Így éltük át a háborút/Záró sorok

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Záró sorok


Menekültjeinkről is írok még valamit, hiszen pár hónapig hozzánk tartoztak.
Ferencz volt a család vezetékneve. Az öregúr dohánygyári irodai vagy műszaki dolgozó volt Vásárosnaményban. Attól kezdve, hogy nálunk laktak, naponta vonattal járt Óbudára a dohánygyárba. Felesége háztartásbeli volt, lányuk – Médi – tanítónő, Dorogon kapott munkát, amíg a tanítás folyt. A háború után Óbudán, az Árpád-híd melletti dohánygyári lakások egyikében éltek. Apám ott meg is látogatta őket. Az ember soha nem tudja, miként alakul a sorsa. Ők voltak azok, akiknek a feje fölött akadt a fán a gyújtóbomba-sátor, baj nélkül végigélték a frontot. Aztán nyáron Médi lányuk a Római-, vagy Pünkösd-fürdőnél a Dunába fulladt.
Mégsem ezzel a szomorú történettel fejezem be írásomat. Harminc évvel később, mikor én már csaknem 20 éve Hajdúnánáson laktam, ahol nyugdíjazásomig a zeneiskola igazgatója voltam, iskolánknak szüksége volt egy jó, de nem túlságosan drága zongorára. Egy budapesti zongorahangoló – Ehall Vilmos – ismeretsége révén ajánlott egyet, melyet ő megfelelőnek tartott. Először zongoratanárnő igazgatóhelyettesem nézte meg a hangszert. Hazatértekor elmondta véleményét, s mellékesen megemlítette, hogy a tulajdonos néni erősen németes akcentussal beszél, néha nem könnyű megérteni. Megtudtam azt is, hogy az Árpád-híd budai hídfője közelében lakik. Később én is elmentem kipróbálni a zongorát, aztán beszélgettünk:
- Tetszik tudni, férjem a dohánygyárban dolgozott, azért lakom én itt. Ő már régen meghalt, lányom is. Mi úgy kerültünk ide Vásárosnaményból…..
Ekkor ismertem fel beszédét, és azonnal emlékeztem mindenre.
- …hogy Dorogra tetszettek menekülni – folytattam helyette.
- Honnan tudja?
- Onnan, hogy nálunk tetszettek lakni.
- Maga a kántortanító fia?
Később fia is megérkezett. Ő a háború idején katona volt, zászlós. Két vagy három alkalommal meg is látogatta családját nálunk. Akkor még mi, gyerekek tartottunk a géppisztolyt viselő tiszttől. Most, midőn ezt elmondtam neki, csodálkozott is:
- Tőlem féltetek? Miért?
Ki tudja ezt ma megmagyarázni?
Sok mindenre visszaemlékeztünk akkor, nagyon kellemes délutánt töltöttünk együtt. A zongoraügyletet is lebonyolítottuk.
Kedves remélt Olvasóm!
Eddig soha ennyire alaposan nem gondoltam át azokat az eseményeket, melyeket itt most leírtam. Amikor az ember végiggondolja az életét, sokszor nem lehet megállapítani, mi miért történt, vagy éppen miért nem. Dolgainkat oly szövevényes, általunk sokszor nem is ismert körülmények formálják, hogy senki nem tud a miért, hogyan kérdésekre válaszolni. Gondolunk aztán Sorsra, Véletlenre, Gondviselésre.
Hányszor volt úgy életem folyamán, hogy a velem megtörtént dolgot rossznak, tehernek, büntetésnek éreztem! Később – néha hosszú idő eltelte után – kiderült, hogy az számomra valójában jót hozott.
Én, hát az utolsót hiszem!

◄--- Előző lap:Apánk fogságának története                             ---► Következő lap:Kovács Béla nagybátyám életírása