Így éltük át a háborút/Térképvázlat

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Térképvázlat

Mellékelt térképvázlaton követhetők az ellenséges frontvonalak, s látható az, hol alakult ki a senki-földje. (Elkészítéséhez köszönöm a fenti szerző segítségét.)
Senkiföldje térképvázlata
A Szénoltár melletti út - a X-es utca kezdete - bútorokból, kerítésrészekből, egyebekből épített mintegy 2-3 méter magas barikáddal volt eltorlaszolva. Hogy ez mikor készült, nem tudom, csak akkor láttam, amikor az iskola pincéjéből távoztunk az Öregiskola felé. (Addig még sok minden történt.) Az iskolába és az utca déli oldalán lévő épületekbe az orosz katonák rendszeresen bejártak. Ugyanezt tették a németek a másik oldalon. 'Cserelátogatás' is gyakran fordult elő. Nem egyszer fedeztük fel annak nyomait lakásunkban, hogy német lövészek a Szénoltár felé néző ablakainkból tüzeltek - például az ablak elé állított ebédlőasztalra helyezett karosszékből. Tudom azt is, hogy az utca másik oldalán álló lakásokba, azok pincéibe meg időnként oroszok látogattak le, ellenséget kerestek. A helyzet tehát igen változó volt. A fatelep az átjáró ház szerepét töltötte be. A farakások kelet-nyugati irányban voltak elhelyezve. Ide hol az egyik, hol a másik fél tudott behatolni, a pillanatnyi helyzettől függően tudták hasznukra fordítani a területet. A fatelepről még később szót ejtek. Hozzánk, az óvóhelyre az orosz katonák szinte naponta bejártak. Édesanyámtól tudtam meg akkoriban, hogy egy vagy két alkalommal németek is voltak ott, beszélt is velük. Én nem láttam őket.
Az első megrázó esemény nem sokkal beköltözésünk után történt. Nem tudom, miért, de én mindig Vízkereszt napjára emlékeztem, tehát beköltözésünk után két nappal. Mint ahogyan ezt ott-lakásunk idején a szükség szabta kényszerűség miatt többször megtettük, e napon Kovács Gergely bácsi, felesége és László fiuk élelemért hazamentek. Lakásuk az utca iskolával szemben lévő oldalán van. Az iskolaudvarban még fedve voltak mindkét oldalról. Saját kertjükben már veszélyes volt a helyzet, mert lakásuk bejárata a német vonal felé nézett (Borbála-telep). Ebből származott a tragédia. Már bent voltak a lakásban, midőn lőtt a német. Kovács bácsit érte a lövés, testén keresztül is hatolt a lövedék, a falba ütközve gellert kapott, s onnan Laci hasában állt meg. Az iskola pincéjének feléjük néző ablakából hallotta meg valaki Kovács néni segélykiáltásait. Hordágyakkal értük mentek s áthozták, majd rövid időn belül a Szent Borbála Bányakórházba vitték őket. A fiú sebe nem volt mély, de édesapjuknak - így tudom - a máját roncsolta szét a golyó. Két-három nap múlva meghalt. Emlékszem, amikor ezt megtudták a felnőttek, hosszú tanácskozás folyt arról, hogyan mondják meg a család itt maradt tagjainak a szomorú hírt. De nem lehetett elkerülni. Rettenetes volt, napokig tartott, míg a nyomasztó hangulat oldódni kezdett.
Mielőtt írásomat megkezdtem, elhatároztam, hogy érzelmektől mentesen, csupán a tényeket fogom leírni. Mégsem tudom megállni, hogy saját szabályaimat megszegjem. Kovács bácsit jól ismertem, sokszor jártam náluk, hiszen Jenő fia kebelbeli jó barátom volt. Sokszor beszélgetett velünk, kedves ember volt. Engem ezért is nagyon megviselt a sorsa. Halála után felmerült bennem egy korábbi kép, ezzel együtt egy gondolatsor is. Ezt eddig még sem családjukban, sem a miénkben senkinek nem mondtam el. Karácsony és január 4. között, valószínűleg Újév napján, mise volt reggel a templomban. Akkortájt a templom nem volt tele emberrel, néhányan voltunk csak ott. Éppen ezért figyeltem fel arra, hogy Kovács bácsi, aki egyébként, mivel vasárnaponként Esztergomban lakó szüleit szokta meglátogatni, ott járt rendszeresen misére, ez esetben itthon volt, gyónt és áldozott, s látszott rajta, hogy mélyen magába merülve imádkozik. Reám, ki vallásos nevelést kaptam szüleimtől, ez a látvány mindig megnyugtatóan hatott.
Az első időben nem volt nagyobb gond az élelemmel. Beköltözéskor mindenki vitt annyi ennivalót, amennyit csak tudott. Reggelire mi általában rántott levest ettünk s vele együtt valami lángosfélét fogyasztottunk. Ez száraz, lapos készítmény volt, lehet, hogy krumplilángos? Hogy zsír nem volt rajta, az biztos. Nálunk valahogy úgy adódott, hogy édesanyám egy fél literes üvegnyi zsírt megkezdett az első napokban, s ebből a végén még valamennyi maradt is. Kalóriából tehát nem lehetett túlfogyasztásunk. A rántott leves - lángos menüt másoknál is láttam.
Csendesebb időkben - ezt a tűzszünetekre értem - nem egyszer haza merészkedtünk. Első látogatásunk alkalmával a konyhai tűzhelyben meg is gyújtottuk a tüzet, jó meleg vízben megmosdottunk. Ekkor az ablakok még viszonylag épek voltak. Ilyenkor mindig vittünk valamit az óvóhelyre. Ne felejtsük el, hogy nekünk nem kellett az utca németek felőli oldalára átmennünk! Ehhez képest a helyzet később jócskán romlott.
Egy reggel egy szakasz orosz katona jött az óvóhelyre úgy 9 óra tájt. A pince középső részén, mely szén, fa, szerszám és egyéb eszközök tárlóhelye volt, parancskiadás folyt. Ez persze orosz nyelven történt, de mivel apám értette valamennyire nyelvüket, valahogyan mögéjük lopódzott, és annyit megértett, hogy német támadást vártak azon a napon. Nem is távoztak el, ott maradtak közöttünk, beszélgettünk is kölcsönösen mutogatva. Én éppen Verne Gyula: Sztrogoff Mihály utazása című regényét olvastam, odajött hozzám egyikük, belenézett a könyvbe, mely akkor ott volt felnyitva, ahol egy városkép volt látható a következő aláírással: Nyizsnij Novgorod - természetesen latin betűkkel. Mutattam és mondtam neki. Nagyon 'feldobtam' a hangulatát. - Harasó, harasó, Nohorod - mondogatta. Én csak évtizedekkel később tudtam meg - hiszen földrajzból mi is így tanultuk -, hogy abban az időben ezt a várost már Gorkij-nak nevezték. Ő persze tudhatta, hogy melyik városról van szó.
Ez így ment délig, akkortájt ők is, mi is ebédeltünk, de utána egyre nyugtalanabbá vált a hangulat. Oroszaink az iskola hátsó udvarra néző bejáratánál - pontosabban leírva az ajtó melletti kb. térdmagasságig érő két ablak elé - nehézgéppuskát helyeztek el, az iskolapince oldalsó bejáratainál lövészek álltak fel. (Csak gondolom, hogy az épület felsőbb szintjein is így tettek.) Fél három körül kezdték a németek a tüzérségi előkészítést. Soha nem értettem meg, miért éppen akkor, fél három és három óra között találták ki, hogy minket kizavarnak az óvóhelyről. Ugyanezt megtehették volna délelőtt, nyugalmas időben és helyzetben. De hol lehet ilyenkor következetességre számítani? - Davaj, davaj! - ordították, felkaptuk téli ruháinkat és indultunk a majdnem félméteres hóba.
Mikor kiléptem az óvóhely lépcsőjéről az udvarra, ott állt két vagy három orosz, puskával a kezében. Nem lehet elmondani, mennyire féltem, mégis feltűnt, hogy nem azt láttam, amit várhatna ilyenkor az ember. A katonákon nem láttam félelmet, inkább valami könnyedséget. Akadt olyan is köztük, aki acélsisak nélkül állt ott, s úgy helyezkedtek el, hogy bármely pillanatban golyót kaphattak volna testükbe. Amint aztán a brikettgyár felé haladtam, a templom és a Láng-lakás között valami hatalmas lövegfélét, hozzám közelebb egy előre lépkedő katonát láttam. Mintha géppisztollyal a kezében sétált volna.....Akkor semmi esetre sem, később annál többször eszembe jutott ezekre emlékezve: hogyan lehet kiszámítani azt a szeszmennyiséget, melytől a katona harcolni, célozni még tud, de nem gondolkodik. Legalábbis léte, sorsa felől nem.
Nem tudom, hány percig tartott, míg a brikettgyár kapujához vezető utcához értem. Tüzérségi és kézifegyverek lövedékei folytonosan robbantak, fütyültek. Azt sem tudom, hogyan terelődtünk - két öcsém, én és édesapánk - a brikettgyár kapujához vezető utca második házához, Jeszenszkyék pincéjébe. Édesanyánk és húgom más házban, az iskolához közelebb találtak menedéket. Velük volt nagynénénk is.
Ez alatt a kegyetlen pár perc alatt történt a második tragédia. Láng Lőrinc bácsit érte a homlokán egy repesz. Azt nem tudom, kik, mikor és hogyan vitték be ugyanabba a pincébe melyben édesanyánk, húgom és nagynénénk volt, de húgom mesélte mostanában, hogy tanító bácsink egy matracot vitt a vállán, miután elesett, mellette haladtak el s Rózsika néni kérdezte tőle:- Nagyon fáj? - Nagyon - válaszolta.
Délután három órától este kilencig élt még. Ő volt a második áldozat. Áldott jó tanító bácsink volt.
Az eltelt idők távlatából - most már 54 év (ennyi idő után írtam le ezt először) - nem tudom pontosan meghatározni, hogy Jeszenszkyék pincéjében hány napot töltöttünk. Becslésem szerint 3-4 nap lehetett. Ezt az alábbiakból következtetem ki: a következő nap csendes volt. Ha Dr. Csiffáry leírta, hogy a németek január 11-12-én támadtak, biztosan úgy is volt, ő ezekről pontosan, a megfelelő helyeken tájékozódott. Az egymás utáni két napot nem értem csak. Elképzelhető persze, hogy mindig rosszul emlékeztem ezekre a napokra. Tizennégy éves voltam, nem vezettem naplót, eszünkbe sem jutott ilyesmi, örültünk, hogy élünk. Én úgy emlékszem, hogy egy nap csend volt. Apám akkor nézett a család többi tagja után. Az ezt követő hajnalban aztán rendkívül erős tüzérségi tűz kezdődött. Arra emlékszem, hogy mondtuk: 4 óra van. (Jeszenszkyéknek volt vekkerórájuk.) Szünet nélkül lőttek kb. 10 óráig. Olyan nagyméretű lövedékek csapódtak be a közelünkben, hogy a zárt pincében a karbid-lámpa kialudt a légnyomástól. 10 óra után váltotta fel ezt a kézifegyverek ropogása, majd 11 óra tájban a pinceajtón kilesve német tankokat láttunk a Szénoltár felé haladni.
Délután már csend volt ismét. Nem tudtuk, vajon melyik hadsereg uralma alatt vagyunk. Másnap reggel is néma csend. Apám - lehet, hogy nem egyedül - óvatosan visszament az iskolához azzal a gyanúval, - mivel utoljára német tankokat láttunk -, hogy a németek visszafoglalták Dorogot.
Az óvóhelyen semmi, senki. Óvatosan előre húzódott az iskola udvarába, s akkor látta meglepődve, hogy ott áll nyugodtan cigarettázva egy orosz katona. Tehát maradt a régi helyzet. Ezt a férfiak megbeszélték, s elhatározták, hogy visszamegyünk az óvóhelyre. Így is történt, hiszen mindenünk ott volt. Lassan mindenki visszaköltözött, s ott folyt tovább megszokott életünk.
Nem ejtettem szót még néhány dologról, például az óvóhely levegőjéről. Az alacsony pincehelyiségekben - különösen az óvóhellyé kiképzett nyugati teremben, melynek mennyezete is betonból készült -, a levegő párás és rossz volt. A pára állandóan kicsapódott a mennyezeten, ahonnan a víz folyamatosan csepegett. Rontotta a levegőt az is, hogy a pincében lévő iparos mesteremberek által készített karbidlámpák, mivel szükség volt rájuk, állandóan égtek. Ezekhez még karbidot is kellett szerezni a gyárból. Meg merték tenni az utat többször is, annak ellenére, hogy az elég közel volt úgy az orosz, mint a német vonalhoz.
Ilyen 'kirándulások' szükségesek voltak a vízbeszerzéshez is. Ez mindig nagy izgalommal járt. Emlékezetem szerint kétnaponként, valamikor délelőtt 10-12 tagú brigád indult kannákkal azokhoz a brikettgyár közelében elhelyezkedő házakhoz, melyeknek kertjében locsolás céljából ásott kutak voltak. Ezekből húzták fel a szűken mért vízmennyiséget, melynek aztán két napig ki kellett tartania. Míg ők oda voltak, a pincében izgalommal és szorongással vártunk, s megkönnyebbültünk, mikor visszaérkeztek. Nem tudok róla, hogy ezzel kapcsolatban bármi baj is történt volna.
Leírok itt egy a vízzel kapcsolatos, de tőlünk független esetet. Említettem már, hogy Nagy Sándor bácsi - szemben lévő szomszédunk - nem jött az iskolába. Otthoni pincéjében, utcánk németek felőli oldalán élte át ezt az időt. Kertjében volt kút. Ehhez ment ki egy alkalommal, s miközben vizet húzott, a németektől géppisztollyal vagy géppuskával sorozatot lőttek ki rá, mely jobb felső karját érte. Nem tudom, hogyan és mennyi idő után került a kórházba, de jobb karját amputálni kellett. Az anyagraktár irodájában munkáját bal kézzel végezte a háború után.
Biztos, hogy az eseményeket nem időrend szerint sorolom fel. Lehetetlen volna.
Megtörtént, hogy egy nagydarab orosz jött le, s édesapánk beszélt vele. Mondta neki, hogy itt van négy gyerek, és nem tud nekik ennivalót adni. A fiatal katona elment, majd egy idő után visszatért egy ötliteres üvegben garantol tojáseltartó-szerbe helyezett tojásszállítmánnyal. Átadta és mondta: - Pazsalujszta kusaty. Édesanyánk ráismert a saját maga által eltett tojásra.
Élelmiszertartalékunk egyre csökkent. Szüleinknek egyszer az az ötlete támadt, hogy lehetne kenyeret sütni. Liszt (akkor) volt, édesanyánk megdagasztja, édesapánk elhozza a konyhai tűzhelyben lévő két tepsit, abban hazaviszi, és a sütőben megsüti. A tervet tett követte. Minden az elképzelések szerint haladt egészen addig, míg Api a tűzhelybe be nem gyújtott. Amint a kémény füstölni kezdett, a németek valahonnan a Mészkő-hegy tájékáról elkezdték lőni a házat. (Érdekes, hogy ez a korábbi begyújtáskor nem történt meg.) Apánk alig tudott leszaladni a hátsó udvarban lévő ásott pincébe. A füstölés elmúltával az ágyúzás abbamaradt. Ekkor gyorsan felszaladt, megrakta a tüzet és futott vissza a pincébe. Füstölt: lőttek, nem füstölt: nem lőttek. Visszajött az óvóhelyre. Másnap ismét hazament, nem volt megsülve a kenyér. Végül három napig tartott, ami a kenyérsütés világrekordja lehet - negatív értelemben. Harmadnapra lekerült az iskolapincébe a kenyérnek szánt, de inkább szalonnához hasonlító valami. Persze, abból nem maradt egy morzsa sem - ha egyáltalán volt morzsája.
Ekkor kedveltem meg a káposztát. Anyánk finomakat főzött, de akármennyire ízlett a család többi tagjának a székely- vagy töltött káposzta, én ki nem állhattam. Most egyszer tudtunk a kamrából az óvóhelyre vinni egy ötliteres üvegben eltett savanyú káposztát. Édesanyánk egy nagy lábasban megfőzte, kapott egy kis rántást még abból a fél liter zsírból, melynek egy része két hónap után is megmaradt, annyit, amennyi ebből neki jutott. Mondhatom, hogy ilyen finom káposztát még nem ettem. Azóta is szeretem.
Nádai János családjáról írtam fentebb. Apósa, Semotán bácsi egy nyugalmas időben otthonukba tett kirándulást. Ez a német oldalon volt. A lakásban összeszedett ezt-azt, s indult volna vissza. Lakásuk bejárata, mint Kovácséké is, a Borbála-telep felé néz. Mozgását észrevették, s elkezdtek lőni. Jó ideig nem merészelt elindulni, de nagyon hideg volt - ebben az időben a lakásokban már minden tárva-nyitva volt -, meg különben sem maradhatott ott, mindenképpen vissza kellett térnie. Egy ablakról levette a vitrázst, rákötözte egy lécre, kinyújtotta az ablakon át, és lóbálni kezdte. Erre megszüntették a németek a tüzelést. Feltartott békezászlóval tért vissza sértetlenül.
Ezután többen alkalmaztuk ezt az eljárást. Egy alkalommal mi, szüleink és a három fiú, hazamentünk, hogy ami élelmiszert lehet, még elhozzuk. Minthogy térdig érő hóban rám, mint teherhordóra nem lehetett számítani, én voltam a zászlóvivő. Elsőként léptem ki a pince templom felőli ajtaján, s magasra tartva a békezászlót indultam hazafelé. Utánam libasorban a család. Rendben haza is érkeztünk. Tárt ajtók, az ablakokon csak üvegszilánkok voltak. Elkezdtünk pakolni.
Lakásunk az utca oroszok felőli oldalán áll, konyhaablakunk viszont a másik oldal felé néz. Az ablak előtt álló konyhaasztalon - tehát arccal a németek felé - édesanyámmal szorosan egymás mellett állva csomagoltunk valamit. Éles csattanás az ablakon, utána egy másik a konyha mögöttünk lévő falán. Reflexszerűen guggoltunk le, s akkor láttuk, hogy egy robbanó, úgynevezett dumdum golyó pergett lángolva a konyha kövén. Az ablakon valószínűleg egy ott maradt üvegszilánkot talált el, fejünk között vagy valamivel feljebb repült a konyha hátsó falához. Ki merre látta jónak, arra bújt hirtelen. Én a konyhában álló tűzhely mögé guggoltam.
Apám rövid idő után figyelmeztetett:
- Imi, menj be a cselédszobába, mert a tűzhely mögé még beláthatnak a nyitott ajtón át! - Szót fogadtam, s ezért életre ítéltettem. Fél perc múlva ott csattant a következő, ahol az imént guggoltam.
Nem tudom, mennyi ideig lapultunk, de aztán mégis csak összeszedtük dolgainkat, kezembe vettem a fehér zászlót és kibújtunk. Elengedtek, baj nélkül visszatértünk.
A családok élelmiszerkészlete rohamosan fogyott. Egyszer a férfiak - ki tudja honnan - szereztek két-három zsák morzsolt kukoricát. Voltak kávédarálóink. Ettől kezdve folyamatos darálás hallatszott a pincében. Elkövetkezett a puliszka- és málékorszak.
Apáink mindig a helyzet javításán törték a fejüket. Nyomasztó volt a vízhiány. Kitalálták, hogy a pincének azon a középső részén, mely tárolótér volt, kutat ásnak. Már említettem, hogy voltak köztünk nagyon jó mesteremberek, akik több szakmát ismertek. Volt ott csákány, ásó, lapát, egyéb szerszám. Feltörték a betont, s lefelé ástak. Úgy emlékszem, hogy kb. egy méter mélyen jelent meg a víz. Tovább ásva tiszta vizet kaptunk. Volt ott cement is. Szép, kerek vagy hatszögletű kávát készítettek - azt hiszem, még felirat is került rá, talán dátum -, deszkából pedig fedőt. Ezentúl mindenki akkor vett vizet, amikor akart, porciózni sem kellett, volt bőven. Ez a kút 20 évvel később még megvolt.
Szórakoztunk is. Volt ott kártya (soha nem tudtam olyan jól snapszlit, máriást játszani, mint akkor), sakk, s malmot csak rajzolni kellett. Olvastunk. Jekkel bácsi, a villanyszerelő-mester pedig minket, gyerekeket kezdett tanítani szakmája alapjaira. Ez már február második felében volt, így nem sokáig tartott.
Ide tartozik, hogy időközben Kovács Laci sebe annyira begyógyult, hogy visszatérhetett közénk, együtt lehetett a négytagúra csökkent család.
Az a korosztály, amelyik Dorogon élt a háború idején, emlékezhet a templomtoronyra. Mi, sajnos, láttuk annak 'átváltozását'. Ez megkezdődött tulajdonképpen már azzal - talán 1943-ban -, hogy a négy harang közül egyet elvettek a templomtól, ahogyan ez háborúk idején lenni szokott. A négy harang nagyságrendben a következő volt: Nagy-boldogasszony, Szent Borbála - ezt vitték el -, Szent István és Szent László (vagy lélekharang). A toronyból az oroszok nagyszerűen láthatták, mi történik a környéken. Ezért a németek időnként tűz alá vették nehéz és könnyű fegyverekkel. Teljesen eltűnt a magasba törő palatető - ezt később költségkímélés miatt jóval kisebbre méretezve helyrehozták -, az órákból csak lelógó fémdarabok maradtak (ezek helye évtizedekig be volt falazva), az erkély feletti rész - az ajtókkal együtt - ronccsá volt lőve. A 'nagyharang' is darabokra tört. Szerencsére a két kisharang megmaradt valahogyan. Azt is a szerencsés esetek közé kell sorolni, hogy az orgonát helyrehozhatatlan károk nem érték. A templom főbejárata feletti kerek ablakon át inkább csak repeszdarabok találták el a sípok egy részét. Ezeket forrasztással helyre lehetett hozni. Ha jól emlékszem, 1946-ban kapott a templom új harangot, mely ünnepélyes keretek között felszenteltetett, majd felvonták, és helyére tették. Az órákat pedig Klotz József napórája helyettesíti.
A templom teljes újjáépítésére csak a XXI. század első éveiben kerülhetett sor. Ma már teljes szépségében áll személője előtt - 2010.
Korábban említettem, hogy a fatelep igen alkalmas volt mindkét fél számára ahhoz, hogy közelebb juthasson az ellenséghez. Mindig úgy gondoltam, hogy a német oldalra nagyobb rész esett s így ez számukra kedvezőbb volt. Ezt a következtetést - olvasva Dr. Csiffáry írását - most módosítom. Mi akkor nem tudtuk, hogy a szénlepárló már orosz ellenőrzés alatt állott. Ha ezt tekintetbe vesszük, és a mellékelt térképvázlaton a frontvonalakat követjük, ennek az elgondolásnak éppen az ellenkezője lehetett igaz. Ugyanis: ha az orosz vonal ezen a tájon a szénlepárló-vasúti átjáró volt, akkor a fatelepre sokkal könnyebb volt az oroszoknak bejutni, s onnan a Borbála-telepen lévő német állásokat szinte oldalról lőni. A gyakran változó helyzet miatt azonban nem zárható ki, hogy a németek jutottak be a farakások közé és onnan veszélyeztették az oroszok állásait. Apáink akkor tudni vélték, hogy a fatelepet az oroszok gyújtották fel. Én ma a fentiek tudatában nem vagyok ebben biztos. Csak egy biztos: a fatelep égett. Lenyűgözően félelmetes látvány volt, amint 200 vagon bányafa 15-20 méteres lángokkal egy hétig égett. Ha az iskolapince középső részének a föld szintjével majdnem megegyező magasságú ablakaiból néztük, még a melegét is éreztük. Félő volt, hogy a messze szálló szikrák meggyújtják az iskola és a szemben álló épület tetejét, de ez nem következett be.

◄--- Előző lap:Két hónap a senkiföldjén                             ---► Következő lap:Egy kis kitérés