Címerhatározó/Zaránd vármegye címere
Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként Zaránd vármegye címerével foglalkozik.
Kozma 53-54:
A' megye pecsétje a' régibb háborús villongások' és török rabszolgaság' ideje alatt elveszvén, csak 1712-ben miután török iga alól a' megye végkép felszabadult és rendszereztetett, ujittatott meg; mit bizonyít körülírása is: „Sigillum Comitatus Zarandiensis Anno 1712". Ennek közepén látható a' czimer is, u. m. egy nemzeti öltönben álló férfi, jobbjában kivont és fölfelé-emelt kardot tartva: de ez jobban kivehető a' zászlóból, mellynek egyik felén kék mezőben áll egy férfi magyar nemzeti öltözetben, fején magyar kalpaggal, veres függő posztóval, zöld dolmányban és mentében, aranynyal vegyitett zöld övvel, veres nadrágban, sárga csizmában 's jobb kezében meztelen kardját fölemelve. A' zászló másik oldalán, a' boldogságos szűz képe előtt sz. István király térden állva, ajánlja pártfogása alá a' magyar koronát. A' megye' régibb zászlója az 1784-ben kiütött oláh zenebona alkalmával elveszett és 1791-ben ujittatott meg, mire mutatnak az azon látható következő versek is:
Szénnel jegyzett esztendő légy,
Mert támadó paraszt akart
Eltörölni minden kort kart.
Dühödvén annyira mentek,
Holtak se lehettek mentek.
Illyen siralmas esettel
Zászlónk is akkor veszett el.
Hogy b. Nalátzi József ült
Nemzeti színe mi legyen e' megyének, azt egész bizonyossággal meghatározni nem lehet, mert nincs semmi adat, mihez ragaszkodni lehetne, kivevén a' zászló rudja' színezetét; ez pedig barna-, vagyis tubáksárga és zöld színekből áll.
Pál-Antal:
III. Károly uralkodása idején, a szatmári béke után, Erdélyben elsőnek a délpartiumi Zaránd vármegye kapott címeres pecsétet 1712-ben. [273. o.]
Pangea:
Az egykori Zaránd vármegye 1009–1876 között állt fenn. 1009-es alapítása és a török hódítás között hazánk egyik leggazdagabb vármegyéje volt. A török idők kezdete óta (1544) a Partiumhoz tartozott, és komp-vármegyeként közlekedett Erdély és Magyarország között, míg végül ez a kérdés a történelmi Erdély felszámolásával 1876-ban végleg el nem dőlt Magyarország javára.
Zaránd vármegye az alapításától kezdve természetföldrajzilag az egyik legjobban körülhatárolt megyénk volt. Kelet-nyugati irányban elnyújtott területe követte a Fehér-Körös folyását, határvonalait a vízválasztó hegységek gerince rajzolta meg az Erdélyi-érchegységtől egészen a Fekete-Körös torkolatáig. Északon a Fekete-Körös és az Aranyos-folyó, keleten az Ompoly, délen pedig a Maros vízgyűjtője határolta. A Zarándtól északra található Bihar vármegyétől a Béli-, és a Bihar-hegység választotta el, a tőle délre fekvő Hunyadtól az Erdélyi-érchegység, Arad vármegyétől pedig a Zarándi-hegység. A Fehér-Köröst övező hegyvidékek a Bihari autochton részét képezi, prekambriumi-ópaleozokiumi kőzetekből épül fel. Az Erdélyi-érchegységben a neogén során a bádeni korszaktól egészen a pliocén pannóniai korszakáig tartó vulkanizmus során hidrotermás ércesedés ment végbe, s ez hozta létre Európa egyik nemesfémekben leggazdagabb területét. Az "Aranynégyszög" négy csúcsa közül a legkeletibb a Zaránd vármegyei Brád. Az aranyat egyrészt bányászták, másrészt a Fehér-Körös homokjából mosták is.
A vármegye központja kezdetben a Fehér-Körös és a Csík-ér (Csigér) torkolatában álló Zarándvár volt, később azonban a történelem viharai közepette ez gyakran változott. Székhelyei közül kétségkívül Gyula vára volt a legérdekesebb helyzetben. Gyula azon kevés települések közé tartozik, amely a történelmi Zaránd vármegyéből megmaradt Magyarországnak. Vára 1566-ban Zaránd megye székhelye volt, miközben maga a város Békés megyéhez tartozott. A két megye közötti határvonalat a síksági medrüket gyakran változtató folyóágak jelölték ki. Ekkoriban Zaránd vármegye hét városból és 435 faluból állt, közülük összesen 26 faluban éltek pásztorkodó vlachok a saját kenézeik irányítása alatt. Zarándi vlach (oláh) népekről a XIV. század második felétől emlékeznek meg a korabeli források. A vármegye keleti, hegyvidéki területei éltek, miközben a folyóvölgyek és a nyugati síkság királyi uradalmait magyarok lakták. Ez a kettősség később alapvetően határozta meg a vármegye etnikai viszonyait.
Az etnikai viszonyok alapvetően a török hódítás következtében változtak meg drasztikusan. Ugyancsak a hódítás számlájára írható, hogy a vármegye viszonylag rövid időn belül, mintegy másfél évszázadra átkerült Magyarországtól a formálódó Erdélyi fejedelemség uralma alá. Ennek első jele, hogy Zaránd vármegye 1544-ben már a tordai országgyűlésre küldi követeit. Másfél évszázadon keresztül volt az Erdélyi fejedelemség nyugati frontvonala. 1690-ben visszakerült Magyarországhoz és ezzel kezdetét vette a vármegye képletes szétfűrészelése; közel két évszázad alatt hol keletre, hol nyugatra húzták közigazgatásilag. 1784-ben 6 évre eltűnt a térképről, amikor II. József rendeletileg az erdélyi Hunyad vármegyéhez csatolta. A reformkorban hol Kolozsvárra, hol pedig Pozsonyba küldi a képviselőit, 1848-ban ismét Magyarországhoz kerül, hogy aztán egy év múlva ismét Erdélyből, Gyulafehérvárról kormányozzák. 1857-ben a II. katonai felmérés szerint ismét a határ magyarországi oldalán ábrázolják, hogy aztán 1876-ban érvényét veszítse ez a felosztás az egységes vármegyerendszer létrejöttével. De ebben a rendszerben Zaránd vármegyének, a szentistváni alapítás ellenére már nem osztottak lapot. Amennyiben a legnagyobb történelmi kiterjedését vesszük, akkor annak nagyobb részét Arad, kisebb részét pedig Hunyad vármegye kapta meg, de mivel a vármegyét 1741-ben már jelentősen megcsonkították így ez éppen fordítva történt.
A vármegye török kori pusztulását nyomon lehet követni a mai település-alaprajzokon. Ahogy haladunk keletről nyugatra a Fehér-Körös mentén, a sakktábla alaprajzú települések már Nagyhalmágy környékén felbukkannak. Kevés kivétellel ezek az új telepítésű falvak mind román többségűek voltak. Svábok, magyarok csupán a vármegye legnyugatibb részében telepedtek meg, Gyula környékén.
Zaránd vármegye 1741-es megcsonkítása — amely 1746-ban realizálódott — elsősorban a Maroson túli területek 1719-es felszabadulásával és a Bánság önálló kormányzásával magyarázható. De mi köze van Zarándnak a Bánsághoz, hiszen nem is szomszédosak egymással? A török hódítás előtt Zaránd vármegye déli szomszédja Arad vármegye volt, amely ekkoriban a Zarándi-hegység déli részétől kiterjedt a Maros bal, azaz déli partvidékére. 1699-ben Arad vármegye helyén katonai határőrvidéket szerveztek, hiszen ekkor a Temesköz még török uralom alatt maradt. 1719-ben, amikor a temesközi Bánságot is elveszették a törökök, ezzel együtt a határőrvidék a Maros partján értelmét vesztette. A határőrséget átszervezték a Duna partjára és megnyílt az út Arad vármegye helyreállítása előtt. Csakhogy a Habsburg uralkodóknak más célja volt a Bánsággal, a tervek szerint német lakossággal betelepített mintagazdaságot hoztak volna létre, amelyet közvetlenül Bécsből kormányoztak. Így Arad vármegyének le kellett mondania a Marostól délre fekvő területeiről. E nélkül viszont túl kicsi vármegye lett volna, ezért 1741-ben úgy döntöttek, hogy Zaránd vármegye zarándi és borosjenői körzetét Aradhoz csatolják. Így viszont Zaránd vármegye területe lett olyan kicsiny (1297 km²), hogy többször felmerült a teljes megszüntetése (1784-ben ez sikerült is).
1870-ben, az utolsó népszámlálás a vármegye területén három mezőváros (Nagyhalmágy, Körösbánya és Brád) mellett 96 falut talált, ahol összesen körülbelül 63 382 fő élt. Azért körülbelül, mert ezen a tájon komoly hagyománya volt a (magyar) hatóságokkal szembeni bizalmatlanságnak, így a népszámlálást is sokan elbliccelhették. Ekkor öt járásból állt Zaránd vármegye, úgymint Nagyhalmágyi alsó- és felső, Boicai, Brádi és Körösbányai. 1870-ben nem kérdeztek rá sem a nemzetiségi, sem pedig az anyanyelvi viszonyokra. Korábban Fényes Elek 1867-ben 2488 magyart és 44925 románt számolt össze a vármegye területén. Kozma Pál 1846-os Zaránd vármegye monográfiájában mindössze 710 magyart említ 51323 román mellett, a magyarság csupán a negyedik legszámosabb nemzetiség volt. 1850-re 330 főre csökkent a magyarság lélekszáma. A vármegye területén nem volt magyar többségű település, mindenhol a románok alkották az abszolút többséget. A magyarság lélekszáma elsősorban a török-erdélyi háborúkban veszett oda vagy költözött el, másodsorban a románokkal vívott egyenlőtlen harcok során morzsolódott fe; 1848-49-ben, vagy 1784 őszén a Horea-féle felkelésben a helyi románok körülbelül 4000 magyarral (főként helyi kisnemesekkel, azok feleségeivel ill. gyerekeikkel) végeztek 80 településen miközben 232 udvarházat égettek fel. Harmadsorban pedig ott volt a kolera, amely nem válogatott nemzetiség alapján.
A nemzetiségi viszonyokról ugyancsak sokat mond Zaránd vármegye vallás szerinti megoszlása. 1870-ben a lakosság 95,68%-a tartozott a görögkeleti, azaz román orthodox felekezethez, nemzetiség szerint a románok és a cigányok. Katolikus (németek, magyarok és szlovákok) templom csak Boicán, Brádon és Körösbányán volt, valamint egy kápolna Nagyhalmágyon, református (magyarok) templom Körösbányán, Ribiczén, Kristyoron és Brádon volt.
Magyarországon elsősorban a "sötét Zala" kifejezés ismert, de ha valakit megkérdeznénk senki nem tudná megmagyarázni konkrétan honnan ered ez az elnevezés. Elképzelhető, hogy csupán a vasmegyeiek gúnyolódásáról van szó. A "sötét" kifejezés sokkal inkább illene Zaránd vármegyére, annak is a közművelődés terén szerzett lemaradása miatt. A lemaradás ebben az esetben konkrétan azt jelenti, hogy egész Magyarországon itt volt a legtöbb analfabéta. 1846-ban a vármegye lakosságának 1,99 %-a tudott írni és olvasni, ez 1070 főt jelentett Közülük is 355 római katolikus, 195 református és 459 görögkeleti vallású volt, azaz a helyi magyar nemességen kívül esetleg a román papok tudtak írni és olvasni. 1870-re "jelentősen javult" a helyzet; az írni és olvasni tudók aránya egyharmaddal nőtt; ezzel együtt a zarándmegyei férfiak 95,7%-a és a nők 98,07%-a volt teljesen analfabéta. 1846-ban összesen hat iskola volt a vármegye területén, közülük mindössze egyben volt román osztály. A köznevelésben mutatkozó lemaradás a vármegye társadalmi helyzetével volt egyenesen arányos. Néhány bányavároson kívül nem létezett polgárság. Az állami oktatási intézmények pedig nem sokkal a vármegye megszűnése előtt kezdtek csak kiépülni.
1876-ban a vármegyerendezés során december 31-i határidővel megszűnt Zaránd vármegye. Nyugati részét, azaz a két halmágyi járást Arad vármegye kapta meg, a keleti járásokat pedig Hunyad vármegyéhez csatolták. Az egykori vármegyei határokat megőrizték az új járások határai. Arad vármegye Nagyhalmágyi járása, Hunyad vármegye Brádi és Körösbányai járása még 1918-ban is kirajzolta az egykori Zaránd vármegyét. Ekkor már volt egy magyar többségű település, Körösbánya (59%), de a legtöbb magyar Bárdon élt (922 fő). De az 1919-es román megszállás idején sem élt az egykori Zaránd vármegye területén 5%-nál több magyar. Ekkor már a népesség 20%-a tudott írni és olvasni, de ez az arány még mindig a legrosszabbak közé tartozott országosan.
- Irodalom:
Kozma Pál: Zaránd-vármegye' földirati, statistikai és történéti leirása. Kolozsvár 1848. [1]
Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I. KÖTET, ZARÁNDMEGYE.[2]
Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI ÉS PARTIUMI VÁRMEGYÉK CÍMERES PECSÉTJEI. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára kiadványai I. Évkönyvek Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 11. (Nyíregyháza, 1995) 269- [3]
- Külső hivatkozások:
Eltűnt vármegyék – „Sötét” Zaránd. 2019. július 21. 22:10 - Tranquillius. Pangea.blog.hu [4]
Lásd még: