Heraldikai lexikon/Ötvösjegy

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Névváltozatok:

aurifex: ötvös, aurificina: ötvös mühely (Pápai/Bod 76.), charaxo: metſzek, metſzéssel tzifrázok (uo. 108.), chrysocolla: póris, mellyel az ötvösök forraſztanak (uo. 109.), fémjelzés (W. Kőszeghy Elemér Archaeologiai Értesítő 1912. 135.[1]), czinczár <ötvös>(Frey Imre ArchÉrt. 1907. 69.[2])

de: Beschauzeichen


Rövidítések:

Buda 1. és 2. «WG» mesterjegy (Wentzeslaus Gretschl), 3. »Gretschl« (Gretschl József Károly) ; Kolozsvár 1. «Sz Gy» (Szatmáry György) 2 «FB» (?) 3. «Erdődi» ; Komárom 1. «KO» (?) 2 «CG» (Carolus Gloger) 3. «Üveges« (Üveges Ede); Pozsony 1. «MT» (Michael Tirtsch) ; 2. «IG» (Josephus Gerick), 3. «Paray» (Paray Károly); Sopron 1. «GK» (?), 2. «DH» (Daniel Heckenast) 3. «KUGLER» (Kugler Mihály); Székesfehérvár 1. 2. 3. «Günther»
Erasmus Bergmann, a XVII. század elején élt beszterczebányai ötvös mesterjegye
Lőcsei hitelesítőjeggyel együtt szereplő családi címerből képzett, mesterjegy (Cramer címer)
Győri ötvösjegyek átalakulása
Pozsony-Váraljai ötvösjegyek
16. és 17. századi pozsonyi ötvösjegyek
Brassói ötvösjegyek
Néhány magyar város ötvösjegye
Mesterjegyek a nagyszebeni ötvösök ólom mesterjegytáblájáról, 1571 k., 1-3. sor
Mesterjegyek a nagyszebeni ötvösök ólom mesterjegytáblájáról, 1571 k., 4-5. sor
Mesterjegyek a nagyszebeni ötvösök ólom mesterjegytáblájáról, 1571 k., 5. sor
A nagyszebeni ólomtábla egyes ötvösjegyei

Ötvösjegy, a fémtárgyakba vésett vagy vert jelek azok készítői által. Jelölheti a nemesfém tisztaságát, a mű mesterét, származási helyét, „próbálását”. Ez utóbbi a céh által a műbe ütött, annak minőségét tanúsító elleőrző próbajegy volt (rendszerint a Sigillum Visitationis Cehae rövidítése: svc, azaz: a „Céh Látásának Pecsétje”). Az ötvösjegy lehet egy (város)címer, monogram stb. A nemesfémeket különféle fémjelzésekkel hitelesítették. 1868 óta Magyarországon a nagyobb fémtárgyak fémjele Apollón-fej volt (az arany a mapisten féme), a nagyobb ezüsttárgyakon Artemisz-Diana-fej (Apollón testvére, Hold szimbólum). A kisebb aranytárgyakon agárfej (néha oroszlánfej) van. A kisebb ezüsttárgyak jelzése zerge- vagy farkasfej.

Bizonyos ötvöscsaládok csak a királyi udvarnak dolgoztak, mások csak az esztergomi érseknek vagy más egyházi intézményeknek. A királynak dolgozók közül név szerint ismerjük II. Endre és fia, IV. Béla aranyművesét, István mestert. 1243-ban IV. Béla a királyné ötvösét, Szemény mestert (Scemeyn) nemesítette meg. 1270-ben V. István Máté nevű udvari aranyművesánek adományozott földbirtokot Szárberényben. Esztergomban a latinus származású Lőrinc mester szerez földbirtokot 1231-ben. 1265-95 között ugyanitt Miklós ötvös kapott szőlőt és malmot az esztergomi érsektől. 1275-ben Henck (?) mester a garamszentbenedeki apátság ötvöse. Simeon, sienai ötvös fia Gallicus Péter I. Károly Idején (1308-1312) Budán kezdte meg működését, majd ő készítette el a király nagy pecsétnyomóját. Testvére, Gallicus Miklós volt az első magyar ötvös, aki műveit szignatúrával, nevének kezdőbetűivel (N. G. – Nicolaus Gallicus) látta el. Gallicus műve több ereklyetartó is az aacheni dóm kincstárából és a Nagy Lajos címerével díszített ezüsttárcsák is, melyek egy házi szerkönyvek díszei voltak és a király adta a dómnak. (Zolnay 42-44.) Nagy lajos király anyjának, Piaszt Erzsébetnek 1380-as végrendeletében számos arany és ezüst ereklyetartó, aranykupa, diadém, címertárcsa, egyházi kegytárgy is szerepel.

A címeres pecsétgyűrűket, (fém)pajzsokat, az ötvösök készítették. A kolozsvári ötvöscéh 1473-as szabályzata a mesterektől és a legényektől is megkövetelte a különféle címeres tárgyak megmunkálásának és a címervésésnek az elsajátítását. Idővel kiszélesedett a megrendelők köre és a 18. században a művészien kivitelezett címeres pecsétgyűrűk mellett a kisebb pénzű polgárok, települések számára készített alacsony színvonalú munkákkal is találkozunk, melyeket vándorló pecsétmetszők véstek.

"A XVI. század az ötvösmesterség virágkora. A nemesfémművesek keze alól ragyogó remekművek kerültek ki, a gót hagyományokat már a reneszánsz stílus oldogatta. Megmunkálás szerint volt vert (domborított – úgy mondták trébelt), vésett és – ritkábban – öntött mű. A felület lehetett poncolt (vagyis ismétlődően rávert mintás), cápás (vagyis a cápa bőrére emlékeztetően érdesre poncolt), gyapjas (vagyis hullámvonalakkal vésett), áttört (filigrán, vagyis vékony fémszálsodrattal bevont), végül pedig drágakővel vagy zománccal díszített. Speciális magyar munka volt az ún. sodronyzománc, itt a zománcot nem fémlapocskák, hanem szálsodrat: a sodrony keresztezte." [3]

az ötvösmesterség megkezdte differenciálódását: az ezüstműves-ektől elváltak az aranyműves-ek. Az elkülönülés folytatódott, és Szentpétery József, a XIX. század legnevesebb magyar ötvöse, az ősi nemesfém-míves utolsó megtestesítője, a Tudományos Gyűjtemény 1832. évfolyamában a következőket írhatta le:

„Az aranymívesség… már magában is 3 részre osztódott, úm. Juvelier, Galanterie, Bijouterie mesterségre… A Juvelierség az, melly kövekkel dolgozik… Galanterie munka az, a melly alatt értetődik a piksiseknek, etviknek, és e féle nagyobb daraboknak elkészítése.”

A bijouterie munkát elfelejtette megmagyarázni. Pótoljuk mi; mai kifejezéssel: divatékszer-készítés.

Az ötvösség másik ágáról így írt:

„Az ezüstmívesség: legfőbb két ágazati: a… verő és pontzolt munka. Az első ágazat az: a mellyeket a rézművesek veres rézből, a bádogosok pedig sárga rézből és bádogból szoktak készíteni, valamint azok is, a mellyeket a közönséges tserépedényekben látunk… A második rész… az a mi annak felékesítéséül szolgál: úm. a pontzolt vagy az úgy nevezett matt munka; vagy [is] az egész figurának tsinálása, nem különben az általtördelés, a mettszés és az… esztergályosság… a préselés is, a filegrán munka, a melly drótokból gombokat, lántzokat … szokott készíteni… [valamint] a piksis vagy szelentze tsinálás is.”

Szentpétery sorsa tragikumba fulladt. Tragédiájának okát, későn ugyan, maga is felismerte. Önéletírásában vallja meg:

„Az volt énrám nézve a legszomorúbb, hogy az ötvösök előtt már azelőtt is nevetségesé tettem magamat az által, hogy én a künsztlerséggel magamat napról napra rontottam, és nem volt annyi belátásom, hogy azt abbahagyván, a többiek példája szerint könnyebben készíthető munka mellett maradtam volna.”

Szentpétery csakugyan művész volt. Ghiczy Kálmán tintatartója éppúgy tanúskodik kimagasló tehetségéről, mint Nagy Sándor granicusi átkelését ábrázoló domborműve.

A nemesfém-mívesség azonban Szentpétery korára szabad művészetté vált, kikopott a kézműves sorból, hisz a XIX. század elején már gyári jellegű műhelyek bérmunkásai ontották az ízléstelen sablonáruk tömegét.[4]

Ha egy tárgyon két jegy fordul elő (pl. 13 és ES), akkor a 13-ast elfogadhatjuk hitelesítöjelnek s a két betűből álló jelet a mester jegyének. Bizonyos időszakokban — némely városban minden ötvösmester maga, házilag végezte a hitelesítést a saját hitelesítő-jegyével. Feltűnő ugyanis, hogy a hitelesítőjegyek bizonyos formája néhol mindig egy és ugyanazon mester jegyével együtt fordul csak elő.

Egyes városok ötvösjegyei:

Debrecen: bárány kereszttel (a XIX. század elejétől).

Eperjes: a XVII. században pajzsalakú jegy volt, melynek jobb mezejében négy váltakozva kiemelkedő és bemélyedő pólya, a bal mezőben pedig fél-sas látható karmai között a 3 eperrel a városi czímernek megfelelően. Ez a hitelesítőjegy a XVIII. században felcserélt helyzetű mezőkkel, majd felette a 13 számmal s a XIX. században a pólyák helyén oroszlánnal* s az évszámmal körülvéve maradt fenn. A XIX. században sok másféle hitelesítöjegyet is találunk Eperjesen, így csak 12 és 13 számokat és 13-as számot E betű fölött pajzsba foglalva, sőt, most jön a legeredetibb dolog : az a jegy, a mely az említett ES jegygyei fordul elő, az is eperjesi hitelesítőjegy. Az ES jegyet Emericus Saárossy eperjesi ötvös (alczéhmester 1828) használta az említett csillagos azaz liliomos jegygyei, mint hitelelesítőjegygyel együtt.

Esztergom: a XIX. század elején a városi címerhez hasonló jel.

Nagyszeben: sok nagyszebeni ötvös használt saját jegyet.

Kassa: a liliomos hitelesítőjegy több változatban.

Kecskemét: a XVII. században kecskefejes hitelesítőjegy több változatban.

Székesfehérvár: háromtornyos, rácsos kapus jegy a XIX. században.

Brassó: korona a mesterjegy fölött, illetve koronás gyökér.

Lőcse: 1664-ből kettős kereszt mellett CL (Civitas Leutschovia).

Pozsony: háromtornyos vár.

Buda: 1810-ig a város czímerének megfelelő háromtornyú vár hitelesítőjegy. Csak ez idő tájt jött szokásba a hitelesítőjegybe az évszámot is beleszorítani — a háromtornyú várból, háromfokú bástya vált.

Rozsnyó: három rózsa és 13.

Trencsén: 1662-ben T betű szolgált hitelesítőjegynek.

***

Érdekes és jellemző dolog, hogy az 1495-ből való szebeni czéhszabályok a mesterjegy dolgában semmiféle intézkedést sem foglalnak magukban, habár máskülönben elég részletes utasításokat adnak. Ez is csak azt bizonyítja, a mit már eddig is tudtunk, hogy t. i. a mesterjegyek használata a XV. században nem volt szokásos. De már a XVI. század elején a visszaélések megszüntetése czéljából Ulászló király 1504 január hó 26-án kelt függőpecsétes levelében a szebeni czéh kérelmére elrendeli, hogy ezentúl minden mester az általa készített művet saját jelével ellátni köteles. Ezen jel szabadon választható és örökölhető. Az így megjelölt művet azután a czéhmesterek a czéh jelvényével látják el.** [** «A modo et deinceps nemo de czeha ipsorum aurifaber habitans in Cibinio quodcumque vas vel opus argenteum... possit emittere seu venditioni exponere, nisi prius ipse proprium et privatum aliquod signum, quod quisque pro se et suis successoribus ex nunc debeat ac possit aligere in illud vas vel opus argenteum a se factum incudat et imprimat. Deinde itidem magistro czehe et duobus aliis magistris in arte expertis... comprobandum exhibeat ac secundario per eosdem signo communi czehe peri voluntate ad hoc ordinato signare permittat.» Az Ulászló-féle 1504. privilégium 2. §. Ötvósczéhiratok a szebeni városi levéltárban.] Ezen rendeletből világos, hogy a király nem annyira a betűs mesterjegyekre, mint inkább a külföldön is szokásos állandó családi jelvényekre gondolt. Nálunk azonban inkább a monogrammos jegyek terjedtek el, a melyek természetesen nem örökölhetők, mert csak ritkán egyezik meg a fiú neve az apjáéval. Ugyancsak e rendelet szerint az is következik, hogy a czéh is reányomta az ötvösműre a hitelesítő jegyét. Milyen volt ez? Nem tudjuk, mert ebből a korból ilyenformán jelölt művet nem ismerünk, de valószínű, hogy a város czímeréből vett: egymást keresztező két kard vagy a hármas levél volt az.* [* Az első mellett szól az a körülmény, hogy az ónkannagyártók hitelesítő jegye is az volt; valamint, hogy a legújabb időkben az ötvösök is ezt használták.]

Ulászló király ezen rendelete azonban már 1539-ben módosítást szenvedett, ugyanis a szász Universitas által ezen évben kiadott czéhszabály 5. §. értelmében csak a mester jelölte meg a művet, a czéh hitelesítése nem kívántatik többé. És csakugyan a szebeni ötvösműveken a mesterjegyen kívül másféle jelzést nem találunk. Az ú. n. város vagy helyi hitelesítőjegy tehát Szebenben nem volt szokásos. De ugyanezen 5. §-nak értelmében minden mester köteles volt jegyét a czéh ellenőrző mester jegy táblájába beleütni, bogy minden mesternek jegye a czéhben is meglegyen.** [** «Eÿn ÿklich Meister soll seÿn eÿgen Czeÿchen ÿn der Czech abmalen lassen, auff das eÿn ÿklicher seÿn Czeÿchen ÿn der Czech habe...» Az ötvösczéhiratok közt Szebenben, 4. fasc.] Ezen rendelkezésnek czélja világos. Miután igen szigorú büntetés — ké t márka ezüst — volt szabva arra, ki müvét jeltelenül bocsátja ki műhelyéből, a czéhben őrzött mesterjegytábla alapján könnyű volt valamely hibás ötvösműnek gazdáját megállapítani és a czéhtanács elébe vinni. Ebből viszont az következik, hogy a czéh az ő ellenőrző jogát inkább utólag gyakorolta.

Fölemlítem még, hogy a szebeni mesterjegyek egy részén a betűk mellett számokat is látunk néhol kettőt, másutt négyet. E számok azon évet jelentik, midőn a mester a czéhbe felvétetett, illetőleg a jegyét a czéh ellenőrző táblájába beütötte.[5]

http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/26.html

http://epa.oszk.hu/01000/01059/00014/pdf/1899_06_263-268.pdf

http://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf923.pdf

Irodalom[szerkesztés]

W. Kőszeghy Elemér: A MAGYAR ÖTVÖSJEGYEK RENDSZERES GYŰJTÉSÉRŐL. Archaeologiai Értesítő 1912. 132-150.[6]

Kőszegi Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig, Bp. 1936.

Mihalik József: Az ötvösmesterek hitelesítő bélyegeiről, Múzeumi és Könyvtári Értesítő 1910. évf. 78–93. l.

Pataky Dénes: A magyar rézmetszés története, Bp. 1951.