, hogy amikor meg fog virradni, akkor már minden egészen másképp lesz mint volt.

És ott feküdt Boldi egyedül, a fagyos csendben, a nagy hóban, nem messze attól a helytől, ahol valaha a Lia fája élt valamikor.


Talpas, a hatalmas kaukázusi juhászkutya ugatni kezdett. A gazdája pontosan értette, hogy mit akar közölni. Hisz' már több mint tíz éve voltak jó barátok és az alatt az idő alatt bizony bőven volt idejük összeszokni a kommunikálást illetően is.

― Megtalálta. ― bólintott hátra élénken a közvetlenül a nyomában lépkedő Anna felé Tóni.

Anna épp csakhogy rápillantott a sötétben és nem szólt semmit. Folytatta tovább az útját. A mögöttük haladó Norbert, egy hirtelen fiatalos mozdulattal elébük szökkent és megiramodott az ugatás irányába.

― Talpas! Talpas! ― kiabált eszeveszetten. Majd, egy jó ötven métert haladva, még a sötétben is elégé jól ki lehetett venni a halvány fehérségben nyüzsgő pontokat, mert ugyanis a Talpas hívására a másik három kutya is odaért a hóban fekvő Boldihoz. Norbert, amint nagy lihegve közeledett, már nem a Talpas, hanem a Boldi nevét kiabálta, és felindultságában alig tudta visszatartani a sírást.

― Bátya! ― világított a lámpával a hason fekvő ember fölé és óvatosan rázogatni kezdte ― Bátya! … Jól vagy? … Szólj már valamit! …

Aztán, mivel Boldi nem szólt, eszeveszetten elkiáltotta magát, hogy csakúgy csengett belé az egész völgy.

MEGTALÁLTAAAAM!!! … Gyertek gyorsan!

Anna és Tóni, a korukat meghazudtolva csaknem megfutamodtak a nagy hóban és rövid időn belől a helyszínre is értek. Tóni amint odaért, nyomban Boldi mellé térdelt és nagy lendülettel súrolni kezdte, de alig fogott hozzá, egy különös érzés hatására tanácstalanul visszanézett a mellette álló Annára, aki egy kísértetre talán jobban hasonlított akkor, mint egy emberre. Tóni kissé meg is borzongott.

Közben Norbert is fennhagyott a noszogató élesztési eljárásokkal és hirtelen ő is ráhangolódott arra a kifejezetten furcsa állapotra. Mind a ketten Annára vártak, hogy tegyen már valamit, ami feloldja azt az ijesztő hatást, amitől egyszeriben mindkettőjüket, egyfajta félelem fogta el. … Attól a kifejezetten zord környezettől… a hidegtől… a természet kegyetlen pusztító erejétől… a haláltól…

Egyikük sem volt képes elemezni, hogy tulajdonképpen mi is történt velük.

― Elkéstünk. ― mondta Anna csendesen, és már nem volt annyira kísérteties a jelenléte. Sőt! Attól eltekintve, hogy végtelen szomorúság ült az arcán, Tóni és Norbert tévedhetetlenül érezni kezdték, hogy fokozatosan egy különös melegség járja át testük minden porcikáját. Kissé mintha megnyugodtak volna ettől és mindketten úgy néztek fel Annára, mint akik valami csodára várnak.

Azonban a csoda elmaradt, mert egy kis idő elteltével kábultságukból az Anna végtelen szomorúság-teljes szavai ébresztették fel őket.

― Telefonáljatok!


A Szala-Vát pataka a Csontok völgyéből hozzászegődött testvéreivel együtt-érezve folydogált csendesen. Argóba érve némán kanyarodott el a Dallasz mellett és a vastag jégréteg alatt mély gyászt hordozva adta hírül a környékbelieknek, hogy az a gyertyánfa a Bérc oldalában a tavasz eljöttekor immár nem fog új rügyet hajtani.
A tujafarmon pedig… mint ahogyan a Szala-Vát pataka sem állhat meg, hát ott sem állhat meg az élet. A régit mindig új váltja fel… És Boglárka, Antika, Norbert, már nemcsak Liához és Imolához járogatnak ki a temetőbe… A halottak napján való megemlékezésekkor immár három gyertyát gyújtanak…



◄--- Előző lap:59. Amikor a fák meghalnak/A juhar                             ---► Következő lap:59. Amikor a fák meghalnak/A tölgy