Heraldikai lexikon/Címerművészet
A címerművészet vagy gyakorlati heraldika a címertan egyik részterülete, mely a címerek szabályos megszerkesztésével, megrajzolásával (kiállításával), grafikai vagy plasztikus megszerkesztésével, gyakorlati alkalmazásával, leírásával, historizálásával és címerkritikával foglalkozik.
Névváltozatok: stylizálás, művészi csín (Vincze Gábor ArchÉrt. 1879. 233.[1]), czímer színei és berendezése <a címer megkomponálása> (Nagy Iván ArchÉrt. 1870/13. 261.[2]), képiró meſterség (Pápai/Bod 70.), gyakorlati heraldika, címergyakorlat, a címerábrázolás tan (Áldásy 1.), a címerek kiállítása (Áldásy)
fr: art du blason, art des armoiries, de: Wappenkunst, Heroldskunst, praktische Heraldik, en: art of heraldry, la: ars heroica, ars armoralis, disciplina insignium
signa ad veritatem adducta: olly képek, mellyek igazán találják az ábrázoltt dolgot (Pápai/Bod 17.), antitypum: ábrázolásnak megfelelö́ valóság (uo. 52.), argumentum picturæ: a' kép-irásnak magyarázatja (uo. 61.), aſſimilare colores rei: a' dolgot ſzínéhez képeſt festeni (uo. 68.), [atramentum] tectorium: képiró fekete festék (uo. 70.), colluſtrata pictura: világos kép-irás (uo. 125.), fabricari ſigna: faragott képeket tsinálni (uo. 262.), megalographia: drága feſtés (uo. 387.), rhyparographus: tsak imillyen amollyan kép-író, motskoló (uo. 538.)
A címerelmélet mellett a heraldika hagyományos felosztásának része. Míg a címerművészet lényegében esztétikai, a címerelmélet jogi tartalommal bír.
A címerművészet a heraldikával együtt jött létre és azon heroldok művelték, akik feladata a címerek megrajzolása volt. Ezért kezdetben ez volt a legfontasabb tevékenység a címerekkel kapcsolatban és a címerelmélet szabályai is a címerek szerkesztésének gyakorlati tapasztalatai és szükségletei nyomán jöttek létre, mely a hanyatló heraldika korában a címerviseléssel kapcsolatos címerjogi előírásokban csúcsosodott ki.
A címerművészet jellege
[szerkesztés]A hagyományos felosztásban a heraldika elméleti szabályainak meghatározása a címerek gyakorlati megszerkesztésével foglalkozó címerművészet feladata volt, nem a címerelméleté. A címergyakorlat ezért művészettörténeti, stilisztikai terület mellett egyben a szerkezeti alapú modern axiomatikus szemlélet egyik alappillére is, hiszen magába foglalja a címerleírást és a Heraldikai lexikon/nevezéktant is, melyek az ilyen módon determinált címerszabályokat hozzák létre.
A címerek mindmáig tartó közkedveltsége a címerművészetnek, a pajzson láható címerábrák dekorativitásának, gyakran meghökkentő és formabontó ábrázolásának, kompozícióinak, valamint egyszerűségének, mutatós színösszetételének köszönhető. A címerművészet ezért a címertan eszenciája.
A heraldika jellegéből adódik, hogy ugnazon címert számtalan változatban lehet megrajzolni s az mindig ugyanaz a címer marad. A címerfestő tehát a címert a címerleírás alapján a saját tehetsége és stílusa szerint, a heraldika szabályainak megtartása mellett, önállóan megrajzolhatja. Idővel egyes ábrázolási formák állandósulnak és normává válnak a későbbi címerábrázolások számára is.
A címerművészet története
[szerkesztés]A címertan a 14. századi első heraldikusok színrelépése után, a 16. századtól, a címerművészetből fejlődött tudománnyá.
A címerek eredeti hadi használata következtében a címerművészet csak a fegyverzet szűk körére terjed ki. A címerviselő felismerésénél főleg a színek játszottak szerepet. Ezért a címertan egyik legfontosabb szabálya a színtörvény lett. A címerek felismerheősége és megjegyezhetősége is az egyszerűbb címereknek kedvezett, ezért a középkori címerművészetben általában csak egy címerábra és egy borítás szerepelt a pajzson. A címerállatok, mint pl. az oroszlánok és sasok ábrázolása is egyszerű volt, a fő jellegeik feltüntetésével. Ezek számának növekedésével más megkülönböztető jegyeket is igénybe vettek (pl. kétfarkú, kétfejű). Kezdetben a nagyobb címerképek csak magukban szerepeltek, a kisebbek többesen. Ha pl. a hasított pajzs mindkét mezőjére valamilyen címerábrát helyeztek, vétettek a színtörvény ellen. Így jöttek létre a színváltó címerábrák, melyek színe a mezőével ellentétes volt és rendkívül dekoratív újítás volt.
A 13. század végén a rokoni heraldika hatására kezdtek megjelenni az osztott címerek, amikor több címert egyesítettek egy pajzson, valamint feltűntek a különleges osztóvonalak. Ezzel is nagyon mutatós címerábrázolások alakultak ki. Két címert kezdetben nem egy osztott pajzson egyesítettek, hanem egy osztatlan címerben, mint pl. a thüringiai őrgróf oroszlánjának vágása felesége, Árpádházi Szent Erzsébet ezüst-vörös sávjaival. Két címerábra egyesítésének legkorábbi példája egy pajzson Heraud von Wildon 1195 körüli pecsétje, melynél a pajzsfőben egy közelebbről meg nem határozott lépő állat alatt három tavirózsa levél látható. Ezen újítást kritizálta a 13. század első felében Thomasin von Zerclaere Wälschen Gast című művében, amikor kikelt a hasított sas ellen IV. Ottó császár címerében. Állatok és emberek testrészeiből is alkottak címerképeket. A 13. században kezdtek megjelenni a beszélő címerek, melyek ábrái a címerviselő nevére utalnak. A névre utaló címerábrák új jelképek bevezetését jelentette a címertanba, illetve a már létezők szimbolikus értelmet kaptak.
Ezen a 13. századi alaon egyre újabb kombinációkat alkottak a címerábrákból. A változásokra mindig hatott az adott kor stílusa, ami a 17-18. századra eljutott a címerművészet mélypontjáig. Csak a 19. század közepétől megindulő címertani kutatás adott neki újabb lendületet. Napjaink címerművészete bátran nyúl az újításokhoz. A konzervatív szemléletűnek gondolt angol címerművészet számos új címerképet és színt, borítást vezetett be a 20. században, amivel reagált az olyan társadalmi változásokra, mint az űrkutatás vagy a turizmus.
A magyar címerművészet jellege
[szerkesztés]Mátyás király korában az ókori kultúra és művéset felfedezése hatással volt a címerművészetre is. Számos mitologikus lény jelent meg a heraldikában (kiméra, szirén, pegazus stb.). A közönséges címerábrákra is körülményes magyarázatokat adnak (pl. a hullámos pólyát folyóként magyarázzák) és kialakulnak a címerekhez, valamint a család eredetéhez fűződő legendák. A színek jelentősége is megnőtt.
Mohács után a régi egyszerűséget felváltják a címerábrákkal túlzsúfolt pajzsok, a heraldikától idegen realizmus és naturalizmus, megjelennek a dús sisaktakarók. Előtérbe kerül a dekorativitás. Itáliában kialakulnak a különleges formájú pajzsok, a sarkuknál tekercsszerűen fel vannak csavarodva, mintha papírból lennének. A pajzs neve is kartus, az olasz carta 'papír' szóból. Ebből lett a "cartoccio" 'papírtölcsér', innen lett a francia "cartouche". Egyre nagyobb szerephez jutnak a kiegészítő címerelemek (rendjelek, címersátrak, -palástok, koronák, pajzstartók, jelmondatok stb.)
A címerek megalkotásának szempontjaival Püspöki Nagy Péter foglalkozott részletesen (Zseliz város címere. Pozsony, 1976. 26-34.),: "A város [Zselíz] új címere, ha ezt nevének jellege nem gátolja - vagyis a név alapszava rajz segítségével is kifejezhető -, legyen beszélő címer.
A beszélő címerek egyértelműen a legkifejezőbbek, a legkönnyebben emlékezetbe véshetők és a legegyszerűbben különböztethetők meg. Egy város és más jogi vagy fizikai személy reprezentatív szimbólumának szempontjából éppen ezek a tulajdonságok a legfontosabbak.
...
A címerértékelés szempontjából a címerábra objektív megválasztását csak üdvözölni lehet, annak ellenére, hogy ez a címeralkotás egyik legnehezebb módja.
Fájl:Tipikus és atipikus címerek, Püspöki Zseliz, 27.
A címerábra tartalma akkor szubjektív, ha egy bizonyos eseményhez kapcsolódik. Az ilyen esemény ugyanis csak az alkotó vagy az alkotók egyéni megítélése, szubjektív véleménye szerint jelentős és alkalmas megörökítésre. Ugyancsak ide tartoznak azok a címerek is, amelyek ábrája minden különösebb és komolyabb ok nélkül jött létre. Az ilyen választás esetében figyelmesen mérlegelnünk kell a fennálló körülményeket. Csak akkor térjünk a szubjektív címeralkotás útjára, ha objektív megoldásra nincs mód. A szubjektív tartalmú címerek körében két csoportot különböztetünk meg: az egyedi megoldású atipikusakat, és egy adott alapgondolat köré csoportosuló tipikusakat.
Ez a csoportosítás különösen a címerek értékelése alkalmával fontos. Minden címernek - a lehetőség határai közt - a legnagyobb mértékben különböznie kell minden más címertől. Ezt az igen fontos alapelvet csak akkor tudjuk következetesen betartani, ha egyedi, valóban ritka címerábrát választunk, olyat, amely nem valami meglevő példa változata (atipikus). Az e követelménynek megfelelően kialakított címerkép rangban közvetlenül a beszélő címerek után következik. Itt bő választási lehetőséggel élhetünk. Ezt a megoldást éppen ezért kell előnyben részesítenünk a tipikus címerekkel szemben. ...
Az egyedi megoldású - atipikus - címerek sajátos mivoltukkal nagymértékben elősegítik megjegyezhetőségüket. Vagy azért, mert szokatlan a témájuk, vagy azért, mert szembeötlő az ábrájuk.
Tipikus címereknek azokat a címereket nevezzük, amelyek csak színeikben, ábráik helyzetében, számában vagy kompozíciójában térnek el egymástól. (Kiemelés: Szegedi László) Ezek a címerek egyben minden más címer közt a legkevésbé kifejezőek. Köztük csupán az említett négy heraldikai megkülönböztető kritérium segítségével tehetünk különbséget.
...
A hazai bányavárosok címereit, különösképpen Szomolnok, Igló, Szepesremnete, Svedlér, Zakárfalva stb. ... címereinek alapját mindenütt keresztbe tett bányászék és kalapács képezi, megkülönböztethetőségüket mindössze a számban (1-4) és elhelyezésmódban különböző rózsák biztosítják. Rozsnyó város címere ezektől mindössze egy további segédjel - a helybeli ezüstbányászatra utaló holdsarló alkalmazása révén különbözik. ...
Több mezőváros címerét és falujelvényét, amelyek ábrája eke, csoroszlya vagy kéve valamelyikéből vagy mindegyikéből áll...
A tipikus címerábrákat, bármi szépen legyenek is megrajzolva, más címerekhez való hasonlóságuk miatt nagyon nehezen rögzíthetjük emlékezetünkben. Egyediségüket mindössze a segédjelek biztosítják, amelyek egyrészt bonyolulttá teszik a címer rajzát, másrészt eltörpülnek a közös jelkép kiemelkedő nagysága mellett. (Kiemelés: Sz. L.; vagyis alkalmazkodnak a fő címerábra geometriájához, nagyságához.) Ezek a címerábrák nem szembeölőek, nehezen megjegyezhetők, ez pedig ellentétben áll a címerek küldetésével.
Elemzésünkkel eljutottunk az értékes címerábra első fontos alapelvéhez: a jellegzetes alakítás elvéhez. A címer annál kifejezőbb, tehát értékesebb, minél kevesebb címeralak található benne. Ezt a szabályt a következőképpen kell értelmeznünk: a jellegzetes alakítás követelményének leginkább az egyetlen, az egész pajzs mezejét kitöltő címeralak felel meg. A kisebb számban ismétlődő címeralakok (négynél nem több, de inkább csak egy herold és egy figuratív alak) szintén megfelelnek. A címer mezejében nagyobb számban a jellegzetes alakítás elvének megsértése nélkül csak akkor helyezhetünk el bizonyos címeralakot, ha egyazon alakok ismétléséről, homogén figuráról van szó. Példaként hozhatjuk fel az Anjouk címerét, melynek mezejében arany liliomok vannak elszórva, vagy az erdélyi városokét, amelyekében hét várost jelentő hét torony ugyancsak egy mezőben nyert elhelyezést. (6. ábra) Fájl:Püspöki Zseliz 31. Az eredeti címereknek mezejét háromnál több részre ne osszuk fel. A címer értékét egyszerűsége adja meg.
A tipikus címerek esetében a hangsúly a megkülönböztető jelekre esik. Ezek a jelek kétfélék lehetnek:
1. a négy heraldikai megkülönböztető jegy: a szín, elhelyezés, szín és kompozíció;
2. a tipikus, fő címeralakot individualizáló (kísérő) címeralak.
A fő címeralak, azaz a címermezőt betöltő legnagyobb címeralak (kiemelés: Sz. L.) ezekben az esetekben a jelvényt alkalmazó címertulajdonosok valamilyen közös körülményére (pl. szövetségére) utal, és háttérbe szorítja a címerek első feladatát: a címertulajdonos szembeötlő reprezentálását. Ez az oka annak, hogy a tipikus címerek kevésbé megfelelőek.
...
Beszélő címer esetében - hacsak az ábrázolt név nem túl gyakori - ... más a helyzet akkor, ha a város neve a beszélő jel tekintetében - akár ugyanazon nyelvben, akár egy másik nyelvben - más városok nevével megegyezik. Például a szerda az egykori Magyarország területén 23 helység nevének alapja. A mai Szlovákia határai közt ezekből öt van: Bodrog-, Duna-, Felső-, Alsó- és Nyitraszerdahely. Ha mindezek a helységek beszélő címeralakot óhajtanának használni, szükségszerűen megkülönböztető címeralakra szorulnának. ...
A beszélő címerek rendszerint az egyedülálló helynevekre épülnek. A címerszimbólumok egybekapcsolása többnyire szubjektív címerek esetében, köztük is különösen a tipikus címerek csoportjában szükséges. Ez utóbbi esetben ez az eljárás a megkülönböztető kompozíció alkalmazásával célszerűen erősíti a jellegzetes alakítás követelményét.
Az ilyen esetben feltétlenül figyelemmel kell kísérnünk a címeralakok elhelyezési sorrendjét. A városok, amelyek függetlenek lettek a földesúr befolyásától, annak címeralakját nem tehetik az első helyre. A címerpajzs osztási módjától függően az első helyet az új címeralaknak kell biztosítani. Csupán a második helyen alkalmazható az egykori földesúri címer vagy annak részlete. Az ilyen kompozícióban a címeralakok elhelyezése a város függetlenségére és szabadságára utal (politikai feladat). A földesúri címer vagy annak részlete csak másodlagos szereppel bír: hatékonyan elősegíti a címerkép más címerektől való megkülönböztethetőségét (heraldikai feladat), egyben pedig a város múltjára is fényt vet (történelmi feladat). Az ilyen címerkompozíciók esetében mindig érvényes a jellegzetes alakítás elve. Tiszteletben tartását leginkább valamely herold, azaz mértani és valamilyen figuratív alak egy pajzson való összekapcsolásával érhetjük el.
A visszaállított történelmi címer és az újonnan alkotott címer általános heraldikai értékét a tartalmuk alapján határozhatjuk meg. Főként aszerint, hogy objektív vagy szubjektív jellegű-e. Az értékrend, a legértékesebb címerfajtával kezdve, a következő:
1. objektív tartalmú, vagyis beszélő címerek,
2. szubjektívan motivált címerek:
- a) egyedi megoldású, atipikus címerek
- b) közös címeralakokra épített tipikus címerek.
A régi és újonnan alkotott címerek értékelési kérdését a heraldika szempontjából ekképpen oldhatjuk meg: jó mindaz a címer, amely a feltárt követelményeknek megfelel, és rossz, ha azoknak nem felel meg.
A címerek helyes vagy helytelen mivolta tehát azok tartalmi és kiképzési körülményeitől függ, nem pedig használatuk korától vagy történeti múltjuktól.
Csupán az a címer jó, amely minden tekintetben megfelel a heraldikai szabályoknak. A város címerének megválasztását megelőzően meg kell vizsgálni - amennyiben egyáltalán vannak - a város heraldikai forrásait. Abban az esetben, ha a történelmi címereknek helyesbíthető hibái vannak, fel kell őket újítani. Viszont ha a történelmi címer kétes értékű, vagy a benne foglalt címeralak nagyon gyakori, feltétlenül új címert kell készíteni. ... Természetesen az új címerek megalkotásakor és a régi címerek felújításakor egyaránt érvényesítenünk kell a többi heraldikai szabályt is."