Így éltük át a háborút/Kéjutazás
Kéjutazás
- A most következőknek külön kis alcímet adok, melyet nem én találtam ki, hanem Rózsika néni - később, mikor már beszélgettünk utazásunkról. A következő 17 óra történetét nem lehet ennél találóbban jellemezni.
- Egészen kényelmesen utaztunk. Nem vettük le a télikabátot, de nem volt hideg, jól zártak az ajtók, az ablakok épek voltak. Sok ember utazott a vonatban (szándékosan emelem ki a ragot, mert a vonat tetején senki sem tartózkodott).
- A két állomás egymástól 42 km-re van, mégis este 8 órakor érkeztünk meg a célállomásra. Hogyan jött ki ez a rekordsebesség? Valószínűleg az állomásokon állhattunk sokat, mert nem emlékszem arra, hogy ennyire alacsony átlagsebességgel ment volna a vonat. Amíg világos volt, láttuk a kilométeres szakaszokon kirakott üres lőszeresládákat a töltés mentén. A villany- és telefonvezetékek leszakadva, összetekeredve a földön hevertek.
- Amikor kiszálltunk, a vasútállomáson ahhoz is kevés volt a hely, hogy batyuinkat a kőre helyezzük. Nagy nehezen sikerült, így hát nem kellett állnunk. Api rögtön a továbbutazás lehetőségeit kereste. Megtudta, hogy éjféltájban egy tehervonat indul Bátaszékre. Ez ugyan nem a pécsi, hanem a szekszárdi vonal, de így is örültünk. Apánk kezdő tanítóként errefelé is dolgozott, jól ismerte a vidéket. Várakoztunk, ettünk, szundikáltunk.
- Este 11 óra felé déli irányból vonat érkezett. Jajveszékelés, sírás hallatszott kintről. Megtudtuk, hogy Sárbogárd környékén a németek lőtték a vonatot, bár nem hallottunk súlyosabb bajokról. Később tudtuk meg: ez volt az az idő, amikor a németek a Dunántúlon még egyszer vissza tudták szorítani az orosz vonalat, éppen ezen a vidéken. Nyilván a vasútvonaltól már lőtávolságnyira voltak. Ismét volt min gondolkodni! Mi lesz Sárbogárdnál? Sok ember akart dél felé utazni. A családban nem is merült fel, hogy ne utazzunk tovább. Egyszerűen nem láttunk más lehetőséget, csak a továbbutazást.
- Éjfél előtt szóltak a vasutasok, hogy fel lehet szállni a tehervonatra. Közelről láttuk aztán, hogy milyen vonat ez. Végig alacsony oldalú, tető nélküli vagonok álltak ott, a rakomány pedig egy tömeg ágyúroncs. Keresztben-hosszában feküdtek a lövegalkatrészek drótokkal egymáshoz és a kocsi különböző pontjaihoz kötözve. A teljes sötétségben már az is nagy teljesítmény volt, hogy közéjük bejusson az utazni vágyó. Hát még az elhelyezkedés! Ha le akartam ülni, előbb jól körül kellett tapogatóznom, nehogy egy drótra helyezzem az alsó felemet. Ezen a luxuskocsin csak egyenként lehetett elhelyezkedni. Amíg itt tartózkodtunk, senki nem látta, hol ülnek a többiek. Feltételezem azért, hogy húgom anyánkkal együtt volt. Csak hang után tájékozódtunk egymásról.
- Következett a védő hadművelet. Március közepe volt, metsző, hideg böjti szél fújt felül, égetően hideg vas volt alul. Nagy hasznát vettem a batyunak. Voltak benne takarók, ezekből kitűnő sátrat készítettem, a maradékra ráültem. Csak magamról tudok beszámolni, mert fogalmam sincs, más hogyan védekezett. Művem oly sikeres volt, hogy azt mondhatom, nem is éreztem a szelet.
- Az elhelyezkedés után csend lett. Ültünk, s vártuk a vonat indulását. Csak néha hallottam, hogy egyik- másik férfi leszólt, ha a közelben vasutast sejtett:
- - Mikor indulunk már?
- - Mindjárt, mindjárt.
- Így ücsörögtünk ott valamivel több, mint két órányi időt. Hajnali 2 óra tájban aztán megmozdult a vonat és elindultunk - Budafok felé. A férfiak kórusban üvöltötték:
- - Hová megyünk? - A vasutasok vissza:
- - Mondtuk, hogy Pestre.
- A 'vita' nem tarthatott sokáig. Pár másodperc alatt elhagytuk Adony-Pusztaszabolcs vasútállomást. Gondolkodhattunk a folytatáson! Nem állítom, hogy 14 éves gyerekként magvas gondolataim születtek. Csak az biztos, hogy a 'Mi lesz Sárbogárdnál?' kérdés lekerült a műsorról. Mert én bizony félve gondoltam erre.
- A vonat most tűrhető sebességgel haladt, rongálva sátram állapotát. Hol itt, hol ott kellett meghúzni, erősen fogtam, mert a szél állandóan lobogtatta. Egyszer csak fékezett, megállt a vonat, vasutasok jöttek-mentek, lekapcsolták a mozdonyt s az el is távozott a szerelvénytől. Nem volt érdemes várakozni. Lebontottuk sátrainkat, leszálltunk és gyalog folytattuk az utat. Akkor láttuk, hogy Százhalombatta állomás főjelzőjénél vagyunk. A vasúti töltésen, majd a sínek között koporcoltunk a mintegy 1 km-re lévő állomásig. Három óra volt, mire oda beérkeztünk.
- A váróteremben géppisztolyos orosz katonák tartózkodtak. Api megtudta, hogy kb. 5 órakor Nagytétényre fog indulni egy tehervonat. Idő is, szükség is volt rá, hogy egy kicsit megmelegedjünk.
- Amikor beállt a szerelvény, el nem tudom képzelni, honnan került elő annyi ember, mert a váróteremben alig voltunk. Megrohantuk a 4-5 vagonból álló vonatot lökdösődve, nagy zsivajjal. Ezt a tehervonatot szerencsére fedett vagonokból állították össze. Az egyik kocsit nem ostromolta senki. Apánk odavezényelte a családot. Tolóajtaja nyitva volt, gyorsan felkapaszkodtunk. Akkor derült ki, miért nem igyekezett ide a népség. A vagon oldalai mellett talán 50 cm, két végén 1-1 méter szélességű palló volt. A padló többi része hiányzott. Szabályosan, egyenesen kivágták a deszkákat, alul láttuk a talpfákat, a síneket. De azért találtunk megoldást. Marhavagon lévén, falaira vaskarikák voltak erősítve, amikhez az állatokat kötötték. Egy-egy karikához ültünk, abba kapaszkodtunk. A kocsi két végén a gyengébb nem és a kisebbek, oldalainál Gyuri öcsémmel és apánkkal én foglaltam helyet.
- Megindult a vonat. Görcsösen kapaszkodtunk a karikákba. A szél oldalról (nyitott ajtók), alulról fújt, a kerekek csattogtak, a talpfák és a vágányok rohantak alattunk visszafelé. Akkor senkit sem késztetett nevetésre a helyzet, de később, ha a családban vagy baráti körben szóba hoztuk, mindig harsányan hahotáztunk, hogy milyen marha magas beosztásba kerültünk.
- A padló titkát soha nem tudtuk megfejteni.
- Nagytéténynél aztán ennek az utazásnak is vége lett. Leszálltunk, ismét várnunk kellett, de nem túl sokat. Hallottuk, hogy nem sokára személyvonat indul Pestre (a vasutasok ezt mindig így mondták). A kocsik száma most már csak 3-4 volt. Mire odaértünk, ajtón bejutni már nem lehetett. Ütközőn, lépcsőn, minden kiálló vasdarabon álltak. Kilátástalan helyzet volt. Apánk végignézte a vonatot és vezényelt:
- - Gyertek! - S rohant előre, mi pedig utána.
- Ezt a vonatot egy szeneskocsis mozdony vontatta, mégpedig fordított állásban, tehát elől futott a szeneskocsi. Ezt látta meg egyetlen pillantással. Sorban küldte fel édesanyánkkal húgunkat, Rózsika nénit, Józsit, Gyurit a szénre. Ők fölmásztak, közel a mozdonyhoz. Még én is a szénen ültem, de lábamat már előre kellett lógatnom. Apánk azon a deszkán állt, amely közvetlenül az ütközők felett volt keresztbe fektetve. Ő volt a vonat első embere. Mindannyian arccal menetirányban helyezkedtünk el, mert a szén lejtéséhez kellett igazodni. A szél és a vonat sebessége összeadódott. Sírás nélkül potyogtak könnyeink. Kivörösödtünk, teljesen kifagytunk. Mikor le kellett szállnunk, fokozatosan kellett mozgásba hoznunk elgémberedett tagjainkat.
- Ez a leszállás természetesen Budafok-Háros vasútállomáson történt, mégpedig március 10-én reggel fél nyolc óra tájban. Ekkor ért véget kéjutazásunk, melynél kitüntetőbb nevet Rózsika nénénk nem adományozhatott volna e kedves-bájos vonatozásnak.