Így éltük át a háborút/Apánk fogságának története
Apánk fogságának története
- Elmesélte, mi történt vele március 11. óta. Először elvezették őket - 30-40 férfit - az Alsóerdősor-utcába. Ott parancsnokság vagy őrszoba lehetett. Bezárták az egész társaságot egy nagy, koromsötét szobába. A motozásnál, ha találtak valakinél valami hasznos tárgyat, azt elvették. Innen ismét kivitték az utcára a foglyokat, és egy másik épület kapubejárójához terelték őket. Egy katona vezette, egy pedig követte a csapatot. Mielőtt még a kapubejáróhoz értek volna, a kísérő valamiért előre sietett. A bejáró előtt sehol sem látott katonát, így Api kiugrott a sorból és rohant vissza a kapuhoz. Ám mielőtt odaért volna, belépett a kapun egy harmadik, kit eddig nem látott. Ez őt abban a pillanatban elgáncsolta, kiabált társainak, akikkel együtt aztán puskatussal alaposan megverték.
- Még aznap kikísérték őket a Keleti pályaudvarra, ahonnan vonattal Gödöllőre vitték a kis csapatot. A premontreieknek volt ott akkor egy rendháza hatalmas parkkal. Már 10 ezer fogoly tartózkodott ebben. Api történetéből csak arra emlékszem pontosan, hogy nap közben mivel foglalták le őket. A következő szórakozást eszelték ki: A nagy kertben körbe állították őket a kerítés közelében. A kert egyik sarkában volt egy kavics- vagy homokdomb. Sétálniuk kellett, s midőn a domb mellett elhaladtak, abból egy maréknyit fel kellett venniük, s kabátjuk felhajtott sarkára helyezni. Egy kijelölt helyhez érve a rakományt le kellett lökni a földre, s menni tovább. Ha a dombot átköltöztették, ugyanilyen módon vissza is vitették velük.
- Egy-két nap után összehívták azt a kis csapatot, amelyhez apánk is tartozott. Sorakozó után kérdezték, van-e köztük zsidó. Ha jelentkezett, félre állították. Jugoszláv, román? hasonlóan. Api elhatározta, hogy csehszlovák állampolgár lesz. Merte ezt azért tenni, mert - ki tudja miért - bekecsének belső zsebében volt az az okmány, melyben kinevezték Ipolyságra kántornak. (Ha nem lett volna háború, a gimnázium 4. osztályát már ott végeztem volna.) Tudta, hogy a Felvidék ismét visszakerül a csehekhez, ezzel a papírral igazolhatta volna odatartozását.
- Kérdezéskor tehát jelentkezett, őt is félreállították. Nem kértek semmi igazolást - aki mer, az nyer alapon ment a játék.
- Ezt a néhány embert visszavitték az Alsóerdősor-utcába, s ott szélnek eresztették őket. Apám mondta nekik:
- - Adjatok valami dokumentumot, mert ha kimegyünk, a következő utcasarokról megint behoztok.
- - Nincs semmi dokument, menjetek, amerre akartok!
- Mindig bujkálva, kérdezősködve, óvatosan haladt. Kőbányánál jutott ki Pestről, városba, faluba soha nem tért be, szántóföldeken, mezőkön át haladt délnek. Tanyákon kapott szállást, enni, inni, felvilágosítást a további úthoz - nem volt az akkor mellékes. Így menetelt, vonatra csak valahol Kecskeméttől délre mert felszállni. Azon a vidéken már azt hallotta, hogy nem keresik az embereket. Március 17-én reggel ült vonatra s aznap koradélelőtt érkezett meg nagyapáékhoz.
- Apámnak volt egy harmadik szökése is. Leírom, bár ez már 1945 nyarán történt.
- Hónapokig Szegeden laktunk, s nem tudtunk semmit apám szüleiről. Ezért egyszer kerékpárral elindult Pécsre – kb. 400 km kerékpározás oda-vissza. Visszafelé jövet találkozott oroszokkal, kik egy stráfkocsin meg gyalogosan civil foglyokat kísértek. Megállították, fel kellett tennie a kerékpárt a platóra, s gyalogolhatott mellette. Egy útszéli erdő mellett haladtak el. Api lekapta hirtelen a biciklit, s uzsgyi, neki az erdőnek. Bokrok, fák között kanyarogva futott. Egy ideig lövöldöztek utána, de aztán nem foglalkoztak vele. Helyette megfogni valakit számukra egyáltalán nem volt nehéz feladat.