Heraldikai lexikon/Lándzsa
Névváltozatok: hadi lándzsa (Szendrei János ArchÉrt. 1904. 191.[1]), lándsa (Nagy Géza ArchÉrt. 1910. 424.[2]), szárnyas lándzsa (Lovag ArchÉrt. 1990. 195.[3]), kopja, gerely, dárda, láncfa (TESz. II. 715.), cúca (TESz. I. 458.), dzsida (TESz. I. 700.), fa, öklelő fa, lanckenet fa, hasta, lancea, speer, lanze, pike (NySz. i. 731.); „Kardos Józsa fáját felveté, az terekben ő kopjáját eltöré.“ [Tinódi Sebestyén összes művei 1540-1556. (RMKT III.) 186.] (NySz. I. 731.); en: lance, de: Lanze, fr: lance; 1388: „Blasii dicti Zulchas“ [OklSz.] = cúca 'lándzsa' (TESz. I. 458.), ládnzsa 1384: „Cypeum vulgo pays dictum cum lancha“ [OklSz.] 'egy fajta szúró, hajító fegycer, Speer, Lanze' (TESz. II. 716.), telum amentatum: szíjjal tekert hajtó lántsa, amentum: szíj vagy ſinor, mellyel az el-lövö́ kopját vagy lántsát meg-tekerik (Pápai/Bod 42.), lancea: dárda, lántsa, lancearius: dárda-hordozó, dárdás (uo. 363.)
gerely: lancea, verutum, sparus, lanze, spiess, speer (NySz. I. 1082.); „Gerellyeuel kergety wala egy wadaz a wadakat.“ [Pesti Gábor: Aesopus Fabulái. Bécs 1536. 49.]; hajító gerely: tetum, wurfspiess; „Álgyúk, puskájok nem vólt nékiek, sok viadalhoz való szép szekerek, szépen ahoz valo hagyito gerellyék.“ [Huszti: Aen. 4.]; nyárs gerely: versina, spiess, „Belől vitézök embeorkeodének, nyárs-gerelyt igen meg hevítének.“ [RMKT III. 142., 172.] (NySz. I. 1082.); gerely 1395 k.: „cuspis: kerel“ [BesztSzj. 138.], 1405 k.. gerel [SchlSzj. 610.] 'hajító dárda, lándzsa' (TESz. I. 1050.)
dárda: pitum, hasta, lancea, bolis, speer, spiess, lanze (NySz. I. 484.), milling (TESz. II. 922.), tornadárda (Gudenus I. 104.); „A vitézec az harcznak kezdetit tselekszic keozelreol dárdáckal, deogenyeckel, lancz fáckal által vervén.“ [Comenius Jan. 149.] (NySz. I. 484.), „Hátúl mint a paraszt szokta hordani a dárdát.“ [Kisv. Adagia 470.] (NySz. I. 484.); vadász dárda: venabulum, jägerspiess. Medve-kés, vadász-dárda: culter vanatorius [PPBl.] (NySz. I. 484.); kopja fa: hastile, nyele vagy fája a dárdának [PFl.] (NySz. I. 739.); milling 1796 e.: fullánk, nyárs, dárda, Spieß, Speer [IrNyDolg. 127.; 1834: Kassai 3: 369.] (TESz. II. 922.)
kopja 1464: „Vnam lanceam wulgo Kopya“ [OklSz.] 'döfőlándzsa, Lanze, Speer, Spieß', 1933/1934 kopja: 'rövid nyílvesszőre hasonlító dobófegyver, amellyel gyerekek vadásztak verebekre' [MsgNépr. 2: 33.] (TESz. II. 564.), Hopia (Karácsony címer 1606 [4]), kópiás zászló (Thaly Kálmán, VU 1867/18. 216.), pozna (Pesty 1867. 188.), amentata haſta: kézbö́l el-löhetö́ kopja, nyíl (Pápai/Bod 42.)
kelevéz 1273: „Ominus filius Ambrosij et Gune de Keleuez“ [ÁÚO 4: 30.] 'egy fajta dárdaszerű szálfegyver', 1395 k.: „lupatu[m]: kereuel“ [BesztSzj. 129.] 'a lovagi tornán használt lándzsa vashegye'
https://hu.wikibooks.org/wiki/C%C3%ADmerhat%C3%A1roz%C3%B3/Zele_c%C3%ADmer
A lándzsa hegyes végű rúdfegyver. Különféle neveken számos változata van. A lovasság és a gyalogság is használta. A lándzsa az olasz lancia, ez padig a latin lancea 'dárda, lándzsa' szóra megy vissza, mely végső soron valószínűleg a keltából való.
A honfoglalás-kori sírokban feltűnően kevés a lándzsa. Két fajtája volt, a távolabbra ható, hajítható és a két kézzel tartott, közelharcban használt súlyos lándzsa. A hajítható lándzsa egyik fejedelmi példánya a Dunában talált, norman díszítésű aranyozott („viking“) lándzsa. Szent István ezüstdénárain látható a királyi lándzsa (lancea regis) és a koronázási paláston a király jobb kezében lándzsát tart. Zászlós lándzsát tart a nagyszentmiklósi kincs második korsójának lovas fejedelme is. Egészen az újkorig (még a 18. században is) a vadászbecsülethez tartozott, hogy a vaddisznóval lándzsával kellett megküzdeni, tehát a vadakra a számszeríj és a lőfegyverek korában is lándzsával kellett menni.
A lándzsa vagy dárda a lándzsatörésnél a lovagi tornán használt egyik legjellegzetesebb fegyver volt. A lovagság egyik jelképe. Gyakran szerepel címerképként.
A lándzsa szimbolikája[szerkesztés]
Hatalmi jelvény volt, mely a világtengelyt és a fénysugarat. A teljhatalomnak a kardnál ősibb jelképe. A lándzsa (hasta) hegyét már a római korban is ranglejölő jelvényként (signum) használták, melyet veretként vagy függőként erősítettek a kardövre (balteus). A megmunkálásuk ettől függően lehet lemezszerű vagy minden oldalról kidolgozott. Kis méretük és díszes kivitelük is jelzi, hogy kitüntető jelvényként használták. A kis jelvényeket a 2-3. században a valós méretnek megfelelően, meghatározott típusú jelvények után készítették. A római provinciák helytartói hivatalainak a beosztottjai (beneficiari) viselték. A lándzsa (hasta) eredetileg a római légiókban a(z 1,8 méteres) taszítódárdával ellátott első sor (tapasztaltabb) katonáinak (hastati) a fegyverzetéhez tartozott. (Kr. e. a 2. században vagyon szerint a polgárok második legszegényebb rétegéből, életkor szerint a második legfiatalabb korosztályból sorozták őket). A köztársasági korban a hastati fegyverzetét (kb. 2 méter hosszú) nehézgerelyre (pilum) és kétélű rövid kardra (gladius) cserélték, míg a hasta egyedül a triariusok (triarii), a harmadik sorban harcoló (elit) légionáriusok fegyvere maradt, akik a legidősebb és leggazdagabb rétegből kerültek ki és így megengedhették maguknak a legjobb harci felszerelést is.
Lándzsa volt Jézus szenvedéseinek is az egyik jelképe. A szent lándzsa ereklyéje a német-római császár egyik hatalmi jelvénye volt. Szent Istvánt zászlós lándzsa adományozásával erősítette meg a pápa a trónon, mely később visszakerült Rómába. Lándzsa a fegyvere Szent Mihálynak és Szent Györgynek is. Szent Tamást mártíromságára emlékezve szintén lándzsával ábrázolták.
.png)
A rúdfegyverek típusai[szerkesztés]
Az angolnanyárs hosszú döfőfegyver, hegyes négyélű köpüje fölött koronggal volt szerelve. A nyárs a gyalogosok által használt döfőfegyver, az angolnanyárs névváltozata.
A csatavilla hosszú nyélre szerelt háromágú nyárs. Itáliában alakult ki a 14. században és a 16. század végéig használták.
A dárda a gerely egyik változata. Döfésre és hajításra alkalmas rúdfegyver. A hossza kb. 1,5 m, az átmérője 3-4 cm. A fanyélre gyakran 40 cm hosszú pengét szereltek.
A kelevéz rövid hajítódárda (pilum). A távolsági harcnál vetették be. A dobólándzsáknak, -dárdáknak mindig az orruknál van a súlypontjuk, így biztosan a földbe vagy az ellenségbe fúródnak, ha eldobják. Ezu némileg veszélyessé teszi a használatát, mert ha nem talál célt, az ellenség könnyen visszadobhatja. Az őkorban ezért a rómaiak olyan dobólándzsékat használtak, amelyeknek a becsapódáskor letörik a hegye.
A gerely hajítólándzsának is nevezett rúdfegyver. A lándzsánál kisebb volt, a lőfegyverek feltalálása előtt nagyon gyakran használák. Az egyszeri használatra kialakított dobólándzsák (gerelyek) hegye sokkal kisebb súlyú volt az állandóan kézben tartott lándzsákénál. Nagyjából a kelevéznek felel meg.
A farkaskasza hosszú nyélre erősített háromélű penge, amely a spontonnál nagyobb, a magdeburgi csatakaszánál kisebb.
A friauli nyárs a 15. század közepéről származó döfőfegyver, amely egy hosszú, nyárs alakú középpengéből és kétoldalt aláhajló oldalpengéből áll.
A kopja (de: Spieß) legkevesebb 2-3 méter hosszú döfőfegyver, de voltak 6 méteres változatai is. A 11. században terjedt el. A magyar csapatok a 17. század végéig használták. Kizárólag lovas fegyver volt. A lovas a végénél az egyik hóna alá szorította, a magas kápás (lovagi) nyeregben erősen megtámasztotta magát és a vágtató ló teljes erejét a kopja hegyére összpontosította. Ezáltal bármilyen vastag páncélt vagy pajzsot képes volt átdöfni. A kopja súlypontja a végénél van, hogy a kicsi kopjacsúcsot pontosabban lehessen a célpontra irányítani. A lovassági kopja nyele a 12. századtól hosszú, masszív fanyél, míg a gyalogos ládzsa karcsúbb és rövidebb volt. A kopjanyelek a késő középkorban vastagodtak meg. A nyél a hegye felé gyakran vékonyodik. A 13-14.században Magyarországon széles körben használtak univerzális kopjatípusokat. Hosszuk valamivel nagyobb volt az embermagasságnál. A legáltalánosabban használt kopjacsúcsok közé tartoztak a lapos vagy enyhén megvastagodó lapforma, mely jól elkülönült a köpűtől. A középkorban igen elterjedt volt a háromszög alakú kopjacsúcs. A 13-14. század folyamán ezek karcsúbbá váltak. A szepesmindszenti falképen ábrázolt kopja hosszú rúdja csigavonalban zöld-fehér színnel van festve. Ebben az időben a kopjaábrázolások nagyrésze a kopjacsúcs alatt függő kopjazászlót mutat. Ennek egyrészt az volt a célja, hogy a csúcs alatt lebegő élénk színű zászló az ellenfél tekintetét a csúcs helyett oda vonzza, másrészt a csatában magasan a lovak által felvert por fölé tornyosult, amiből tájékozódni lehetett arról, hogy az egyes seregrészek hol találhatók a csatatéren. A heraldikában gyakran lándzsaként (de: Speer) írják le. A kopjacsúcs alatt gyakran látható bojt. A Czekelius család címerében a pajzstartók tornalándzsát tartanak. A kopjavas vagy kopjacsúcs önálló címerképként is előfordulhat, ami az angol heraldikában gyakoribb. A hazai latinban néha a lupatum 'a lovagi tornán használt lándzsa vashegye' értelemben is (Besztercei szójegyzék, Schlegeli szójegyzék) szerepel. A lándzsával együtt a közelharcban használták. A legnagyobb hátránya, hogy csak egyszer használható. Ha két lovas teljes vágtában egymással szemben rohamoz, az akár több mint 150 km/h összesített sebességet is eredményezhet. Ha eltalálja az elelnfelet, átdöfi és nem lehet gyorsan kihúzni a testből. Ilyenkor más fegyverrel kell folytatni a harcot. Ezért a háborúban szekereken sztállították a kopjákat a harcosok után és minden ütközet elején újat kaptak. A vívólándzsához képest sokkal kevesebb képzettséget igényelt a használata, de a lovagi páncélzattal együtt elsöprő erejű volt a használata. A lőfegyverek elterjedése előtt ezért a kopjás nehézlovasság volt a csatát eldöntő fegyvernek. A kopja használatának gyakorlását szolgálták a lovagi tornák is, ezért vált a kopjatörés a tornák fő versenyszámává. A lengyel vértes huszárok a győzelem reményében még a 17. században is kopjával mentek neki akár a tízszeres túlerőben levő ellenségnek is.
A kopja elődje a szárnyas lándzsa volt. A 10-11. századi lovagok használták. Hasonló volt a vaddisznólándzsához, melyet a vadászatnál használtak, mert ahhoz hasonlóan a köpűre egy kis kereszt alakú keresztvasat, szárnyat kovácsoltak. Ezzel le tudták lökni vagy húzni az ellenfelet a lóról. Ezt a lándzsát még nem szorították a hónuk alá. Ilyen lovagi fegyver, királyi jelvény volt a királyi ládzsa is, mely Szent István király pénzén is megjelenik.
A pika 3-6 m hosszú (vagy ennél is több), rombusz alakú heggyel ellátott döfőfegyver. A neve szúrást jelent. A kopja gyalogos ellenpárja, de annál sokkal később jelent meg. A középkor végén kezdett kialakulni a vívólándzsából. Kezdetben altiszti jelvényként szolgáltak. A használatához fegyelmezett, jól képzett legénységre, zsoldosokra volt szükség. Kizárólag egységes csapattesteknél használva volt hatékony. Több sorban felállva ún. sündisznót alkottak, amelyen még a lovasságnak is lehetetlen volt áthatolni. A pikások feladata a lovasság harcrendjének a megbontása volt, majd a szétzilált lovasságpt a mögöttük felsorakoztatott alabárdosok morzsolták fel, akik képesek voltak a páncélos lovag sisaktát is kettévágni.
A lándzsa (de: Lanze, la: lancea) 3-6 méter hosszú fanyélre szerelt, 15-30 cm hosszú, hegybefutó, kétélű döfőfegyver. A heraldikában a kopjához (Spieß) hasonló ritka címerkép, melynek másik váge egy további kézvédővel van ellátva. Sisakdíszként a lándzsán gyakran zászló is van. Bölcs Leó bizánci császár döfõládzsát, kopját (kontarion) említ a művében. Viszonylag egyszerűen, nagyobb mennyiségben, elérhető áron előállítható, ezért már gyermekkortól fogva gyakorolták a használatát. A türk rovásírásos feliratok szerint mind a köznép, mind az előkelő harcosok használták. A lovasíjász népeknél leginkább a lándzsával vívott (közel)harc számított valódi ütközetnek. A vívólándzsa súlypontja középen van. A régi lándzsákból csak néhány lándzsa-, illetve kopjacsúcs maradt fenn. Ezek 15-40 cm hosszú, köpűs, keskeny levélformájú vashegyek, a keresztmetszetük négyélű, nagyjából kereszt alakú, a vágóél éles. A közepét a tenyér izzadása miatt gyakran valamilyen szövettel tekerték be, a lovasok egy szíjhurkot is erősítettek rá, hogy ne essen ki a kézből. Az alját vonulás közben a kengyelnél egy kis tokba bújtatták a hurkot pedig a vállukra akasztották. Harc közben a lóháton is két kézzel fogták és úgy vívtak vele, mint egy karddal, de a hossza miatt jóval hatékonyabb volt.
A sponton (de: Sponton) egyfajta rangjelző alabárd, lándzsaalakú szúrófegyver. A tisztek és a kornétások felszreléséhez tartozott. Főleg a 18. századi porosz heraldikában fordul elő. Megtalálható a pomerániai von Alemann és a von Rüchel-Kleist család címerében.
A dzsida a legkésőbbi lándzsaféle rúdfegyver, az ősi kopja mongol-tatár változata. Hossza az emberi testét némileg meghaladta. Vascsúcsa alá kisméretű színes lobogót erősítettek. A vívólándzsa és a kopja határterületén helyezkedik el. A dzsidások, a lengyel lovasság, a kozákok, a német ulánusok, az olasz lancierek még az I. világháború elején is használták.
Lásd még[szerkesztés]
http://www.fuzertortenelme.hu/HADTORT/140/141.php