Heraldikai lexikon/Sírkő
Névváltozatok:
siarlom kő (<Vályi András 1761> Lővei 2019. 124.), sírkőlap (MyskovszKy ArchÉrt. 1888/2. 128.[1]), halotti emlékállvány (Éber László, ArchÉrt. 1902. 98.[2]), sírlap (Horváth Henrik 154.[3]), sírkő, sirkőczímer-pajzs (Tóth I. 1909. 218., 217.)
A budafelhévízi keresztesek 1469-ben elhunyt priorjának, Gergelaki Bertalannak vörös márvány sírkövét a dél-németországi eredetű és Salzburg művészetében elterjedt súlyos realizmus jellemzi. Ugyanez a budai műhely faragta ez idő tájt egy sor jelentős főpap síremlékét, köztük Széchi Dénes és Vitéz János, esztergomi érsek sírlapját.
A Stibor-síremlékek mestere: A szobrász az 1410-es évek közepe táján, második felében bravúros vörösmárvány-faragási gyakorlattal rendelkező mester, aki a stiláris elemek Salzburg környékén szerzett ismeretével érkezett Magyarországra. A Stibor-síremlékekkel azonos típus- és stílusbeli jellemzők mellett műveinek szerzőségét alátámasztják azok vörösmárvány anyagának természettudományos vizsgálatai is: a kő a Gerecse hegység valamelyik bányájából származik. A műhely alkotásai az 1440-es évek közepéig – talán Erdély kivételével – meghatározták az országos piacot. Megrendelői a legjelentősebb arisztokrata családok tagjai közül kerültek ki. Sőt a budavári szoborlelet egy jellegzetes csoportját alkotó, kubisztikus mintázású ifjúfejek is szoros megfelelést mutatnak ifjabb Stibor fejének megformálásával. A szobrok mestere tehát királyi megrendelésre a budai palota díszítésébe is bekapcsolódott, de alapvetően tömeges produkcióra berendezett városi műhely tulajdonosa volt. A Stibor-síremlékek mesterének polgárvállalkozóként alapított budai műhelye közép-európai hatókörben működött, s a jelek szerint a műhely mesterünk munkásságát követően még vagy két generáción át folyamatosan fennállhatott vörösmárvány síremlékek és más faragványok készítésével foglalkozva egészen a Jagellók koráig.
A műhely síremlékei: Stiborici (II.) Stibor (†1434) vörösmárvány sírköve a budai Nagyboldogasszony-templomnál, Stiborici (I.) Stibor erdélyi vajda (†1414) Székesfehérváron töredékesen előkerült szarkofágfedlapja és a család egy nőtagjának budai síremléke, valamennyi az 1430-as évek elejéről; a két Perényi testvér, István asztalnokmester (†1437) és János tárnokmester (†1458) 1438–1439-ben faragott sírlapja Rudabányán, illetve Terebesen, apjuk, Perényi Imre titkos kancellár (†1418) a kurityáni (újházi) pálos kolostorból származó fél sírköve; Frangepán János (†1436) Budán befejezetlenül maradt sírlapja, melyet megrendelője minden bizonnyal az Adria-parti Tersatto családi sírhelyére szánta; Berzevici Péter tárnokmester (†1433) családi temetkezőhelyének sírlapja Berzevicén; Szécsi Miklós tárnokmester (†1428) és felesége, Garai Ilona (†1441) a szentgotthárdi ciszterci templom főoltára előtti kettős sírt egykor fedő sírlapjai és egy a Garaiakhoz köthető, átfaragott majd befejezetlenül hagyott budai töredék; Konrad von Nimptsch (†1446) sírköve a sziléziai Sweidnitz ferences templomában; a boszniai Szarajevó közelében emelt Bobovac királyi várában talált sírkőtöredék, melynek megrendelése II. Tvrtko bosnyák király 1433 vége és 1435 eleje közötti budai száműzetéséhez kapcsolható. A műhely alkotásait azonosítani lehet Székesfehérváron, Esztergomban, Tornán, Nagyváradon, a délvidéki Kutenyán is. Ide tartozik két nyolcszögű keresztelőkút is az 1431-ben sárkányrendi tagként említett Hédervári Lőrinc későbbi nádor (†1447) szigetközi birtokain, Héderváron 1439. évi, illetve Ásványon 1438. évi évszámmal.
Lővei Pál: A „sárkánylovagok” kőfaragója: a Stibor-síremlékek mestere. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történeti Intézet. 2017. Előadás [4]
Uő.: A Stibor síremlékek mestere. Budapest Régiségei. 1999. 103-121.[5]
Uő.: A "sárkánylovagok" kőfaragója. In: Hatalom, adó, jog. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Kádas István - Weisz Boglárka. Magyar Történelmi emlékek értekezések. Budapest, 2017. 387-485.[6]
Irodalom
[szerkesztés]Mikó Árpád - Pálffy Géza: A győri székesegyház késő reneszánsz és barokk sírkövei (16–17. század). In: Művészettörténeti Értesítő 48. (1999) 1–4. sz. 137–156. [Különlenyomat is]
Lásd még: címerfestő