Heraldikai lexikon/Endogámia

Endogámia, a csoporton belüli házasság, szaporodás. Az exogámia ellentéte. Az endogámia genetikailag előnytelen, mert a belházassággal az utódok genetikai állományának legyengüléséhez vezethet, ami testi és szellemi erejük meggyengülésében nyilvánul meg. Ezért az közösségen belüli jogszokás, az egyház, az állami joglakotás stb. bizonyos szabályokat hoz arra, hogy milyen fokú vérrokonok léphetnek házasságra egymással és milyenek nem. Az endogámia azonban előnyös volt a rokonság vagyoni erejének megtartásában és ezáltal a csoport társadalmi pozíciójának megtartásában vagy erősítésében, ezért az endogámiában részt vevők vállalták a genetikai degeneráció lehetőségének veszélyét is, nemcsak a főnemesi és uralkodói családokon belül, hanem az alacsonyabb rétegekben is (polgári, népi, céhes közösségek, falusi közösségek stb.), miáltal az azonos területi vagy társadalmi csoportokon belül nagyfokú endogámia és rokonság mutatható ki.

Endogámia a párválasztás olyan módja, amikor valaki ugyanazon valaki ugyanazon földrajzi egységből (település, helység, régió stb.) vagy etnikai csoportból (nemzetség, törzs, klán stb.) vagy társadalmi csoportból, rétegből (nemesség, polgárság stb.) választ magának házastársat. Ennek megfelelően megkülönböztetünk lokális, etnikai, réteg- és regionális endogámiát. Az endogám házasságok gyakoriságát, illetve arányát meghatározott időegységen belül vizsgálják az összes házasságkötéshez viszonyítva, az adott lokális, etnikai, réteg- és regionális egységen belül, ami a populációgenetikei vizsgálatok egyik jelentős mértékszáma. Az olyan populációt, melyeken belül az endogám házasságok aránya az összes házasságokon belül 80%, abszolút endogám népességnek nevezzük.

Az adott társadalmi csoporton belüli házasodás a rétegendogámia. Hagyománya Magyarországon és Lengyelországban a nagyszámú köznemesség körében az 1940-50-es évekig élt. A köznemesi családok tagjai rangon alulinak, társadalmi rétegük elárulásának tartották a nem nemesekkel való házasodást, ami gyakran vezetett a közeli rokonok összeházasodásához, ez pedig káros volt az utódok testi és lelki egészségére (Biernacka, M. 1966: 219; Paládi-Kovács A. 1981a: 169). A nemesi endogámiának nemzetközi viszonylatban is ritka, extrém esetei is ismertek, melyek közül a legismertebb Ivád (ez az izolátum azonban éppen annak példája, hogy a közeli rokonok házassága sem mindig vezet degenerációhoz).

A nemesek térbeli exogámiája általában kiterjedtebb volt, mint a jobbágyoké, melyben érvényesült a köznemesség belső hierarchiája is. Például Gömör megyében a Vály-völgyben élő nemesi családok tagjai nem a környező jobbágyfalvakból házasodtak, hanem a 20-30 km-re fekvő Hubóra, Naprágyra, a még távolabbi Imolára, Szuhafőre, Sajóvelezdre házasodtak, de elkerülték a közeli Nemesradnótot, mely szigorú lokális és rétegendogámiában élt ugyan a közeli jobbágyfalvak között, de nemességük csak a 17. század közepére ment vissza (Ila B. 1944: 297–303, 416–419; 1946: 221–226, 246–250; Kósa L. 1984b: 334), a Vály-völgyieké viszont a 13-14. században gyökerezett, tehát ősnemeseknek számítottak, a radnótiak pedig armalistáknak.

A 19. század első felében az endogámia a városi nemesség körében is megfigyelhető, az olyan nagyobb városokban, mint Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös, míg a kisebb városokban már gyakrabban házasodtak a nemességen kívül is, de általában csak akkor, ha a kérő vagyonosabb volt. Az ilyen jobbágynak azták könnyen ki lehetett eszközölni a nemesi címet. Az özvegy nemesasszonyok második vagy harmadik házasságukban már szintén elfogadták a jobbágyparaszti férjet. Szatmár megye nyíri járásában az 1809-es nemesi összeírás szerint a nemes nő és adózó férfi közti házasságok aránya 3,1% volt. A másik három járásban és a városokban egyáltalán nem voltak ilyen házasságok. (Kávássy S. 1985a:616–617)

Az 1830-40-es években Borsodban és Észak-Hevesben a kisnemesi házassági szokásokat még a rétegendogámia jellemezte. Minél kevesebb volt a kisnemesség száma egy faluban, annál gyakrabban házasodtak a saját falujukon kívül. Ezzel egy időben azonban megindult a rétegendogámia felbomlása is. A Heves megyei Mikófalván a nemesek és adózók házasságának aránya már 33% volt. (Orsi J. 1989: 449). A Borsod megyei Domaháza kuriális nemesi társadalmára a 18-19. század fordulóján a nemesi rétegendogámia és a lokális exogámia volt jellemző, de a 19. század első felében a rendi endogámia már itt is visszaszorulóban volt. Egyre gyakoribb lell a tehetős jobbágyokkal kötött házasság, és ezzel párhuzamosan erősödtek a lokális endogámia törekvései is. (Szabó László 1989a: 254–255, 258–259). A Heves megyei Tarnalelesz és Bükkszenterzsébet nemesi családai a 19. század végéig megtartották a lokális exogámia hagyományát és még a 20. század elején is „szégyen volt a leányra, ha otthon maradt a falujában”. Az észak-magyarországi tehetősebb nemesi családok az exogámiát részesítették előnyben és a távolabbi nemességgel keresték a kapcsolatot. A nemesség származási endogámiája ott az 1930-40-es évekig fennmaradt.

Nyugat-Magyarországon ezzel szemben a rétegendogámia felbomlása korábban kezdődött és lefolyása gyorsabb volt. A Dunántúl és a Kisalföld legnagyobb részén a népnyelvben ágilis (ágyilis, árgyilus), „félnemes” volt az olyan embert megnevezése, aki maga nem volt nemes, de nemes leányt vett el és a felesége nemesi jogaival élt. Az ágilis szó latin eredetű, először 1796 körül tűnt fel az okiratokban (MTSz I. 1893: 13; TESz I. 1967: 104; Tárkány Szücs E. 1980: 74), de a Dunától keletre egyáltalán nem fordul elő sem a levéltári forrásokban, sem a népnyelvben. Ez arra utal, hogy a Dunántúlon és a Kisalföldön korábban kezdődött el a nemesek és a parasztok összeházasodása és a „vőség” intézménye és a „móringolás” is kialakultabbnak látszik, mint a Dunától keletre.

A rendi endogámia oldódása együtt halad a polgárosodás területi és időbeli terjedésével, ezért nem mindenhol ment végbe azonos ütemben és egyidejűleg. Az 1920–1930-as évekre azonban már országszerte a vagyoni helyzet vált a párválasztás meghatározó tényezőjévé és a régi rendi különállás elhalványult.

Házasodási kapcsolatok, rétegendogámia. In: Magyar néprajz. VIII.

BIERNACKA, Maria: Wsie drobnoszlacheckie na Mazowszu i Podlasiu. In: Tradycje historiczne a wspótczesne przemiany 216–226. Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1966

PALÁDI-KOVÁCS Attila: Kisnemesek utódai a paraszti társadalomban. (XIX–XX. század) NMMÉ [A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve, Salgótarján 1975–] VII. 1981. 163–178. Salgótarján

NEMESKÉRI János: Az ivádi népesség rokonházasságairól. Demográfia, VIII. 1965. 163–175.

CSIZMADIA Andor: Ivád jogélete. Archívum 9. 1979. 34–61. Eger

ILA Bálint: Gömör megye. I–IV. Budapest. 1944–1976.

KÓSA László: Kisnemesek és utódaik viselkedése és gondolkodásmódja a XIX. században. In: HOFER Tamás (szerk.): Történeti antropológia. 328–335. Budapest, 1984

KÁVÁSSY Sándor: Nemesi háztartás és család Szatmárban az 1809. évi inszurrekciós összeírás alapján. AtSz [Agrártörténeti Szemle, Budapest 1957–] XXVII. 1985. 605–653.

SZABÓ László: A palócok társadalomnéprajza. In: BAKÓ Ferenc (szerk.): Palócok. II. Újkori történelem és népi társadalom. 237–415. Eger

MTSz – Magyar tájszótár. I–II. Szerk.: Szinnyey József. Budapest, 1893–1901

TESz – A magyar nyelv történeti etimológiai szótára. I–III. Szerk.: Benkő Loránd–Kiss Lajos–Papp László, Budapest, 1967–1976

? TÁRKÁNY SZÜCS Ernő: Jogi népszokások parasztságunk öröklési rendjében. (1700–1945) AtSz [Agrártörténeti Szemle, Budapest 1957–] XXII. 1980, 273–310.

Exogámia, a párválasztás olyan módja, amikor az egymással házasságra lépők nagy többsége más-más földrajzi egységből, etnikai csoportból, társadalmi rétegből származik Populációgenetikai szempontból az exogám népességnél meg szokták határozni az átlagos párválasztási rádiuszt és az átlagos párválasztási területet. Ezen jellemzők a génáramlás (en: gen flow) megállapítására szolgálnak.