A zene története/Középkori többszólamúság/Ars nova

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A zene története

Ars nova

Ars nova[szerkesztés]

1300 táján kialakul az ars nova - új művészet. Elindítója Philippe de Vitry (1291-1361) - zeneszrző és zenetudós. Ars nova címen írt egy könyvet, és ennek a címe ragadt rá e korszak zenéjére. Főleg a hangjegyírás elméletével foglalkozik, azt egyszerűsíti, és képessé teszi bonyolultabb ritmusképletek kifejezésére. Kifejti nézeteit a dissonantia és consonantia terén is. Új irányt szab a zeneszerzési technikában.

Guillame de Machaut (1300.k.-1377. Reims) az orgánumot négyszólamúra fejleszti, a stílus élénkebbé válik, a szólamok dallamosabbak lesznek. Jellegzetes műve a reimsi koronázási mise, ez a zenetörténet első négyszólamú miséje.

Új műfaj a chase (sasz) - vadászdal, mely kezük alatt alakul ki. Ezeknek szövege vadásztémájú, zenéjében programszerű festésmódot alkalmaznak. Ezek a dalok a vadászat különféle monumentumait akarják visszaadni. A vad üldözésének képe külső kottaképben is megjelenik. Egyik szólam üldözi a másikat, úgy, hogy ugyanazzal a motívummal később lép be. Ebből alakul ki a kánon. Machaut művészete átterjed Itáliába is, csak ott caccianak nevezik.

A kor olasz muzsikája tele van kétszólamú művekkel, amelyeknek dallamai a divatos költemények, főként madrigálok és ballaták verssorait zenésítik meg. A trecento-kori madrigál két-három strófás, szakaszonként háromsoros, soronként 7-11 szótagos költemény. A ballata öt sorának megzenésítéséhez a zeneszerző két dallamot használ, és ezeket ABBAA képlet szerint teszi a szöveg fölé.

Olaszországban e műfajok legnagyobb művelője Francesco Landino (1325-1397) orgonista és zeneszerző, hangszerfeltaláló és -játékos. Gyermekkorában megvakult, s ezután csak a zenében vigasztalódott. Virtuóz módon játszott orgonán, fuvolán, lanton és gitáron. Stílusa: olasz hangvételt használ, még dallamosabb, mint a francia. Sajátságos a landinoi zárlat: a vezérhangról először a 6. fokra megy, s csak utána a finálisra - do’-ti-la-do’. Másik jellegzetessége az ochetus (csuklás), melyben egy-egy szó szótagjai között szüneteket tart. Ez alkalmas ijedtség, bánat, sóhaj kifejezésére. Megjelenhet vízszintesen, tehát egy szólamban, vagy függőlegesen, két vagy több szólamban is ( pl vi-gyázz,ve-szély!).[1]

Jellemző a korra az un. motetus. Többszólamú szerkesztési mód. Közismert egyházi vagy világi dallamok kerülnek egymás alá és fölé egy időben és egyszerre oly formán, hogy elfogadható többszólamú hangzást adjanak. A zeneszerzők mind papok voltak.


◄--- Előző lap:Középkori többszólamúság                             ---► Következő lap:A középkor egyszólamú világi zenéje

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. A sorrend lehet pl. szoprán-tenor-alt-basszus, vagy bármi más.