Heraldikai lexikon/Reneszánsz pajzs
A reneszánsz pajzs egyrészt a reneszánsz kor idejére eső pajzsok gyűjtőneve, másrészt a tárcsapajzsból a 15. században leszármazó heraldikai pajzs, melyet a szimmetria kedvéért mindkét oldalon bevágással láttak el. Ez a bevágás eredetileg a kopja megtartását szolgálta, de a reneszánsz pajzsot már nem viselték a csatában, sem a lovagi tornákon, hiszen a párviadalban mindenki csak egy kopja használt. A holt heraldika korában azonban mégis ebből az alaptípusból eredt a későbbi heraldikai pajzsformák többsége. Nyugat-Európában gyakran lengyel pajzsnak is nevezték.
Névváltozatok:
régi és uj renesszánsz pajzs (Tagányi 1880. 5.), renaissance czímerpaizs (Csoma-Csergheő ArchÉrt. 1884/4. 302.[1]), óldalain bekanyarodók, Német paizs (Nyiri 1831. 318.), kerekded lábú, 's behorpadott oldalú német szabású Vért, vagyis Pais (Horvát István Tud. Gyűjt. 1833/2. 35.[2])
de: Renaissanceschild
Rövidítések
A reneszánsz pajzs általában szimmetrikus. Alaptípusának rengeteg változata alakult ki. Az oldalait számtalanszor tovább tagolták, sokszor agyondíszítették, mely így nem maradt egyenes, a teteje általában kétszer vagy többször is ívelt volt, az alját gyakran csücsökkel látták el. Ez a pajzsforma Magyarországon nagyon népszerű volt.
A reneszánsz pajzsból alakultak ki a barokk pajzsok különféle változatai és egyik altípusának tekinthető a lófejpajzs is.
„A XV. századi magyar címerek a német gótika heraldikai jegyeit viselik magukon. Hunyadi Mátyás uralkodása alatt azonban az udvari művészet itáliai hatás alá került. A király nagyméretű építkezései, palotáinak mai napig fennmaradt reneszánsz díszítményei és nem utolsósorban a corvinák miniatúrái, mind erről a hatásról tanúskodnak. A címertani ízlés sem maradhatott mentes ettől a befolyástól. Az Itáliában divatos heraldikát már a korábbi századokban sem jellemezte a szabályok szigorú betartása. A klasszikus címerrészek közül az itáliai reneszánsz csak a pajzsot tartotta lényegesnek. A címersisakformák jellegtelenné váltak, a sisakdíszt és a takarókat pedig ornamentikus díszítőelemként alkalmazták. Pajzsnak szinte kizárólagos jelleggel az ún. reneszánsz lófőpajzs maradt meg. Építészeti díszítményeken, kódexek miniatúráiban és sírköveken egyaránt lófőpajzsot használtak. Jó példája ennek Báthory István erdélyi vajda és Ernuszt Zsigmond pécsi püspök címeres köve. Az előbbi 1488-ban, az utóbbi 1489-ben készült. Érdekes módon a magyar címeresleveleken mégsem használták a lófőpajzsot.
A reneszánsz címerek pajzsformái igen változatosak. A kezdetben szabályos pajzs felső sarkait csapottá tették, majd a háromszögvégződést lekerekítették. Használták az oldalt és alul is hullámos pajzsot. A tárcsapajzsot megszokott módon és egészen bekanyarított változatokban is alkalmazták. Tipikus reneszánsz megoldásként a pajzs felső szélét egy vagy két hullámmal tagolták. Tekintettel arra, hogy ezek a pajzsok már semmiképpen sem tekinthetők harci alkalmatosságnak, nyugodtan mondhatjuk, hogy mindig olyan pajzsformák kaptak helyet az armalisokban, amelyek a címerfestő ízlésének és az elhelyezendő címeralak formájának a legjobban megfeleltek."[3]
A reneszánsz tárcsapajzsok formája valószínűleg hatott a hangszerek alakjára is, mint a lantok és a hegedűk vagy másodlagosan ezen hangszerek is visszahathattak a reneszánsz és barokk pajzsok alakjára.
Reneszánsz pajzsokfelső sor: szabályos reneszánsz pajzsok, R 64 – 1. tétel – No. 2, 845, 976, 331, 844.
alsó sor: szabálytalan (átmeneti) formák, R 64 – 1. tétel – No. 628, 719, 738, 418, 640.