Így éltük át a háborút/Végre: átkelünk a Dunán

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Végre: átkelünk a Dunán


Néhány száz méterre az állomástól újra találtunk olyan házat, melynek gazdáira igaz volt ismét korábbi megállapításom. Befogadták a gyűrött, kivörösödött, vánszorgó és a fázástól reszkető családot. Kaptunk egy jó meleg, fapadlós szobát, melyben egyetlen bútordarab sem volt, de volt egy kályha, mely ontotta a meleget. Kezünket, arcunkat megmoshattuk jó meleg vízzel, kaptunk forró zabpehely-levest, aztán saját élelmünket ettük, majd leülve batyuinkra, hátunkat a falnak vetve ültünk és aludtunk. Valamennyit vissza tudtunk szerezni elveszett erőnlétünkből.
Édesapánk és Rózsika néni később megtudták, hogy a Budafokot és Csepelt összekötő pontonhidat 12-től 13 óráig megnyitják az oroszok a civil lakosság számára. Ez valahol ott vezetett át a Dunán, ahol jelenleg a budafoki Vágóhíd utcát és a csepeli Rózsa utcát összekötő révhajó közlekedik. Ott is voltunk időben és végre átkelhettünk a folyón. Csepelen a sziget északi része felé igyekeztünk, hogy a Soroksári-Dunán is átkelhessünk. A városban már éreztem, hogy nagyon fáj a jobb lábam (a terhek nagy része erre esik) a sok gyaloglás miatt. Alig tudtam járni, mégis menni kellett. Ahhoz már nagy voltam, hogy cipelhettek volna. Lassan mégis kiértünk a város szélére, s amint a Szabadkikötő-úthoz érkeztünk, egy kétlovas szekér ért utol minket. Egészen a Boráros-térig bevitt. Onnan a Nagykörúton ismét gyalog mentünk a Nyugati-pályaudvarig.
Ott láttunk aztán hatalmas tömeget. Minden váróterem, folyosó tele volt. A nagy szél az épület felszaggatott vaslemez tetejének részeit jobbra-balra lengette. Ez aztán állandó dübörgést okozott, keveredve az emberi zsivajjal. Micsoda hangverseny volt! Ennek ellenére, miután végre sikerült mégis egy padot szerezni, a pad mellé helyezett batyumra ültem, karjaimat a padra fektettem, fejemet karomra hajtottam - s perceken belül elaludtam.
Sötétedett már, amikor felébresztettek. Apinak sikerült a Podmaniczky-utcában egy fiatal orvos - felesége és két kis gyermeke volt - lakásában és rendelőjében szállást szerezni. Ők is szívesen vendégül láttak minket, velük vacsoráztunk. Ezen kívül csak arra emlékszem, hogy a rendelőben egy műtő- vagy vizsgálóasztalon aludtam. Fűtés nem volt, így magamon kellett tartanom a télikabátot. De védett, nyugalmas hely volt.
Másnap reggel édesapánk ment a pályaudvarra jegyet venni. Jegyet váltani 1945. márciusában teljesen értelmetlen dolog volt. Utazásunk alatt kalauz soha nem kérte jegyünket, sokan a vonatok tetejére szorultak. Mégis mindenki beállt a sorba és becsületesen megváltotta a másnap felhasználható jegyet. Naponta indult vonat 8 óra tájban Szolnokra, de a jegyet mindenki kénytelen volt már legalább az előző napon megvenni, hiszen akkor lehetetlen volt, hogy elszaladunk a vasúthoz, megvesszük a jegyet, és már utazhatunk is. Végeláthatatlan embersor kígyózott az egy vagy két nyitott pénztár előtt. Apánk tehát beállt a sorba, édesanyánk időnként oda látogatott, vitt neki teát, esetleg egy kis harapnivalót.
Nem tudom hányadszor tette ezt, de egyszer kétségbeesetten tért vissza. Apit az oroszok elvitték.
Egy raj odavonult a sor mellé, minden férfit kiszólítottak, sorba állították őket s már indult is a menet. Apinak csak annyi ideje maradt, hogy pénzét egy mellette álló asszonynak átadja megkérve őt, ha felesége ismét jön, adja neki, s mondja el a történteket. Azt is megüzente, hogy folytassuk utunkat, igyekezzünk minél hamarabb Szegedre. Édesanyám megkapta a pénzt, tartották a helyét a sorban, még akkor is, amikor szállásunkra visszajött, hogy tudassa velünk apánk elfogását. Ettől kezdve Rózsika néni és anyánk váltogatva állták a sort. Valamikor dél tájban sikerült is a jegyeket megkapniuk.
Most volt aztán mindenki lelkében szorongás! Mi lesz apánkkal? Ismerve a helyzetet nem nagyon lehettek illúzióink. De tovább kellett mennünk.
12-én reggel 7 órakor már kint voltunk a pályaudvaron. Később hátrafelé tolatva érkezett a vonatunk. Mire beállt indulási helyére, már megtelt, pedig hosszú szerelvény volt. Próbálkoztunk több helyen is, de sehol nem sikerült felszállni. A vonat tetején is sokan ültek. Elment, mi pedig lehorgasztott fejjel kéredzkedtünk vissza szállásadónkhoz. Miközben az egyik várótermen keresztül vonultunk kifelé, szörnyülködve láttunk egy padon fekvő, holtra fagyott fiatal nőt.
13-án reggel ismét próbálkoztunk, s most sikerült bejutni egy kocsi előterébe. A másik oldalon lévő ajtót lezártuk, eléje pakoltuk csomagjainkat, beálltunk mi is, ezzel megtörtént a honfoglalás. Ekkor vettük észre, hogy Rózsika néni eltűnt. Pedig tudtuk, hogy felszállt, befordult a kocsi belsejébe. Próbáltuk keresni, kiabáltunk, mert mozdulni nem lehetett, de választ nem kaptunk. A család immár 5 tagúra csökkent. Még rágondolni is rossz, mi lett volna, ha egy gyerek tűnik el.
A vonat sötét este érkezett Szolnokra. Szolnokon, Békéscsabán át kellett Szegedre utaznunk, mert Cegléd és Kecskemét között nem volt vonatközlekedés.
Szolnokon is láttunk valamennyit abból, mit műveltek a bombázások a pályaudvar körzetében. Voltak mégis olyan állapotban lévő helyiségek az állomáson, ahol el lehetett helyezkedni. Kerestük Rózsika nénit, de nem találtuk.
Édesanyánk elment megtudni a továbbutazás lehetőségeit. Volt a batyujában 1-2 kiló kristálycukor – mi mindenre gondoltak szüleink. Beszélgetett egy vasutassal, kitől megtudta, hogy indulni fog egy tehervonat Békéscsabára hajnali 3 óra körül, de azt ajánlotta, ne a vagonokba szálljunk, mert az oroszok garázdálkodni szoktak ott a sötétben, különösen a nőkkel. Mondta, hogy szerez nekünk egy biztonságos helyet, ahol nyugodtan utazhatunk. Anyánk odaadta neki a cukrot, aztán éjszaka jött és elvezetett minket a vonathoz, annak is a mozdonyához. Együtt utaztunk a mozdonyvezetővel és a fűtővel, át a Tisza fából készült szükséghídján egészen Mezőtúrig. 9-10 óra között érkeztünk oda. Ekkor jött a mi emberünk és átvezetett minket egy teherkocsiba, melyben ugyan láttunk karikákat, de a padlója is rendben volt, ezért nem kellett kapaszkodni. Nem is voltunk ebben sokan, kényelmesen elfértünk.
Délután 2 óra lehetett, amikor Békéscsabára befutottunk, március 14.-e volt. Az állomáson rövidesen megtudtuk, hogy Szegedre kétnaponként 12 óra 30-kor indul vonat. Azon a napon ez már elment, így itt is el kellett tölteni egy napot.
Békéscsabán élt egy távoli rokonunk, Lente Pali bácsi a családjával. Édesanyánk csak annyit tudott, hogy a város melyik tájékán kell keresnünk. Azt is tudta, hogy fényképész volt, de már nyugdíjas. Egyre közelebb kerültünk hozzájuk. Az állomásról mások is jöttek arrafelé, valóságos kis csapat alakult ki belőlünk. Egy útkereszteződésben hasonló csoport vándorolt balról elibénk. Azonnal megláttuk Rózsika nénit, ő is minket. Most már együtt baktattunk Lentéék felé. Ez lett az utolsó pihenőhelyünk. Kedvesek voltak, szállást kaptunk, finomakat ettünk. - Ettünk? - Elképzelhető, hogy a hosszú vándorlás alatt nem voltunk bővében az ennivalónak. Maga a fizikai megterhelés, a rossz körülmények, éjszakázások bőséges táplálkozást igényeltek volna. Ki voltunk éhezve! Ott meg kitették az asztalra a csabai kolbászt és az egyéb csábító étkeket. Egyszerűen nem tudtunk ellenállni annak ellenére, hogy anyánk hol intő szóval, hol könyökkel próbált minket - a három fiút - figyelmeztetni az illendőségre. Amit mi evés címén végrehajtottunk, azt a valósághoz ragaszkodva nem lehet másként kifejezni, csak így: gátlástalan zabálás. Szegény anyánk irult-pirult szégyenében.
Egy délután, egy egész nap s egy délelőtt voltunk Csabán. 16-án fél egykor aztán elindult velünk vándorlásunk utolsó vonatja - Szegedre. Rengeteg ember utazott itt is, de senki nem szorult a tetőre. Végig ültünk. Midőn Algyőnél - még sütött a nap - elértük a Tiszát, ahol a híd persze a vízben feküdt, le kellett szállni. Az átkelést itt komppal oldották meg. A vonattól a kikötőig földút vezetett. Most láttuk igazán, mekkora tömeg utazott a vonaton. A rendet fegyveres nemzetőrök tartották fenn. Szükség is volt rájuk! Ahol sok az ember, tolakodás, fegyelmezetlenség alakul ki. Ott ez nagy bajokat okozhatott volna. Felborulhatott volna a komp, mely nem hajó formájú volt, hanem fémhordókat kötöztek össze, és ezekre deszkapallót fektettek. Ha egyenetlenül helyezkedünk el rajta, bekövetkezhetett volna a baleset. Erre különösen vigyáztak. Előfordult, hogy csak figyelmeztető puskalövéssel tudták a rendet fenntartani. A túloldalon álló vonat az utolsó átkelőt is megvárta.
Mire átkeltünk, sötét este lett. Az utolsó 10 kilométer megtétele után a vonat Szeged-Rókus pályaudvarra gördült be, ahol mindenkit a váróhelyiségekbe irányítottak. Szegeden ebben az időben már kijárási tilalom volt. Ismét egy kellemetlen éjszakának néztünk elébe. Ám a sors megkímélt minket. Néhány nemzetőrnek ekkor telt le a szolgálati ideje és hazafelé együtt mehettek velük azok, kikkel útirányuk megegyezett.
Számunkra is akadt ilyen vezető. Félórai gyalogmenet után kopoghattunk nagyszüleink ajtaján. 1945. március 16-án 21 óra 30 perc volt.
Nem tudnék hűen beszámolni a váratlan találkozás hangulatáról, légköréről... De a megdöbbenést eláruló tekinteteket, melyekkel hol egyikünkre, hol másikunkra néztek, nem felejtem el soha. Úgy festhettünk, mint egy vert hadsereg. Sápadtan, soványan, beesett szemmel, koszos, megviselt ruhákban álltunk előttük. Többnyire fehér lepedőkből készült batyuink színéről sem kell bővebben beszámolnom.
A legelső ölelkezések, szavak, puszik után nagymama gyorsan kiment hálószobájukból (a konyhából legelőször ide léptünk be), majd rövid idő múlva egy hálóköntösbe öltözött hölggyel tért vissza. Orosz volt. Nagymamáéknál szállásolták el, ott is ebédelt és vacsorázott. Szegeden akkoriban több hadikórházuk működött, ezek egyikében teljesített szolgálatot, mint sebészorvos, őrnagyi rangban. Ma is fülemben cseng még halk kopogása és udvarias bekéredzkedése, mindannyiszor ugyanúgy ismétlődve, amikor hazaérkezett: - Mozsna? - Nagyon kedves, roppant intelligens 40-50 év közötti hölgy volt. Később kiderült, hogy a politikai helyzetet is elfogulatlanul látta. Nagyapa - nem gúnyból, inkább szeretettel - magunk között Karasó néninek becézte. Neki mutatta meg nagymama leányát és családját. Nagy megütközéssel vették tudomásul, hogy apa nélkül érkeztünk. Ez mindnyájunkban nagy szorongást okozott.
Másnap délelőtt 9 óra körül öcséimmel elindultunk, hogy kissé körülnézzünk a város közeli részein. Egy órányi séta után tértünk vissza, s óriási meglepetésünkre, de még nagyobb örömünkre és megnyugvásunkra egy a konyha közepére helyezett széken édesapánk ült. Ezt a pillanatot sem lehet leírni!

◄--- Előző lap:Kéjutazás                             ---► Következő lap:Apánk fogságának története