Amikor a fák meghalnak/A juhar

Amikor a fák meghalnak 59. Amikor a fák meghalnak/A juhar Anna a Bérc bozóttal borított sziklás oldalából az Argó felől lassan emelkedő vörös korongba mélyesztette misztikus szemeit. Egyenesen a napba nézett. Szemrebbenés nélkül, szilárd tartással állt ott és a kora reggeli szél hosszú a haját időnként nekicsapkodta a háta mögött lévő juharfa törzsének. Amely kissé előredőlve mintha szintén a már enyhén vakító vörösségbe kémlelne bele, egészen annyira, hogy a közvetlen mellette álló egyenes tartású gyertyán az ágaival körülölelve mintegy testőrként óvná a napból kiáramló esetleges káros kisugárzásoktól. Az idő lassú előrehaladtát jelezve a nagy vörös korong kezdett egyre kifehéredni és az emberi szem számára egyenesen vakítóvá válni, de az Anna szemei még akkor is rendületlenül rászegeződtek. Az Imola és a Boldi fájának mindennapi rutinos naptalálkozását másként nem lett volna képes teljesen átélni. Csakis azzal a megtapasztalással, amelyet ők naponként átélnek. Csak ekképp tudott lényeikkel valamiként egyé válni. Azaz, a tűz elemet segítségül hívván már csak ezzel a (végső) megoldással próbálkozott a lehetetlennel szembeszállni. Akárcsak egy klinikán egybegyűlt orvos csoport a halálos beteg ágya mellett, a föld, a víz, a levegő elemei is már mind lemondtak a juharfa földi síkon való továbbtámogatásáról. Anna rendíthetetlen kitartásával az emberi mikrovilág tűzét akarta feléleszteni a makrovilág leghatalmasabb tűzével. Már csak ez a halvány remény maradt hátra Imola számára. A tűz elem segítő ereje. Mert ugyanis az Imola mikrovilágában az érzelmeket hordozó víz elem pontosan harminckilenc éve egy hatalmas nagy sérülést szenvedett, amely a tudattalanjába rögzült. Aztán a szilárdsággal kapcsolatos föld elem eredményesen bedolgozott a lelke megkeményítésében, ami folytán meggátlódott az úgynevezett kapcsolódás, amelyet a Lét törvényeként a levegő elem hordoz magában. Így Imola a hosszú évek során e három létalaptörvényt működtető elem támogató erejétől egyre kevesebbet kapott… és végül odajutott, hogy már csak a szív melegségét elősegítő tűz elemben maradt még némi remény. Anna mindezekkel nagyon is tisztában volt és már több alkalommal említette Imolának, hogy valamiként próbálkoznia kellene az édesanyjával való kapcsolat kiegyenlítésével. Azaz, fel kellene oldja magában azt a megbántottságból fakadó negatív energiatorlaszt és végképp meg kellene bocsátania édesanyjának. Azt is tudta, hogy ez egyszer majd bekövetkezik, viszont nagyon tartott attól, hogy nehogy már túl későn történjen meg. Anna szerint – a szakorvosok véleményeivel ellentétben – Imola állapota már elégé előrehaladott állapotban volt és nem sok remény volt hátra a teljes gyógyuláshoz, de ennek ellenére az iránta való szeretet vezérlése folytán minden tőle telhetőt megpróbált, hogy megmentse. ... Amint az a rémhírként robbanó fenyegető veszély a családban felszínre került, a legjobban az pánikolt be, akit Imola az évek hosszú során a legtávolabb tartott magától. Boldi, Antika és Boglárka, ők Anna csodatévő erejében bízva néztek a jövő elé és arra próbálták rávenni Imolát, hogy tényleg költözzön fel egy időre a Szénégető pusztájára. Azonban Telczer Júlia – annak ellenére, hogy az idők folyamán neki is sikerült végképp meggyőződnie a hajdan csodabogárként emlegetett kislány gyógyító képességeiben – mégis az orvosi pályafutása során szerzett kapcsolatait vette igénybe és a volt kollégák direkt és indirekt segítsége után kutatott. Egyetlen lánya életéről volt szó! – Függetlenül attól, hogy hosszú éveken keresztül miként viszonyult hozzá, sürgősen intézkednie kell! Nem szabad elveszítse! … Hiszen el kell nyernie a bocsánatát!? ― De ebben már csak úgy reménykedett, ha az Imola melléből egy sikeres műtét folytán kioperálják azt a daganatot. Már csak kritériumot szabva bízott az Anna jóslatában és nem támogatta a Boldi, az Antika és a Boglárka ötletét. Annak ellenére, hogy a vélemény kinyilvánításokkor általában mindig a háttérbe sodródott, ez alkalommal a Norbert intenzív támogatása révén mégiscsak sikerült végképp meggyőznie a család tagjait a műtétre vonatkozóan. Az Imola nézeteivel viszont már egyáltalán nem kellett szembeszállnia, mert a hosszú időn keresztül őrzött titka felfedése után egy olyan pszichés változáson ment keresztül, amely folytán csaknem teljesen alajament. Mintha teljesen kiszállt volna belőle az életkedv. Számára már nem létezett olyan, hogy bízott volna valamiben. Nem ragaszkodott sem a műtéshez, sem az Anna általi kezelésekhez. Boldi, ugyan nem feledkezett meg az Anna javaslatáról és nagyon tisztában volt a gyógyító képességeit illetően is, viszont, mivel a hosszú évek során teljesen elvárosiasodott, hát fontosnak látta meghallgatni hogy egy szakorvos véleményét is. Az idős professzor, az orvosi pályafutása során szerzett rutinosságával, végtelenül megnyugtató hatást keltve részletezte a fennálló probléma megoldási lehetőségeit. Minden, amit mondott, nagyon is logikusnak hangzott. És tulajdonképpen az is volt, mert annak ellenére, hogy a szövettani vizsgálatok során egy kifejezetten rosszindulatú daganatról volt szó, a professzor szerint Imola élete mégsem volt veszélyben. Az a kis méretű csomó egy burokban volt és elburjánzásoknak még csak nyomuk sem volt. ― Az ilyesmi egyáltalán nem újdonság. ― magyarázta Boldinak a professzor. ― Még a hetven éven felüli nők is alávetik magukat az ilyen műtétre és a statisztikák szerint nagyon kevés a veszély valószínűsége. Én pedig, amint a felesége mellében lévő csomót megvizsgáltam, százszázalékosra vagyok biztos abban, hogy nem ebben a betegségben fog meghalni. Boldit a professzor által annyira magabiztosan kijelentett utolsó mondat nagyon megragadta és mivel Imolának a Szénégető pusztájára való felköltözését elégé körülményesnek ítélte meg, hát beleegyezett az anyósa által javasolt és annyira támogatott műtésbe. Amint véglegesen eldöntődött, hogy tényleg műtésre kerül a sor, attól a pillanattól fogva a családban mindenkit elfogott a szorongás és az izgatottság. Az operációt megelőző kivizsgálások során, az Imola lelkiállapota is nagyot változott. Annak ellenére, hogy csupán egy szimpla kis műtétről volt szó, neki már, konkréten volt, mitől félnie! – Hiába árasztották el különféle biztatóbbnál biztatóbb, kitartást, reménykeltő szavakkal, Imola félt. … És titokban mindenki. Még Telczer Júlia is, aki orvosi pályafutása alatt szerzett tapasztalatai révén a legjobban a dolgok mélyére láthatott. Az operációt megelőző héten azonban kifejezetten jó érzésként hatott rá, amint sikerült megtapasztalnia, hogy szeretett lánya valamiként ejtett az iránta tanúsított hidegségéből. Sőt, úgy vette észre, hogy őt is épp olyan emberszámba kezdte venni, akár a többi szeretteit. Ez kimondottan gyógyítólag hatott az évek során annyira meggyötrődött lelkére és egyre jobban kezdett reménykedni az Anna jóslatában, hogy Imola tényleg meg fog bocsátani neki. Ettől eltekintve, azonban továbbra is izgatottan intézkedett és igyekezett minét többet a lánya közvetlen közelében maradni. Búcsúzás Imola szervezetét a műtét – nem beszélve az altatásról – épp elégé igénybe vette, hiszen már ötvenhat éves volt, de a professzor szerint egyáltalán nem volt ok az aggódásra, mert minden a legnagyobb rendben zajlott és az ébresztésnél sem adódott semmiféle komplikáció. Azonban, amikor közvetlenül a műtét után Boldi a lábadozó szobában viszontláthatta, mégis nagyon megijedt. Fogalma sem volt, hogy miként nézhet ki egy műtőből érkező beteg. Még az orvos megnyugtató szavai sem értek el kellő vigasztaló hatást, mert amikor mobiltelefonján az érdeklődő Artúr hívását fogadta, sírva panaszkodta, hogy "Imola úgy néz ki, akárcsak egy haldokló!... " – És … Imola szegény, tényleg úgy is nézett ki, mint egy haldokló. Tulajdonképpen Boldinak nem is az tűnt fel, hogy "hogy néz ki" szó szerint, mert a professzor lépten-nyomon információk halmazával látta el őket, hogy mi-miként-hogyan szokott lenni közvetlen az operáció után… Mitől annyira gyenge… miért viselkedik annyira szokatlanul… miért van láz… stb. … Mindezeket megértette, viszont avégett nem volt képes rendbe hoznia magát lelkileg, mert Imola azzal a gyenge el-el csukló hangjával egy az egyben elkezdett búcsúzkodni mindannyiuktól. ― Mindig így szokott lenni. ― nyugtatta meg a professzor az Imola ágya körül álldogálókat. ― Nem kell figyelembe venni amiket most mond! Nincs tudatában, hogy miket beszél. Még nincs felébredve rendesen. És ekkor csaknem hátborzongatóan hatott, amint az orvos szavát megcáfolva Imola közbeszólt: ― De igen… ― nyögte gyenge elereszkedett hangon ― Hallok jól mindent… Tudom, hogy mind itt vagytok körülöttem… És kérlek bocsássatok meg nekem… Nem akartam rosszat egyikőtöknek sem… Az orvos csak mosolyogva ingatta a fejét és csendes vigasztalással – immár halkabban – megismételte, hogy nem kell figyelembe venni amiket beszél, és aztán elhagyta a kórtermet. Ott voltak "mind" a búcsúzkodó Imola ágyánál: Boldi, Boglárka, Antika, Norbert és Júlia. Ha nem motyogta volna egyre azokat az alig érthető szavakat, inkább halotthoz hasonlított volna mint élőhöz. Érintésre dermesztően hideg volt, arca viaszfehér és szemhéjai pedig hátborzongatóan zártak, akár a halottnak. ― Boldi… Boldi… Gyere közelebb … ― szólt esdeklően, de jóformán még a szája sem mozgott. ― Drága jó emberem… férjem… társam… Sokszor feltör bennem, az a rég ellened elkövetett hűtlenségem… Istenem!... És te meg tudtál nekem bocsátani!… ― Ugyan Imola! ― képedt el Boldi, Imola hideg kezét simogatva ― Miket beszélsz? … ― … Annyi sok éven keresztül ilyen jó tudtál lenni hozzám… ― folytatta Imola ― Bocsáss meg nekem Boldi! … És kérlek vigyázz Boglárkánkra! Kérlek vigyázzál rá! Egyengesd helyettem is az útjait! Boldi képtelen volt visszatartani könnyeit, csupán feltörni akaró zokogását sikerült visszafojtania. ― … Boglárkám, édes Boglárkám… Te is bocsáss meg nekem, ha vétettem ellened… és vigyázz Apucidra! … Júlia is a rokonság többi tagjaihoz hasonlóan nagyon izgatottá vált, úgy a kapott benyomástól, mint lánya konkrét szavaitól, azaz: azoktól a folytonos bocsánatkéréseitől. Hiszen neki kellene bocsánatot kérnie! … És Imola meg is kellene bocsásson!... Hiszen éjjel-nappal folyton a fülébe csengettek annak a táltos lánynak a szavai: " Nyugodjon meg doktornő! Addig nem fog meghalni, amíg Imola meg nem bocsát! " – És ott, abban a végtelenül összekuszált állapotban, lánya elerőtlenedett hangját hallgatva, elméjében hirtelen egy meglehetősen kényes kérdés fogalmazódott meg. Hogy e megbocsátással nem–e majd végképp lezárul köztük a kapcsolat?… Nem-e épp halála előtt fog megbocsátani Imola neki?!!… Istenem!!!… CSAK EZT NE!!! Imola a búcsúzkodásban épp Antikánál és Norbertnél tartott… hogy ők is bocsássanak meg neki és, hogy őket is csaknem gyerekeiként szerette mindig… ― Ekkor Júlia csaknem önkívületbe esve térdre rogyott az Imola ágyánál és imára kulcsolt kezekkel kezdett el rimánkodni… Hol az Istenhez – hol Imolához? … Antika és Norbert, már-már azt hitték, hogy nyomban rosszul lesz és felemelték a földről, majd csillapítani próbálták. Az ágyban fekvő Imola, az orvos állítását megcáfolva nagyon jól hallott mindent és tudta, hogy mi zajlik körülötte. ― Hát persze, hogy megbocsátok édesanyám! ― mondta halk vigasztaló hangon. És Júliát már-már az ájulás környékezte, hisz' csaknem harminc éve nem hallotta lánya szájából elhangzani ezt az oly jólesően simogató szót: Édesanyám! ― Hiszen mindannyian vétkeztünk és mindannyiunknak szükségünk van bűnbocsánatra! … És arra, hogy bárhová kerülünk, továbbra is érezhessük egymás szeretetét! … Ekkor halkan nyílott a kórterem ajtaja és két ápolónővér lépett be különféle perfúziós zacskókkal. Mindketten bizonyára tájékozottak lehettek az előbbi felfokozott beszélgetésekről, mert csendes figyelmeztető hangnemben felszólították a rokonokat, hogy immár hagyják pihenni a beteget, mert nagyon nagy szüksége van rá. El is csendesült mindenki a kórteremben, még Imola is elhallgatott, mintha neki is szólt volna az előbbi felszólítás. A két ápolónővér megjelenése és természetes viselkedése némiképp eloszlatta a gyászos lehangoltságot és mindannyian szedelőzködni kezdtek, hogy tényleg pihenni hagyják Imolát. Ekkor, abban a nagy csendben, amint a nővérek nekiláttak a perfúzió előkészítéséhez, egyszer csak Imola kinyitotta a nagy kék szemeit és félelemmel telve lassan körbenézett maga körül. De úgy, mint aki épp abban a pillanatban tért magához. Aztán miután tudatosította, hogy kik vannak körülötte, lehunyta a szemeit és csendben maradt. Állapota nem sokat változott, de azonban már mégsem úgy nézett ki, mint egy haldokló, mert a már csak a szuszogásáról megítélve is tényleg egy pihenő betegre hasonlított. Megbocsátás Boldiék mindannyian kissé megnyugodtak és Imola felépülésében már jobban bízva hagyták el a kórtermet. Azonban sürgősen dönteniük kellett afelől, hogy a továbbiakban ki fog maradni Imola mellett. Mert ugyanis, hiába, hogy egy korszerűsített, komoly kórházban voltak, azért még mindig szokásban volt az, hogy a problémásabb helyzetekben egy közeli hozzátartozó a beteg mellett marad. Boldi is nagyon szívesen maradt volna, viszont női kórteremben férfiaknak nem volt engedélyezve betegápolás. Így Boglárka a nagymamával egyezkedvén arra a megállapodásra jutottak, hogy miután Imola kikerül a lábadozóból, akkor majd ketten felváltva lesznek mellette. A műtét utáni úgynevezett kritikus helyzet csupán szűk három napot tarthatott, mert azután Imola a helyzetéhez képest jól kezdte érezni magát. Ellegetni is kezdett, már felkelt, sétálgatott, fogadta a látogatókat… és teljes mértékben bízott a felépülésében. Aztán a beszélgetések során az is kiderült, hogy azokat a búcsúzkodásokat illetően a professzornak végül is igaza volt, mert ugyanis Imola tényleg semmire sem emlékezett vissza, hogy "ébredése előtt" hogyan viselkedett és, hogy miket mondott. És a továbbiakban már az életben való továbblépésekről beszélgettek, nem sokat foglalkozva olyan dolgokkal, amiket "nem kell figyelembe venni". … És – Júlián kívül – tényleg egyikük sem vette figyelembe, az akkor elhangzottakat. De az ő esetében egészen más volt a helyzet. Neki nagyon is fontos dolgok történtek akkor… Amikor lánya megbocsátott neki! … Amikor oly szép simogató szavakkal mondotta ki, hogy 'édesanyám!!!' … És… és nem emlékszik!? … Hát Anna becsapta volna őt? … Hogy nem részletezte kellőképpen a dolgok kimenetelét? – De most már hiába. Történt, ahogy történt. Már nincs kire vagy mire várnia! Lépnie kell! Nem esett pánikba, hiszen már kellő önbizalommal rendelkezett, mert amint józanul felmérte a dolgot, megállapíthatta, hogy azok a tudattalanból feltörő hozzáintézett szavak nagyon is őszinték voltak és Imola a lelke mélyén tulajdonképpen már rég megbocsátott neki. Boglárkával úgy intézte a közös ápolást, hogy legtöbbet ő volt Imola mellett és idős asszony létére olyan energiával feltöltődötten járt-kelt a kórházban, hogy mindenki csak csodálkozott. Sőt, még finom figyelmeztetőket is kapott a túlhajszoltság megelőzését illetően. És az életében az egyetlen nagy fontosságú célja megvalósítása érdekében való lépésére – a nagy bocsánatkérésre, vagy: a végső próbálkozásra – épp akkor szánta el magát, amikor – egy kifejezetten jóleső érzés közepette – Imola is leszólította, hogy vegyen visszább a lendületéből, mert nem lesz jó vége. Júlia könnyekkel telt szemekkel állt lánya ágya mellett és akaratlanul egy nagyon, de nagyon régi emlékkép tárult fel előtte. Valamikor, amikor még fiatal volt, ugyanígy állott a lánya betegágya mellett a kórházban… És… valahogy akkor minden olyan másképp volt… ― Tudod… ― lépett közelebb Imolához és tenyerét kissé félénken az arcához érintette ― Ezelőtt… pontosan novemberben lesz harminckilenc éve, hogy szintén ekkora… Sőt, jóval nagyobb lendülettel próbálkoztam megtenni mindent, hogy minél hamarabb elhagyhasd a betegágyadat. És minél egészségesebben, úgy testileg, mint lelkileg! … És …és valamiként ez mégsem sikerült! Istenem! … Mégsem sikerült! … Pedig mennyire szívemből akartam, hogy az életben boldog lehess! Hidd el nekem édes gyermekem! … Tudom, hogy mekkora nagyot tévedtem akkor! Ennél súlyosabbat anya nem véthet lánya ellen, de annyi sok éven át bizony meg is bűnhődtem érte! A valódi érzelmeket igazoló szavak jöttek volna magukról, de mégis elakadt a hangja, nem tudta folytatni tovább. A lényeget – a bocsánatkérést – már nem tudta kimondani, de nem is nagyon volt rá szükség, mert Imola könnyekkel telt szemekkel ölelte magához. Egy ideig hangtalanul ölelkeztek, majd kis idő után mindkettőjükből feltört a zokogás. A megbocsátást követő napokban aztán végképp feloszlott minden aggodalom. Imola szemmel láthatóan egyre jobban érezte magát, mindenki boldog volt és várta, hogy minél előbb szabaduljon a kórházból. Boldi kimondottan megnyugodott és az élete legkényesebb problémája megoldási lehetőségének döntésében való kegyes irányításért nem győzött hálákat adni az Istennek. Azonban határtalan örömében, amikor mindezek felől az Imolát meglátogató Artúr barátjának is beszámolt, mégsem tapasztalt semmiféle lelki együttérzést. A szokásos etikett-szerű beszélgetések lebonyolítása után Artúr ugyanis kifejezett diszkrécióval egy bizalmas beszélgetésre hívta félre Boldit. ― Nagyon zavar egy dolog. ― suttogta nem kis aggodalommal ― Valamiért Anna nagyon magába zárkózott. Nem akar beszélni még nekem sem. Nem tudom, mi lehet az oka, de semmiképpen nem örvend, hogy Imola állapota javul! Valami nincs rendben… Beszélned kellene az orvossal! Boldit ugyan kissé elgondolkoztatta barátja észrevétele, viszont aggodalmát mégsem vette annyira komolyan, hogy a professzornak tüzetesen elmagyarázta volna a dolgokat. Arra számított, hogy miután Imola kikerül a kórházból, a teljes felépülése érdekében pár napra, vagy talán egy-két hétre felmennek a Szénégető pusztájára Annához és Artúrhoz és ott aztán majd minden megoldódik úgy ahogy kell. Azonban ennek a tervnek a kivitelezésére sajnos már nem kerülhetett sor mert a kibocsátás napján, amikor már a hivatalos formaságok is el voltak rendezve és épp ültek volna be az autóba, Imolát egy hirtelen rosszullét fogta el, amely folytán sürgősen visszakerült a kórházba. Boldi és Júlia csaknem sokkot kapva topogtak a sürgősségi osztály várótermében, ahol orvosok és asszisztensek hada rohangált körülöttük és aggódó kérdéseikre folyton csak kitérő válaszokat löktek oda nekik. "Nem tudom. "… "Nem tudunk még semmit."… "Még nincs eredmény." … Mind csak ilyen feleleteket kaptak. Azonban Boldinak vészjósolóan szorult össze a szíve, amikor már olyan feleletek is jövögettek, hogy: "Nem mondhatunk még semmit."… Vagy: "Nem szabad nyilatkozzunk."… Aztán, úgy fél óra – vagy talán csak egy annyinak tűnő idő után, maga professzor jött velük szembe, arcán mélységes együttérzéssel és rövid halk szavakkal kijelentette, amit ki kellett jelentenie: ― Őszintén sajnáljuk: Meghalt. Erre Boldi és anyósa amint ott az eredményre várva egymást támogatták, a hír hallatára egyszeriben mindketten a földre estek és az elsősegélynek immár az ők részükre kellett akcióba lépnie. Boldit rövidesen sikerült magához téríteniük, viszont az idős doktornő teljesen kiakadt, sőt, még az élete is nagy veszélybe került. ... Anna a Csonka bérc oldalában előrehajló juharfa törzsére rátette a tenyerét. Utolsó beszélgetésük alkalmával útravalóval látta el hű barátját. Tudta, hogy az Imola halála után a fa még néhány napig élni fog, de az esetleges háborgások elkerüléséért már nem számította többé megközelíteni. A fákból ugyanis későbben szokott távozni a lélek és az alatt az úgynevezett búcsúzkodási idő alatt, hogy azt az ideiglenes otthonnyújtást kellőképpen megköszönhesse, végtelen csendre és magányra van szüksége. Anna nemcsak azt tudta, hogy a juharfa tavasszal már nem fog rügyet hajtani, hanem még azt is, hogy a mellette mindig oly hűségesen álló gyertyánt nagyon meg fogja gyötörni társa elvesztése és rövidesen már nem fogja tudni kellőképpen tartani magát. Könnyes szemekkel búcsúzott mindkettőjüktől és nem lefelé vette útját, hanem az épp nyugovóra készülő nap irányába fennebb kapaszkodott a Bérc távolba néző csonka ormolya felé. Aztán amint felért, egy kidőlt fának törzsén megpihenve várta be a naplementét, hogy lélekben végképp Imolától is elbúcsúzhasson. >Amire az őszi nap aranyló korongja a távoli hegyek mögé bukott, az Imola teste már a föld alá került. És az Argói temetőben annak az élete végét járó szomorúfűznek lombjai immár nemcsak a Lia sírhantjára borultak rá… Már az Imola fájdalmai is megszűntek. Így már ő is végképp megpihenhetett Lia mellett. A Szala-Vát pataka némán kanyarodott el a Dallasz mellett, csupán halk csobogásával próbálkozott hírül adni az ott élőknek, hogy halnak a fák a Bérc oldalában. ◄--- Előző lap:59. Amikor a fák meghalnak                 ---► Következő lap:59. Amikor a fák meghalnak/A gyertyán