Finnugor népek meséi/Hanti mesék/A gyáva Idé

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.

Előző oldal: Kilja Miska « » Következő oldal: A csalafinta róka


A gyáva Idé

Hanti népmese:

Élt egyszer egy Idé nevű kisfiú, aki nagyon korán árvaságra jutott. Alig volt egyéves, amikor meghalt az édesanyja, és még kettő sem múlt el, amikor apja elment a tajgába vadászni, s nem tért vissza többé.

A kisfiút nagyanyja, Imjal-Paja nevelte fel. Sudár termetű kamasszá serdült a gyermek, de mégis mindig mindentől félt. Nem tágított a nagyanyja mellől, állandóan a nyomában volt. Nem tetszett ez a nagyanyónak.

- Hogyan szoktassam le Idét az állandó rettegéstől? - töprengett magában.

Olyan év jött, hogy a cirbolyafenyők bő termést hoztak. Tobozaikban jó zsíros magok ültek. Érdemes volt őket begyűjteni.

Nagyanyó egyszer így szólt:

- Gyerünk, kisunokám, gyűjtsünk cirbolyafenyőtobozt!

A fiúcska örömmel ráállt.

Beültek a fakéregcsónakba. Aztán a csónakot ellökték a parttól, és hajóztak.

Az ég felhőtlen volt, a nap ragyogott, a tajga erdeje susogott. A Tim folyó vidáman futott az egyik homokos földnyelvtől a másikig.

Idé és a nagyanyó három földnyelv mellett hajózott el, majd kiszálltak, felmásztak a hegyes partra, és bevetették magukat a tajgába.

A tajgában a madarak énekeltek. Messziről kopogás hallatszott: a cirbolyafenyőmadár kopogtatott, a tobozokból szedte az olajos szemeket.

Ők is nekiláttak cirbolyafenyőtobozt szedni. A cirbolyafenyők magasra emelték fel fejüket, a tobozok odafent rejtőztek az ágak közt.

A nagyanyó egy rúddal rávert az ágra, mire csak úgy hullottak a tobozok.

A kéregcsónak megtelt cirbolyafenyőtobozokkal. Már hazafelé készülődtek. Igen ám, de a nagyanyó egy nyírfakéregszilkét, tellistele tobozokkal, a dombon hagyott.

- Jaj, jaj, fent felejtettem egy szilke tobozt. Fuss el érte, kisunokám - kérlelte Idét.

A fiú felszaladt a dombra. Eközben a csónak eloldódott, és a hullámok messzire sodorták.

Idé látta a dombról, hogy a nagyanyó elcsónakázott. Kiabált, sírt-rítt:

- Miért hagytál itt, nagyanyó?

Imjal-Paja mintha már nem is hallotta volna a szót, egy-kettőre eltűnt Idé szeme elől.

A fiú hát, életében először, magára maradt a tajgában. Előbb a parton futott fel s alá, majd rejtekhelyet keresett magának éjszakára. Keresett, sokáig keresett, talált is egy odvas fát. Bemászott az odúba, kicsire összehúzta magát, moccanni se mert.

A nap lenyugodott, szél támadt, esni kezdett. A tajga zajgott. Hullottak a tobozok, kopogtatták az odú falát. Idé félt, rettegett, azt gondolta, vadállatok jönnek, és mindjárt felfalják.

Rémülten kiáltozni kezdett:

- Hagyjátok életben szegény árva fejemet. Ne bántsatok!

Senki sem bántotta Idét. Csak folyton-folyvást hallatszott a kopogás, amint a tobozok hullottak ...

Hajnal felé mégiscsak elnyomta az álom a fáradt fiúcskát.

Aludt, aludt, sokáig aludt, egyszer csak felébredt. Körülnéz: hát kivilágosodott. A nap már magasan jár az égen. A madarak énekelnek. A tajga halkan suttog. Idé belecsíp magába. Vajon nem történt semmi baja? Semmi! Keze ép, lába ép!

Először óvatosan kinyújtotta a bal karját. Megvan a bal karja. Azután kinyújtotta a jobb karját. Megvan a jobb karja. Kiugrott az odúból, lábra pattant. Semmi baja sincs.

Körülnézett. Látta, hogy éjszaka sok-sok toboz hullott le a cirbolyafenyőről. Egészen beborították a földet.

Idé nekilátott, buzgón szedegette a tobozokat, még rettegni is elfelejtett. Mitől is, kitől is félne?

Egy egész halom tobozt szedett már össze, s ekkor lenézett a folyópartra, hát látja, megérkezett a nagyanyó. Idé integet feléje s kérdi:

- Miért hagytál el, nagymama? Miért nem jöttél vissza a csónakkal értem?

A nagyanyó megfelelt neki.

- Ne is neheztelj, gyermekem. Már felnőttél, megemberesedtél, senki sem bánthat, semmi sem árthat neked. Az ember mindenütt gazda a földön, ura a helyzetnek. Gondoltam, ha meggyőződöl erről, akkor ezentúl sohasem fogsz félni.

Elgondolkodott Idé.

- Nagyanyónak igaza van, nem kell félni.

Idé meg a nagyanyó hát újból nekiláttak tobozt gyűjteni. Színültig megrakták a kéregcsónakot, hazaeveztek.

A Tim folyó az egyik földnyelvtől a másikig fut. Fent a magasban a napocska süt. A tajga halkan suttog.

De szép is az élet!

Azóta Idé bátor, nem fél. Ha kedve kerekedik, akár a világ végére is elmegy egyedül.

Így szoktatta le Imjal-Paja unokáját a félelemről.

Teltek-múltak az évek. Idéből vadász lett, méghozzá a tajga legmerészebb vadásza.


Előző oldal: Kilja Miska « » Következő oldal: A csalafinta róka