Amikor a fák meghalnak/A tölgy
|
Amikor a fák meghalnak59. Amikor a fák meghalnak/A tölgy
Már álmában megérezte, hogy valami nagyon nincs rendben és kora hajnalban ösztönszerűen elindult… és amikor már kiérezte, hogy tulajdonképpen hová is kell mennie, akkor már teste minden sejtjében remegve közelítette meg azt a helyet. Lelki szemei előtt rémképek megállíthatatlan sorozatai különféle formákban játszódtak le és teljes tehetetlenséget érezve, a sors kegyetlen beteljesülésével próbálkozott harmóniába lépni. Fájdalmat, örömet egyaránt élt meg azokban a pillanatokban. Azaz a pillanatoknak vélt órákban, mert időérzéke szabályszerűen cserbenhagyta és aznap már semmiképpen sem tudott visszarázódnia e matériai világba.
Artúr aznap valahogy nem volt képes ráhangolódni a természet felemelő érzéseket keltő rezdüléseire. A Galócás pataka mentén felfelé menegetett, ahová már nem hatoltak be a nap életkedvet növelő sugarai, de ezt ő számba sem vette, csak menetelt egyedül, öregesen a Szelek pusztája felé. Bizony felette is eljárt az idő, és a telek nemcsak a vén, kiöregedett fák számára lettek egyre nehezebbek, hanem lassan-lassan neki is be kellett látnia, hogy a mindennapi tevékenységeik keményebb próbatételeiből kénytelen néha átengedni Annának egy-egy keveset, mivel ő fiatalabb és erősebbnek is bizonyult nála. Az egymáshoz való viszonyulásukat illetően a több-mint harminc év elteltével nem sok minden változott. A köztük lévő hétköznapitól eltérő együtt-érző képesség már közvetlenül az egybekelésüktől fogva elkezdődött és Artúr már a kezdeti időszakban, mintegy beavatást kapva, nap mint nap egyre jobban képes volt ráérezni Anna minden állapotváltozásaira és érzésein keresztül megélte úgy a mennyei boldogságot, mint a kínokat. Amikor szeretett párja betegséget vett magára, ő is beteg volt és amikor regenerálta magát, akkor vele együtt Artúr is kigyógyult belőle. Mivel testileg, lelkileg és spirituálisan teljes összhangban éltek, az Artúr számára Anna nem pusztán csak a nőt, mint élettársat jelentette. Anna már nem volt sem fiatal, sem szép, de Artúr mégis kiérezte a lényéből azt a maradandóságot, ami valójában sokkal több, a fiatalságnál és a szépségnél. Azon a napon, nem tudván, hogy pontosan mi okból, de valamiként ráérzett az Anna lehangoltságára és ennek függvényében mintegy alvajáróként végezte napi tevékenységeit. Aztán amint telt az idő és amikor a nap is már kissé meghajlott, – mivel egyáltalán nem esett nehezére megállapítani, hogy szeretett párja hol tartózkodik, hát ösztönszerűen követte őt. Tudta jól hogy valami nincs rendben. Attól eltekintve, hogy az ilyesmi már nagyon megszokott és csaknem hétköznapi eseménynek számított az életükben, Artúrt minden alkalomkor aggodalom fogta el Anna iránt. Hiszen nemcsak tudta, hanem egy az egyben tapasztalta is mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket végig kellett szenvednie. Viszont azt is nagyon jól tudta, hogy amiket az olyan alkalmakkor ő él át, azok csak amolyan enyhe tortúrák az Anna által elviselt gyötrelmekhez képest. Azonban, amikor kiért a Szelek pusztájára és Annát megpillantotta ott az elárvult, megtépett vadcseresznyefa tövénél leroskadva, azon csodálkozott el nagyon, hogy ő miért nem érez kínokat. Más alkalmakkor mindig segített Annának a gyötrelmes pillanatok átéléseiben. (?) … Aztán amikor már egészen közel ért a fához, Anna egyszeriben feléje fordította a fájdalomtól eltorzult arcát és azokkal a kissé ijesztően villogó smaragdszemeivel Artúrra nézett, akit hirtelen, egy olyan furcsa tompa szédültség érzet fogott el, hogy csaknem beletántorodott. De ebben a találkozásban azonban nem volt semmiféle misztikus jelleg, csupán csak az energiáik cserélődtek ki. Ilyesmi naponta megszokott ismétlődni köztük, viszont mindez Artúrra akkor mégis annyira különlegesen hatott, hiszen még akkor sem tapasztalta azokat a szokásos gyötrő érzéseket. Egyikük sem szólt, csak álltak egymással szemben és mintha szemeiken keresztül az érzéseikkel kommunikáltak volna. Aztán az Artúr kérdéseire Anna szavakban válaszolt. ― Az éjszakát a hegyen töltöm! ― mondta rekedten ― Csak én! ― hangsúlyozta tovább ― Te nem jöhetsz velem! Maradhatsz itt a pusztán, de ha nagyon rosszul érzed magad, akkor menj minél távolabb! Az Anna arca végtelenül szomorú volt, de Artúr nem ettől lett még lehangoltabb. Nagyon nehéz szívvel vette azt a mély lélegzetet és csaknem csodálkozóan nézett körbe a fák frissen hajtott zöld lombjain. Azt már tagadhatatlanul megérezte, hogy nem egy kimondottan hétköznapi esemény megtapasztalása következik, de mivel az idők folyamán már sokszor megélte, hogy a türelem miként győz a kíváncsiság felett – és mivel mindig nagyon bízott Annában, – hát nem tett fel több kérdést. Lassan elindultak és egy darabig szótlanul menegettek egymás mellett, aztán amikor az emelkedőhöz értek, Anna továbbhaladt felfelé a Villámlások hegyére vezető ösvényen, Artúr pedig eltért a bükkös felé, ahol nem messze egy földbe ásott fákból összetákolt hajlék várta őt éjszakai szállásra. Nagyon jól ismerte azt a kis vackot, még abból az időből is, amikor még Annának a vezeklése idején szolgált menedékül, amikor csaknem egy évet töltött egyedül ott a Szelek pusztáján. … Legelőre még a Boldi segítségével talált rá arra a helyre... Mennyi sok idő is telt el azóta?... És mennyi minden történt?... Imola… De előbb Lia, a Tóni felesége… Aztán Imola… Boldi… Szegények… Már csaknem annak is két éve, hogy Boldi meghalt! … És… valahogyan ezek a halálozással, az elmúlással kapcsolatos gondolatok annyira egy zavaró hatással nehezedtek rá, hogy már a szokásos kínok küszöbén kezdte érezni magát. … A nyár még a kezdetét járta és az éjszakák elég hűvösek voltak, de mégsem rakott tűzet. Nem először éjszakázott már ott azon a helyen és már tapasztalatból is tudta, hogy a belső hőképzés miként hat a külső hideg ellen. Nem volt ám ott idő fázásra! És az éhségérzet sem kínozta! Annál sokkal kellemetlenebb érzések hada zúdult rá az ott töltött éjszakák ideje alatt. De valahogy akkor, ott, azon az éjszakán az az állapot még sem hasonlított azokra a szokásos lelki hánykolódásokra, amelyeket az Annával együtt töltött idők alatt már számtalanszor átélt. Valahogy úgy érezte magát, mintha valamilyen köztes állapotban lebegne valahol, amit konkréten sem jónak, sem rossznak nem lehetett megítélni. Mintha az elmúlás fájdalmas élményei belevegyültek volna a jelen pillanataiban… sőt, mintha még a jövőbeli képek is folyton azokat tükrözték volna vissza. Valahogy mintha megállott volna az idő és minden egybe folyt volna. A múlt, a jelen, a jövő, a fájdalom, az öröm, a szeretet, az elhagyatottság érzet… Nem volt számára egyáltalán újdonságérzet az sem, hogy Anna iránt aggódik. Mindig is aggódott az olyan alkalmakkor, de akkor valahogy már-már csaknem megszegte az Anna utasítását és nagyon kevés tartotta vissza attól, hogy ne menjen fel utána a hegyre. Kínok közt érezte a halál leheletét is, de ugyanakkor a végtelen szeretetet, azt a Mindenségbe való vágyódást és azt, hogy kész Annával együtt meghalni. Érte bármit, bármilyen nehézséget felvállalni… Nagy a fájdalom, de már megtanulta, hogy szenvedni jó! Hisz' ott az Anna szeretete! … De azért mégis nagyon aggódott… Vajon Anna hogy van? … Tagadhatatlanul érezte a rendellenességet, de nem tudta, mit tegyen. Többször is elment a hegy lábáig, ott várta Annát… de oly későre virradt! Nagyon későre!
― Visszaemlékszel, amikor még nagyon rég a Love Story-t hallgattuk együtt a pusztán? Artúrba fájó érzésként hatolt ez a kellemes emlék felidézése és az ő szemei is megteltek könnyekkel és úgy bólogatott. ― Pontosan nem tudhatom, hogy akkor mennyire értetted meg azt amiről akkor beszéltem neked, de sajnos elérkezett az idő, hogy most végre teljességben megértsd azt. ― Egyek vagyunk! ― jelentette ki csendesen Artúr és megfogta az Anna mindkét kezét. ― Igen. ― mondta Anna is csendesen ― Már régről egyek vagyunk. És most kell azt megértened mégpedig teljességben, hogy mit jelent időtlen időkön keresztül megőrizni a lélekben való egy-séget. Nemsokára egy kis időre elválunk, de tudnod kell, hogy a lelki-társak soha nem szakadhatnak el egymástól! Értesz engem Artúr? Felfogtad, hogy miről van szó? ― tagolta Anna a szavakat, miközben patakzottak a könnyei. Artúrnak már teljesen egyértelmű volt, hogy hamarosan valamelyikük meg fog halni, hisz' nemhiába érezte annyiszor a halál leheletét az éjjel! Szíve nagyon összeszorult, de nem kérdezett. Szorosan ölelték egymást ott a puszta szélén a fák, a lombok társaságában, mint egy utolsó búcsúzáskor.
Artúr már közvetlenül a racionális felmérések hatására is érezte mellkasában azt az egyre jobban fokozódó nyomottságot viszont már rég megtanulta, hogy mikor van az észérvek használatának az ideje és mikor a megérzéseké, vagy mikor és miként kell a fákkal kommunikálni. Racionálisan még nem volt tudatában, hogy tulajdonképpen hol jár. Csupán csak az érzéseit követve megállott egy pillanatra. De úgy leragadt, mintha valahonnan egy segélykiáltást hallott volna. Elsőként érzései által tudatosította, hogy saját fája, a gyönyörű, egészséges tölgy micsoda egy állapotba került és csak később mérte fel racionálisan, hogy az a körülbelül húsz-harminc fokos mart épp a fa tövénél teljesen derékszögbe le van gyalulva. És a fa gyökerének fájdalmát előbb megérezte és csak utána mérte fel, hogy mennyire megsérült. Anna a háttérben maradt és Artúr egészen közel ment a fához, nem tett egyebet csak állt mellette és próbálta felmérni – immár teljesen racionálisan, – hogy mi is történt tulajdonképpen. … Hát, igen. Ez a karma. A fának a karmája. … Ami aztán egyben az ő karmája is!… Azaz: elérkezett a Vég! Meg kell halni? … És bármennyire is furcsán és félelmet-keltően hatott rá ez a tudat, mégis képes volt lelkileg nagyon, de nagyon mélyen visszamenni az időben. Egészen odáig, amikor még csak ismerkedett a fájával. Amikor még nagyon fiatal volt és tulajdonképpen még kételkedett is abban, hogy létezne valami lényeges kapcsolat köztük. … Aztán amint telt, múlt az idő és az Anna iránti bizalma és szeretetet folytán hinni kezdett a dologban. … Aztán miután érzelmi szinten egyre közelebb került Annához és lényéből egyre többet megértett, akkor már tagadhatatlanul érezni kezdte a tölgy és a többi fák közti különbséget is. Megtanulta, hogy miként ápolgathatja lelki harmóniáját, megtanult gyógyulni, sőt, még gyógyítani is általa. … És sokat, nagyon sokat beszélgetett a fával… És mindig kiérezte a belőle áradó szeretetet, a tartást, ami folytán mindig magabiztosságot kapott… Azonban, amint a sérüléseket felmérve időzött a fája mellett, a magabiztosság tökéletesítése érdekében kissé segítségkérően visszatekintett. Annára. Az élete párjára és egyben páratlan tanítómesterére. Anna egész közel ment Artúrhoz és fájához. Könnyes szemeivel az ég felé tekintett, majd aztán vissza Artúrra. Majd a fára. ― Sajnos lehetetlen változtatni a Dolgok Rendjén. Ami egyszer meg van írva, az be is teljesül. De ne feledkezz meg arról, hogy nem az a magasztos dolog, amikor két lény egymás mellett szereti egymást, hanem az, amikor a Lét forgatagában is képesek egymásra találni! És megőrizni a feltétel nélküli szeretetet, a lélektársi összetartozást! Ennek az Igazságnak a Végső Értelme adjon neked majd kellő erőt és megnyugvást azokban a pillanatokban, amikor úgy fogod érezni, hogy nem vagyok melletted! … Artúr, némi kedvezmények folytán a Pici-tanyán való szolgálati lakását még a nyugdíjba vonulása előtt megvásárolta, viszont a telekkönyvezésekkel kapcsolatosan még hátramaradtak némi elintéznivalók. Azonban, mivel tökéletesen elégedett volt a puszta beli barátságos kis-otthonukkal, a városban lévő magántulajdon birtoklásának már nem adott különösebb fontosságot és folyton csak halasztgatta azokat a telekkönyvezéssel kapcsolatos jogi intézkedéseket. Viszont, amit csaknem tíz évig egyáltalán nem tartott lényegesnek, az egyik napról a másikra égetően fontossá vált. A halál leheletét érezve némiképp megbékélt a nemlét fogalmával is, de a szíve mégis összeszorult, amikor Annára gondolt. Az idők folyamán az anyagi orientáltságtól egyre jobban eltávolodott, viszont akkor hirtelen mégis megfordult a fejében, hogy – ha már a dolgok így alakulnak – bizony, Annának a megélhetés szempontjából jól jönne egy kis örökség. És mivel nagyon is tisztában volt azzal, hogy a tulajdonában lévő ingatlanok még intézetlenek, hát minél hamarabb, mintegy hagyatékként szerette volna Annára íratni azokat. De erről nem szólt Annának, mert jól tudta, hogy lebeszélné szándékáról. Csupán csak annyit mondott, hogy intézni valója van a városban. Megölelte, megpuszilta és beült az autójába. Alig gördült pár métert, valami arra késztette, hogy megálljon. Amint visszanézett, a kép amit akkor rögzített, örökre belevésődött a tudatába. Hirtelen egy olyan bevillanást érzett, mintha egy kissé az idő megállott volna. Anna a kis házuk előtt állt és szomorúan nézett utána. Szemei könnyesek voltak és amint ruháját, haját meg-meg lebbentette a szél, úgy nézett ki, mintha egész örök időktől fogva ott lett volna. ― "Mindig egyek voltunk! És mindig azok is maradunk! " ― mondta kissé misztikus csengéssel. ― Igen Édesem! Ez egy Végső Igazság! ― intett feléje minden izmában megfeszülten Artúr. És amint gázt adott a motornak, kissé elcsodálkozott, mert úgy tűnt, mintha az előbb az Anna ajkai nem mozogtak volna… (?)… És aztán amikor már az úton lefelé zötykölődött, még abban sem volt egészen biztos, hogy Anna tényleg beszélt volna hozzá? Gondolatai még akkor is eléggé zavarosak voltak, amikor már leért a főútra. Egyáltalán nem tudott kiigazodni, hogy tulajdonképpen miért is ejtette rabul olyan nagyon az a kép, amikor Annát látta ott állni a ház előtt. Valahogy olyan furcsa volt akkor minden. Mintha egy filmet látott volna!? … Vagy… saját magát látta volna egy filmben szerepelni?! … És Anna… amint oly titokzatosan kommunikált, hogy talán nem is beszélt (?)… Mert nem beszélt! … Már egészen biztos volt abban, hogy Anna nem mondta azokat a szavakat! … De akkor ő mégis kitől hallotta? … Hiszen az Anna hangja volt! ― Talán vissza kellene térjen és tisztázzák a dolgokat …? De Artúr már nem másította meg a tervét. Már második napja volt, hogy halálraítéltként érezte magát. Mégpedig olyan halálraítéltként, akinek még nagyon fontos tennivalói maradtak hátra! Valahogy nem félt a haláltól. Meg fog halni! Ez nem vitás. Egyszer úgyis meghal az ember. … De addig neki el kell intéznie azokat a dolgokat, hisz' Anna egyedül marad! És rá fog férni abból az örökösödésből jövő anyagi pótlék, amit majd Antika, vagy Boglárka… vagy Norbert hivatalosan elintéznek neki! Azonban bármilyen csodálatos megbékéltséget ismert el magában, a halál gondolatai mégsem hagyták nyugton. Elbizonytalanodott és némi félelemérzet lett úrrá rajta. Arra gondolt hirtelen, hogy nem kellett volna Anna mellől eltávolodnia. … Hiszen bármikor jöhet a halál! … És – Istenem! – csak Annától távol ne érje!!! … Viszont, az igazság az, hogy bárkinek, bármikor jöhet a halál. És úgy neki, mint másnak, eddig is bármikor jöhetett volna! … Hányszor hallotta Annától, hogy az ember minden pillanatban fel kell legyen készülve a halálra! … Az az oly nagyon fontos jelen pillanat! Amelyet Anna oly sokszor emlegetett. Artúrnak az országúton Argó felé haladva eléggé zaklatott gondolatok közepette sikerült megélnie azt az oly nagy fontosságú jelen pillanatot. Alig tíz kilométer választotta el már a külvárosi részektől, amikor a gondolatok világából egy adott pillanatban egy szembejövő furgon hirtelen megjelenése ébresztette fel a valóságba. De csak egy nagyon rövid ideig, mert amikor a két jármű ütközését követő tompa csattanást hallotta, azután minden teljesen elsötétült előtte. Artúr számára minden megszűnt. Időérzék, térérzék, minden. A fájdalomról nem is beszélve, amely – a nagy-hatású fájdalomcsillapító injekcióknak köszönhetően – még mindazok után is elkerülte, amikor úgy a késő délutáni órákban a kórházi ágyon magához tért és újból gondolkozni, tájékozódni kezdett. Nagyon kábult állapotban volt, de lassan-lassan azért sikerült tudatosítania, hogy kórházban van és az ágya köré helyezett készülékek csipogásáról és villogásáról azt is megállapította, hogy elégé kritikus állapotban. A jelen pillanat tényleg jelenné vált előtte, főként, amikor már jobban magához tért és azt is megtudta, hogy a baleset során egyes szervei leszakadtak. A mája, a lépe és a bal veséje. Teljesen tudatos volt, amikor mindezeket az információkat közölték vele. Már csak néhány órája volt hátra az életből. Ezt is tudta. Igen. Ez történt. Megtörtént. … Tehát el jött a Vég. … És ez lenne a Vég??? … Így hal meg az ember??? … Röpködő gondolataiban előre folyton csak kérdezett magától, de aztán később változott a helyzet, változtak a gondolatok érzések és egyszeriben pánik fogta el. Ezt észrevévén az asszisztensek nyugtatókkal akarták ellátni, de Artúr mintha ettől erőt kapott volna, tovaszállt minden félelme és hevesen tiltakozni kezdett. ― Ha már meg kell halnom, hát teljesen észnél akarok lenni abban a pillanatban is amikor végleg itt hagyok mindent!!! Semmiképpen ne adjanak nekem semmiféle injekciókat! Megkérem szépen! Az Artúr ágyánál tartózkodó orvosok, asszisztensek mindannyian mély részvéttel voltak iránta és igyekeztek is teljesíteni utolsó kívánságát. Azonban egy elmaradhatatlanul fontosnak tartott kérdést még feltettek neki. Ugyanis a hozzátartozói felől tudakozódtak. Hogy kiket kell (majd) értesíteniük… Ekkor Artúr belső állapota ismét nagyot változott. Anna jutott az eszébe. Sírt, zokogott, hogy immár többé nem láthassa azt a drága szeretett párját, tanítómesterét aki mellett oly csodálatos életet élt… És a körülötte állók semmiképpen sem tudták elképzelni, hogy miért nem adja meg a címét, vagy miért nem próbál véle – utoljára – kapcsolatba lépni? De Artúr kifakadása nem tartott sokáig. Hamar megnyugodott, mert a végzetes szerencsétlenségére egy egészen felmérhetetlen szerencsének tartotta azt, amikor a kórterem ablakán kitekintve észrevette, a messzi távolban magasló Villámlások hegyét. Bizony nagy szerencse ám, hogy az életét befejezni Argó egyik kórházának olyan kórtermébe kerül, amelynek ablakai éppen a lenyugvó nap irányába néznek… És ahonnan látni lehet épp azokat a hegyeket amelyeket ő hosszú éveken keresztül immár otthonának tekintett… Az ápolók Artúr kívánságát teljesítve elhúzták a függönyöket és hogy tökéletesebben láthassa – még utoljára – azokat a hegyeket, kissé szögbe emelték a fekvőágyat neki. Artúr egy fajta lebegő állapotot érzett maga körül és végtelen elégtételt érzett, hogy elbúcsúzhat a Villámlások hegyétől. Vagy ahogyan azt Anna nevezte a Szenvedések hegyétől. Mert tisztában volt azzal, hogy akkor egyben szeretett Annájától is el fog tudni búcsúzni. Hiszen ők ketten annyi időn át együtt szenvedtek azon a szent hegyen! Tudta biztosan, hogy Anna ott van a hegyen. És a Hegy Szellemével kommunikál az ő érdekében. Azaz: kettőjük érdekében! … És ott, azon a kórházi ágyon fekve tehetetlenül, élete utolsó órájában élte át igazából azt a bizonyos jelen pillanatot, amelyről Anna oly sokat beszélt neki. De nemcsak az a jelen időt, amelyet közvetlen környezetében érzett maga körül! Tökéletesen élte azt a pillanatot is, amint Anna a hegy tetején, a Szent Helyen épp feléje néz… Ajkai ugyan nem mozognak, de Artúr mégis tisztán hallja a szavait: "Nem az a magasztos dolog, amikor két lény egymás mellett szeretni tudja egymást, hanem az, amikor a Lét forgatagában is képesek egymásra találni! És megőrizni a feltétel nélküli szeretetet, a lélektársi összetartozást!" Csend követi e kijelentést, majd Artúrnak hirtelen bevillan a folytatás is: "Ennek az Igazságnak a Végső Értelme adjon neked majd kellő erőt és megnyugvást azokban a pillanatokban, amikor úgy fogod érezni, hogy nem vagyok melletted!"
… Ugyanakkor, légvonalban mintegy húsz kilométerre attól a kórházi ágytól, amelyen Artúr kilehelte a lelkét, egy égbekiáltó fájdalmas sikoly hangzott fel amely átjárta a Villámlások hegyétől a Bércig az összes hegyeket, völgyeket, pusztákat… És sírtak a fák, sírt az erdő, a patakok … és velük együtt sírt Anna is. Ötvenöt év alatt bizony éppen eleget megtanulta, hogy mit jelent a szenvedés, de lelki megítélése szerint olyan kínokat még soha nem élt át, mint akkor azon az estén, ott a Szenvedések hegyén… És a velőt megrezegtető fájdalmas sikoly után néma kiáltásokkal vigasztalja a fákat, az erdőt, a hegyeket… és önmagát… Hiszen ő az aki nagyon jól tudja, hogy örök halál semmiképpen nem létezhet, csak az örök élet!
|