Heraldikai lexikon/Temetkezési heraldika

Névváltozatok:

buſtuarius: torban játſzó fegyveres, temetési pompán fegyverbe ö́ltözött (Pápai/Bod 87.), celebrata: halott temetés, temetési pompa (uo. 103.), paratus funebris: temetési pompa (uo. 444.)

Rövidítések:

A magyar nemesség körében még a 19. században is szokás volt a gyászszertartásokra viszonylag nagyméretű, papírra vagy selyemre festett halotti címereket készíttetni. Ezek a halott rangjáról, tisztségeiről, kitüntetéseiről, születésének és halálának adatairól, néha még a felmenőiről és házastársáról is tájékoztatták a gyászolókat.

A gyászszertartásokon előforduló címerek funkcióiról elsősorban Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae (1736) című műve által nyerhetünk betekintést. Apor szerint „...az koporsójára mind férfiaknak, mind asszonyoknak szegeztenek tizenkét selyemmatéria, képíró által írt címereket, az holtnak címerit". A háznál, illetve a templom nélküli temetőkben történő ravatalozás céljára alkalmi fekete drapériával bevont ravatalozó színt készítettek, amelynek „ajtaja tájékán imitt-amott ... feles papiroscímer volt felraggatva". Az alkalmi ravataltól a temetés színhelyére tartó gyászmenet résztvevőinek „kinek-kinek érdeme szerint" égő gyertyákat és festett címereket osztottak ki. „Az embereknek, az eleiknek és az papok eleinek matériacímert adtának, az többinek papiroscímert." Sokszor a halott fejénél vittek egy díszes, fából faragott, festett, vagy ezüstből készült halotti epitáfium-címert is. A koporsó előtt mentek az elhunytat megszemélyesítő lovasok, mégpedig rendszerint kettő. Közülük az egyik „bakacsinba öltöztetett lóra ült", komor, dísztelen fegyverzetben, kezében földig hajtott hosszú nyelű fekete zászlót tartva. A másik viszont „cifrán felöltözve, páncélban, sisakban, aranyos karddal, az páncél is vagy ezüstös vagy aranyas". Ez a lovas fölemelt aranyos zászlót tartott a kezében, amelyen „egyfelől az megholtnak az címere, másfelöl valami szép epitáphium" [a halott életét és címeit felsoroló felirat] volt. „(A templomban) az prédikálószék is fekete posztóval bé volt vonva, azon selyemcímerek voltának; ha katolikus volt, az oltár eleit és sámolyát fekete posztóval bevonták, ott is az oltár előtt selyemcímerek voltának". Ha a temetés a templomban volt, „kivált a katolikusoknál, nagy cifra castrum doloris volt, azon sok gyertya, szimbólumok, címerek, versekkel írott charták, s abban tették az testet". Amikor azután a testet a sírba helyezték, a gyászpáncélos lovastól „elvették az fekete zászlót és kardot, azokot esszerontották, és az sírban az koporsó mellé bevetették, az ezüstcímert az templom belső oldalára felszegezték, ágy hasonlóképpen az aranyas zászlót az templomban nyelinél fogva felfüggesztették".

A címerek ilyen funkciói jórészt nyilván középkori szokásokból eredeztethetőek. A középkori Európában elterjedt szokás volt a halott lelki üdvéért felajánlást tenni az egyháznak. Magyarországon, talán az egykori „lóáldozat" maradványaként, más ajándékok mellett az egyház megkapta az elhunytnak a temetési menetben felvonultatott lovát, sőt néha fegyverzetét is. Károly Róbert temetésén (1342) az elhunytat megszemélyesítő három lovas is közreműködött az oblátiónal, az elhunyt király ruháiba öltözve, a fegyvereivel és címerével (struccos sisakdíszével) együtt. Innen eredeztethető az alteregók gyakori szerepeltetése a 17. századi főúri temetéseken. Általában azonban külön vitték az elhunyt „lovag" fegyvereit a gyászmenetben, nyilván a halottat megillető familiárisi szolgálat jelzésére. A pajzs, előbb mint a fegyverzet része, utóbb pedig az elhunyt identifikálását szolgáló címer hordozója, természetes módon kapott helyet a halotti kultuszban. A 14. század elejétől kezdve ismertek a magyarországi emlékanyagban olyan sírkövek, amelyeken a hagyományos keresztábrázolást kiegészítve, többnyire a keresztre függesztve, megjelenik a pajzs is. Feltehető, hogy az egyre gyakrabban címerrel is ellátott pajzsot, miután meghordozták a gyászmenetben, a halott kilétének jelzésére a sírhalmon álló keresztre akasztották, illetve a templomi temetkezéseknél rátették, majd ráfaragták a sírkőre. Ilyen sírkő például Jakab anyja Katalin kassai sírköve 1375-ből.

Jakab anyja Katalin sírköve, Kassa, 1375
Hunyadi Mátyás halotti pajzsa, 1490, Székesfehérvár
A vezekényi csatában (1652) elesett Esterházyak temetési menetének részlete
Forgách Gergely sírköve, Felsőelefánt, 1515
Fali síremlékek és epitáfiumcímerek a pozsonyi dómban, Franz Alt (1821–1914) akvarelljén

Mátyás király 1490-es temetésén valószínűleg több címeres halotti pajzsot is használtak. Az egyik ezek közül az, amelyet a szertartás celebrálója, Kálmáncsehi Domonkos székesfehérvári prépost és Ernuszt Zsigmond pécsi püspök készíttetett és Párizsban napjainkig fennmaradt. A pavese pajzson Mátyás címerét Halics, Morvaország, valamint Kálmáncsehi Domonkos és Ernuszt Zsigmond címerei fogják körül. Lehetságes, hogy tobb hasonló pajzzsal együtt a ravatal köré állították, esetleg a temetési menetben is felvonultatták. Bonfini leírása szerint Mátyás koporsója előtt, amelyben az jelvényeivel felékesítve feküdt, tizenkét bíborba öltözött páncélos lovas a király kardját és győzelmi jelvényeit vitte. Az utóbbiakat később a vitézek a székesfehérvári bazilika oltára elé vetették, jelezve a világi dicsőség múlandóságát „insignia cuncta... humi deiectarunt"7 [7 A pajzs fennmaradása és felirata miatt „Alma dei genitrix Maria interpello pro rege Matthia" aligha tartozott a földre vetett jelvények közé.] Az insignia fogalma alatt zászlót és címert egyaránt érthetünk. A ravatalánál valószínűleg díszőrség volt. Az erdélyi fejedelmek ravatalát szintén csuklyába öltözött fáklyás udvari emberek, illetve szerzetesek állták körül.

Az elhunyt Mátyás feliratos címeres pajzsát valószínűleg - a német területekhez hasonlóan - a templom falára függesztették. Ilyen a templomi címer a soproni Geissel család epitáfium (torna)pajzsa is a 14. század végéről. A templom falán függő pajzs halotti emlékké, epitáfmmmá [az elhunyt életpályáját és címeit a pajzsot kísérő feliratokkal megörökítő címerré] vált, amely pótolhatta a sírkövet is.

Az epitáfium-pajzsok, -címerek a reneszánsz kor és stílus is fenntartotta. A 15. századi itáliai architektonikus fali síremlékek mellékes díszítményei között szinte mindig megtaláljuk a lebegő, illetve a felfüggesztett címerpajzsok ábrázolásait. A részben itáliai mintákat követő magyarországi sírkőfaragásban - főleg a Jagelló kortól - ez a lebegő, függő címerpajzs terjedt el. Tipikus formájában, mint pl. Forgách Gergely sírkövén is (†1515), a koszorúval övezett címerpajzs szalagon függ. A sírfeliratot a pajzs alatt találjuk, amely gyakran ugyancsak szalagon függ, és ansatás keretezésű. A barokk kor fából faragott epitáfiumcímereinek is a felfüggesztett gótikus és reneszánsz halotti címerpajzsok lehettek az előzményei.

A 17. századtól elterjedő családi kripták, amelyeket a templom padlója alá süllyesztettek, különösen igényelték a templom falára kerülő epitáfiumok készítését, hiszen a kriptafedők dísztelenek, sőt többnyire felirat nélküliek voltak. Az epitáfiumok, epitáfiumcímerek az elhunytat képviselték a templomban, mintegy biztosították a részvételét az egyházi szertartásokon, hirdették világi dicsőségét és örök életét (7. kép). A 17. századi magyarországi emlékek általában ovális körirattal, sőt néha a reneszánszra visszautaló koszorúval keretezett mezőben mutatják a címert. Jellegzetes az arany betűs, száraz faágat mintázó kerettel ellátott felirat, a porc- és akantuszdíszes barokk ráma alkalmazása, a címertartó, a halottat sirató és a végítélet harsonáit fújó angyalok szerepeltetése. A katonáknál megjelennek a trófeumok is. Az epitáfiumok sarkait rendszerint rozetták, vagy más virágok ábrázolása tölti ki.

Az epitáfiumcímer mellé a templom falán gyakran a temetési menetben vitt halotti fegyvereket is kifüggesztették a címerre vagy melléje. A rangosabb halottak, illetve a jelesebb vitézek temetési zászlói is hasonló funkciót kaptak, mint az epitáfiumcímerek. Eredetileg talán valóságos jelvények voltak, utóbb azonban erre az alkalomra készíttetett temetési kellékekké váltak. A címeres pajzs, és a vele többnyire azonos ábrázolást hordozó zászló már a 15. századi világi főurakat ábrázoló alakos sírköveken is együtt szerepelnek, bár itt még elsősorban (pl. a püspökök pásztorbotjához hasonló) méltóságjelvényként (vö. zászlósurak) foghatók fel. Hans Seybold pfalzi követ közlése szerint Dengelegi Pongrác János erdélyi vajda 1476. évi temetésén címeres lobogóját megszaggatták és a koporsója elé vetették. A vajda másik zászlaja éppúgy a budai templom falára kerülhetett, mint Mátyásnál, akinek temetési zászlai a sírja fölött függtek Székesfehérváron. Báthori Kristóf erdélyi vajda 1583. 2. 13-i temetésén két alteregóként szereplő lovas vonult fel. Az egyik damasztszövetből készült nagy zászlót vitt, amelyre arannyal ráfestették Báthori családfáját, nevét, címeit, halálának évét és napját. A második lovas fekete zászlót, lándzsát és fekete pajzsot hordozott, amelyre szintén ráfestették a vajda családfáját. Mindkét lovas mellén és hátán az elhunyt címere volt látható.

A 18. században „Apor Péter keserűségére" megkezdődött a gyászszertartások rituáléjának egyszerűsödése. Eltűntek az alteregók, erősen lecsökkent a jelentősége a fegyvereknek, amelyek jelenléte a török háborúk idején még oly természetes volt, és lassan visszaszorultak az epitáfiumcímerek is. Reneszánsza támadt viszont a rendjeleknek, amelyek hamarosan helyet kaptak a gyászszertartásokon, és rákerültek a síremlékekre és a halotti címerekre is. Így pl. Barkóczy Ferenc hercegprímás temetésén (1765) már nemcsak a főpapi rangjának jelvényeit (pásztorbot, érseki kereszt), de a Szt. István rendjét is felvonultatták. Gróf Rhédey János (†1768) halotti címerén a kamarási kulcsait és a Kat. Mária Terézia Rend lovagkeresztjét is megtaláljuk.

Irodalom[szerkesztés]

BAJÁK LÁSZLÓ: CÍMEREK A GYÁSZSZERTARTÁSOKON, HALOTTI CÍMEREK A 19. SZÁZADBÓL. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. 1997. 163-191.[1]