Ugrás a tartalomhoz

Heraldikai lexikon/Császár

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.

Névváltozatok:

imperator: fö́ hadi vezér, tsáſzár, imperium: birodalom, parantsólat (Pápai/Bod 318.), impetrátor (Szálkai 2010. 175.)


Rövidítések:

A gersei Pethő család 1621. évi címerbővítő oklevle
Zsigmond király zsetonja a császári cím elnyerésére

Császár, a legmagasabb világi uralkodói rang. A kifejezés Caesar (Kr. e. 100-44), római uralkodó (Kr. e. 63-44) nevéből származik, aki egyébként semmilyen formális uralkodói címet sem viselt. A császári címnek gyakran Augustus (Kr. e. 63-Kr. u. 14) neve is megfelel, aki Caesar után gyakorolta az uralkodói hatalmat (Kr. e. 27-Kr. u. 14). A keleti birodalmakban (Asszíria, Perzsia, hellén birodalom, Örményország) a "királyok királya" titulus felel meg neki. A középkorban elméletileg a német-római császár az európai királyok és uralkodók feje volt. Néha azonban a királyi rang fölötte állhat a császárinak is, mint pl. az angol királyok esetén, akik India császárai (1876-1948) is voltak. A magyar királyi cím is magasabb rangú volt, mint hűbéreseinek a bolgár vagy szerb cárnak a címei. Ma csak a japán uralkodó viseli a császári címet, valamint a brunei szultán címe is megfelel a császári rangnak. Korábban a császárok száma ennél több volt és egyes keleti uralkodói címek, mint pl. a cár, a szultán, a kalifa, a sah, (és bizonyos értelemben a mogul) is megfelel a császári rangnak. A padisah a perzsa és a török uralkodók címe volt, melynek forrása a perzsa pād-šah 'uralkodó' szó.

A heraldikában (és a valóságban) a császári koronák már a 14. századtól zártak, négy pánttal, melyek magasan az abroncs fölött keresztezik egymást, tetejükön országalmára helyezett kereszttel, a szuverén uralkodói hatalom kifejezésére. A királyi koronák kezdetben nyíltak voltak, de később a szuverenitás jelzésére ezek is zártak lettek, hasonlóan más szuverén uralkodók koronáihoz (fejedelmek, hercegek, nagyhercegek stb.). Ezek közül sok korona csak a címertanban létezik. A Habsburgok által viselt császári koronát 1602-ben alkották meg II. Rudolf számára, mely a heraldikai császári koronák ábrázolásainak a mintaképe lett.

A történelemben különféle országokban léteztek császárságok: római (Kr. e. 27-Kr. u. 476; principatus: Kr. e. 27-Kr. u. 284, dominatus: 284-476), bizánci (Kr. u. 330-1453), trapezunti (1204-1461), nikaiai (1204-1261), latin (1204-1261), frank (800-962), német-római (962-1806), osztrák (1804-1918), német (1871-1918), orosz (1721-1917; Pápai Páriz szerint, Turul: A moszkvai fejedelem nagyherczegnek hivatik, az ő nyelvükön Tzárnak, innen jött azután, hogy elsietve császárnak is nevezgetik.[1]), bolgár (893-1396, 1908-1946: a 3. bolg. birodalomban király értelemben használták), szerb (1346–1371), francia (1804-1814, 1815, 1852-1870), kínai (Kr. e. 221-1912), brazil (1822-1889), haiti (1849-1858), mexikói (1822-1823, 1864-1867), etióp (Kr. e. 980[?]-1975), perzsa/iráni (Kr. e. 550[?]-1979), (dél-)vietnami (968-1945), kóreai (1897-1910), Közép-Afrikai Birodalom (1976-1980)

II. Frigyes (1212-1250) császár saját hatalmát igyekezett az ókori római császárok fényével övezni. Palermói kancelláriája felelevenítette az antik Sacrum Imperium, az isteni császár (divus imperator) eszményét. Híres arany pénzérméit is a római arany solidusainak mintájára verette, előlapján a római császárok öltözetét és babérkoszorúját viseli az IMP[erator] ROM[anorum] CAESAR AUG[ustus] körirattal, hátlapján pedig a császári sassal és a FRIDERICUS felirattal. A Szász, a Száli és a Hohenstaufen dinasztiák nagy uralkodóit követően az egyetemes császári hatalom eszménye lehanyatlott és az európai uralkodók azt a francia jogászok által megfogalmazott elvet tették magukévá, hogy a király császár a maga birodalmában (rex in regno suo est imperator). A 14. századtól Franciaországban és Hispániában a misékből elhagyták a császárról való megemlékezést. A szuverenitást jelképező császári szimbólum, a glóbusz bekerült az aragóniai, a magyar, a cseh király hatalmi jelvényei közé. Ezt követően már csak egyes humanisták és jogászok hirdették a császárság egyetemes hatalmának szükségességét, mint pl. Dante De monarchia művében (a világ békéjét csak egy egyetemes hatalommal bíró császár képes megőrizni) vagy Páduai Marsilius Defensor pacis című művében (szükséges és jogos egy egyetemes világi birodalom léte). Zsigmond császárként 1412-ben kijelentette, hogy Isten őt az egész világ kormányzására hívta.