Címerhatározó/Luprechtszászi címer

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként a Luprechtszászi plébános címerével foglalkozik.


Munkácsi gyűrűk a 14. századból: 2. a Luprechtszászi plébános gyűrűje


А XI. század óta szokássá vált, hogy a keresztényeket a templom körüli területen eltemették, miről Kálmán király rendeletileg is (Liber I. Caput 73.) intézkedett, meghagyván a községek hatóságainak, hogy az elhunyt keresztényeket, még a határban talált idegeneket is, a templom czímtermében temessék el. Innen van az, hogy hazánkban számos helyen rég elpusztult faluk területén feltáruló templomok romjai körül régi sírokra és tetemekre akadunk. így volt ez Munkácson is, hol a mossoni város belső területén, a központján álló régi római katholikus templom nagy kiterjedésű környezetében alapásások vagy faültetések alkalmával régi sírokra s teljesen elkorhadt tetemekre találnak; a minthogy a rajzban 1. szám alatt feltüntetett ezüst gyürü is, mely a XIV. (?) századból származik, került ily módon napfényre. E korongos gyűrűcske lapos karikája alul 2 s a korongnál 5 mm széles s korongja 12 mm átméretü. Ezen van egy balralépő, felkunkorodó farkú s horgos orrú négylábú szörnyállat bevésve, mely elő jobb lábát fölemelve tartja, lévén lábai hegyes körmökkel ellátva. A kivésett alak és oldaldíszletek fekete színnel zománczozottak, úgy a két centiméter átméretü karika is, melyet e szerint csak finom, vékony ujjú férfi vagy nő viselhetett.

Bizonyára már akkor is divatban volt az, hogy míg a közönséges halottat a templomkivüli nyílt térségen puszta földben eltemették, a tehetősebb és kiválóbb egyént kegyeletből vagy érdekből a templom belsejében ásott egyszerű üregbe vagy szilárd anyagból készített sírboltba helyezték. Ily módon került napfényre a 2-dik szám alatti gyürü is, melynek egykori, szintén XIV. századbeli viselője, kiváló papi személy lévén, méltán megérdemli, hogy emlékezetével tüzetesebben foglalkozzunk.

Ugyanígy a beregszászi régi római kath. templom sírboltjában néhány évtized előtt találtak egy jeltelen czinkoporsót, czimer és felirat nélkül, melyben a teljesen elporlott tetemen három ezüst csat, kereszt és egy ezüst gyűrű s valószínűen még egyéb tárgy is volt, melyek azonban elkallódtak s csupán e gyűrű maradt fönn, mely később birtokomba került. Mint hallám, Pasqual Antal volt beregszászi buzgó lelkésztől, a sima ónkoporsót szatmárnémeti zsidónak adták el. Az ezüst gyűrű 18 mm átméretü korongból áll, mely egy 20 mm átmérőjű vágott, vagyis fent átmetszett karikára van illesztve; a 6 mm széles karika felső oldalain kajmós keresztalakok kimetszvék, míg a korongon pontozott körkeretben egy szintén kajmós kereszttel ékített püspöki süvegféle alak látszik, melyet jobbról és balról egy-egy liliom virágszál környez, míg alulról patkóalakulag kihajló kacskaringós levél emelkedik, melyek zöldes zománczczal kitöltvék. Kétségtelen, hogy Anjou-féle czimert jelez s legvalószínűbb, hogy azt a XIV. század közepén egy János nevű itteni volt plébános viselte, kinek szerencsére érdekes történeti múltját s emlékét az akkori okmányok és történeti adatok fönntarták s kit egy 1365. évi fejedelmi kiadványban Erzsébet királyné így czímez: «Plebanus de Luprechtszasza et capellanus noster spirituális.» (Leleszi levéltár Metall. 52.) Beregszász (vagy a mint a XIV. században nevezték, Luprechtszásza, majd Lampertszásza ugyanis nevét a szász, landszász német megszállóktól nyerte, szász németül telepet vagy megszállást jelentvén) Nagy Lajos király idejében Felsö-Magyarország egyik legvirágzóbb szabad királyi várossá emelkedett, a király Visegrádon 1342 szept. 2-án kelt kiváltságában a várost «libera civitas nostra»-nak nevezé s különös szabadalmakkal ellátva, sőt itt többször személyesen is megfordult nemcsak ő, hanem anyja, Erzsébet is, ki itt udvart tartott s a fejlesztett várost Oroszország iránti politikai tekintetből Lengyelországhoz való közelsége miatt fontosnak találták. (Bereg vármegye Monogr. III. 93.) Természetes, hogy ily viszonyok mellett az itteni plébánia is kiváló és bö javadalmakkal ellátva volt s mint kiváltságos, kizárólag az esztergomi érsekség fennhatósága alá tartozott. János plébános, ki Nagy Lajos királynak is gyóntató papja volt, hosszú ideig kezelhette az itteni lelkészséget, mert már 1352-ben részt vett abban a szerencsétlen hadjáratban, melyet Nagy Lajos király 1351. évben a litvánok ellen indított, s midőn a következő évben márczius hónapban a határszéli Belc vár ostroma alól, hol a király meg is sebesült, a Dubnici évkönyv szerint, csekély kíséretével visszafordult, másokon kivül Moroczuk beregmegyei főispán és Mária királyné főlovászmestere (1347-—1358), valamint frater János áldozár, a király papja és történetirója hűséges kíséretében a beregmegyei határszéli Beszkid hegységen s a volóczi és szolyvai latorczai és vicsai úttalan s járatlan völgyeken, patakokon s hegyszakadékokon át négy napig a legnagyobb erőltetéssel s veszélyekkel küzdve haladtak s élelemhiány miatt csupán kevés babbal, a lovak pedig farügyekkel táplálkoztatván, annyira kimerültek, hogy a nevezett pap önerejéből sem lovára ülni, sem arról leszállni nem birt. Végre mégis április 6-án nagypénteken (in die parasceve) a Latorcza völgyön át Munkács tájára kijővén, az itteni várban (castrum) fáradalmait némileg kipihenték, honnan azután nemsokára a király Nagyváradra ment, hol Szent László sírjánál földre borulván, hálát adott szerencsés megmeneküléseért. (E gyászos menet tehát a Beszkid hegységen át azon völgyön történt, melyen most a Munkács-beszkidi állami vasút vezet Galiczia felé és tizenegy mértföldnyi hosszaságú.)

E derék papot azután is több izben alkalmazták királyi emberül törvénykezési eljárásoknál s más fontos kiküldetéseknél. Így 1364. évben eljárt a beregvégardói határrendezésnél, mely okmányban királyné káplánjául neveztetik. A következő évben pedig egy másik hasonló leiratban így czimeztetik: «Plebanus de Luprechtszasza et capellanus noster Spiritualis.»* [* Leleszi levéltár. Prot. A. A. I. 12] 1371. évben pedig maga Lajos király egy felmerült peres ügyben ismét királyi emberül kiküldvén János plébánost,** [** U. о. I. 326.] ebből kitűnik, hogy még akkor életben volt és közügyekben tevékeny részt vőn; jóllehet már akkor hetven éven felőli korban volt. Mikor halt meg azután, bizonytalan, de valószinüen a XIV. század hetedik tizedében. Mindenesetre a gyűrű érdekes emlékeül tekinthető.

Irodalom:

LEHÓCZKY TIVADAR: КÉТ KÖZÉPKORI GYŰRŰRŐL. Archaeologiai Értesítő 1910. 433-435.[1]

A címer ábrája a címerhatározóban még nem szerepel.


Külső hivatkozások:


Rövidítések


Lásd még:

A Címerhatározó alfabetikus tartalomjegyzéke
ABCCsDEFGGyHIJKLLyMNNyOÖPQ | RSSzTTyUÜVWXYZZs