Heraldikai lexikon/Királybíró

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Névváltozatok:

protoſputarius: udvari elsö́ bíró (Pápai/Bod 671.)


Rövidítések:


A királybíró vagy billogos a XI. század második feléből származó írásos források szerint a királynak tartoztak felelősséggel és billoggal idézték meg a tanúkat az első fokú bírósági tárgyalásra. Korábban valószínűleg a királyi udvarhoz tartoztak, vagy magának a királynak személyes küldöttei lehettek, mert később is közvetlenül a király állt felettük. Kumorovitz Bernát szerint billogosok már Szent István korában is voltak és a billogot Györffy György is Szent Istvántól eredeztette.

Jakubovich Emil kimutatta, hogy a billog szorosan kötődik a korai Árpád-korban fennálló királybírói intézményhez, akik a királyi vármegyék első fokú bírái voltak. Elsősorban a várnépek és a szabad rétegek felett ítélkezhettek. Nem terjedt ki fennhatóságuk a királyi udvarnokokra és az ispán fennhatósága alatt álló népekre. Hajnik Imre szerint a királybírák főleg büntetőügyekben jártak el, de működésük rendes bírói tevékenységnek számított.

A 11. század második felében a törvényeknek már védeni kellett a királybírák intézkedési jogait, mert többen ellenszegültek a király küldötteinek, és az idézés ellenére sem jelentek meg a helyi bírósági tárgyalásokon, mivel a király személyes bíróságánál kívántak panasszal élni. A vármegyei királybírák működését az ispánok és a birtokosok ellenállása is megbénította, akik vonakodtak maguk és népeik ügyében az alacsonyabb rangú bíró joghatóságát elismerni. Ekkor kezdett kialakulni az a gyakorlat, hogy a királyi bíráskodás helyett a helyi ügyeket helyben oldották meg. A vármegyét irányító ispán egyre inkább átvette a bírósági feladatokat a billogosoktól, sőt működésük a 11. század második felétől már az ispántól függött. Szent László király harmadik dekrétumában ezért a következő határozatot hozta: „Ha valaki a bíró pecsétjét megvetve az ügy tárgyalására nem megy el, első esetben öt penzával büntessék, ha második esetben sem megy el, ugyanannyival, ha harmadszor sem, az ügyet veszítse el, s megnyírva adják el tartozásáért.” Az 1092-es szabolcsi zsinat ezen szigorú rendelkezést úgy módosította, hogy ha az idézett az első tárgyalásra nem megy el, a per veszteseként küldjék a királyi udvarba. Kálmán király idejében a tarcali zsinat megváltoztatta a billogosok törvénykezési hatáskörét, melyet a szegényebb birtokosok, a kisebb királyi ministerek (a későbbi szerviensek) és más alsó népelemek ügyeire korlátozott. A nagyobb ministerek, előkelő birtokosok és főbb birtokosok ügyében a billogosok az ispánnal együtt ítélkezhettek. Bíráskodási joguk kiterjedt a vidéken tartózkodó királyi tisztviselőkre is. Ezzel az intézkedéssel a várispán törvénykezési feje lett a vár közelében lakó, de a vár kötelékébe nem tartozó birtokos szabadoknak.

A 13. század elején a központi királyi hatalmat (és a billogosok hatáskörét) korlátozó 1222-es Aranybulla V. törvénycikke értelmében a billogosok a tolvajok és latrok ügyeiben járjanak el, az illetékes megyésispánnal közösen, tehát ekkor is főként büntetőügyekben ítélkeztek. Az 1231. évi XIII. törvény is hasonlóképpen intézkedett. Az 1291-es XIV. törvény tovább szűkítette a királybírók hatáskörét, amikor elrendelte, hogy a királybírók a nádor vidéki bíráskodása idején a megyei ispánnal közösen kötelesek ítéletet hozni.

A billogosok jogintézménye fokozatosan kiszorult az országos bíráskodási gyakorlatból, de megmaradt a székely és szász székeknél. A török hódoltság megszűnte után a billog használata újraéledt. Több nagyobb településen is tovább élt ez az ősi idézési forma. Néhány helyen a billogosnak nevezték a falusi bírákat.


Irodalom[szerkesztés]

Obrusánszky Borbála: A billog és keleti párhuzamai. Valóság, 2006. június XLIX. évfolyam 6. szám. [1]