Címerhatározó/Verőce vármegye címere

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként Verőce vármegye címerével foglalkozik.


Verőce vármegye címere, 1746

Veroce coatofarms.jpg

A középkorban Verőce vármegye kisebb volt, mely Verőce környékét foglalta magába, ami északon a Dráváig nyúló verőcei uradalomnak felelt meg. A vármegye is, az uradalom is, a magyar királynék illetve hercegek birtoka volt egészen 1437-ig, amikor is földesúri (magán) birtok lett. Verőce tulajdonosai, egyben az ispáni címet is viselték. Az írásos okiratokban, a verőcei ispánt először 1269-ben említették meg, Verőce vármegyét 1275-ben, a verőcei nemesek gyűlését 1343-ben. A középkori vármegyében, az új nemesi birtokokat a 13. században kezdték kialakítani, leválasztva a királynéi birtokokról és megszerezve rájuk az immunitás jogát. Verőce mezővárosának környékében, 1353-ben, hét nemesi birtokot említettek meg [24]. A vármegye a nevét Verőce városa után kapta, melynek az uralkodók a 13. század folyamán, gyakran adományoztak kiváltságokat. Verőce ez időben jelentős település volt, mivel az uralkodók is gyakran tartózkodtak benne. Azt az 1242-es arany bullát, melyben a zágrábi Geréc hegy városát, szabad királyi várossá nyilvánította IV. Béla király, valójában Verőcén adták ki. A középkori Verőce vármegye léte, 1552-ben szűnt meg, amikor is a törökök elfoglalták.

Verőce vármegyét csak 193 évvel később újították fel. Az újonnan megalapított Verőce vármegye első vármegyegyűlését, amit Pejácsevich Lajos gróf, az első főispán nyitott meg, 1745. december 9-én tartották Eszéken, Übel Lipót házában. Mária Terézia rendeletei szerint, a vármegyét két körzetre: verőceire és diakóvárira osztották. A főispán székhelye Verőcén volt, az alispáné Eszéken. A vármegyegyűléseket felváltva, Verőcén, Eszéken és Valpón tartották. A vármegyepénztárnokának székhelyét Eszéken alakították ki, a levéltárét Verőcén, a vármegyebörtönt az Eszék felsővárosi laktanyában.

Verőce vármegye főispáni tisztségét, az alábbi személyek viselték: gróf zajezdi Patacsich Lajos (1745-1756), Klimó György (1756-1761), gróf zajezdi Patacsich Iván (1761-1766), gróf nicki Niczky Kristóf (1766-1783), gróf nicki Niczky György (1783-1785, 1790-1811), gróf sárvári és felsővidéki Széchenyi Ferenc (1785-1790), gróf székhelyi Mailáth József (1811-1818, 1825-1827), nemes csepéni Adamovich Antal (1818-1825), kisszántói Lányi Imre (1827-1830), mezőszegedi Szegedy Ferenc (1830-1841), almási és gödrei Sisikovich József (1850-1861, 1867-1870), gróf verőcei Pejácsevich Péter (1850-1861, 1867-1870), Stossmajer József György (1861-1862), nemes Delimanich László (1861-1862), nemes Kraljevich Miroszláv (1870-1875), Kersnyáci Imre (1875-1886), gróf verőcei Pejácsevich Tódor dr. (1886-1902), nemes Mihalovich Antal (1902, 1906-1908), nemes Chavrak Letovanicski Levin (1903-1906), báró Rajcsich Vladimir (1908-1910), nemes szakcinszki Kukuljevich Iván (1912-1913) és báró csepéni Adamovich Iván (1914-1918). Az ispáni hely, 1991-ben és 1913-ban betöltetlen volt.

Verőce vármegye volt, Szerém mellett, Horvátország legfontosabb mezőgazdasági területe. Különösen kiemelkedett a megmunkált területek nagyságában, terméshozamukban, megmunkálásuk módjaiban, továbbá a mezőgazdasági termelésben alkalmazott szerszámok, gépek miatt. A földművelés mellett, a mezőgazdaság legfontosabb ágazata, az állattenyésztés (szarvasmarha tenyésztés) volt. A legfiatalabb ágazat a szarvasmarha tenyésztés volt. A legfontosabb bevétel az eladott gabonából és a szarvasmarhákból jött be, amit Olaszországba, Svájcba, Ausztriába és Németországba szállítottak ki. Verőce vármegye ismert volt a hatalmas tölgyerdőségeiről is, amit különösen a 19. század második felétől kezdtek kitermelni. Így tüntették el a Drávától délre eső ősi erdőségeket, melyek Szlavóniát óvták az erős, Pannon síksági szelektől.

A vármegyét a 19. század végétől, három alispánságra osztották: eszékire, diákóvárira és verőceire. Verőce vármegyében erősen érezhetők voltak a magyar politikai, gazdasági és kulturális hatások. A magyarosító politikai tevékenység, 1848/49-ben érte el a csúcspontját, de különösebb eredmény nélkül. Például, amikor 1848-ban a vármegyegyűlés Eszéken arról döntött, hogy szövetségre lépnek a magyarokkal, a horvátok élesen tiltakoztak és rendkívüli nemzeti gyűlést hívtak össze Verőcére, melyet maga Jellasics József bán elnökölt és amelyen határoztak arról is, hogy Verőce vármegyét Horvátországhoz csatolják, továbbá, hogy a zágrábi horvát szábort ismerik el. A hatalomért folytatott politikai harc megosztást támasztott a nemzetieket és a magyarónok között, akikhez a gazdagabb földesurak és a vagyonosabb polgárok tartoztak. A legtehetősebb földesurak a vármegyében, a 19. század közepéig a Pejácsevich grófok voltak, aztán a Schaumburg-Lippe hercegek. Rajtuk kívül gazdag földbirtokosok voltak a csepéni Adamovichok, a daruvári Jankovichok, a Prandauk és a diakóvári püspökök.

Verőce vármegyében, 1745-ben, tizenkét uradalom volt: Almás (Aljma), Bukovica, Csepén (Čepin), Dállya (Dalj), Diakóvár (Đakovo), Erdőd (Erdut), Nekcse (Naice), Raholca (Orahovica), Rétfalva (Retfala), Valpó (Valpovo), Verőce (Virovitica), Athyna (Voćin). A legnagyobb uradalmak: a diakóvári, a valpói, az athynai, több mint kétszáz faluhellyel és a verőcei, 169 faluhellyel [25]. [1]

  • Irodalom:

A címer ábrája a címerhatározóban még nem szerepel.


Külső hivatkozások:



Rövidítések

Lásd még:

A Címerhatározó alfabetikus tartalomjegyzéke
ABCCsDEFGGyHIJKLLyMNNyOÖPQ | RSSzTTyUÜVWXYZZs