Heraldikai lexikon/Országos Községi Törzskönyv-bizottság

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A települések pecsétjeinek egységes központi megállapításával foglalkozó állami bizottság a 19. század végén, a 20. század elején.

I. Ferenc József 1898. február 15-én szentesítette a Magyar Országgyűlés az 1898. évi IV. törvénycikket a község- és egyéb helynevekről. A szabályozásra azért volt szükség, mert a községek és városok a saját nevük írásában sem voltak következetesek. Ki kellett küszöbölni az azonos elnevezésű helységek összecserélhetőségéből fakadó zavarokat is.

A magyar királyi belügyminiszter már 1896-ban rendeletben intézkedett egy vegyes bizottság létrehozásáról. (A m. kir. belügyminiszter 1896. évi 30.736. számú rendelete „A magyarországi község- és egyéb helynevek egységes, hiteles törzskönyvének létesítése céljából alakított állandó vegyes bizottság szervezeti és működési szabályzata.”) Ennek feladatává tette a magyarországi község- és egyéb helynevek egységes, hiteles törzskönyvének létrehozását. Az Országos Községi Törzskönyvbizottság (OKT) első elnöke Jekelfalussy József miniszteri tanácsos lett, aki azonnal hozzálátott a szervezéshez.

A felkért szakértők segítségével helynevek ezreit vizsgálták át és döntöttek esetleges megváltoztatásukról. A bizottságnak hivatalból tagja volt az Országos Statisztikai Hivatal igazgatója (OKT elnök) és aligazgatója (OKT alelnök). (Az 1898. évi IV. törvénycikk a község- és egyéb helynevekről, 4. §)

A törvény intézkedett arról is, hogy a törvényhatósági és községi, valamint egyéb hivatalos iratokban, községi pecséteken, bélyegzőkön és jelzőtáblákon, továbbá a törvényhatóságok és községek közvetlen rendelkezése alatt álló intézetek és üzemek ügykezelésében, a közjegyzői iratokban stb. kizárólag a község hivatalos neve használható, mégpedig abban a formában, amint azt a felállított OKT elfogadta és annak a folyamatosan vezetett jegyzőkönyve tartalmazta. (Uo. 5. §)

A helységnevek megállapítása során a bizottság szükségesnek látta, hogy a már törzskönyvezett helységeket új pecsétnyomókkal lássák el. Célszerűségi okokból a pecsétnyomók központi előállítása mellett döntöttek. Az előállításra kiírt versenytárgyalást Felsenfeld Ignác, budapesti bélyegzőgyáros és vésnök nyerte meg. Vele 1900. január 31-én kötöttek szerződést, melyet később többször megújítottak.

Amikor a községi névmegállapítások már folyamatban voltak, a Bizottság a községek kérését figyelembe véve megállapodott a Magyar Országos Levéltárral (MOL), hogy az összes korábban is használt címert felülvizsgálja, az évszázados használat alatt eltorzult, vagy hibásan vésett címereket helyesbítse. Döntés született arról is, hogy a javított, végleges rajzokat a belügyminiszter hagyja jóvá. A megállapításhoz szükségessé vált az is, hogy a címereket valaki megrajzolja, illetve alkatrészeit heraldikai színjelzéssel lássa el. Az OKT ezzel is Felsenfeldet bízta meg, mivel – hallgatva a szakértőkre és a heraldikusokra – úgy vélekedett, hogy a pecsétrajzokat a legjobb volna a vésnökkel elkészíttetni, aki a címertani motívumokat és színjelzéseket megtanulva, teljesen precíz pecsétnyomókat készíthet. Községi és városi címereink többségét így Felsenfeld Ignác rajzolta, természetesen az elfogadott minták, a helyi hatóságokkal, az MOL, illetve az OKT-val való egyeztetés után. (A pecsétnyomók és bélyegzők készítésére pályázatot írtak ki. Itt az OKT első helyre sorolta Felsenfeld Ignácot, másodikra Bienstock Vilmost, harmadikra Bienstock Lipót és Fia, míg negyedikre Willers György ajánlatát. Lásd: NL, K156, OKT 26. doboz.)

A Belügyminisztérium 1902-ben szabályozta először az új, hivatalos pecsétek, bélyegzők elkészítésének módját: „A r. t. városok részére központilag előállítandó pecsétnyomók és bélyegzők mielőbbi s az illető város szükségleteinek megfelelő számban leendő megrendelhetése érdekében akként intézkedem, hogy az országos községi törzskönyv-bizottság az illető városban közvetlenül célszerű megrendelési ívet küldjön, a melyen a város szükségletét, illetőleg a megrendelendő pecsétnyomók és bélyegzők számát a nevezett bizottságnak bejelentse.” (16.698/1902 B. M. sz. körrendelet In: Magyarországi Rendeletek Tára, 1902. és a 82.010/1902 B. M. sz. körrendelet) A rendelet szerint azok a r. t. (rendezett tanácsú) városok is, amelyek nevének írásmódjában nem következett be változás, legalább egy – nedves – bélyegző beszerzésére lettek kötelezve.

Az új, nedves és száraz bélyegzők kiadásával az addig használtak érvényüket veszítették, használatuk tilos volt. Hogy az esetleges visszaéléseket megakadályozzák, intézkedés történt azok bevonására is. Mivel a rendelet megállapítása szerint a bevont bélyegzők történeti értékkel bírnak, ezért azokat nem semmisíthették meg, hanem minden érintett önkormányzatnak a megyei (városi) levéltárába kellett leadni. A körrendeletben még olvasható volt a pecsétnyomók, illetve bélyegzők köriratáról és annak tartalmáról is.

Változást a pecsétnyomók felépítésében az 1929. évi XXX. tc. változtatott, mely a r. t. városok nevét megyei városra változtatta. (1929. évi XXX. törvénycikk a közigazgatás rendezéséről, 37. §) A belügyminiszter ennek megfelelően intézkedett, hogy „A rendezett tanácsú városok a T. [törvény] hatálybaléptétől kezdve a megyei város nevet viselik. Ehhez képest ezeknek a városoknak hivatalos címiratait, bélyegzőit és pecséteit haladéktalanul megfelelően át kell alakítani.” (A m. kir. belügyminiszternek 3.009/1929. B. M. eln. számú rendelete. A közigazgatás rendezéséről szóló 1929. XXX tc. egyes rendelkezéseinek végrehajtása, Belügyi közlöny, 1929. 06. 29. 543. o. ) Az új pecsétnyomókat csakis az OKT útján szerezhetőek be.

Ezt követően, 1949–1990 között valamennyi hivatalos (állami, önkormányzati) szerv az ország éppen aktuális címerét használta pecsétjén, a különbség csak a pecsétek köriratában volt.

Irodalom[szerkesztés]

TYEKVICSKA Árpád: Helynevek, pecsétek, címerek, Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve, 1991. 113–136.

Földesi Ferenc: Sigillum civitatis Wesprimiensis - Veszprém város címer- és pecséthasználatának története. Veszprémi Szemle 17. évfolyam, 38. szám 2015/3. 10-12.[1]