Címerhatározó/Köveskál címere
Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként Köveskál címerével foglalkozik.
Önkormányozó mezőváros
A kurialista nemesi falvak különleges jogállású közösségek. Önkormányzatuk kialakulása a XVI. és a XVII. századra nyúlik vissza, megszilárdulása viszont a XVIII. századra tehető. Összefügg a béke és biztonság visszatérésével. Jogállásukat 1848-ig nem rendezték, mindössze az 1836. évi 9. törvénycikk (szabad bíróválasztás jóváhagyása) és az 1836. évi 20. törvénycikk (ítélkezési jog jóváhagyása) rendelkezett róluk.
Mint kurialista nemesi község, Köveskál is jogi személyként önkormányzati szervein (testületi és egyedi) keresztül gyakorolta a szabad önigazgatást, valamint földesúri jogait úgy, hogy a nemesi vármegye fennhatósága alá tartozott. Jogi képviseletét elkülönült elöljárósága látta el. A hatalomgyakorlásban csak nemesei, továbbá agilisei vettek részt. Utóbbiak azonban csupán alacsonyabb tisztségek betöltői lehettek, és a XIX. században ezekből is kiszorultak. Ez a községi elöljáróság ráruházott hatalmánál fogva irányította a közösség életét: megszabta a gazdálkodás rendjét, ügyelt a közbiztonságra és kisebb ügyekben igazságot szolgáltatott. Ezeket a jogait az uralkodótól kapott, majd megerősített kiváltságlevélben rögzítették, működését pedig rendszabályok irányították. Tekintettel arra, hogy Köveskál „Köves-kálla m. város-Birtokosság Ládája 1888.” feliratú bíróládájának tartalma – mint már utaltunk rá – elveszett (a második világháború előtt a községháza előszobájában lezáratlanul állt, a benne lévő iratokat a kisbíró alkalmanként begyújtáshoz használta fel!), nem tudjuk, hogy volt-e önálló rendszabálya, statútuma a községnek vagy a vármegyei rendszabályt – amely 1814-től egységesen szabályozta a szervezetet és a működést – alkalmazta. Utóbbi megújítására, módosítására 1848-ig kétszer került sor: 1826-ban és 1846-ban.
A kurialista községekkel megegyezően Köveskál önkormányzata hármas funkciót gyakorolt. A törvények, királyi, kormány-, vármegyei rendeletek figyelembevételével saját törvényalkotási jogával is élve igazgatta a közösséget. Összhangba hozta az egyéni és a közös gazdálkodást, megszervezte a közmunkát. Végülkisebb büntető és polgári ügyekben első fokon bíráskodott, büntetést szabott ki. A közösség egészét érintő ügyekben, jelentősebb kérdésekben testületi döntéshozatallal.
1823-ban a település mezővárosi rangot kapott, státusa jogilag a szabad királyi város és a kurialista község közötti köztes helyzetű. A gazdasági és kulturális központ iránti szükséglet hozta létre ezt az állapotot, ugyanakkor jelzi a magyar városfejlődés elmaradottságát.
A rang megszerzése összhangban állt a népességszám növekedésével és a vagyoni gyarapodással. A gazdaság szerkezetében uralkodó szőlőtermelés ugyancsak szerepet játszott a mezővárosi státus elérésében, hiszen ez már önmaga mezővárossá fejlesztő gazdasági ág volt. A településnek így a korábbiak mellett városi, gazdasági, kulturális feladattokkal bővült tevékenysége.
Mint mezőváros, Köveskál három vásár tartásának jogát birtokolta, ami királyi kiváltságlevéllel kapott felhatalmazást jelentett. Maga a vásár az adásvétel szervezett alkalma volt áldozócsütörtök utáni hétfőn (áldozói vásár, marhavásár), húsvét utáni kedden (húsvéti vásár, malacvásár) és a Lajos-nap (augusztus 25.) utáni hétfőn (Lajos napi vagy lajosi vásár, hízó-és libavásár).
A vásárok tartása feljogosította az önkormányzatot helypénz szedésére, a vásárban részt vevők állatai után a legeltetési díj beszedésére. A hiteles mértékek és sátrak kölcsönzői ugyancsak a mezővárosnak fizettek. A sokadalmak rendjéről a település vásárbírósága gondoskodott, végezve a szervezést, az igazgatást, a bíráskodást és a jövedelemkezelést. A XIX. század első felében a vásárbíróságot még a városbírónak alárendelt vásárbíró látta el segédeivel és a hajdúkkal, végezve a felsorolt feladatokat. A XIX. század második felében a vásárbíróság tagja lett a bíró, a jegyző, majd az állatorvos, tevékenységükért napidíjat kaptak. A vásárbíróság szedte be a helypénzt, kijelölte az árusok helyét, ügyelt a tisztaságra, bíráskodott. Büntetőbíráskodási hatásköre azonban az 1836. évi 18. törvénycikkel, a polgári pedig az 1912. évi 54. törvénycikkel megszűnt.
A vásári helypénz szedésének, azaz a vásárbérletnek a jogát a mezőváros árverés útján egy vagy két esztendőre bérbe adhatta, természetesen a legkedvezőbb árat ajánlónak. Így került sor 1897-ben a vásárbérlet jogának 96 forintért történt bérbeadására Krausz Mihály szentbékkállai kocsmárosnak. Feltételként megszabták, hogy a megállapított összeg felét a vásár előtti, felét pedig a vásár napja estéjén fizesse ki, és a helyiektől helypénzt ne szedjen.
A településnek mint mezővárosnak a működéséről a a református egyház iratai között megőrzött dokumentumok sokat elárulnak.
Döntéseinek fórumát három közgyűléstípusa alkotta. A rendes közgyűlést időszakosan tartották, ezen történt az éves teljes elszámolás. A tisztújító közgyűlés célja a tisztségviselők megválasztása, illetve évente a bíróválasztás volt. Utóbbi közfelkiáltással vagy szavazással történt, ezt a templomban eskütétel, utána pedig lakoma követte. Tisztújítással kezdődött mindig a közigazgatási esztendő. A harmadikat, a rendkívüli közgyűlést fontos és sürgős ügyben hívták össze. Hét-tíz naponként kisgyűlést is tartottak, a bíró elnökletével a közösség aktuális ügyeit vitatták meg.
Az önkormányzat élén, amíg községként funkcionált a település, a törvénybíró, amikor mezőváros lett, a mezőváros bírája vagy városbíró állt. Ő volt a tanács vagy elöljáróság elnöke és a település működőképességének első számú felelőse. Ő őrizte a bíróládában a közösség levéltárát. Mellette álltak az elöljárók vagy tanácstagok, legalább tíz–tizenkét fő. Életfogytig viselték hivatalukat. A tisztségviselők is közülük kerültek ki, így a pénztáros (perceptor) és a közgyám.
A közszolgálatból az esküdtek vagy kisbírók is kivették részüket, egy, esetleg több személy. A törvényességért a jegyző felelt, aki általában a távozó bírót is követte, akinek a legközvetlenebb és legbizalmasabb munkatársa volt. A tisztségéről leköszönő bíró nem került be az elöljárók közé.
Amennyiben a megválasztott tisztségviselők vonakodtak a szolgálatot vállalni, azt pénzzel váltották meg. A tisztségviselők fizetése az eljárási díjakból (böcsüpénz, bíróságpénz, hajtópénz, váltságpénz), a büntetéspénzek bizonyos hányadából és az esetenként kiutalt napidíjból tevődött össze. Külön díjazásért végezték az osztályt, a becsüt, leggyakrabban a kár felbecslését, valamint a határszemlét. Ők állították ki a bizonyságleveleket, amelyeket a vármegyei tisztségviselők hitelesítettek, vagy egyenesen ők készítették az adott tényállásról a hiteles bizonyságlevelet. Gondoskodtak a közösséget érdeklő és érintő eseményeknek (árverés, licit, bérbe adás, himlőoltás és oltás utáni orvosi vizsgálat, és így tovább) a közhírré tételéről, kidoboltatással. Ők fogadták fel és állapodtak meg a mezőváros alkalmazottaival, a jegyzővel, a tanítóval, az erdőkerülővel, az útbiztossal, a halottkémmel és a bábával. Így panaszos ügyeikben utóbbiak hozzájuk fordulhattak. (Ez leggyakrabban a járandóság elmaradásáért történt.)
Megállapodtak továbbá az árendába (bérleti díj), és elbírálták az árendások üzleti szerződéseit, a kovácsét, molnárét, kocsmárosét, mészárosét, boltosét. 1840-ből ismert az egy esztendőre felfogadott Portai Mihály kovácsmesterrel megkötött szerződés. Fizetségének kisebb hányadát a pénz, a nagyobbat a természetbeni járandóság – gabona, széna, megművelt szántó és káposztáskert használata – tette ki. Az árszabásban a törvénybíró vagy városbíró és még 71 személy állapodott meg a mesterrel.
Az önkormányzat vezető testülete fogadta meg a szolgákat vagy szegődményeseket, a pásztorokat, csőszöket, éjjeliőröket, a dobost, valamint a középületeknél (kocsma, mészárszék, iskola) meghatározott időre szakmunkát végzőket, a kőműveseket, ácsokat, tetőfedőket, kályhás-fazekasokat, sáncolókat, kútásókat. A szerződésekben az elvégzendő munkák és a munkabér több esztendőn keresztül nyomon követhető.
Ez az önkormányzat első fokú bírósági jogokkal is felruháztatott. Legfeljebb 12 forintig vagy 24 ezüst forintig büntethetett, testi fenyítésképpen pedig 25 pálcaütésig. Utóbbit az elítélt pénzben is megválthatta, amint szőlőlopásért erre még 1878-ból is van példa.
A mezőváros bírájának 1878-ból és 1879-ből maradt fenn a számadása, amelyben a bevételeket és a kiadásokat ismertette nagy pontossággal. Gondosságra vall, hogy nyugta nélkül pénzt semmilyen körülmények között nem adtak ki. A közösség bevételeit a haszonbérlet, a közös tulajdonban lévő eszközöknek árverés útján történő eladásából befolyt összeg, a büntetéspénz tételei, a haszonvételek (vásártartás, murvaeladás) és az adók jelentették.
A haszonvétel vagy regáléjövedelem eredetileg királyi bevétel volt, amely mellett léteztek a kisebb királyi haszonvételek. Utóbbiak törvényi rendelkezéssel a mezőváros jogaivá lehettek. Vagyis ezeket az eredetileg földesúri jogokat először a kurialista község, majd a mezőváros törvényes úton kisajátította. A vásárjogról, a kocsmáltatás és a mészárszék működtetéséről van itt szó Az egyik legjelentősebb jövedelmi forrás a kocsmáltatás, azaz az italmérési jog volt. Ennek értelmében a bortermelőktől megvásárolt bort, valamint a dézsmabort a közösség árusította, de ezt a jogot bérbe adhatta. 1827-ben Somody Pál és felesége, Hegyi Judit kapta meg több esztendőre, pálinkamérés engedélyezésével együtt. Az ital árát a vezetőség határozta meg. A kocsmáltatás rendjére a borbíró felügyelt, megakadályozva az idegen bor bevitelét és a tiltott kimérést. Ezeknek az előfordulása szigorú büntetést vont maga után.
Nem elhanyagolható jövedelemforrás a mészárszék bérbe adása sem, továbbá a malombérlet. A malmot a legmagasabb összeget ígérő molnárnak adták árendába, felügyeletét a malombíró látta el. Az ő feladata volt intézkedni az őrletés sorrendjéről, az őrlés minőségéről, a gabonavám mennyiségéről, kivételéről és a szabálytalanságok megakadályozásáról. Felügyelte a malom állapotát, a berendezések állagát, hiánytalan meglétét. Rendezte a molnár és az őrletők közötti vitát. A malom bérbeadásakor megkötötte a szerződést, továbbá leltár szerint átadta a molnárnak a malombeli eszközöket és a malomhoz tartozó járandóságokat (káposztáskert, rét). Átvette a bérbevétel előlegét, a kauciót, és ellenőrizte a malomnak tűzkár elleni biztosítását, valamint az adó megfizetését. A szerződés lejártakor megbizonyosodott a berendezés hiánytalanságáról, amit tételesen vett át a távozótól. Évente számadást készített, amelyben beszámolt a bevételekről (a gabona eladásából és az árendából befolyt összeg), valamint a kiadásokról (napszámosmunka, épület és eszközök javítása, karbantartása).
A meglévő adatok tanúsítják, hogy az adót, az árendát és minden, a mezővárosnak fizetendő járandóságot keményen behajtottak. Az elmaradt adó ellenében a fizetni nem képes személynek az ingóságait foglalták le, amelyeket azután esetenként elárvereztek. Haszonbérlet esetén nem volt ritka a licitálás, amikor a legtöbbet ígérőnek és fizetőnek adták a bérleti jogot. A bérlőt kötelezték a díjaknak félévente, előre történő kifizetésére, aminek elmaradása a szerződés felbontásával járt. Ugyanilyen szigorúan vették a közterhek megfizetését is. Amennyiben késés történt, kirótták a késedelmi kamatot. Ami megváltható volt pénzben – mint a közmunka, a szőlődézsma, a hegyvám –, azt elfogadták ebben a formában is. Erről a bevételi szigorról és fegyelemről az eredményes működés érdekében nem mondhattak le, hisz a kiadások rendkívül sok tételből álltak ki, és meglehetősen szerteágazóak voltak. Ebben a két esztendőben viszont, amelynek adatait ismerjük, nem haladták meg a bevételeket.
Feltételezzük, hogy a közösség gazdálkodása mindvégig vagy legalábbis többnyire pozitív volt. A kölcsön felvételről és a kamat törlesztéséről szóló adatok a kevésbé sikeres esztendőkre engednek következtetni. A mezőváros kiadásai között a legnagyobb összeget a középületek karbantartása, valamint elkészíttetése jelentette. Ezeket követték a köz érdekében kifizetett összegek (levelezésre, fuvarra, papír és tinta vásárlására, nincstelenek eltemettetésére) és a tiszteletdíjak, továbbá a mezővárosi alkalmazottak, szegődményesek fizetései. Nem számottevő összeggel, de minden esetben szerepelt a szegényalapba történő fizetés és a tűzkárosultak megsegélyezése. Ők többnyire más faluból valók voltak. Ugyanakkor a mezőváros gondoskodott a nincstelen árvákról, a nevelőszülő szegénysége esetén pedig hozzájárult eltartásukhoz, ruháztatásukhoz. Ugyanígy gondoskodott a teljesen nincstelenekről és hajléktalanokról is. Tehát az önigazgatás mellett szociális tevékenységet, karitatív munkát végzett, ami eredményes gazdálkodást feltételez.
A mezőváros igazságszolgáltatási feladatkörének sokrétűsége tárul fel a panaszos ügyek naplójából, amely csak egyetlen esztendőből, 1878-ból maradt fenn. Ebben az évben 264 panaszos ügyben kellett ítélkeznie az önkormányzatnak. A legjelentősebbek hat csoportba sorolhatók. A leggyakrabban az adósságtörlesztés elmaradása miatt fordultak a sértettek a helyi bírákhoz, ügyeiket minden esetben orvosolták. Amennyiben másképp nem ment, hivatalosan hajtották be az adósságot. Ilyenkor a behajtandó összeg arányában a jogorvoslatot kérő személy az összeg egytizedét vagy egyhatodát törvénypénzként letette. Másik nagy csoportját a panaszoknak a tilosban legeltetés tette ki, amelyért példás bírságot, részben pénzbírságot és zálogkiváltási összeget, valamint hajtópénzt (az állatok behajtásáért és visszahajtásáért) kellett a szabálytalankodóknak fizetniük. Sok volt a kártérítési ügy, amikor valakinek a termését idegenek levágták vagy begyűjtötték. Ezért magas, példás szigorról tanúskodó kártérítési összeget, esetenként még zálogkiváltást is fizetnie kellett az elkövetőnek. Jelentősnek és az előző esetekkel azonos csoportba tartozónak mondható még a tolvajlás; a mértékek igen különbözők. A kiszabott büntetések arányosnak mondhatók. Az előzőekhez képest jóvak kisebb esetszámmal szereplői a nyilvántartásnak a személyiségi jogok megsértéséből eredő ügyek, a becsületsértések, rágalmazások, pletykák, a testi sértések. Az előzőek orvoslására a megintéstől a néhány órás elzárásig és a pénzbírságig terjedtek a büntetések, míg utóbbi esetekben a sértett javára kártérítést kellett fizetni. Ameny-nyiben viszont a panaszosok vádjai alaptalanoknak bizonyultak, a fellebviteli bíróságot jelentő vármegyéhez sem fordulhattak.
A mezőváros tisztségviselőinek legfontosabbika a bíró volt. Mellette különösen figyelmet érdemlő a közgyám tiszte, az „árvák tutoráé”, akinek az árvák javaival kellett eredményesen, jövedelmezően gazdálkodnia, egyúttal róluk megnyugtatóan gondoskodnia. 1873-ból és 1874-ből maradt fenn alsó Pálffy József közgyám (akit 1878-ban már a városbírói székben találunk) számadása, amelyben tételes és összesített kimutatást közölt az árvák vagyonáról, külön pénzvagyonáról.
Ebben a két esztendőben 26 árva élt a településen. Pénzbeli javaikat a közgyám kölcsönképpen, kamatra, korabeli kifejezéssel: interessre kiadta. Egy-egy árva pénze 99 helyre került ki. Nem volt ritka, hogy egy személy több árvától is kölcsönzött. A kölcsönvevők között maga a közbirtokosság is szerepelt. A kölcsönadott összegek nagysága hét és 306 forint között mozgott, felerészben száz forint alatti, míg a másik fele száz forint fölötti összeg. Az árvák többsége száz forintnál magasabb pénzösszeget birtokolt. Ugyanakkor döntő többségük szőlővel, réttel, esetenként szántóval és lakóházzal is rendelkezett. Utóbbit a közgyám haszonbérletbe, meghatározott időre szóló szerződéssel kiadta.
A haszonbérlet általános formája volt a föld megműveltetésének, valamint a saját birtokból származó jövedelem gyarapításának. Ennek másik formája az árenda volt, amit egész vagy fél lakóház kiadásáért kaptak. Az árvák vagyona ebből a három forrásból gyarapodott mindaddig, amíg nagykorúvá válván saját kezelésbe kaphatták birtokukat. Amennyiben közben házasságot kötöttek vagy gyermeket hoztak világra, szolgabírói engedéllyel, nyugta ellenében vagyonukból egy bizonyos pénzösszeget igénybe vehettek. Ezt tette Varga Zsófi, Pali András és a közgyám keresztlánya, Fábián Eszter is. Őt testvére, Pálffy Dánielné Fábián Lídia nevelte. Keresztapja mindig házasságkötésre buzdította, mondván: „Ides lányom, menj férhő, inkább magadnak gyűjts hamut, mint másnak aranyakat!” A biztatás nem maradt eredménytelen, Fábián Eszter tizenhét esztendősen, 1880-ban feleségül ment egy mencshelyi nemeshez, Bertalan Gyulához.
Az árvatartás költségeinek, a hagyatéki és egyéb hivatalos ügyek illetékének kifizetése is az árvák vagyonából történt. Ebből fedezték a lakóépületek javítását, az épületekben lévő kályhák rakatását, felújítását, a házak tatarozását, tetők cseréjét. Esetenként az árvák ruháztatását is. Egy-egy lábbeli vagy felsőruha elkészíttetésének, megvásárlásának számlája az éves elszámolás mellékletét képezte. A haszonbérletből viszont a gyámi hatodot fizették ki.
A közgyám minden esztendőben tételes számadást készített, amit a városbíró, a jegyző és az elöljárók ellenőriztek, majd elfogadtak. Hiányosság esetén ennek rendbehozatalára utasították.
A mezőváros alacsonyabb rangú tisztségviselői között a már említetteken (vásár-, bor- és malombíró) kívül szerepeltek még az erdő-mező hitesek, a hegyközségek rendjéért felelős hegybíró, valamint az egyik legfontosabb személy, a korombíró. A füstös konyhás házvidéken, ahova Köveskál is tartozott, a kémény nélküli füstös konyhák tűzbiztonságát a korombíró ellenőrizte. Tűzvédelmi feladataihoz tartozott bizonyos időközönként
a házak végigjárása, a konyhák, tűzhelyek, kémények és padlások, továbbá a műhelyek, boltok, valamint a kötelező víztartás ellenőrzése. Felügyelte a tűzhelyek karbantartását, tisztaságát, az évente két-három alkalommal történő meszelést, a padlásokon lerakódott korom eltakarítását. (Ez a korom meglehetősen tűzveszélyes volt.) Amennyiben ellenőrzése során rendetlenséget, szabálytalanságot tapasztalt, zálogot vitt el a házból, amit a tulajdonos csak a hiba kijavítása után kapott vissza.
A korombíró feladatainak sorába tartozott még a közvetlen tűzátadás megakadályozása, a tűzoltóberendezésekről való gondoskodás, a tűzügyelet és alkalomadtán a tűzoltás megszervezése. Erre még 1898-ban is sor került, amikor a település negyedrésze „egy fertál falu” leégett. A korombíró tisztsége csak az első világháborút követően, a kéményes lakóházak elterjedésével szűnt meg.
Köveskál mezővárosa címer és pecsét tulajdonosa, használója. Utóbbival hitelesítették az okiratokban rögzített jogi tényeket, rajta a közösség címere látható a bátorság és vitézség szimbólumaival. Három elkészített pecsétről tudunk: egynek-egynek a híre maradt fenn 1729-ből, 1825-ből és 1873-ból. Pecsét birtokosa volt a hegyközség is.
A közösség nyugalma nagyban függött a jó közbiztonságtól. Ennek elérése céljával hozott rendszabást Zala megye 1810-ben, feladatokat róva
a megelőzésben és az ellenőrzésben a közösségekre is. Az ellenőrzés, a rendfenntartó erők létszámának növelése terhet jelentett a településre, de kibújni alóla nem volt ésszerű: 1836-tól a környéket járta Milfait Ferkó és Sobri Jóska bandája. Köveskál életét azonban megrázó események nem zavarták meg. Igaz, hogy a szájhagyomány szerint a Fekete-hegyről bejöttek időnként rabló betyárok. Egy ilyen alkalommal a falu által védelmezett boltosékat, Bulgerékat rabolták ki. A védők elrettentésére szolgált az a leadott lövés, amely a bástyáról kinéző Csekő Gusztávot találta fejen, akinek „a pogácsa is megakadt a szájában”.
Hudi József kutatásaiból ismert, hogy 1833–1841 között a zalai büntető törvényszék 21 esetben ítélkezett köveskáli személyek fölött, akik közül öt nemes ember volt. Tolvajlásért 11, verekedésért kettő, útlevél-hamisításért, gyilkosságért, hűtlenségért egy-egy, egyéb bűncselekményért öt személy került a törvény elé. Nagyobb bűneset csupán egy történt közel tíz esztendő alatt: 1837-ben Hegedűs József, Vikler György, Vipler József ötven birkát és több lovat kötöttek el Pusztamiskéről, de tettükre hamarosan fény derült.
Tulajdonképpen a XIX. század második feléig viszonylagos jómódot, derűs, idilli hangulatot, ráérős életvitelt, a hagyományok meghatározta keretek közötti életmódot tükröznek a rendelkezésre álló források. Jól működő, tagjainak érdekeit képviselő és szolgáló, az élet minden jelentős területét a köz érdekében szabályozó önkormányzat irányítása alatt érte meg a mezőváros közössége kiváltságainak elveszítését, egy új korszak kezdetét.[1]
- Irodalom:
S. LACKOVITS Emőke: Köveskál. Száz magyar falu könyvesháza. Bp. é. n. Megjelent a magyar állam millenniumára. Elektronikus megjelenítés: NKÖEOK Szerkesztőség - 2007 [2]
A település címerének ábrája a címerhatározóban még nem szerepel.
Külső hivatkozások:
Lásd még: