A zene története/Középkori többszólamúság/A középkor egyszólamú világi zenéje
A középkor egyszólamú világi zenéje
A középkor egyszólamú világi zenéje[szerkesztés]
Szoros kapcsolatban van a lovagi költészettel. A lovag hármas szolgálata: Gottendienst, Herrendienst, Frauendienst. Lelkem az Istené, kardom a hazámé, szívem az asszonyoké - becsületem az enyém. Ez volt a jelszó, a művészet ennek jegyében folyt. Franciaországban a trouvairek, troubadourok(kitalálók) voltak a világi zene képviselői. Ezek már önállóan találják ki dallamaikat. A trubadúrok zöme magas társadalmi osztályokból kerül ki. Ők a zeneszerzők, szövegírók, előadók, de nem kísérik magukat, mert ezt méltatlannak tartják. Mindeniknek megvolt a kísérője, a jongleur vagy minstrel, aki lanton kísérte, de e-mellett még sokféle mutatvánnyal is szórakoztatta a közönséget. A dallam sajátságos bar-forma, A-A-B. Az „A” neve stollen - rövid, egyszerű rész, a „B” neve abgesang, mely hosszabb, cifrázott, kolorált.[1] A korszak vége felé a bar-forma kezd átalakulni A-A-B-B formára, melyben a „B” hosszúsága megegyezik az „A” hosszúságával. Legnevezetesebb szerzők: Thibaut, Oroszlánszívű Richárd,(I.Richárd), Adam de la Halle. Mintegy 1000 dal maradt ránk. A trubadúrok témái: canso - szerelmi dal; serena - esti dal; alba - hajnali nóta; sirventes - szolgálati dal, táncnóta, románc; pastourelle - pásztorének; planche v. plaine - sirató ének.
Németországban ennek az énekes rendnek feleltek meg a minnesängerek - a szó jelentése: szerelmi énekes. A nők szolgálata kerül ebben az időben előtérbe. Minden lovag köteles egy asszonynak hódolni. Ezek már nem kizárólag főúri körökből kerülnek ki, hanem polgári, sőt népi származásúak. Ők magukat kísérték lanton. Itt is a „bar”-formát használják, témájuk először a szerelem, később megjelenik a vallás és a politika. A leghíresebb nevek itt: Wolfram von Eschenbach, Walther von der Vogelweide, Gottfried von Strassburg, Heinrich Frauenlob, Tannhäuser.
A középkori énekesek harmadik rendje a Meistersinger. Ez abban különbözik a trubadúroktól és minnesängerektől, hogy ők iparos céhekből kerültek ki. Ezek a céhek először egy-egy oltár díszítésére alakultak, később ipari egyesülések voltak, azután kultúrcsoportokká változtak. Ezekbe nem mindenki kerülhetett be. Felvételi vizsga után dalnokinas lehetett 1 évig, újabb vizsga után segédlegény, végül mestervizsga után ünnepélyes keretek között avatták mesterdalnokká. A vizsgázónak költőnek, zeneszerzőnek és előadóművésznek (hangszeren is) kellett lennie, ki saját éneklésének hangszerkíséretéhez is értett. Mindezek szabályait, elméletét is tudnia kellett. Ezek igen merevek voltak, s eltérni tőlük nem lehetett. A szabályokat a tabulatura elnevezésű táblákon őrizték, melyeket évente egyszer nagy körmenetekben vittek körül a városokban. Bar-formában írták dalaikat- A-A-B, de náluk a „B” rész erősen megnőtt és cifrázottá vált. Szövegük hasonlít a lovagi költészet szövegéhez, de megtoldják a mesterségükkel kapcsolatos témakörrel. Megjelenik bizonyos politikai vonatkozás is, rendszerint ellenzéki felfogásban, mely sokszor gúny formájában jelentkezik. A kötöttségek szigorúak, ez a céhrendszer fegyelméből ered. Különféle iparosok voltak köztük, a leghíresebb Hans Sachs, - cipész volt. A fent leírt három énekes rend kb.- 1200 és 1500 között élt és működött.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ A ’bar’ kifejezés a parat, barat, barant szó rövidítéséből származik, amely a bajvívásban a művészien kivitelezett védés neve volt. A dalszerzők analógiaként adaptálták bizonyos fajtájú igényes strófaformákra.