Heraldikai lexikon/Pecsét

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Vándor pecsétkészítő által készített pecsétnyomó. A szentmártoni takácscéh pecsétje, 1734, Xántus János Múzeum, Győr. A nyél és nyomólap egy darabból, sárgarézből készült. Az ovális pecsétlőlap nagyon kezdetleges technikával készült, és az évszám („1374”) elírása (ti. a számok felcserélése) is érzékelteti a „vésnök” felkészületlenségét. A helység megnevezésére szorítkozó pecsétszöveg félkörben helyezkedik el, alatta körbe foglalt három vetélős takácsjelvény látható. A kör alakú pajzsot oroszlánok tartják, fölül ötágú leveles korona díszíti. Az évszám a címertartók talpvonalát jelző sávba került, melyet alul még egy vonalkázott körszelet határol. Felirata: „SZ(ent):MARTONY”. A szentmártoni takácsok céhének működéséről nincs adatunk, a megyében elterjedt vidéki mesterhálózat alapján feltételezhetnénk, hogy csak a filiális mesterek önkéntes pecsétkészítéséről lehet szó. Ennek ellentmond viszont az a tény, hogy a szentmártoni céh bizonyságleveleket adott ki. [1]

Névváltozatok:

signum adulterinum: hamis, áll-petsét (Pápai/Bod 25.), caelum: atzélból való metſzö́ vasatska, petsét metſzö́ vas (uo. 89., 665.), exſignatus: bé-betsételtetett (uo. 257.), scupltor: kép-faragó, petsét-metſzö́, kö́-metſzö́, fából ki-metſzö́ (uo. 554.), sigillatus (Cic[ero]): képekkel tzifrázott, petséttel nyomtatott,. sigillo: képet reá-metſzek, bé-petsétlem, bé-zárom, sigillum: jegyetske, képetske, petsét (uo. 565.)


Rövidítések:

Pecsétek már az ókorban is léteztek. A pecsét háromféle funkciót látott el: 1. a pecséttulajdonost (az írás kiadóját) azonosította, 2. lezárta az iratokat, leveleket, illetve más tárgyakat, amivel biztosította az információközlés vagy a tulajdon stb. titkosságát, sértetlenségét, 3. bizotsította az írás hitelességét, jogi erejét, az irat hitelességének és autentikusságának egyedüli eszköze volt.

A címeres leveleket és adományleveleket a magyar királyok leggyakrabban az alkancellárnál levő titkospecséttel (secretum sigillum) erősítették meg, 1690 után nagyobb titkospecséttel (secretum sigillum maius), néha a főkancellárnál levő nagy kettőspecséttel (sigillum duplex). I. Ferdinánd (1526–1564) uralkodása alatt a kettőspecsétet autentikus kettőspecsétnek (duplici et authentico sigillo) nevezték. Az erdélyi fejedelmek szinte mindig az autentikus pecsétjüket (sigillum authenticum) használták. Nagyon ritkán szerepel a titkospecsét (secreto sigillo nostro) is. Az adott pecsét igénybe vételét rendszerint az döntötte el hogy melyik állt rendelkezésre az adott hivatalnoknál, és az oklevél egyik aláírója is ez a személy volt.

A pecsétek fajtái[szerkesztés]

Kettőspecsét:

Jogérvény és tekintély szempontjából a kettőspecsétet (sigillum duplex) vagy felségpecsétet az első hely illette meg. A királyi pecsétek közül ez volt a legnagyobb átmérőjű. Zsigmond idején 105, 118, illetve 120 mm-t tett ki. Olyan kétoldalú függőpecsét (bulla) volt, amelynek előlapja az uralkodót, hátlapja az ország egészét jelképezte. Körirata és ábrája is ennek felet meg. Az előlap a trónon ülő uralkodót ábrázolta, köriratában a király bővebb, teljes címe olvasható. A hátlapra az országot jelképező szimbólumok, a Szent Korona, a kettős kereszt, az ország címere stb. került. A hátlap rövid körirata csupán utalt az előlapéra. Az előlap és a hátlap együttese a két fél, a király és alattvalók közös akaratát szimbolizálta. Ezért szinte kizárólag olyan dokumentumokra függesztették rá, amelyek tartalma ezt a közakaratot, közös és végleges döntést juttatta kifejezésre vagy megerősítését tartalmazó kiváltságlevelekre. Ezeket a király nevében állították ki, de az oklevél szövegélben mindig hangsúlyozták, hogy az intézkedés az egész országot képviselő „főpapok és bárók hozzájárulásával” történt. A hozzájárulás tényét a kettős pecséten kívül bizonyította a privilégium szövegének végére illesztett méltóságsor, az összes hivatalban levő főpap és világi báró szabványos névsora is. Használatát elsősorban az indokolta, hogy a közfelfogás szerint a király birtokadományai csak az érvényes birtokba iktatás után, a kettős pecsét alatt megerősítve emelkedhettek örök érvényre. A vele ellátott oklevelek ezért teljes szövegükben magukba foglalták mind az adományról szóló királyi, mind az iktatásról szóló hiteleshelyi oklevelet. A kettős pecsétes privilégium csupán az ezekben foglaltakat erősítette meg, új döntést nem tartalmazott, ezért a kiállításához nem is volt szükség az uralkodó jelenlétére. Ha az adomány és az iktatás érvényes volt, a kancellária nem tagadhatta meg a kedvezményezettől a megerősítés írásba foglalását. Viszonylag ritkán, hogy a kettős pecsétet más, a szokványostól eltérő tartalmú privilégiumra függesztették rá. Ilyenkor az uralkodó írásbeli utasításban (litteratorium mandatum) rendelkezett annak tartalma felől. Zsigmond királynak négy felségpecsétje ismert. Az első legkorábban 1387. aug. 22-én fordul elő és 1401-es letartóztatásáig használta. A másodikat 1405. április 15-én vette használatba és csak a császárrá koronázását tekintette eléggé jelentős változásnak ahhoz, hogy új felségpecsétet vésessen magának. Ez, amelyen már császári címe is szerepelt, 1434. július 25-én fordul elő első ízben, és halála másnapján, 1437. december 10-én törték össze a magyar országnagyok utasítására és jelenlétében. A kettős pecsét két darabját két különböző személynek kellett őriznie, nehogy bármely privilégium kiállításával kapcsolatban felmerülhessen a visszaélés gyanúja.

Nagypecsét:

A kettős pecsét előlapját, kivételes helyzetektől eltekintve, a hivatalban levő főkancellár kezelte. Önmagában is betölthette a pecsét szerepét, de nem ugyanazzal a jogerővel, mint hátlapjával együtt. A neve ilyenkor sigillum simplex volt, amit „egyszerű pecsétnek” szokás fordítani, de ténylegesen a duplex ellentétét értették rajta. Őrének, bárhol tartózkodott az országban, joga volt a király neve alatt iratokat kibocsátani, és azokat az őrizetére bízott előlappal megerősíteni. Ezt a pecsétet mindig az irat hátlapjára vagy zárlatára nyomták, attól függően, hogy az nyílt vagy zárt alakú (azaz pátens vagy parancs) volt-e. Általában „nagyobb pecsétnek” (sigillum maius) nevezték (ma használatos neve nagypecsét), megkülönböztetésül a nála jóval kisebb királyi titkos pecséttől. Zsigmond hosszas külföldi távollétei idején a nagypecsét hatáskörét lényegesen kibővítették. 1414–1418 között a nagypecsétet nem Eberhard főkancellár, hanem a király magyarországi helytartója, Kanizsai János érsek őrizte, és minden olyan ügyben intézkedhetett vele, amely nem lépte túl helytartói jogkörét. A kettős pecsét hátlapját Nagy Lajos idején az ifjabb Erzsébet királyné őrizetére bízták. Zsigmond talán a királyi tanács feje, a nádornál volt, amikor pedig ő sem volt itthon, talán a főkancellárra volt bízva. Úgy tűnik azonban, hogy önmagában nem használták, és csak privilégiumok megerősítésekor vették elő.

Titkos pecsét:

Névleg a nagypecsét volt a sajátképpeni királyi pecsét, az uralkodó ama pecsétje, amelyet „mint Magyarország királya használ” (quo ut rex Hungarie utimur). Ez azonban csak névleg volt így, s legfeljebb ama nem túl gyakori esetekre volt érvényes, amikor az uralkodó a főkancellárral éppen egy helyen tartózkodott. Ilyenkor alkalmilag hatalmi eszközül, azaz királyi parancsok megerősítésére is szolgált. A király távollétében azonban az érvénye erősen korlátozott volt, mert a főkancellár csak olyan iratok esetében élhetett vele, amelyek kiállítására urától általános vagy egyedi felhatalmazást kapott.

A király személyes akaratnyilvánításának szokásos eszköze – szemben a nagypecséttel, a titkos pecsét (sigillum secretum) volt, amelyet gyakran „kisebb pecsétnek” (sigillum minus) is neveztek. Személyes, azaz nem országos jellegére utalt a képe is, mely Zsigmond idején a mindenkori saját címerét mutatta: 1411-ig a magyar vágásokat négyelt pajzsban vegyítve a cseh oroszlánnal és a luxemburgi sassal, 1411-től kezdve a császári kétfejű sast. Körirata a király mindenkori legfontosabb címeinek felsorolására szorítkozott. A pecsét színe, eltérően a természetes színű viaszba nyomott kettős, illetve nagyobb pecséttől, vörös volt, és papírfelzet borította, amelyen többnyire jól kirajzolódott az alatta levő ábra. Helye a pátenseken (adomány- és kiváltságleveleken, egyéb kegynyilvánításokat tartalmazó iratokon) belül volt, azaz a szöveg alatt középen, egyébként (parancsokon, magánleveleken) kívül, a megfelelően összehajtott irat zárlatán. Zsigmondnak uralkodása folyamán hat titkos pecsétje volt. Az elsőt 1396-ban a nikápolyi csatában vesztette el, a másodikat fogságáig (1401) használta, a harmadikat kiszabadulása után rövid ideig (1401–1402), a negyediket 1402 közepétől római királlyá választásáig (1411), az ötödiket császárrá választásáig (1433), a hatodikat haláláig. Méretük ezalatt folyvást nőtt (1411-ig kb. 30 mm, 1411-től 45 mm, 1433-tól 55 mm), de a titkos pecsét így is mindenkor harmada-fele akkora volt, mint a nagypecsét. Az uralkodói intézkedések többnyire itthon is, külföldön pedig mindig a titkos pecséttel voltak megerősítve. A pecsét őrzője a titkos kancellár volt, akinek állandóan az uralkodó közvetlen közelében kellett tartózkodnia, és ezért nemcsak hadjárataira, hanem többéves külföldi útjaira is elkísérte. (Elvétve, ha a kancellár nem volt kéznél, előfordult, hogy Zsigmond a gyűrűspecsétjét használta.) A titkos pecsét sajátképpen a király személyes akaratának kinyilvánítására szolgált, ezért csak a tudtával, sőt – legalábbis elvben – csak a jelenlétében volt használható. A fontos iratokat a kancellár megpecsételés előtt általában ellenjegyezte, olyképp, hogy jobb felső szélükön és a pecsét helyén saját kezűleg feltüntette, mi volt a kiállításuk alapja. Ez lehetett közvetlenül „a király úr saját utasítása” (commissio propria domini regis), amelyet szóban közölt a kancellárral; lehetett közvetett utasítása, amelyről a kancellár más személy előadásából (relatio) értesült; lehetett továbbá a királynak és tanácsának közös határozata (deliberatio baronum) is, de erre inkább csak Zsigmond első éveiben van példa.

Középpecsét:

A király nevében kelt iratok legtöbbjén az úgynevezett középpecsét (sigillum mediocre) található. Ez azonban nem hatalmi szimbólum volt és nem is a kormányzás eszköze, hanem helyhez kötött hivatali pecsét. Eredetileg (1375 óta) a kápolnaispánra volt bízva, Zsigmond korában azonban (1395–1428 között) minden jel szerint a királyi különös jelenlét (specialis praesentia) bírája, Jakab mester tartotta magánál. Irodája a jelek szerint kettő volt, Visegrádon és Budán, oklevelei e két helyen keltek, legalábbis az 1410-es évekig. Feladatuk abban állt, hogy a király nevében az országlakosok rendelkezésére álljon egymás közti jogügyleteik (vizsgálatok, perbe idézések, eltiltások, bevallások, határjáratások, iktatások stb.) lebonyolításában. Jakabnak joga volt ilyen ügyekben a szokott módon királyi parancsleveleket kiállítani, de bírói vagy más döntéseket ebben a minőségében – vagyis a középpecsét őrzőjeként – nem hozhatott, még pereket sem halaszthatott el.

Irodalom[szerkesztés]

Takács Imre: Az Árpád-házi királyok pecsétjei. Corpus sigillorum Hungariae medievalis I.

Engel Pál: Zsigmond király pecsételési szokásai. Ars Hungarica 2015/2. XLI. évfolyam, 113-116.[2]

http://lexikon.katolikus.hu/O/oklev%C3%A9l.html