Heraldikai lexikon/Skerlecz Ferenc

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Skerlecz Ferenc (1731–Olad, 1802. 10. 10.), helytartó, udvari tanácsos, a Szent István Rend lovagja,[1] második heroldja (1769-1776), Békés vármegye főispáni helytartója (1783–1785).[2] Feleségül vette nemeskéri Kiss Rózát (1739–1822), nemeskéri Kiss Sándor és királydaróci Daróczy Zsófia lányát, akitől számos gyermeke született.

Zágráb vármegyei családból származott. Jogi tanulmányait és gyakorlatát a királyi kúriánál teljesítette. Ezután a magyar királyi udvari kancellária expeditora, ugyanitt gróf Nádasdy Lipót személyi titkára (secretarius domesticus). A halála után hivatali utóda, erdődi gróf Pálffy Miklós is a szolgálatában tartotta. Előléptették valóságos kancelláriai titkárrá (actualis secretarius aulicus), és egyidejűleg a Szent István-rend írnoka (1764-1769) is volt. 1769. január 18-án helytartótanácsi tanácsos lett, december 11-én már helyettes iroda-igazgató. Gróf Balogh László nyugalomba vonulásával 1775. február 20-án formailag is irodaigazgatóként működött.

Foglalkozott többek között a szempci (később tallósi) javítóház, a pozsonyi zálogház kérdéseivel és a helytartótanács sokrétű ügyeivel (éves és havi jelentések; a tisztviselők felvétele, kinevezése, fizetése, nyugdíjjogosultsága; a rang- és címadományozás, nemességvizsgálat, az uralkodócsaládot érintő kérdések [pl. II. József átutazása]; 1783-tól a külföldön tanuló protestánsokkal kapcsolatos ügyintézés, és a katonáskodás alóli felmentések). Állandó feladatain túl több bizottság tagja volt. Balogh László irányítása mellett Kvassay Józseffel együtt kidolgozta a helytartótanácsi regisztratúra munkautasítását, amit Mária Terézia is elfogadott, és 1770. július 6-i rendeletével adott ki. A jezsuita rend feloszlatásakor 1773 novemberében a helytartótanácsban belül Fekete György országbíró elnökletével tanulmányi bizottságot állítottak fel, amelyben Skerlecz is helyet kapott. 1774 januárjától azonban - a Kressel-féle udvari tanulmányi bizottság létrehozásával - csak formai feladatokat láttak el, majd a helytartótanácsi tanulmányi bizottság alosztályaként 1775-ben létesített ún. iskolabizottság munkájában is részt vett. Gróf Balassa Ferenc vezetésével a népiskolák ügyeit intézték (helyi vizsgálatokat folytattak a reform előkészítéséhez, kérdőívet vettek fel az egyes iskolákról, alapítványokról), majd működésüket az 1777. augusztus 2-án kiadott Ratio Educationis szüntette meg.

Helytartótanácsi tanácsossá történt kinevezése évében (1769) a Szent István-rend heroldja lett. A címernöki feladatot 1773-ig teljesítette, amikor érdemei jutalmaként a rend középkeresztes lovagja lett. Vásonkeöi gróf Zichy Károly Győr vármegyei főispáni kinevezésével Békés megyében üresedés állt elő. II. József 1783. július 28-án Skerlecz Ferencet nevezte ki a főispáni hivatal adminisztrátorává. Beiktatására egy évvel később, 1784. június 30-án került sor. A kinevezésről szóló királyi diploma felolvasása után letette az esküt és megtartotta székfoglaló beszédét, majd megerősítette a vármegyei tisztikar tagjait korábbi hivatalaikban. A beiktatási ceremóniát a gyulai plébános köszöntője zárta. Hamarosan, 1785 tavaszán azonban gróf Teleki Sámuel lett az újonnan kinevezett főispáni helytartó. Skerlecz „mint afféle nagy úr, s valóban elfoglalt főtisztviselő" egyébként sem szakíthatott volna túl sok időt a Bécstől távol eső vármegyére. Visszatért a helytartótanácshoz és később irodaigazgatóként 1797. 2. 24-én, 3000 forintos évi fizetése változatlan megtartása mellett vonult nyugalomba. Négy év múlva, egyhónapi betegeskedés után halt meg. A helytartótanácsi munkájában fia, József (1766–1835) követte.[3]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Szluha Márton: Vas vármegye nemes családjai. Budapest, II. 2012. 510.
  2. Héjja Julianna Erika: Békés vármegye archontológiája (1699) 1715-1950. Főispánok és alispánok. Gyula, 2002. 49.; Fallenbüchl Zoltán: Magyarország főispánjai 1526–1848. Budapest, 1994. 66.
  3. Héjja Julianna Erika: Békés vármegye archontológiája (1699) 1715-1950. Főispánok és alispánok. Gyula, 2002. 181-182.[1]