"....a római katolikus bányatemplom és a brikettgyár 'A' üzeme melletti biztonsági okokból létesített bányafa-telep pedig a senki-földjére került, kitéve a mindkét irányból állandósult belövéseknek."
Valóságos izgalommal olvasom dr. Csiffáry Nándor: Dorog a II. világháborúban c. dolgozatát a Dorogi füzetek 5. számában. Abból idézek kezdetül egy mondatot. Azért ezt, mert én és sokan a bányatemplom környékén lakók közül 1945. január 4.-től március l-ig éppen e senki-földjén éltük át a háború borzalmait.
Az író minden mondatával egyetértek, vele együtt érzek. Éppen ezért határoztam el, hogy kissé kiegészítem ‘tudósítását’ azzal, ami ezen a zónán belül velünk történt, azzal, amit kívülről senki sem láthatott, nem tudhatott, hiszen ezen a területen Dorog népének csak kis töredéke ragadt benn. Mi voltunk ott, kiknek menekülési helyként az Új Iskola (később Dózsa György Általános Iskola – ma már nem működik) pincéi szolgáltak.
Az iskola pincehelyiségei közül egy tanteremnyi nagyságút a bányaigazgatóság már korábban óvóhellyé építtetett át az akkori korszerűségi követelményeknek megfelelően. Ezen kívül volt még egy hasonló méretű és egy körülbelül egyharmad résznyi nagyságú, ezek azonban nem voltak így kiképezve.
Itt megállok egy pillanatra. Hiszen megkérdezheti valaki: kinek van erre az írásra szüksége? Én magam tettem fel elsőként a kérdést - önmagamnak. A válasz: nem tudom. Vajon kiket érdekel a mi kéthónapos kínlódásunk, hiszen a háború alatt számtalan helyen rengeteg ember élt át rettenetes borzalmakat, melyek a háború végső kimenetelét egyáltalán nem befolyásolták, tehát tulajdonképpen nincs jelentőségük. Ha csak erre gondolok, nem is érdemes belekezdeni a munkába.
De a mai olvasó talán - ha kezébe jut ez az írás - mégsem fogja olvasatlanul sutba dobni. Talán érdeklődni fog néhány-tíz ember sorsa iránt, akik az iskola pincéjébe kényszerültek. Azért ide, mert ez volt számunkra a legközelebbi biztonságosnak látszó hely, melyet a legrövidebb idő alatt érhettünk el, midőn a hegyoldalból, a Bécsi (akkor helyesen Petőfi) útról hangzó géppuskaropogást és egyéb harci zajt meghallottuk.
Végül az alapul szolgáló munka egyik bekezdésében foglaltak késztetnek arra, hogy mégis leírjam élményeimet. Ebben a szerző (Dr. Csiffáry Nándor) megemlíti, hogy feltételezhetően lappanganak még források. Nem a forrássá válás igényével rovom soraimat, csupán némi kis kiegészítésre gondolok. Leírom hát azokat a történéseket, melyek több mint 65 évvel ezelőtt egy kis, a háború által összeterelt embercsoporttal estek meg.
Ahogyan Dr. Csiffáry, én is 1944 karácsonyával kezdem. Csak azért, mert az iskola pincéjében velünk együtt lakó Horváth Lajos bácsi, aki az iskola pedellusa, a bányatemplom sekrestyése, harangozója volt, (s még mi nem, nagyon sok dologhoz értett, eredeti foglalkozása kovácsmester volt) dec. 25-én délután 3 óra tájban, amikor már félelmetesen nagy ágyúzás folyt, az óvóhelyről még visszaszaladt a templomba, hogy onnan az utolsó pillanatban az arany kelyheket, szentségtartót stb., elhozza, általam jelenleg már nem tudott ok miatt kénytelen volt a templom főbejáratán bemenni annak ellenére, hogy a sekrestyeajtón át veszélytelenebb lett volna a templom épületének takarása miatt. (A belövések zömmel délkelet felől érkeztek.) Midőn a templomból kijött és a templom mellett visszafelé futott, egy lövedék a torony tetején álló hatalmas és nagysúlyú keresztet találta el.
A kereszt lezuhant és Horváth Lajos bácsi mellett 2-3 méter távolságra ért földet. Ezen a néhány lépésen múlt az élete. Szerencsére sérülés nélkül tért vissza az óvóhelyre.
A harcok után, 21 óra tájban már teljes csend volt, csak távolról hallatszottak lövések. Mi 22 óra tájban haza is látogattunk, lakásunk egy-két kisebb sérüléstől eltekintve ép volt. Tulajdonképpen már haza is költözhettünk volna, mégis - a biztonság kedvéért - az éjszakát az óvóhelyen töltöttük, csak másnap délelőtt tértünk vissza otthonunkba.
Karácsony másnapján, dél tájban Api erős kocsizörgést hallott az esztergomi útnak a karbidgyár és erőmű közötti szakaszáról, mely akkor sárga keramitkockákkal volt lefedve. Kiállt a ház elé és feszülten figyelt, mert sejtette, hogy most valami számunkra nem jó fog következni. Sejtése beigazolódott. A kocsisor a vasúti sorompóhoz érkezett, akkor látta meg. Oroszok voltak. Remélte, hogy tovább mennek Esztergom felé, de nem ez történt. Bekanyarodtak a Borbála-telephez vezető útra. Akkor abban reménykedett, hogy balra fordulnak. Jobbra vették az irányt. - Hátha mégsem jönnek be utcánkba - gondolta. Ez is fordítva történt.
A megszálló alakulatok - ha ugyan az ilyet alakulatnak lehet nevezni - bekanyarodtak utcánkba, megszállták a templom környékét, a kerítéseket áttörve behajtottak a kertekbe, udvarokba. Lovaik néhány perc múlva paplanokkal, takarókkal voltak betakarva. Ezután gazdáik elindultak szemügyre venni a házakat, lakásokat.
Tevékenységüket hosszú volna részletesen leírni. Két eset azért mutat abból valamit, miket műveltek.
Nem sokkal az után, hogy utcánkban és a kertekben leparkoltak, egy kedves ismerősünk - Ékes úr - jött be hozzánk. Ő az erőműben dolgozott, s már a harcok utáni reggelen bement munkahelyére. Az Esztergom-táborban lévő Eperjesi úton lakott, s útja az erőmű felé mindig előttünk vezetett el. Ekkor hazafelé igyekezett. Hideg lévén vastag, alsó lábszárközépig érő bőrkabátot viselt. Midőn meglátta az oroszok nyüzsgését utcánkban, gyorsan befordult kapunkon és bekopogott a lakásba.
- Kántor úr, engedje meg, hogy itt hagyjam a bőrkabátomat. Ezek lehúzzák rólam, ha végigmegyek közöttük. Inkább hazamegyek kabát nélkül, és majd este érte jövök.
- Rendben van, Ékes úr - mondta apám -, betesszük a cselédszobába, a lány most nincs itt, nem lesz útjában.
Beterítették az ágyra, mely a bezárt ablak előtt állt. A kis szoba a konyhából nyílt, az ajtó is be volt téve. Ékes úr elment.
Rövid idő múlva elkezdődött az oroszok portyázása. Élénk mozgás zajlott le a házban, mindent megnéztek. Mi az ellenőrzést úgy osztottuk be, hogy kísérgettük őket, minden szobában volt valaki a családból és menekültjeink közül. Végül semmit nem vettek el. Egy félelmet keltő esemény zajlott csak le. Egy negyven év körüli, rang nélküli vadóc meglátta világvevő EKA rádiónkat és dühösen apámra kiáltott:
- Rádió, burzsuj! - Felemelte két kézzel, már készült földhöz vágni. Apánk tudott velük beszélni, mivel anyai ágon bunyevác származású volt, s szülőfalujában beszélték a horvát nyelvet. Mondta neki:
- Nye burzsuj. Ucsityel. (Nem burzsuj. Tanár.)
Az orosz letette a rádiót és elmondta, hogy ő is tanító. De valahogy nem úgy nézett ki.
Eljött a szürkület ideje, Ékes úr megérkezett kabátjáért. Apánk azonnal vezette a cselédszobába. Nagy megdöbbenésünkre az ablak nyitva volt s a kabát eltűnt. Akárhogy is vigyáztunk kedves vendégeinkre, valahogy egyikük el tudta lopni a kabátot. Biztos, hogy az ajtón át nem vitték ki. Csak az ablakon keresztül ugorhatott ki, vagy dobta ki szerzeményét. Nagyon kellemetlenül éreztük magunkat.
Utólag persze be kell látnom, hogy a szemünk láttára is elvihettek volna bármit. Meg hát a rablásoknál sokkal nagyobb bűnöket is elkövettek felszabadítóink. Még örülhettünk, hogy nálunk erőszakos cselekmény egyszer sem történt.
Életünk addig, míg az ellentámadás el nem ért bennünket, békésen zajlott. Annyi történt még, hogy az utcán szaladgáló Morzsa nevű kutyánk egy ott kerékpárral haladó orosz tisztet megugatott, az leugrott, és ráfogta revolverét, le akarta lőni. Szerencsére akkor Morzsa elszaladt, így a lövés elmaradt.
A napot, amikor a délelőtti órákban a Bécsi út felől, a hegyoldalból mind erősebben hallatszott a lövöldözés, csak így tudom meghatározni: amelyik napon a bombázás történt. Kisegít azonban Dr. Csiffáry Nándor írása. Ennek megfelelően ez csak január 4-én lehetett. Délelőtt 10 óra felé pakolni kezdtünk. Élelmet, ágyneműt, meleg ruhát vittünk, mintha már akkor éreztük volna, hogy hosszú időt fogunk a pincében tölteni. Pedig akkor, még nem tudhattuk, hogy egy-két nap múlva a senki-földje lesz ez a hely.
Az óvóhelyre sorban érkeztek a beköltözők. Dél tájban én éppen ott lenn voltam, amikor váratlanul német bombázók - stukák - búgtak fel és hullatták bombáikat. Családunk egy része otthon volt, néhányan az óvóhelyen rakodtunk. Voltak olyanok is, akiket az utcán ért a bombatámadás. Ilyenek voltak vásárosnaményi menekültjeink is – idős házaspár és tanítónő leányuk - akiket szüleink még októberben befogadtak. (Volt egy rokon menekültünk is, Rózsika néni, aki Szegedről még augusztus végén érkezett hozzánk.) Az iskola udvarán haladtak éppen, ahol magas nyárfák álltak. Fejük felett egyszer csak nagy robaj, recsegés hallatszott, majd sok apró robbanás és tűz a földön. Egy bombasátor akadt a mellettük álló fa ágaira és szórta gyújtóbombáit. Az ijedségen kívül más baj nem történt. Ez a bombasátor csak tavasszal került le a fáról, mementóként ott díszelgett hónapokig.
Az óvóhely fentebb már említett helyiségeiben becslésem szerint kb. 70 ember bújt meg. Remélem, hogy jól ítélem meg a számot. A hideg pincében - ez különösen az óvóhelynek megépített teremre vonatkozik, mert azt oldalról, alulról, felülről beton burkolta - védekezni kellett a felszálló hideg levegő ellen. Erre felhasználtuk például az iskolai dobogókat, de minden egyebet is, ami a célnak megfelelt. Nem emlékszem olyan esetre, hogy a beköltözéskor - vonatkozik ez a későbbiekre is - bármi nézeteltérés felmerült volna.
Nem tudom felsorolni az összes ott lakó nevét. Csak utcánk (ma Mészáros Lázár utca) lakosait említem meg s még néhány családot, akikre emlékszem. Itt feltétlenül le kell írnom utcánk elhelyezkedését. A templom apszisától Esztergom irányában kb. 30 méter távolságra - mint annak eltolt érintője -, nyugat-délnyugat - kelet-északkelet irányban halad. Nyugati végénél, az iskolaudvar kerítéssel elkülönített vége felett haladt egy szénszállító drótkötélpálya. A ma Bányász köröndnek nevezett úttest - mely utcánk végénél halad el - és a vasút által közrefogott területen helyezkedett el a bányafa-telep. Ennek egyik szélét az iskolától csak a körút választotta el, innen nagyjából nyugat felé megközelítette a mozdonyfordító előtti vasúti töltést. Esztergom felé tekintve addig a rövid, az Esztergomi úttól a Szent Borbála-lakótelepre vezető bekötő-útig terjedt, mely mellett a Borbála-telep első házai helyezkedtek el. A lakótelep akkor tehát éppen ezen út mellett kezdődött úgy, hogy mindkét oldalán lakóházak álltak. (Azóta ezeket már lebontották, az utca is megszűnt.) Innen Dorog felé visszatekintve a mi utcánk Esztergom felé eső házsorának kerítéséig üres térség húzódott (ma már beépült). Utcánk a fateleptől (másként a drótkötélpályától, illetve az iskolától) az úgynevezett karbidgyári házakig tart. Ha ebben az irányban haladunk tovább, a Trenka-hídhoz érkezünk.
Keletről nyugati irányban haladva a következő épületek álltak itt: plébánia, Kövecs-lakás, Láng-lakás, iskola. A másik oldalon: Sulyok-Vámosi-lakás (ikerház), Nagy Sándor lakása, Nagy Gyula-Nádai János-lakás (ikerház), Kovács-Edelényi-lakás (ikerház). Ezekből az óvóhelyre költözők: Dr. Hóka Imre plébános, Turányi László káplán, s velük kellett lennie plébánosunk házvezető nagynénjének is, de erre - érdekes - nem emlékszem biztosan; Kövecs-család (a háztartási alkalmazottal és menekültekkel együtt 11 fő); Láng-házaspár; Nagy Gyuláné és legkisebb fia; Nádai Jánosné kisfiával és szüleivel (4 fő); Kovács-család (5 fő). Nem költöztek az óvóhelyre Sulyokék, Vámosiék (róluk utólag tudtam meg, hogy március 22.-ig saját pincéjükben bújtak), Nagy Sándor és Edelényiék. Lakásuk alatt betonpince volt és ott vészelték át a frontot. Ez így 27 fő, de a papok váltották egymást, először a plébános, később káplánja volt velünk. Egyikük a kórházban látta el a papi teendőket. Így tehát utcánkból 26 fő bújt meg az óvóhelyen. A brikettgyár környéki házakból jött a Környei-, Horváth-, Pötös- és Jekkel család, együttes létszámuk 12 fő volt. Ezen túl emlékszem még egy Szabó nevű családra, kik a patak és a rét (ma Jubileumi tér) között laktak, ma már nem tudom, hányan voltak.
Kapcsolódva az alapnak tekintett frontvonal-leíráshoz, írok néhány mondatot a front azon részéről, mely minket közvetlenül érintett. Valamivel előbb írtam a Borbála-telep első házairól. E házak pincelejárói - külön álló épületek - a templom felé néztek. Itt helyezkedtek el a német lövészek (golyószórók, géppuskák) utcánk északi oldala házainak kerítéseitől 130-140 méternyire. Ez a távolság mindkét oldalról jól áttekinthető volt. Feltételezésem szerint a németek legközelebbi támpontja az a házcsoport volt, melyet Chorin-telepnek neveztek, de nyugdíjas házakként emlegettük. Kelet felé haladva a homokbánya mély gödrének nyugati oldalához jutunk el (ma Palatinusz-tó), az ott álló házak - tudomásom szerint - német megszállás alatt voltak.
Az orosz vonalat nem törekszem folyamatosan leírni, csak egyes pontjait jelölöm meg: Szénlepárló, vasúti sorompó, szénosztályozó - csak feltételezem, hogy a kötélpálya töltőállomásán is lehetett állásuk -, brikettgyár ‘A’ üzem, Szénoltár. Az utóbbi kettő között nem feltételezhetünk állandó állásokat, mert arra a tájra jártak vízért a felnőttek, és ott nem láttak ilyet. A patakon átvezető Trenka-híd orosz ellenőrzés alatt állt. Ismét csak feltételezem, hogy a homokbánya nagy gödrét megkerülve a Pataksor vonalában érték el Sátorkőpusztát. (Később lesz szó a málenkij robotról, melyben édesapám is részt vett, és oda is, vissza is ezen az úton közlekedett.) Ezt támasztja alá az a bejegyzés is, melyet Dr. Csiffáry Nándor egy térképvázlaton kérésemre megtett.
