Heraldikai lexikon/Pápa

Névváltozatok:

pontifex: fö́-pap, pápa (Pápai/Bod 477.), Catholicus: elsö́ püspök' neve Arméniában, és Mediában a' kereſztények között (uo. 664.), papa: atya (uo. 670.)

Rövidítések:

A pápa a római katolikus egyház feje, Róma *püspöke (la: papa, ógör. πάππας, romanizált: páppas ’atya’), pontifex maximus, azaz Róma főpapja. A kopt egyház vezetője, (Kr. u. 43-tól) Alexandria püspöke vagy *pátriárkája (444 óta) ugyancsak pápai *címet visel (kopt: Ⲡⲁⲡⲁ = Papa; arab: البابا = al-Bābā ’atya’) (1047 óta Kairóban székel). Korábban a pápa címet viselte a konstantinápolyi, antióchiai, jeruzsálemi pátriárka és elvétve néhány más érsek is. A 4. századig az összes keresztény *püspököt a pápai cím illette meg, de a 11. századtól kizárólagosan Róma püspöke viseli. A római pápa Szent Péter (Kr. e. 1–65/67 k.) apostol utódja, akinek Jézus a Mennyország kulcsait és a „kötés és oldás” hatalmát adta. A 8. sz.tól 1870-ig a Pápai állam, majd a Vatikán szuverén államfője, melyet az 1929-es lateráni egyezmény hozott létre.

Címei

További *címei: Jézus Krisztus helytartója (vicarius Christi); az apostolok fejedelme, (Szent Péter) utóda (az apostolutódok, azaz a püspökök testületének vezetője); az egyetemes Egyház legfőbb főpapja (az egész katolikus egyház pásztora); a Nyugat pátriárkája (XVI. Benedek 2006-ban elhagyta); Itália prímása; a római egyháztartomány érseke és metropolitája; a Vatikán uralkodója; Isten szolgáinak szolgája (Servus Servorum Dei).

A pápaság története

A katolikus egyház hagyománya szerint Péter apostol Kr. u. 67-ben Róma első püspökeként halt vértanúhalált. A pápaság intézménye csak a 4. sz.tól kezdett kiformálódni. Róma püspökei a pápa címet csak ekkortól fogva kezdték használni. Nagy Konstantin császár (306–337) idejéig nem birtokoltak tényleges politikai hatalmat. Konstantin és nyugaton Licinius császár (308–324) a milánói ediktumban (313) a kereszténységet engedélyezett vallássá (religio licita) nyilvánította. Konstantin 330-ban a székhelyét Rómából Bizáncba helyezte át, ezzel a konstantinápolyi püspök (pátriárka) tekintélye is nagyban növekedett, a pátriárka császár hű kiszolgálója lett. A császár elköltözése után a római püspökök kezdtek úgy viselkedni, mint a Nyugat egyedüli és kizárólagos vallási és világi urai. Sziriciusz pápa (384–399) használta először a római pápa címet, levelezésében bevezette az uralkodói stílust és hangmodort. Theodosius császár halála után (395) a birodalom véglegesen keleti és nyugati részre oszlott. Keleten kialakult a cezaropapista görögkeleti egyház, a nyugati latin egyházban fokozatosan kibontakozott a pápai főhatalom. Amikor a germánok megbuktatták a Nyugatrómai Birodalmat (476), már létrejött az új pápai hatalom. A pápaságnak a frank állammal kötött szövetsége által létrejött a pápai állam (756–1870). 1054-ben a pápai legátus a konstantinápolyi Hagia Szophia bazilika főoltárára helyezte a bizánci pátriárkát kiátkozó pápai dekrétumot, amivel előidézve a keleti és nyugati keresztény egyház végleges szakítását. A keresztes háborúk után voltak egyesítési törekvések (1274: a lyoni, 1431: firenzei zsinat), de eredmény nélkül. A 11–13. század a pápaság és a császárság harcának jegyében telt az invesztitúra (a püspöki kinevezés) jogának gyakorlása felett. A pápaság nagyhatalmi szerephez jutott, királyi koronákat ajándékozott, polgárokat mentett fel a hűségeskü alól, hadseregeket állított, békét, illetve keresztes hadjáratokat hirdetett, az európai uralkodókat a hűbéreseinek tekintette, engedelmességre próbálta kényszeríteni. III. Ince idején (1198–1216) a pápaság (nyugaton) eljutott politikai hatalmának csúcspontjára, és világi dolgokban is a legfőbb döntőbíró lett, de a hanyatlás már Ince utódai alatt elkezdődött. A 14. sz.ban a pápák az itáliai politikai felfordulás miatt Avignonban székeltek (1309–1377). A pápaság egyre kevésbé volt a legfőbb tekintély, az európai államok a saját hatalmi céljaikat követték. A Zsigmond király kezdeményezésére összehívott konstanzi zsinat (1414–1418) a három ellenpápát letette és újat választott, amivel helyreállította az egyház egységét. 1517-ben Luther Márton (1483–1546), német Ágoston-rendi szerzetes a 95 tételével elindította reformációt. V. Károly császár (1519–1556) 1527 májusában lerohanta Rómát. A pápaság mint világi hatalom a továbbiakban csak alárendelt szerepet játszott. III. Pál pápa (1534–1549) a reformáció ellen összehívta a tridenti zsinatot (1545–1563). A katolikus dogmák végleg elkülönültek a protestánsoktól és ekkor nyerték el mai formájukat; a hierarchiát megszilárdította és véglegesítette; a szemináriumok felállításával biztosította az egyház jövőjét. A földrajzi felfedezéseknek köszönhetően a keresztény vallás erőteljesen terjeszkedett. XV. Gergely (1621–1623) újraalapította a Hitterjesztési Kongregációt (1622), amely összehangolja és irányítja az egyház világszerte folyó missziós tevékenységét. VIII. Orbán pápa (1623–1644) Habsburgokkal szemben Franciaország mellé állt, az egyházi államban várakat, erődítményeket építtetett, megerősítette az Angyalvárat és fallal vette körül a Vatikánt. A 17. század derekától a hit fokozatosan a magánélet szférájába vonult vissza. 1682-ben XIV. Lajos francia király kibocsátotta a pápa hatalmát erősen korlátozó, ún. „gallikán cikkelyeket.” A felvilágosodás racionalizmusa nem Isten és a hit ellen, hanem az azt „eltorzító“ egyházi intézmény ellen irányult. 1738-ban XII. Kelemen kiközösítés terhe mellett megtiltotta a katolikusoknak, hogy a szabadkőműves szervezetekhez csatlakozzanak, vagy bármilyen módon segítsék őket. A század végén XIV. Lajos helyett Napóleon próbálta befolyása alá vonni a pápaságot. Fokozatosan a materializmus lett az uralkodó világnézet. IX. Piusz (1846–1878) uralma alatt az egyházi állam megszűnésével (1870) véget ért a pápák világi hatalma. Az olasz parlament 1871-ben kimondta a pápa világi hatalomtól való megfosztását. A törvény elismerte az egyetemes egyház fejének, személyének sérthetetlenségét garantálta, és biztosította teljes egyházfői szuverenitását. A pápa és a Kúria székhelyének a pápai palotákat, a Vatikánt, a Lateránt, valamint Castel Gandolfót jelölték ki. XIII. Leó (1878–1903) (a kommunizmussal szemben is) az egyház és a modern kultúra összehangolására törekedett. Rerum novarum (1891) című enciklikájával lerakta a keresztényszocializmus alapjait. A görögkeleti kereszténység visszahódítására törekedett. A korábbi századokban megindult szekularizáció során a politika, a tudomány, a gazdaság, a nevelés, a művészet stb. fokozatosan kivált a vallás irányítása alól. Az I. világháború alatt a pápaság semmiféle befolyást nem tudott gyakorolni a hadviselő felekre. 1929-ben a pápaság és az olasz állam megköti a lateráni egyezményt. Ezzel megoldódik a „római kérdés”, rendeződik a pápaság 1870 óta ellentmondásos helyzete Rómában, illetve Olaszországban. A Vatikán teljesen független, szuverén állam lett, Róma Olaszország fővárosa, rögzítették a Vatikánvárosi Állam területét. Az egyezményhez kapcsolódó konkordátum szerint a katolikus vallás Olaszország államvallása lett. 1945 után, a kommunizmus térnyerésével XII. Piusz (1939–1958) egyre radikálisabban szembefordult a haladó eszmékkel, ami az egyházon belül is megmerevedéshez, a modern teológiai irányzatok elutasításához vezetett. Erősen centralizált hatalmat épített ki, abszolút monarchiaként kormányozta a katolikus egyházat. 1958-ban XXIII. Jánossal (1958–1963) és az általa összehívott reformzsinattal (II. vatikáni zsinat) új korszak, az aggiornamento (korszerűsítés, modernizálás) kezdődött. Önmagát pásztornak, a többi keresztény felekezetet „elszakadt testvéreink”-nek nevezte. II. János Pál (1978–2005) uralkodása alatt bontakozott ki a kommunizmussal szembeni ellenállás a hazájában, Lengyelországban és bukott az meg Kelet-Európában. Ádáz ellenfele volt a divatos erkölcsi relativizmusnak. Szisztematikusan végigvitte a II. vatikáni zsinat határozatainak teljes megvalósítását.

A pápa megválasztása

Az új pápát az 1274-ben létrehozott konklávé választja meg. A név onnan származik, hogy pápát választó testületet befogadó helyiséget kulcsra zárják (la: cum ’-val, -vel’ és clavis ’kulcs’). VI. Pál döntései (Ingravescentem aetatem, 1970, illetve Romano Pontifici eligendo, 1975) alapján csak a 80 évnél fiatalabb bíborosok vehettek részt a választáson, a testület maximális létszáma pedig 120 fő. II. János Pál szabályozása szerint (Universi Dominici gregis, 1996) a konklávé csak szavazással dönthet. XVI. Benedek a lemondása előtt még módosított néhány szabályt (Motu Proprio de Aliquibus Mutationibus, 2007).

A pápa jogköre

A katolikus egyházban a legfőbb törvényhozói, kormányzati és bírói hatalommal rendelkezik. Ítélete vagy határozata ellen nincs sem fellebbezés, sem felfolyamodás. Hatalmát megválasztásának elfogadásával nyeri el, ezért beiktatásra nincs szüksége. Hatalmát a pápai hivatalokon és bíróságokon keresztül gyakorolja. Ezért halálával ezen hivatalok irányítóinak megbízatása megszűnik. A pápa feladata a hitletétemény (Depositum Fidei) őrzése, a katolikus tanítás kifejtése és tisztaságának őrzése. Az I. vatikáni zsinat (1870) kimondta, hogy a pápa Isten kegyelme által tévedhetetlen, amikor a tévedhetetlenség igényével (ex cathedra Petri) nyilatkozik.

Pápai jelvények

Ide atrtozik a tiara (2005-ben XVI. Benedek a pápai címereken mitrával helyettesítette, melyen 3 vízszintes és egy függőleges sáv látható), pásztorbot, pallium (2005-től a pápai címer pajzsa alatt látható), pápai kulcsok, a halászgyűrű (arany pecsétgyűrű, Szt. Péter képével; hagyományosan Róma városa adományozza a pápának; a p. halálakor megsemmisítik), a Sedia gestatoria (pápai trón, 20. század végi mozgó változata a pápamobil), a pápai kereszt (az 5. századtól fogva körmenetekben és egyéb ünnepélyes liturgikus alkalmakkor közvetlenül a pápa előtt vitték; akkor használják, amikor a pápa az Urbi et Orbi áldáskor kilép a Szent Péter-bazilika erkélyére; ő maga csak meghatározott alkalmakkor veszi kezébe: pl. a szentkapu megnyitásakor; a *pátriárkák a 15. századtól, a *prímások és az *érsekek a 17. századtól a pápától eltérően kettős keresztet használnak). Ezen jelképek nagy része a pápai címereken is megjelenik. A képzőművészetben a pápát főpapi ruhájában ábrázolják: vállkendő (téglalap alakú vászonkendő, közepén kereszttel), alba (bokáig érő fehér miseing), cingulum (rojtokban végződő öv, illetve szalag, pl. az alba megkötésére), tunicella (az alba fölött viselt dalmatika), stóla (kb. 2,5 m hosszú, szalag formájú liturgikus ruha), kazula (miseruha) és pallium, vagy alba és pluviálé (liturgikus ruha). Fején pileolus (keskeny szegélyű kalap), prémszegélyű kapucni, mitra vagy tiara van. A kezében pásztorbot vagy kettős vagy hármas kereszt, címerében a Szt. Péterre utaló kulcsok vannak.

Pápai heraldika

A katolikus egyházban minden papnak saját személyi címert kell választania. A nemesi családokban ez általában a családi címer volt. A heraldika a katolikus egyházban már a 13. században megjelent, de idővel hanyatlásnak indult és sokszor túlzsúfolt, túldíszített, kevéssé ízléses címerek is létrejöttek. Bizonyos heraldikai anomáliák kiküszöbölésére 1644-ben X. Kelemen, 1951-ben XII. Piusz tett kísérletet, de heraldikai tárgyú dekrétumaik inkább tiltó jellegűek voltak, mint előremutatók. 1958-as megválasztásakor XXIII. János pápa tervezte egy vatikáni heraldikai titkátság (Segretario Araldico del Vaticano) felállítását a heraldikai kérdések intézményesítésére és ennek vezetésére a Vatikán hivatalos heraldikusát, Bruno Heim (1911–2003) címzetes érseket kérte fel, de ő ennek létrehozását azzal utasította vissza, hogy ez elfojtotta volna a címerek művészi kidolgozottságát, ami a heraldika vonzerejének nagy részét képezi. A Vatikánban ezért még ma sincs semmilyen specifikus heraldikai intézmény, noha egyes tisztviselők a heraldikai szakértőik útján, a pápák, érsekek, püspökök címereivel kapcsolatban foglalkoznak címertani kérdésekkel is. ĺgy pl. az Államtitkárság (la: Secretaria Status, it: Segretario di Stato di Sua Santità) hivatalnokai foglalkoznak a pápai reprezentáció kérdésével, melyek közül egyesek a heraldikát is érinthetik. A pápai főszertartásmester (la: Officium de Liturgicis Celebrationibus Summi Pontificis) szerepet játszhat a címerek helyes használatában is.