Heraldikai lexikon/Ős

Névváltozatok:

majores: eleink, atyáink (Pápai/Bod 381.), nemzők (generatores) (Czövek-Kelemen 292.)

Rövidítések:

A genealógiai irodalomban az ősöket különféle sorrendben használják. Fügedi Erik az egyes nezemzedékek nemzőinek (genitor) sorát az ego-tól (én) kiindulva a következőképp határozta meg: 1. apa (pater), 2. nagyapa (avus), 3. dédapa (proavus), 4. szépapa (abavus), 5. ükapa (atavus), 6. ősapa (tritavus). Ezt a szakirodalom is akceptálja. A Magyar Ebtörzskönyv az apa, nagyapa, dédapa, ükapa, szépapa sorrendet használja.

A középkori uralkodóházakban és nemesi családokban valamiképpen pontosan számon tudták tartani, hogy ki kinek a rokona, mely családokban születtek fiúk vagy lányok, ki milyen korú, ami a legkülönfélébb házassági kombinációk tervezésére adott lehetőséget. Amikor pl. I. Henrik (1008 – 1060), francia király első felesége halála után nősülni készült, arra törekedett, hogy olyan feleséget találjon magának, akivel a kánonjog előírásai szerint nem állt közeli, házassági akadályt képező vérrokonságban, de egyetlen ilyen európai uralkodócsaládot sem talált. Végül követséget küldött a távoli Kijevbe, mely Anna hercegrővel (†1075), l. Jaroszláv kijevi fejedelem és Ingegerd Olofsdotter svéd hercegnő lányával tért vissza. (Anna egyébként nem nagyon volt megelégedve új hazájával, mert azt írta apjának, hogy Franciaország „barbár ország, ahol a házak sötét, a templomok csúnyák és a szokások visszataszítók.”) A magyar falusi közösségekben a vérrokonságot 50-80 érve visszamenőleg szinte kötelezően ismerni kellett. Egy 1941-ben Bácskába települt bukovinai székely, Domokos Ferenc például 273 főből álló nemzetségét tudta emlékezetből felidéztni, az átányi (Heves vármegye) Kiss Samu 208 apaági vérrokonát, és ezek 105 házastársát, összesen 313 személyt sorolt fel. A palócoknál és csángóknál a rokonságot legalább hetedíziglen illett ismerni, a hajdúknál legalább négy renden. A (kis)nemesi családokban általános volt, hogy a leszármazást a nemességszerző ősig nyilvántartották. A 20. század első feléig, a Biblia hátsó lapjára vagy „öregbetűs” Tükörkönyvbe (Kapuvár) jegyezték fel a rokonok nevét, születésnapját. Szentgálon (Veszprém vármegye) a kisnemesek őseikről azt is tudták, hogy ki milyen tisztséget viselt, ki mire vitte.