Címerhatározó/Borbélycéhek címere

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként a borbélycéhek (sebészek, foghúzók és hajvágók) címerével foglalkozik.


Sebész munka közben. Eperjesi rézmetszet 1620-ból
Vízszűrők tábori használatra. Luca Antonio Portio rajza szerint. 1685

A magyarok tisztaságszeretetét egyébként csaknem valamennyi külföldi szerző kiemeli. Az egyik ittjáró tábori sebész figyelte meg, hogy a magyar asszonyok vízért oly messzire mennek a folyóba, amennyire csak tudnak s edényeiket az erősebb folyású, hűvösebb vízzel töltik meg és szűknyakú cserépkorsóban egy éjszakán keresztül állni hagyják. A víz a cserépkorsó átlyuggatott nyílású nyakán folyt be. Merítés előtt egy kis vizet engedtek a korsóba és jól megrázták, hogy a benne lévő golyók leszedjék a korsó belső falára rakódott nyálkát. A középrendűek házában pedig már mindíg meg lehetett találni a mosdómedencéket, mosdóvíztartó korsókat és törülköző kendőket is. A tiszta víz biztosítására már tábori vízszűrőkészülékekkel is kísérleteztek.

(...)

Az orvoslás külön területe volt a sebészet, mellyel a tanult orvosdoktorok, mint hozzájuk méltatlannal, nem foglalkoztak. A seboperációkat a céhekben szervezkedett borbélyok és az országban vándorló vándorsebészek végezték. Borbélycéh ebben a korban minden nagyobb városunkban alakult, a kolozsvári céh kiváltságlevele 1568-ban, a debrecenié 1583-ban, a győrié 1593-ban adatott ki. A sebésztanuló rendszerint háromévi inaskodás, apród-esztendő után legénnyé lett; ezt megfelelő céhlakoma keretében ünnepelték meg. Ezután tapasztalatok szerzésére három-négyévi vándorútra ment. A vándorlásnak szigorú előírásai voltak. A városokban csak a céhmesternél szállhatott meg, ő jelölte ki a műhelyt s felügyelt a legény erkölcsi és hivatásbeli viselkedésére. Ha vándoréveit befejezte és mesteri levélre pályázott, a céh előtt vizsgát tett s ha nem felelt meg, tanulmányainak pótlására vagy a pálya elhagyására utasították. A későbbi idők folyamán már a bécsi vagy más egyetemen vizsgát is tettek. A mesterré avatás ünnepélyes külsőségek és változatos étrendű céhlakoma keretében történt s itt kapta meg a céhmesteri levelet. A debreceni „sebgyógyítók”, azaz borbélyok céhlevele előírta, hagy ha „valamelyiknek az sebgyógyítók közül nehéz, súlyos és halálához közelgő sebese avagy betege az meggyógyításnak okáért találkozik lenni, az az mesterember az céhmestert megkeresni és megjelenni tartozik és osztán egybehíván az céhmester az több mesterembereket, az olyan beteget az több mesteremberekkel együtt meglássa, eljárja és eszében vegye és megkérdezze, hogyha az mesterember jól gyógyítgat-e avagy nem?” Ha nem jól gyógyított, a céhmester segítőt rendelt mellé. A mesterpróba Debrecenben abból állott, hogy el kellett készíteni „az ezüstszínű tajtékot, kit közönségesen glétnek hínak”, ezt olajban meg kellett főzni és belőle flastromot is kellett készíteni. Ezenkívül az úgynevezett „sárga” és érlelő „vörös” flastromot is el kellett készíteni.

(...)

Az országban a céhes borbélyok mellett sebészkedtek a szerteszét kóborló vásári, vándor sebészek „Marktschreyer”-ek is, akik hangos trombitaszóval csődítették a népet sátraik elé. Külön specialisták voltak közöttük, így a herniothomusok vagy sérvmetszők, akiket herélő doktoroknak is neveztek, a lithotomusok vagy hólyagmetszők, továbbá a foghúzók és az oculisták vagy szemoperálók. Az utóbbiak rendszerint orvosságokkal igyekeztek a szembajon segíteni, nem ritkán éppen hashajtó szerekkel, de hozzányúltak az operálókéshez is, hályogokat szedtek le, igen sok embernek örökre tönkretéve szemevilágát. Bár a műtéti technika külföldön mindjobban tökéletesedett, e korban már vérátömlesztést is megkíséreltek és főleg a királyi udvarokban jeles seboperálók is voltak, a tömegsebészet ez alábecsült színvonalon nem sok üdvöt hozott.

(...)

A gyógyításban nagy tere nyílt a babonának és kuruzslásnak. Kuruzsló férfiak és nők mindenfelé akadtak, sőt voltak, akik vándorolva jártak. Ilyenek a „kurittyoló”-k, akik a vásárokat látogatták, s a felvidéki tót „olakár”-ok, akik illó olajaikkal egész Európát bejárták cifra huszáruniformisukban: főleg a „kárpáti balzsam”-uk emelkedett nagy hírnévre. Vándorkuruzslók az anababtista habán doktorkodók is, akik főleg a fürdőhelyeket keresték fel. Foglalkoztak kuruzslással a hóhérok is, akik gyógyszert készítettek, mellyel a tortúra alá kerülő bűnösöket jó pénzért narkotizálták. Bethlen Gábor, mikor már az orvosok nem tudtak rajta segíteni, a lőcsei hóhért hivatta, aki megvagdosta a fejedelem „vízkóros” lábait, de eredmény nélkül. Mások is szivesen fordultak a kuruzslókhoz, akik elsősorban a nők, olykor a papok és zsidók közül kerültek ki. A „tudós” vagy „tudákos” asszony egyik válfaja volt a „néző” asszony, akinek a közhiedelem szerint nemcsak a „rontás”, hanem a gyógyítás is hatalmában állott. Voltak továbbá füves, kenő vagy kentefilő, hagymázmérő, kötő és kantaires asszonyok. A papi ráolvasásnak is gyógyító erőt tulajdonítottak s jellemző a gyógyító babonáskodásra, hogy Bornemissza Anna fejedelemasszony említett patikaládájában a különböző hasznos és ártatlan szerek mellett klárisport, emberkoponyaport, sárkányport, szarvas szívének csontját, sárkányfogat, kígyószarvat, márciusi nyúlszemet, gólyazuzáról levont hártyaport, csukafogport is találhatni. A veszettség ellen kőrisbogárport használtak. Maga az orvosi tudomány is gyakran nyúlt át még a kuruzsló babona területére. A himlő ellen Pápai Páriz Ferenc veres lepedőbe való takaródzást ajánlott. Nagy gyógyító erőt tulajdonítottak az agyagból készített, „terra sigillata”-knak, melyeket előkelő urak a pestis ellen óvó- és gyógyszerül küldözgettek egymásnak.

A gyógyszerek nagy része Bécsből került az országba, de a törökök és a velük élénk kereskedelmi összeköttetésben álló zsidók és görögök is jelentékeny mennyiséget szállítottak. Az utóbbiak az arab és keleti orvosok különleges gyógyszereinek behozataláról gondoskodtak. Hazai gyógynövényeink egész sorát találjuk a korabeli recepteken és a különböző füveskönyvekben, Mélius, Madách, Fabricius és a többiek könyveiben. A patikák a gyógyszereket szemer-ekben, scrupulusokban, drachmákban, unciá-kban, librá-kban mérték s a recepteken nem szöveggel írták a rendelvényt, hanem egyezményes jelekkel. Az „acidum”-nak például egyszerű kereszt, az „arsenicum”-nak két vízszintes vonallal összekötött kör volt a jele. A lőcsei városi gyógyszertár 1596-ból fennmaradt leltárából megállapítható, hogy a gyógyszerárak a maiaknál 4–7-szer magasabbak voltak. Külön patikus által kezelt gyógyszertárakat nemcsak a városok, hanem az uralkodón és az erdélyi fejedelmeken kívül egyes főurak – így Nádasdy Tamás nádor – is tartottak. A magyarországi patikaszerek közül különben európai elterjedésnek örvendett a magyar arany, az „aurum hungaricum”, melyet külföldi doktorok jól fizető betegeinek rendeltek, továbbá a rozmaringszeszből álló s főként köszvény ellen használt „aqua reginae”, a „magyar királyné vize”. Párizsban még ma is „Passage de la reine d’Hongrie”-nek neveznek egy utcát, melyben a XVI–XVII. század vándor magyar csodadoktorai „magyar királyné vize”-t és egyéb magyar gyógyszerkülönlegességeket árultak.

HÉJJA PÁL: AZ EGÉSZSÉGÜGY [1]


Győri borbélycéh[szerkesztés]

Győri borbélycéh pecsétje 1670.png

A győri borbélycéh pecsétje, 1670, Xántus János Múzeum, Győr

Leírás

A csapolt végű, vágott élű hasáb nyél bordázott ívvel hajlik a nyomólapra. Az ezüst pecsétlap jelenetes vésettel rendelkezik. Körirata magyar nyelvű, melyben az évszám is helyet kapott: „GEORI BARBELIOK CHE PECHETI 1670”. A belső pecsétmezőt egy kirurgus műhelyének képe tölti ki, ahol a mester karosszékben ülő páciensének karján eret vág. Az érvágás jelenete két — a térben elhelyezett — orvosi műszer képével (balra egy kanál, felette egy kenőcsös tégely) tarkított, alul pedig a padozat kövének hálózata tölti be a pecsétkép csaknem felét. [2]

  • Irodalom:

A céh címerének ábrája a címerhatározóban még nem szerepel.

Külső hivatkozások:

Rövidítések

Lásd még: