Heraldikai lexikon/Igric

Az igric hivatásos énekmondó, középkori mulattató volt a 13-15. században. Korábban a regösökkel együtt ők hagyományozták tovább szóban az ősi hősmondákat és nemzetségi mondákat. Az elbeszéléseikre valószínűleg az elveszett őskrónika és Anonymus is támaszkodott. A pozsonyi krónika szerint Szent István a kóbor énekmondókat az esztergomi Szent Lázár keresztesekhez telepítette, akiket aztán szentlázár szegényeinek neveztek. A lovagrendnek a 12. század derekától volt rendháza Esztergom-Szentkirályon. Györffy György szerint viszont Szent István a kóbor énekeseket (igriceket) általában minden megyében az ispán alá rendelt Igric falvakban telepítette le, némelyeket azonban a királyi regös szolgálatra rendelt. (Tört. földr. II. 282.) A 11-12. század folyamán az énekmondóvá (joculator) vált pogány papok még fontos és megbecsült személyek lehettek királyi vagy főúri szolgálatban, akik hősi énekeket adtak elő és szereztek. A lovagi életforma térnyerésével párhuzamosan azonban társadalmilag lejjebb csúsztak, s belevegyültek a középkori mulattatók, a bohócok, kötéltáncosok, zenészek együttesébe. Egy 1347-ből való oklevél "királyi együttivók"-nak, egyfajta udvari bolondoknak nevezi a regösöket. A joculator elnevezés magyar megfelelője pedig a szláv eredetű igric szó lett.

1244-ben Igrech néven említenek egy joculatorok által lakott falut, 1253-ban pedig a Karcsa faluban lakó joculatorok a következő neveket viselik: Fintur (arcfintorokkal mulattató), Csiper (csipkelődő, gúnyolódó), Meza (a mézes-mázos szavak mestere), Tuka (toka, kövér, dagadt). Vagyis már alantasabb tudománnyal keresték kenyerüket, akárcsak az 1288-ban említett Hamzou (hímező-hámozó) vagy az 1329-ben felbukkanó Csama (csámpás, ferde szájú). De volt közöttük Sípos, Hegedűs, Lantos,-sőt Énekes is, jeléül annak, hogy az énekmondás a mulattatás különböző fajainak egyikévé süllyedt. Az egykori udvari joculatorok elzüllését s a joculator név devalválódását a legjobban az 1400 táján összeírt Schlägli-szójegyzék tanúsítja, ahol a joculator szó magyar megfelelői: kurvás, pakocsás.

A 14. században az igricek mellett az énekmondók új típusai is megjelentek: az iskolába járó, de keresetre szoruló, valamint az iskolából kikopott elzüllött diákok. Az iskolás gyerekek (scolaris) általában az előkelőségek előtti énekmondás (rekordálás), illetve az énekszóval való kéregetés (mendikálás) által tettek szert jövedelemre. Általában vallásos énekeket adtak elő, de a világi énekek sem hiányoztak a repertoárjukból. Ez utóbbi különösen érvényes az elzüllött diákokra, akikkel ekkoriban egész Európa tele volt. Főként az egyetemek körül lebzselő, csekély ismereteikkel szélhámoskodó kóbor diákok (goliárdok) voltak, akik a 14. században Magyarországon garabonciás vagy a goliárdból származó galád néven jelentek meg. Profán dalaik nem nélkülözték a vulgaritást sem, amiből számos népies irodalmi műfaj alakult ki. [1]