Így éltük át a háborút/Utazás Dorogról Szegedre
Utazás Dorogról Szegedre
- Március 2-án tehát útnak indultunk: édesapánk, édesanyánk, Rózsika néni és a négy gyerek (korunk szerint Imre, György, József és Anna). Én voltam a legidősebb (14), húgunk a legfiatalabb (6).
- Elindultunk a vasút mellett Leányvár felé. Így némileg rövidítettük az utat, de a legfőbb ok az volt, hogy a Bécsi utat járőrök vigyázták. Apánk el akarta kerülni a velük való találkozást, így a vasúti töltés északi oldalán, mélyedésben haladtunk.
- Rózsika néni a legszükségesebbeken kívül kezében hozta egy nagyon kedves dunnáját. Api még az indulás előtt figyelmeztette:
- - Rózsika, ne hozza! Egy kilométer után el fogja dobni. (Mindig érdekesnek véltem, hogy apám magázta, ő viszont tegezte.)
- - Elbírom, nem olyan nehéz - válaszolta. De Apinak lett igaza, habár nem egy, hanem talán két kilométer után dobta el a dunnát.
- Ebben a menetben az egyetlen üdítő látvány Susu húgunk volt. Ő természetesen nem szállított batyut. Kezében kedvenc nagy, sárga macója volt, az egész utat ő bírta legjobban, vidáman futkosott mackójával.
- Leányvár felé haladva az út és a vasút közötti területen rengeteg lótetemet láttunk.
- Leányvár után utolért bennünket egy lovas kocsi. Ötven év körüli, nagybajuszú orosz katona volt a kocsis, amint meglátott minket - prrr! -, megállította lovát. Piliscsabáig hajtott, addig el is vitt minket. Közben - amennyire lehetett - barátságosan beszélgettek Apival. Piliscsabán megtudtuk, hogy a klotildligeti apácazárdában lehet szállást kapni. Ez valóban így volt.
- Talán dél lehetett. Hallottuk, hogy időről időre vonat indul Óbudára, ezért kértünk és kaptunk szállást. A kolostor minden elképzelhető pontján fekvőhelyeket létesítettek. Sokan voltunk és nemcsak szállást, de élelmet is kaptunk, például sárgaborsó-főzeléket, amit hónapok óta nem láttunk már. Maradhattunk, amíg szükségünk volt a szállásra.
- Nem akartunk szükségtelenül itt időzni, de nem lehetett tudni, mikor indul a vonat. Állandóan figyelni kellett. Naponta indult szerelvény, de nem volt menetrend. Ha megérkezett Óbudáról, rövid idő után ment is vissza. Amint meghallottuk a zaját, füttyét, azonnal indultunk, de két alkalommal is lekéstük. Előfordult az is, hogy az állomáson vártunk órák hosszat, de akkor meg nem jött. E három sikertelen kísérlet alapján tudom kiszámítani, hogy 6-án reggelig tartózkodtunk Piliscsabán.
- Ekkor aztán - újra gyalog - folytattuk utunkat. Amíg várakoztunk, esett egy kis hó, így most kb. 5 cm-es hóban gyalogoltunk a Budapest felé vezető úton.
- Sietni - miattam - nem lehetett. A közel 20 km-es utat így is megtettük koradélutánig. Hogyan meneteltünk? Elől ment apánk, nyomában két öcsémmel. Mindig együtt indultunk, de én nem tudtam a tempójukat tartani, ezért a menet eleje és vége között folyamatosan nőtt a távolság. Édesanyám mindig velem volt, Rózsika néni és húgom hol előbb, hol hátrább a két csapat között. Amikor a távolság már 50-60 méternyire nőtt, az első szakasz leállt, nekitámaszkodtak egy kilométer- vagy kerékvetőkőnek, és türelmesen várva pihentek. Mihelyt utolértük őket, feltápászkodtak és folytattuk utunkat. Ez így ment egészen addig, míg fel nem lázadtunk. Hiszen így éppen az nem pihent (én), akinek erre leginkább szüksége lett volna. Attól kezdve javult a helyzet, de az igazságos egyensúly soha nem jött létre. Nem kell veszekedésre gondolni, csak korholó beolvasások hangzottak el ilyenkor.
- Áthaladtunk Pilisvörösváron, a falu másik végén megláttunk egy sorompót, amit orosz katonák őriztek egy százados parancsnoksága alatt. A város szélén ma is ott áll az a nagy épület, Buda felé haladva az út jobb oldalán, melynek a falu felőli sarkánál volt fölállítva a sorompó. A szikár, szigorú arcú parancsnok végignézett minket. Api oda ment, elmondta, hová tartunk, kevés az ennivalónk. A kapitány röviden felelt valamit, és mehettünk tovább. Itt is megmutatkozott, mennyit ér a nyelvtudás. Valószínűleg itt kezdődött a fronthoz tartozó terület, azért állítottak sorompót. Néhány helyen láttuk is, hogy oroszok felügyelete alatt magyar férfiak és nők árkokat ástak. Tőlük, amennyire csak lehetett, igyekeztünk távol maradni.
- Délután két óra tájban értük el azt a helyet, hol ismét keresztezi egymást a budai út és a vasút. Közelében van egy kis kápolna, körülötte a hegyoldal emelkedésének magasságában terméskőből képzett árokszerű mélyedés. Ez szélvédett helyet biztosított a pihenésre, evésre. Megkönnyebbülten szabadultunk meg terheinktől. Ezeket használtuk fel puha ülőhelyként.
- A pihenő után a vasút mellett mentünk tovább Óbuda vasútállomása felé, ahol rátértünk arra az útra melynek ma Keled út a neve és a Szentendrei útra torkollik. Célunk egy újabb templomocska volt, mely a ‘Mária kőkápolna’ nevet viselte. Szüleink ismerték a templom plébánosát, Peisz Lajost, aki káplán volt abban az időben Tokodon, amikor Api ott kántortanítóskodott. A plébánosnál akartunk megszállni éjszakára, ám ez a tervünk meghiúsult. Találkoztunk egy fiatal pappal, ő elmondta, hogy a plébánost valamiért elfogták az oroszok. Egy idős házaspárt ajánlott, Vöröséket, el is vezetett hozzájuk. Egyemeletes házuk valahol ott állt a Szentendrei út Duna felőli oldalán, ahol a HÉV mai Köles utcai megállója van.
- Már az eddig írottakból is kitűnik, hogy mindenütt, ahol szükséget szenvedtünk vagy segítséget kértünk, pártfogásukba vettek és jó szívvel segítettek az emberek.
- Vörösék is szeretettel fogadtak minket. Lakásukban bőségesen volt hely, jó meleg szobákban, puha ágyakban helyezték el az egész családot. Ez volt az első alkalom, hogy teljesen kipihenhettük magunkat. Amint elhelyezkedtünk, alaposan megmosdhattunk, finom vacsorát kaptunk, azonnal le is feküdtünk. Másnap délelőtt ébredtem csak fel. Csodálatos érzés volt.
- (Utazásunk szempontjából mellékes, mégis megemlítem, hogy a keresett plébános kiszabadult, s még 1945 őszén otthonunkban meglátogatott bennünket.)
- Vöröséknél két napot töltöttünk. Nem mehettünk tovább másnap, mert a Dunán kellett volna átkelni, s ez bizony nem volt egyszerű dolog.
- Mielőtt erről beszámolok, szükségesnek tartom időpontjaim pontosságát igazolni, még mielőtt reménybeli olvasóm azt hinné, hogy ez csak találgatás, blöffölés lehet ennyi idő eltelte után, vagy esetleg, hogy a dátumokat ilyen jól megjegyeztem. ---- Nem! Ahogyan én ezt most leírom, ilyen formában az eltelt több mint fél évszázad alatt egyetlen egyszer sem gondoltam át. Ezek az időpontok, időtartamok pontos számítás eredményei.
- Lássuk csak!
- Órára biztosan pontos az indulás: 1945. március 2. 7 óra. Ugyanígy a nagyszülőkhöz érkezés: 1945. március 16. 21 óra 30 perc. Biztosak azok az időtartamok, amikor mozgásban voltunk, ezekre bármikor kapásból emlékeztem. Csak az egy helyben tartózkodás idejét kellett most kiszámítanom. Bizonyos támpontjaim vannak ehhez is, ezért le merem írni, hogy 99 %-nyi pontossággal ezek is jók. 1 % tévedési lehetőséget mégis fenntartok. Ha plusz-minusz tévedtem egy napot egyik 'állomásunk' javára vagy kárára, ellenkező irányban a másiknál kell, hogy megtérüljön. Ez azonban a lényegen nem változtat - de ismétlem, nem is valószínű. (Ezt az állításomat jelentősen alátámasztja: a legutóbbi években megjelent Szabó Péter – Számvéber Norbert A keleti hadszíntér és Magyarország kétkötetes tanulmány. Ennek második része 192. oldalán található egy térképvázlat, mely a „Frühlingserwachen” elnevezésű német hadművelet mozgásait, helyzeteit ábrázolja. – Leírása az előző oldalakon.- E hadművelet célja volt a szovjet hadsereg visszaszorítása a Dunához Enying-Dég-Simontornya irányában. A támadássorozat 1945. március 6.-tól 15.-ig tartott, s éppen 9-én, Déget elhagyva és Sárbogárdot megközelítve, érkezett oly közel a Pusztaszabolcs-Simontornya közötti vasútvonalhoz, hogy az már lőtávolságban lehetett. Rövidesen ki fog derülni, mi történt a március 9.-ről 10.-re virradó éjszakán. – Első leírásom idején erről a helyzetről még nem tudtam. Időszámításomat ez által 100 %-ig igazoltnak tarthatom.)
- Március 7.-8.-án laktunk Óbudán. Apánk azonnal elindult tudakozódni, hogyan lehet átjutni a Dunán. Úgy emlékszem, volt 2-3 pontonhíd a folyón, melyek azonban - magától értetődően - katonai célokat szolgáltak. Megnyitották ezeket néha a civil lakosság számára, de az időpont teljesen bizonytalan volt. Azt nem tudom, hogy a közelünkben volt-e ilyen átkelő. Apánk soha nem járt sikerrel, viszont tudomására jutott, hogy akadnak emberek, akik fizetség ellenében éjszaka, csónakkal hajlandók embereket átcsempészni egyik partról a másikra. De azt is hallottuk, ha ezt a katonaság észreveszi, könyörtelenül lőnek.
- Mit tegyünk? Át kell jutnunk a Dunán, ha a Nyugati pályaudvart el akarjuk érni. A családi tanácskozáson volt olyan vélemény, hogy feltétlenül mennünk kell, nem maradhatunk itt beláthatatlan ideig. Apánk bizonyos helyzetekben elég merész ember volt - ez már a korábban leírtakból is kiderült -, ám nyilván érezte a családja eltartásáért, illetve inkább eltarthatatlanságáért a felelősséget is.
- Ekkor jött a mentőangyal Rózsika néni képében. Ő nagyon félt már a lövés hangjától is, az óvóhelyen, ha meghallott bármilyen lövést, összeborzadva kiáltott fel:
- - Jesszus! Aknáznak! - Most sírva, valósággal rikácsolva kiabált apámra:
- - Gyurka! A gyermekeid életét teszed kockára. Nem félted őket? - és mondta, mondta tovább.
- Néma csend lett. Végre Api kimondta:
- - Jó, akkor a pécsi nagyapáékhoz megyünk. - Az ő szülei ott laktak, s akkor már tudhattuk, hogy Pécs orosz fennhatóság alatt áll. Ha vállaltuk volna a csónakázást, késő este lett volna esedékes. Így még ezen az éjszakán is békésen pihenhettünk.
- 9-én reggel útnak indultunk, ismét gyalog, abban a reményben, hogy a Déli pályaudvarról, vagy bárhonnan, vonattal folytathatjuk utunkat. Útvonalunk a következő volt (a mai neveket használom): Szentendrei út, Flórián tér, Frankel Leo út, Batthyány tér, Erzsébet híd, Szabadság híd, Bartók Béla út, Móricz Zsigmond körtér, Fehérvári út, Albertfalva, Budafok-Háros vasútállomás.
- Útközben láthattuk, hogy mit művelt a háború Budapesttel. Lerombolt házak, bombatölcsérek, lángszóróval feketére égetett épületek, véres, szakadt katonai ruhadarabok, német fogoly katonákat dolgoztató orosz katonák. Csak egyet említek még: amint elhaladtunk a Gellért-hegy előtt, penetráns hullaszagot éreztünk, mely a hegy alatti nyílásokból, barlangokból áradt. Oda hordhatták ideiglenesen az összegyűjtött holttesteket.
- Közben állandóan kérdezősködtünk a vonatokról. Valahol a Fehérvári úton tudtuk meg, hogy Budafok-Hárosról indulnak már személyvonatok. Délután két óra tájban értünk oda, s milyen szerencsénk volt!!! (A felkiáltójelek jelentősége hamarosan kiderül.) Megtudtuk, hogy 15 órakor személyvonat indul Adony-Pusztaszabolcs felé. Ez is valami, onnan majd csak továbbutazunk valahogy. Megváltottuk a jegyet és beültünk a vonatba. Szüleink már az óvóhelyre magukkal vittek otthonról minden pénzt, ezt most is valahol a kabátbélésükben őrizték.