Így éltük át a háborút/Apánk fogságának története

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Apánk fogságának története


Elmesélte, mi történt vele március 11. óta. Először elvezették őket - 30-40 férfit - az Alsóerdősor-utcába. Ott parancsnokság vagy őrszoba lehetett. Bezárták az egész társaságot egy nagy, koromsötét szobába. A motozásnál, ha találtak valakinél valami hasznos tárgyat, azt elvették. Innen ismét kivitték az utcára a foglyokat, és egy másik épület kapubejárójához terelték őket. Egy katona vezette, egy pedig követte a csapatot. Mielőtt még a kapubejáróhoz értek volna, a kísérő valamiért előre sietett. A bejáró előtt sehol sem látott katonát, így Api kiugrott a sorból és rohant vissza a kapuhoz. Ám mielőtt odaért volna, belépett a kapun egy harmadik, kit eddig nem látott. Ez őt abban a pillanatban elgáncsolta, kiabált társainak, akikkel együtt aztán puskatussal alaposan megverték.
Még aznap kikísérték őket a Keleti pályaudvarra, ahonnan vonattal Gödöllőre vitték a kis csapatot. A premontreieknek volt ott akkor egy rendháza hatalmas parkkal. Már 10 ezer fogoly tartózkodott ebben. Api történetéből csak arra emlékszem pontosan, hogy nap közben mivel foglalták le őket. A következő szórakozást eszelték ki: A nagy kertben körbe állították őket a kerítés közelében. A kert egyik sarkában volt egy kavics- vagy homokdomb. Sétálniuk kellett, s midőn a domb mellett elhaladtak, abból egy maréknyit fel kellett venniük, s kabátjuk felhajtott sarkára helyezni. Egy kijelölt helyhez érve a rakományt le kellett lökni a földre, s menni tovább. Ha a dombot átköltöztették, ugyanilyen módon vissza is vitették velük.
Egy-két nap után összehívták azt a kis csapatot, amelyhez apánk is tartozott. Sorakozó után kérdezték, van-e köztük zsidó. Ha jelentkezett, félre állították. Jugoszláv, román? hasonlóan. Api elhatározta, hogy csehszlovák állampolgár lesz. Merte ezt azért tenni, mert - ki tudja miért - bekecsének belső zsebében volt az az okmány, melyben kinevezték Ipolyságra kántornak. (Ha nem lett volna háború, a gimnázium 4. osztályát már ott végeztem volna.) Tudta, hogy a Felvidék ismét visszakerül a csehekhez, ezzel a papírral igazolhatta volna odatartozását.
Kérdezéskor tehát jelentkezett, őt is félreállították. Nem kértek semmi igazolást - aki mer, az nyer alapon ment a játék.
Ezt a néhány embert visszavitték az Alsóerdősor-utcába, s ott szélnek eresztették őket. Apám mondta nekik:
- Adjatok valami dokumentumot, mert ha kimegyünk, a következő utcasarokról megint behoztok.
- Nincs semmi dokument, menjetek, amerre akartok!
Mindig bujkálva, kérdezősködve, óvatosan haladt. Kőbányánál jutott ki Pestről, városba, faluba soha nem tért be, szántóföldeken, mezőkön át haladt délnek. Tanyákon kapott szállást, enni, inni, felvilágosítást a további úthoz - nem volt az akkor mellékes. Így menetelt, vonatra csak valahol Kecskeméttől délre mert felszállni. Azon a vidéken már azt hallotta, hogy nem keresik az embereket. Március 17-én reggel ült vonatra s aznap koradélelőtt érkezett meg nagyapáékhoz.
Apámnak volt egy harmadik szökése is. Leírom, bár ez már 1945 nyarán történt.
Hónapokig Szegeden laktunk, s nem tudtunk semmit apám szüleiről. Ezért egyszer kerékpárral elindult Pécsre – kb. 400 km kerékpározás oda-vissza. Visszafelé jövet találkozott oroszokkal, kik egy stráfkocsin meg gyalogosan civil foglyokat kísértek. Megállították, fel kellett tennie a kerékpárt a platóra, s gyalogolhatott mellette. Egy útszéli erdő mellett haladtak el. Api lekapta hirtelen a biciklit, s uzsgyi, neki az erdőnek. Bokrok, fák között kanyarogva futott. Egy ideig lövöldöztek utána, de aztán nem foglalkoztak vele. Helyette megfogni valakit számukra egyáltalán nem volt nehéz feladat.

◄--- Előző lap:Végre: átkelünk a Dunán                             ---► Következő lap:Záró sorok